Internetes ismerősöm hívta fel a figyelmemet, hogy a facebook „Uruk Fourth Millennium” c. oldalán egy ékjelekkel televésett kő-mobiltelefon képe szerepel. A kép valóban meglepő. Alaposabban megnézve felmerül a gyanú, mintha a készítője megvezetné a gyanútlan szemlélőt, aki joggal gondolhatja, lám-lám az ókori Mezopotámiában nemcsak ismerték, használták, hanem megörökítendőnek is tartották a mobiltelefont.  k

1. Assurbanipal mobiltelefonja valódi vagy hamisítvány?

A képen nem megkövesedett, üledék borította szerkentyű, hanem fekete kőből, bazaltból faragott, a mai mobiltelefonokhoz szinte megszólalásig hasonló kő-telefon (a továbbiakban „telefon”) látszik. Eredetiségét a fehér kesztyűs kéz hivatott hangsúlyozni; hiszen a múzeumokban kötelezően fehér kesztyűben kell megfogni a különösen értékes tárgyakat, nehogy a bőrrel való érintkezés maradandó károsodást okozzon rajtuk.   

2. Mai antennás mobiltelefon

A 2. képen levő 2000-ben gyártott Killer Alcatel One Touch Easy mobiltelefon szinte megszólalásig hasonlít Assurbanipal „telefonjára”. A különbség, hogy az valódi, emez meg kőből van.

Több kedves olvasóm figyelmeztetett, hogy a "telefon" nem az Alcatel típust formázza, hanem az 1997-es Nokia 6110-est.

Ime:

Az 1997-es Nokia 6110

A kőre minden kor gravirozó mesterembere könnyedén fel tudja vinni a megfelelő vonalakat, arról nem is szólva, hogy a követ öregbíteni, koptatni stb. lehet. Ettől ugyan még eredeti is lehet, hiszen az asszírok nagy előszeretettel használták, díszítették magukat az előző világkorok megmaradt, megjavíthatatlan tárgyaival. A király-, a pap- vagy az istenszobrokon, domborműveken jól látszik a karra (esetenként lábra) húzott karóraszerű ékesség.   

3. Gránátalmafa ágat tartó, karkötős asszír pap (mészkő dombormű-töredék II. Sargon asszír király palotájából, Ermitage, Szentpétervár, Oroszország)

Az ékiratok és az ókori népek hagyománya szerint az ember keletkezésétől, a teremtéstől kezdődően világkorok váltogatták egymást. Az egyes világkorok műveltségeit, lényeit, emberiségét hatalmas természeti katasztrófák pusztították el, ám mindig akadt néhány túlélő, amely valamicskét meg tudott menteni, át tudott örökíteni kora műveltségéből. Némely tárgy, műszer is megmaradt, melyek eredetét, rendeltetését, működtetését a túlélők utódai elfeledték, de szentként tiszteltek. S a későbbi korok királyai pedig ékességként, rangjelzőként illesztették magukra, s ha teljesen tönkrement, formára teljesen hasonlóval pótolták.[1]  

Vajon e „telefon” eredetije is szent tárgy lehetett?

A kép a facebook-on,  az „Uruk Fourth Millennium” (Uruk – négy évezred) oldalon közölt internetes, amatőrnek tűnő kép-múzeumban bukkant fel. Az oldal un. „névjegy”-éből kitűnik, hogy a gyűjtemény Kr.e. 3000-ből való uruki leleteket mutat be.[2] A feltett képek jobbára valós múzeumi tárgyak, neves szerzők könyveiből való ábrák, fényképek, még akkor is, ha a javarészük Kr. e. 3000-nél kevésbé vagy sokkal régebbi; még akkor is, ha a magyarázatként hozzáfűzött szöveg tárgyszerűsége erősen vitatható.

A „telefon” képe mellé odavetett angol nyelvű mondatocska közli, hogy felfedezték Assurbanipal telefonkészülékét.[3]

Assur-bani-apli, bibliai nevén Assurbanipal Kr.e. 669-től Kr. e. 631/627-ig volt az un. Új-Asszír v. a III. Asszír Birodalom uralkodója. Tehát 2500 évvel később, mint amikorra a  fentemlített „névjegy” utal.

Ez még nem lenne baj, hiszen a facebook-oldalon illene ugyan, de nem kell okvetlenül ragaszkodni a névjegy közölte Kr. e. 3000 körüli korhoz, a sumir városállamok fénykorához.  A III. Asszír Birodalom idején már nem volt sumir lakosság Mezopotámiában. Az ókori kelet legkegyetlenebb, legvérengzőbb uralkodóinak országlása idején a gyakori népirtásokat átvészelt sumiroknak hírmondójuk sem maradt. A javarészük kiirtatott, a Birodalom északi részén lakók a méd hegyekbe menekültek;  az asszírok közé kevesen vegyültek.

4. A vadászó Assurbanipal (British Museum, London)

Az asszír Birodalom székhelye a Tigris és a Zab folyó összefolyásánál levő Assur volt, nem pedig Uruk, a dél-mezopotámiai, a sumir kor egyik legjelentősebb városa.  A bibliai Erek, az örök város (miként  Róma) egyike volt azon városoknak, mely túlélte, átélte a Vízözönt. A jelenkori ásatások a homokbuckák alól nemcsak lakóépületek, hanem csodálatos, méreteiben is nagyszerű épületeket, a fehér templomot, Inanna zikkurátját, tűmozaikos templomfalakat, számtalan pecséthengert és a Kr. e. III. évezred elejére datált alabástromvázát hoztak a felszínre. Megtalálták Uruk Gilgames (Kr.e. 2600-2500 ?) korából való város falainak maradványait. A kassita korból meg díszes tégladomborműveket,. II. Sargon asszír király korából Anu, az asszír főisten újjáépített zikkurátját. 

A „telefon” alsó része a régiség látszatát keltendően erősen kopott, koptatott, az oldala, s nyilván a hátulja is durván megmunkált. A készítője a simára csiszolt homlokfelületre két csoportban különféle ékjeleket vésett. A felső ékjel-csoportot a telefon kijelzőjének, az alsót a szám-beosztásának lehet tartani. A köztük levő négy ovális rajzolat a nyomógombokra utal.

A facebook oldalon az eredetéről sehol egy szó. Hol leledzik? Hol találták? Ki állapította meg, hogy Assurbanipálé volt?

Több ókori nép, a sumir, az ó-, a közép-[4] és az új asszír, az ugariti (Ras Shamra), ó-perzsa,[5] örmény[6] ékjel-készletének hosszadalmas átvizsgálásával sikerült a „telefonon” levő ékjelek nagyrészét azonosítani.

A sumir kép-és vonalas jelek kiesnek. Bár ékjelek, egy sem azonosítható az ó-perzsa ábécé jeleivel, ám a közép-asszír fogalom- és az új-asszír szótagjelekkel igen. Kettő közülük azonosíthatatlan, kettő olvasata bizonytalan. Három, esetleg négy meg az ugariti[7], sőt a méd[8] ékjeles ábécé jeleivel vág össze.

A „telefon”-on levő ékjelek részletezése:

A felső keretben levő ékjelek:

Úgy tűnik, a „telefon”-ra vésett I. csoport jeleiből összefüggő szöveg nem olvasható ki.

A mai telefon-ismereteink szerint a II. csoportban számoknak, esetleg a számokat helyetesítendő egyezményes jeleknek kellene lenniük. Ám ecsoport jelei az I. csoport jeleinél még kesze-kuszább.   

Az alsó keretben levő ékjelek:

Az ékiratos szövegek fordításánál a gyakorlat alakította legalapvetőbb szabály, hogy szigorúan tilos az egyes nyelveket keresztbe-kasul, össze-vissza dobálni, értelmezni. Ez olyan, mintha egyazon szöveget egyszer a francia, másszor a cseh, esetleg a magyar alapján fordítanók és értelmeznők, csak azért, mert mindenik nyelv latin betűket használ.  A mai nyelveknél esetleg el lehet sütni egy-egy szó vagy kifejezés esetében, hogy vándorszó (TV), hisz mindenik nyelvben megvan, de azt már nem, hogy az egyikben megvan, a másikban nincs, s ha egyikben sincs, akkor keresünk egy nyelvet, amelyben megvan. Ráadásul e „telefon” írásjeleinek esetében keveredik a fogalom-, a szótag- és a betűírás. Ez bizony súlyos hiba.  

A kiindulás, hogy a „telefon” Assurbanipálé volt; tehát a jeleknek is az ő korát (új-asszír) kellene idéznie. Ez azt jelentené, hogy minden egyes jelnek új-asszírnak kellene lennie, ennek ellenére túltengenek benne a többszáz évvel korábbi II. Asszír Birodalom fogalomjegyei, az ábécés írásokról nem is szólva.  

Ha más nem is, de az írások különbözőségéből következik, hogy ez ügyesen megalkotott kő-modell nem más, mint hamisítvány.  

Sajnálatos, hogy az ékjeles mobiltelefon-modell alkotója az egyébként dicséretes ötletét sikamlós hamisításként valósította meg, mert így a munkáját értékelni nem lehet, és nem is szabad.  

[1] Marton Veronika: Világkatasztrófák, Marona, Győr, 2011.

[2] Az „Uruk Fourth Millennium c. facebook oldal „névjegye”: „This mini cyber-museum collects artifacts from Uruk which date prior to 3,000 BC. Your contributions, insights and corrections into this time and place are greatly appreciated. created by Jeff Yablon (5-2010)

[3] Ashurbanipal’s cell phone discovered

[4] Labat, René: Manuel d’ épigraphie akkadienne, Imprimerie Nationale, Paris, 1948.

[5] Pfeiffer, Robert H.: Ancient Alphabets, Cambridge, Massachusetts, 1947.

[6] Bauer, Hans: Der Ursprung des Alphabets, J.C. Hinrichs Verlag, Leipzig, 1937. Tableau E, D-L.

[7] Hookerm J. T.: Reading the past, British Museum, London, 2004. 55. p.

[8] Faulmann, Carl: Schriftzeichen und Alphabete aller Zeiten und Völker, Druck u. Verlag der kaiserlich-königlichen Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 1880., 74. p.