A Vízözön után Noé utódai, továbbá a világ más részén megmaradt embercsoportok egyre sokasodtak, szaporodtak, és lakhelyet kerestek maguknak. A Biblia Noé leszármazottjaival nevesíti a szétvándorló népcsoportokat.

A legutóbbi Vízözön után Mezopotámia Örményország felől népesedett be. Több hullámban érkeztek a különféle embercsoportok, és fokozatosan foglalták el a folyók menti termékeny területeket. A bibliai Bábel tornyáról és a nyelvek összezavarodásáról szóló történet meseszerűen, a bábeli torony összeomlásával indokolja az azonos nyelvű és fajú népek különféle népcsoportokra való bomlását.

1. Noé bárkájának iszlám ábrázolása (mogul miniatúra, XVI. sz. - wikipedia.org)

Noé leszármazottjai, fiai és unokái az egyetlen Nimród kivételével mind egy-egy nép névadója, ősatyja lett. Hozzá nem kötődik egyetlen nép sem. A Nimród név valójában titulus, s bármelyik ókori kiválóság, népvezér, hős megkaphatta e kitüntető nevet, és viselhette a „nimrud”-ot, az isteni újjászületés jelképét, a párducbőrt. Idővel az illető saját neve elfelejtődött, s mind a kortársai, mind az utókor a Nimród méltóságnevét őrizte meg.

A nem sémita káldeusok, a szkíták[1] az Örmény-fennsíkot érintve a Kárpát-medencéből vándoroltak az Eufrátesz és a Tigris termékeny síkságára, és keveredtek a Vízözönt túlélt ős-szkítákkal, vagyis a kusitákkal[2].

A tévedések elkerülése végett, a sémita népek mezopotámiai megjelenését megelőzően Mezopotámia Vízözönt túlélt lakosságához, Nimród kusita-szkíta népéhez két, szintén szkíta népcsoport csatlakozott. Az őslakosságot a régészet Ubaid-i, az Aral-tó környékéről érkezetteket Uruk-i, a Kárpát-medencéből csatlakozott népet Jemdet-nasr népnek nevezte el.[3]

2. Noé családja, (Nürnbergi krónika, Morse Library, Baloit College, USA -  davidderrick.files.wordpress.com)

Arábia lakosainak javarésze Örményország északi részéről, a Kur folyó vidékéről származónak vallja magát. A sémita törzsek is az örmény hegyekből indultak, és a Tigris folyását követve húzódtak Mezopotámába. Szíria és

Noéfia Sémnek öt fia volt: Elám, Assur, Arpachsád, Lud és Arám. Mindegyik egy-egy népcsoport névadó atyja lett.

Arpachsádnak hívják a Tigris felső folyásánál, a folyó keleti partján fekvő vidéket, ahol az örmény fennsík több lépcsőben száll alá a síkság felé. Ettől délre fekszik Assur, a Tigris és az iráni hegyek közt elterülő dimbes-dombos vidék. A harmadik fiú Elam a népével délebbre, a Tigris alsó folyása és az iráni hegyek közt elterülő vidékre költözött. Vitatott, hogy az elamita népesség teljes egészében sémita lett volna. Arám (jelentése felföld) utódai uralták a Közép- v. Földközi-tenger menti Ugarittól, továbbá az Eufrátesz középső folyásától (Mári) a Tigrisig elterülő vidéket. Lud (görögül a lídiai) népe Kis-Ázsiába vonult, és a nem sémita lídek közé vegyült. Lud a letelepedett sémiták főembere lett.

Bérósszosz, Marduk isten babiloni templomának papja a Folyamköz alsó részének megnevezésére a Káldea és a Babilon elnevezést felváltva használja. E terület sémita/bibliai neve Sinear, ismertebb szóhasználattal Sumer. A sumer, helyesein sumir népnév először Hammurabi törvényoszlopán fordul elő, korábban nem. A sumir nép önmagát KI.EN.GI (én a földre küldött/jött) néven említi.

A vízözönelőtti káldeus királyok örökösei lévén Sineár papságát káldeusoknak nevezték. Ez elnevezés mélyen gyökerezhetett a napkeleti népek tudatában, még az óperzsák, a pártusok, sőt az szászánida perzsák is káldeusnak hívták a külön kasztot képező papjaikat. Ők fogadták az isteni kinyilatkozásokat, és továbbították az emberek felé. Ők mentették meg, illetve Szipparban ők rejtették el a szent iratokat. Ők végezték az áldozati szertartásokat, bölcsességükért és kegyességükért az égbe szállhattak, miként a vízözön káldeus történetében Xisuthros, az Ószövetségben meg Noé. Sinearba, azaz Sumerba való érkezésük után ők közvetítve a teremtő isten, Enlil akaratát, és visszaállították a királyság vízözönelőtti intézményét. Nem véletlenül írja az ékiratos királylista, hogy a vízözön után „a királyság leszállt a mennyből, a magasztos Korona és a királyság trónja ismét leszállt a mennyből. Tökéletesre formáltatott minden istenfélő szertartás és a hit ereje…”.[4] 

3. Ókori és egy mai bordeaux-i dog (Sipparban talált töredékes óbabiloni agyagtábla. Kr.e. 2000-1600, British Museum ancient.eu  és egy dog-vadászkutya – kutyafajtak.hu)

Sippar városa (mai arab neve Abu Habbah) mind a vízözön előtt, mind a vízözön után egyházi székhely, a papi tudás központja volt. A papjai életüket az isten(ek) szolgálatának szentelték, a hivatásuk apáról fiúra szállt. A csillagászatban is minden más nép papjait, jósait felülmúlták. A csillagok hosszú megfigyelése és a mozgásuk pontos ismerete arra képesítette őket, hogy az országoknak, az uralkodóiknak, a népeknek, sőt az egyes embereknek is megjósolják a jövendőt. Ezt esetenként olyan találó volt, hogy minden emberi tehetséget felülmúlt.

A folyamközi nép káld/káldeus elnevezését támasztja alá egy Kr. e. 3500 körüli időből származó sumir-akkád pecséthenger képe és felirata.

A  pecséthenger szövege közli az öt alak beszélő nevét. A kisméretű terherhordó alakok felett öt keretben öt vonalas jellel írt név van. Mindegyikhez egy-egy nép, népcsoport tartozik. Ezért nevezték e táblát „Népek táblájá”-nak. A jobbról balra, felülről lefelé elsőként olvasandó nevet a jelek feletti erőteljes pont jelzi.

4. A népek táblája – a középső alak tartja a legmagasabban a kormánypálcáját. A két első lefelé fordítja, nyilván ők a legyőzöttek, negyedik alak kezében nincs pálca, az ötödiknek van ugyan, de alacsonyabban, övmagasságban, de felfelé tartja, ő lehet a szövetséges. (Akkád (?) pecséthenger-nyomat, Kr. e. 3500/3000)[1]

Az ókori keleti népek nagy előszeretettel használták (és használják ma is) a beszélő neveket. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeket, az uralkodókat, de még a földrajzi területeket, országokat, hegyeket, vizeket a rájuk legjellemzőbb nevekkel illették. Nyomokban megvan ez a magyar névalkotásában is: Piros, Barna, Gyöngyike stb. A magyar népmesékben szintén. A nagyerejű mesehőst Vas Lacinak, a pusztán száguldó lovast Szépmezőszárnyának, a másikat Csinosomdrágának stb. hívják.

A „káld” elnevezés a sumir korba nyúlik vissza. A népek táblája pecséthenger tanúsága szerint az akkád korban a Folyamköz legnagyobb uralkodója egyben népének névadója  KAL.DU, a föld, az ország első hercege volt.  Innen származik Káldea és a káld nép neve. (Nem keverendő össze, a kb. Kr.e. 500-tól fennálló, az Új-Káldeus, mai szóhasználattal Új-Babiloniai Birodalommal. A lakosság nem volt sémita, de az sémita asszírokkal való hosszú együttélés, illetve rabság során eredeti toldalékoló nyelvét elhagyva sémita nyelven beszélt.)  

A kép középpontjában erős karját előrelendítő, kormánypálcáját a vállához emelő pomponsipkás férfialak áll. A két első férfi leigázott lehet, hiszen látszik rajtuk, különösen az elsőn a visszafojtott düh. A két utolsó inkább szövetséges lehet.

KAL.DU, „a föld hatalmasa/hercege” izmos karját tüntetőleg kifeszíti, kormánypálcáját felfelé tartja, jelezvén ő a vezér, az uralkodó. Nem alaptalanul azonosítják Nimróddal, a vízözön utáni első koronás uralkodóval.

Jobbról az első alak BIL.KU_r.U, a „régi félelmetes idegen/ellenség”.  Elől áll, hisz a szkítafajú népek régi szokása, hogy azokat küldték előre, akikben kevésbé bíztak, hiszen azokat kellett szemmel tartani. Az első alak az egyetlen fegyveres. Felajzatlan nyilat tart a kezében. Feltehetően meghódított, leigázott országelső lehetett, mert kormánypálca van a kezében, amit sokatmondóan nem lefelé, hanem alattomosan, fenyegetően kissé felfelé tart. Öltözéke a sémita asszírokét formázza, bár ezidőben az asszírok még seholsem voltak, egy-két sémita kereskedő legfeljebb mutatóba járt északra az elamitákhoz.  Az első alak felhajló orrú saruja elamita viseletre vall. Az elamiták a síkvidéki sumiroknak esetenként komoly ellenfelei voltak.

A következő alak neve URU[1].GAL.LU,  a  „vérszerinti, vagyis királyi vérből való nagy ember”.  Uralkodó mivoltára utal a kormánypálca. A kezében levő lefelé mutató pálca behódolásra, legyőzöttségre utal. Öltözéke ugyanolyan, mint a középső alaké. Talán rokonok, fivérek voltak. Elképzelhető, hogy trónviszály miatt került kellett behódolnia. Az URU.GAL.LU szó a magyar „uralkodó” kifejezés előzménye lehet, mégha behódolt  nép vezérlakjáról van is szó, miként a kormánypálca sugallja.

5. A helyi hagyomány a 800 m magas sziklára épült vár Nimródé, a „hatalmas vadász”-é volt.   (XIII. sz., Hermon hg.,  Izrael, 10 km-re délkeletre a szír határtól – wikipedia.org)

KAL.DU, a föld hatalmasa, első embere maga elé utasította a meghódított népek vezetőit, azokat, akikben nem lehetett megbízni. Izmos karját fenyegetőleg feléjük lendíti, miközben erősen figyeli őket. Mindez látszik hármójuk testtartásán, arckifejezésén.

6. A szkíta királyok (bizánci aranyérme, Kr. u. 662-667 - numisbids.com)

A szkítafajú népeknek, köztük a hun-magyaroknak is szokása volt, hogy a meghódítottakat katonáskodásra, elővéd-harcra fogják. Mivel nem bíztak bennük, ők lettek az állandóan szemmel tartott előőrsök. A középkor végére a csatlakozott, hódolt népek megbízhatatlansága miatt Magyarföldön ez megváltozott.  A magyarság, ha győzni akart, kénytelen volt a saját hűséges katonáit elővédbe küldeni. A határvédő harcokban, a szabadságharcokban egyre többen estek el, egyre fogyatkoztak a magyarok. A XX. századra az eredetileg színmagyar területeken a nemzetiségek létrehozták az önálló nemzetállamaikat. A magyarság azokért a területekért ontotta a vérét, amelyet a sokasodó idegenek játszi könnyedséggel, csalárdsággal elraboltak, megszereztek maguknak.

A KAL.DU a mögötte álló két alaktól, ME.GIR-től és US.KU.ZU-tól   szemmelláthatóan nem tart, nem is ügyel rájuk. Tökéletesen megbízhat bennük.

A negyedik alak mintha írótáblát tartana a kezében. Nevének olvasata ME.GIR, a jelentése „nagy szövetséges”. A ME.GIR elsődleges jelentése „szövetséges”. Az asszírok több évszázaddal később átvették e kifejezést, és az írnokokra alkalmazták. A szó asszírul dub.sar, a jelentése is „írnok”. Való igaz, hogy az asszír írnok szó ékjelei ugyanezek, de az asszírok a sumir írástudó papokat nem tekintették sem szövetségesüknek, sem papnak, hanem alantas szolgának.

A magyar anyanyelvűek hajlamosak arra, hogy a meg, mag kezdetű r-re végződő szavakban népe „magyar” nevét lássa. Ezért el lehet játszadozni a gondolattal, hogy a ME.GIR név lágy mássalhangzóval ejtve „megyir”, s innen már csak egy lépés a „megyer”, magyar. Esetleg „megír valamit” jelentésű is, hiszen az asszírok az írnokokat nevezték így. Sajnos nem ismert, hogy a régiségben miként ejtették a sumirok és az asszírok stb. a szavakat, ezért mindkét feltételezés merő találgatás.  

Jobboldalon az utolsó alak, US.KU.ZU, a hűséges idegen támasz. A neve azt sugallja, hogy tökéletesen megbízható, szövetséges, ezért áll leghátul.

A görögök a szkítákat „uskuzu”-nak hívták. Az ókori világban legendáshírű volt a szkíták (hun-magyarok) szavahihetősége, megbízhatósága, szövetségeseihez való hűsége. KAL.DU fejedelemnek ME.GIR és US.KU.ZU valóban hűséges szövetségese lehetett, ha a háta mögé engedte őket.  

A pecséthengeren a férfialakok faji hovatartozását az öltözékük és az arcvonásuk tükrözi. Az első kettő erősen sémita, KAL.DU és a mögötte levő két férfi meg nem. Úgy tűnik ezen alakok a korabeli népek egy-egy jellegzetes képviselői.  

Jelentős időkülönbséggel észak felől Mezopotámiába kettős bevándorlás történt. Az ősszkíta lakosságra először a rokonfajú kusita nép, majd a sémita települt rá.

Az ázsiai kusitákat a Vízözön elszakította az afrikai Núbiát is magába foglaló anyaországtól. A Nimród vezette népcsoport megkerülve az akkor még vizes-vizenyős Arab-félszigetet, a Sinai-fészigeten át északra kanyarodva a Taunus hg. felől ereszkedett le a Folyamközbe. Az Eufrátesz déli részén telepedett le, s hatalmas műveltséget hozott létre.  Az e területre beözönlő fajidegen sémiták a Tigris mentén vonultak lefelé. Az Ószövetség a sémita bevonulást helyezi előtérbe.

Tévedés, hogy a káldeusok, vagyis a kusiták az új-asszír kor végén jöttek volna le a hegyekből, s foglalták volna el a Folyamközt. (A Kr. e. VII. században az un. új-káldeusok valóban az északi hegyekből húzódtak le Mezopotámiába, hozták létre az Új-Káldeus, mai szóhasználattal az Új-Babilóniai Birodalmat.) Ám az első káldeusok, vagyis az kusita-szkíták már több évezreddel korábban, Mezopotámia benépesítésekor jelen voltak. Ők alkották a toldalékoló nyelven beszélő sumirok egyik ágát. Az Eufrátesz alsó folyásánál, a Hammurabi/Hammurápi, amorita-babiloni uralkodó korától Sumernak (KI.EN.GI) és Akkádnak (KI.URI) nevezett területen éltek. A közéjük települt idegenek térhódításával az északi terület, Akkád idővel teljesen elsémitásodott. Korunk tudósai a ragozó nyelvű sumir őslakosoktól megkülönböztetendő akkádnak kezdték hívni a Sumer nagyszámú sémita lakosságát.

7. Sumer és Akkád (itsanoptionok.blogspot.com)

[1] URU – nem keverendő össze az ugyanilyen olvasatú „falu, város, városállam” szóval.

[1] Hommel, Fritz: Geschichte Babyloniens und Assyriens,  Grote’sche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1885. 206. pp. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.