I. András koronázása (Képes Krónika)

A mai magyar irodalomtörténet az 1192-95 között III. Béla, magyar király korában írt a Pray-kódexben talált „Halotti Beszéd [és Könyörgés]”-t tartja az első magyar nyelvű szövegemléknek. Holott ennél kb. 150 évvel korábbi az un. I. András király korabeli Imák. A kettő közti különbség, hogy a Halotti Beszédről 1770-ben, a finnugrizmus derengésekor a jezsuita Pray György történetíró számolt be, míg az Imákról Jerney János, nyelvtörténész 1854-ben, s akkorra a magyar akadémiát már beborította az osztrák köd. Ha e nyelvemlék valamelyik európai országban került volna elő, a híre bejárta volna a fél világot, csakhogy Magyarországon, magyar nyelven bukkant fel.  Ezért keltették hamisítvány voltát, nemcsak idegenek, hanem elismert magyar nyelvészek, művelődéstörténészek.

Karácsony közeledtével nemzeti érzéseinket megerősítendő mutatnám be Önöknek ez alig ismert nyelvemléket, nyelvünk régiségének, kiforrottságának ékes bizonyítékát, anyanyelvünk csodáját. Méltán lehetünk rá büszkék. A szövege megindító és szomorú. Imába foglalt átok.  Vatára, a XI. századi idegen hódítás, az erőszakos keresztény hittérítés ellen kirobbant magyar nemzeti felkelés vezetőit, az ősi szokások és a régi vallás híveit átkozza meg. 

E cikkben bemutatom az I. András király korabeli imák valódiságáról immár százötven éve folyó, lassan csendesedő vitát. Idézek irodalomtörténészeket, akik mindennemű vizsgálat nélkül hamisítványnak nyilvánították, és másokat, akik komoly érvekkel álltak ki az valódisága mellett. Eredeti voltát eleinte senki nem vonta kétségbe, sőt a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára féltett nyelvemlékként őrizte. Ám az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után, az MTA nemzetellenes irányítása idején Toldy Ferenc irodalomtudós véleménye nyomán a hamisítványok közé sorolták. Szakszerű felülvizsgálata, ellenőrzése mindmáig várat magára.  A régi magyar nyelvemlékek közt nincs megemlítve, a magyar iskolákban nem tanítják, pedig némely irodalomtudós szerint a 1846-ban, I. András magyar király koronázása előtti évben íródott.   

1842-ben Klagenfurtban Literáti Nemes Sámuel régiségárus több más könyvvel együtt vásárolt egy „negyedrétalakú, bőrhártyára írt, mindössze 155 levelet magában foglaló… a XIII. században készült Breviárium[1]”-ot eladta Jankovich Miklósnak. A halála után a „Jankovich’ Diplomaticai gyűjteménnyel egyetemben a’ Magyar Nemzeti Múzeum’ birtokába került, hol [1851]-ben mint ritka nemzeti ereklye őriztetik.”[2]. Jerney János a tábláról a magyar és a latin nyelvű bőrhártyákat lefejtette. Kiderült, hogy a magyar szöveg I. András király korabeli, a Halotti Beszédnél megállapíthatóan régebbi három latin nyelvű tagmondattal, ill. mondattal megtört magyar nyelvű szövegemlék.

Ilyen lehetett a Breviárium…[3]  (A képen jól látszik a bekötésre használt fóliáns keskenyen visszahajtott széle)

A Breviárium  „háta… bőrhártyával van behúzva, tábláját pedig ősnyomati … vallásos dolgokat tárgyazó levelekből összeraggatott boríték képezi: minek külsejére mind a’ két tábla’ színén ismét bőrhártya-boríték lőn ragasztva, oly módon hogy a’ fölső, vagyis a’ könyv előlapjánáli oldalán magyar, alsó vagy véglapjánáli részin latin szövegü elég homályos régi irat vehető észre; következőkép e’ két külső borítéki hártya a’ könyvvel, vagy annak tartalmával legkisebb kapcsolatban sem áll, hanem észrevehetőleg ujabb időkben alkalmaztatott táblaborítékaul.” [4]

A lefejtett, viszonylag durva bőrhártyák egyenlő vastagságúak. A mellső oldaluk sárgásdrapp; a ragasztásnyomok alig látszódnak. A hátoldaluk sötétebb vöröses drapp; ezeken több a ragasztásnyom.

1. A Breviárium belső borítóján levő 15,5/17,6x20,2 cm-es bőrhártyán levő magyar nyelvű szöveg (a visszáján latin)

Az előlapról lefejtett bőrhártya színén egy XI. századból származó két különálló, de egymással egybefolyva írt 21 soros magyar nyelvű ima van. A  visszáján levő 19 soros latin szöveg haloványabb. A magyar nyelvű szöveg kiválóan olvasható, magyar nyelven jól érthető.  A nehézséget csak a korabeli, a maitól teljesen eltérő, de rövid idő alatt megszokható betűformák jelentik. S akkor az olvasó előtt feltárul egy csodálatosan fogalmazott, zengzetes magyar nyelven írt szöveg, amit csak néhány helyen tör meg egy-egy latinos szó.

A Breviárium hátsó borítója is bőrhártyából készült.  Mindkét oldalán jól olvasható 18-18 soros latin nyelvű szöveg látszik. Különös, e bőrhártya és a rajta levő latin szöveg eredetiségét senki nem vonta kétségbe; hosszú évek szorgos „munkájának” eredményeképpen csak a magyar nyelvű szöveget kiáltották ki hamisítványnak.  

Jerney János az MTA-nak 1854-ben bemutatott A nyelvkincsek az Árpádék  korszakából c. II. közleményében az Imákat rézmetszet-másolatban tette közzé. 

2. A magyar nyelvű szöveg Jerney féle rézmetszet-másolata

Jerney vizsgálata szerint a Breviárium első borítóján levő latin/magyar nyelvű szöveg csergubacs tintával íródott, a latin sorok piros cziromfestékkel (cinóber?), miként a Halotti Beszéd. A betűk formája és a bőrhártya eredeti. „Ez iromány a’ diplomaticai szabályok szerint a’ kor kivánatainak mindennemű kellékeit a homlokán viselő régiség.” Elvégezvén az írástani egybevetést, megállapította, a betűformák hasonlóak, a tartalom nem azonos, egyik a másiknak nem fordítása[5]

Szombathy Ignác (1865) tanár szerint a két iromány valódi 11. sz-i régiség; de nem eredeti, hanem egykorú másolat, vagyis dupplikcatum…. A betűk mindkét hártyán rideg kis írásból (literae minutae) állanak, ami a 12-ik század előttre mutat… Pontozás, ékezés, mondatválasztás nincs benne, tehát az írás még régibb időből való. „A hártya szövegének írója nem lehetett az ima szerzője… A hártya durva, aligha volt hivatalos egyházi használatra szánva, hanem valamely magán egyén az imákat lemásolta betanulás, vagy családi vagy más kisebb kör számára előolvasás végett… maga a téma, a [széles körben elterjesztendő egyházi átok] feltételezi, hogy több példányban forgott és így másolatok és ezek másolatai keletkezhettek.”[6]

A XIX. században I. András király korabeli imák eredeti hártyáját az elsőkét elolvasó Szabó Józsefen[7], továbbá Jerney Jánoson és Szombathy Ignácon senki nem vizsgálta meg. Ennek ellenére a valódiságáról az 1848-49-es szabadságharc óta vitáznak. A már említett tudósok az eredetiségét nem vonják kétségbe, sőt megerősítik a XI. századi voltát.  A magyar nyelvtudomány viszont azóta is Literáti hamisítványának tartja, bár a hamisítvány-pártiak meg sem kísérelték a nyelvemlék alapos pergamen-, tinta- és írásvizsgálatát.

Toldy Ferenc irodalomtörténész az 1851-es kiadású magyar irodalomtörténetében[8] még nem vonta kétségbe az Imák valódiságát: A Halotti Beszédhez „kor szerint legközelebb áll két, hártyára írt imádság ’hogy András király a keresztyén hitben megmaradjon’, melyet legelőször Jerney János ismertetett meg az akademiában…, és 1049. és 1054. között készültnek tart.

Toldy véleménye idővel megváltozott. 1862-ben az irodalomtörténete harmadik kiadásában már gyanúsnak[9] találta, 1872-ben meg kijelenti:“alig kétséges, hogy az ima Literáti Sámuel gyártmánya”.[10] Tehát Toldy, az irodalomtörténet 1852-es, első és az 1872-es, utolsó kiadása közti röpke húsz év alatt eljutott az Imák valódiságának elismerésétől a teljes tagadásig.

Megjegyzem, Toldy véleményének megváltozása fokmérője, hogy osztrák parancsra mily ütemben vették át az idegenek a magyar tudományos élet és az Akadémia magyartalanító irányítását.

Lóskay Bekény (1863) bencés művelődéstörténész szerint a hártya „tentája elsárgult…, hogy néhol csak a képzelet teremthet betüket a puszta nyomokon[11].”

Fejérpataky László (1878) historikus és oklevéltani író egyenesen Literáti hamisítványának tartja az Imákat: „…gyanús az írás; ingadozó kézről tesz  tanúságot… Gyanus az imák nyelve is… a kifejezései szokatlanok, erőltetettek, világosan látható, hogy a koholó erőnek erejével… keresett mennél szokatlanabb, régiesnek látszó kifejezéseket, hogy hitelesség mázát kenhesse reá.”[12] 

Észrevehető, hogy a Tihanyi Alapítólevél a helyhatározókat főnevekkel és határozószavakkal (feherwaru rea, holmodi rea), az Imák meg ragos főnevekkel (hazuctul, feuldun) fejezi ki. Tehát az Ima szebb magyarsággal íródott. Ebből kitűnik, hogy az írnok, ill. a szöveg fogalmazója magyar anyanyelvű lehetett, annak ellenére, hogy a szöveg latinos műveltségéről is árulkodik.

A XIX. század végétől ez iromány elleni aknamunka tovább folyt; a viták nevetségességbe torkolltak.

Tóth Béla (1899) a Magyar ritkaságok[13] c. könyvben koholmánynak minősítette. Literáti Nemes Sámuelnek felrótta, nem tudni, hol született, nemesi származása sem deríthető ki. Bár a Nemzeti Múzeum számos régiségét megvásárolta, az András kori ima mégis az egyik hamisítványa.

Tehát, azért hamisítvány, mert szegény Literáti nem volt nemes, és urambocsá’, még régiségkereskedő is volt.

Pintér Jenő (1930) irodalomtörténész Literátit szélhámosnak, félműveltnek, hamisítónak nevezi. „Ez erdélyi származású régiségárus többízben beutazta Magyarországot s Ausztriát,…gyűjtötte a történeti és természeti ritkaságokat, s a régiségeit a maga gyártmányaival is gyarapította… Jerney meg nem vette figyelembe, milyen tudatlan elírások s nyelvi furcsaságok éktelenkedtek a szövegben.”[14]

Pintér „tudatlan elírások és nyelvi furcsaságok éktelenkednek a szövegben” megjegyzését Novotny Elemér cáfolta meg: „A szövegben lehetnek elírások, de helyesebb ezeket XI. századi szokványos szövegfordulatoknak tartani.”

A korabeli írnokok lassan, alaposan dolgoztak, ezért írásközbeni hebehurgyaság kevésbé feltételezhető, mint manapság. Többszáz éves szövegben nem ildomos írnoki tollhibát, elírást feltételezni. A jelenkori szemlélőnek mindig abból kell kiindulnia, hogy ő téved! Az írnok tudta, mit ír. Ezen kívül, nem helyes a XIX. századi, de a mai magyar nyelvi jelenségeket sem visszavetíteni a XI. századba. 

Pintér Szabó Károly történész józan kritikájára hivatkozik, mondván Az I. András korabeli Imákról mint „szövegkoholmányról lerántotta le a leplet. ”[15].

1866-ban Szabó Károly A régi hún-székely írásról c. munkájában kritikának sem mondható néhány sort valóban írt az Imákról. „Én részemről, mióta ezen irományt Jerney munkája után megismertem, mindig koholmánynak tartottam...”[16] Bevallása szerint Jerney tanulmányát és a rézmetszet másolatot vizsgálva alakult ki e véleménye. Az eredetiség kétségbe vonása, elutasítása Jerney János „legnagyobb hűségben”[17] készült rézmetszet-másolatán alapult.

Tehát Szabó Károly, tisztességesen bevallja, az eredeti fóliánst nem is látta, hallomásra és a másolatra épített.

Toldy Ferenc akadémikus elutasító és Szabó Károly jóhiszemű véleménye alapján az Imák hamisítvány volta terjedt el. Toldyt „hiába kérte Szombathy Ignác a hártya hamis voltát megerősítő… okok, illetve bizonyítékainak megjelölésére” [18], nem történt meg!

A XX. század végefelé Tompa (Techert) József[19] nyelvész, a korabeli véleményekre, szövegmásolatokra alapozva kijelentette, a szövegben sok a nyelvi furcsaság. Literáti a kódexeket forgatta, a hamisításhoz szükséges anyagot ebből merítette. Vagyis, ha az anyag nincs meg a kódexekben, nyelvi furcsaság, ha megvan, a kódexek forgatására vall. Akár így, akár úgy, mindenképpen hamisítvány. Két munkájában említi az Imákat, de nem szól, hogy az eredeti fóliánst megvizsgálta volna. 

Sárkány Kálmán[20], jogász minden elérhető adatnak utánanézve értékelte a megjelent véleményeket és kritikákat, és megindokolta az Imák valódiságát. 

Novotny Elemér[21], jogász tárgyilagosan bizonyította az Imák valódiságát, és cáfolta a kétkedést sugalló véleményeket. Megjegyzi, „dr. Pataki János tud. kutató, kódexszakértő megvizsgálta a bőhártyát, és megállapította, hogy az valódi. Erről nyilatkozatot adott. Olvasatommal kapcsolatban – amelyből egyes részeket… bemutattam – pedig közölte, hogy ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni valója nincsen.” Pataki János említett írására nem sikerült rábukkannom. 

E cikk az „I. András király korabeli Imák” c. könyvem rövid és részleges kivonata. A könyv megírásához felkutattam minden vonatkozó megjelent tanulmányt, újságcikket, kritikát, értékelést. Megkíséreltem feltárni a szöveg XI. századi keletkezésének történelmi hátterét

.

Az I. András király korabeli imák c. könyv borítója

Az imákban előforduló személyek mindegyike a XI. században élt, s a kereszténység magyarországi terjesztésének részeseként vagy szenvedőjeként I. András magyar király kortársa volt. András a koronázása előtt a római kereszténység iránti elkötelezettségét bizonyítandó íratta a két imádságot, s átkoztatta meg benne Vatát, a nemzeti felkelés vezetőjét: „garázda lófő Vata, pörös bogumil, törvénye urunknak ne szabadítsa meg a gyehennából!”[22]

Kerestem a magyarázatot, vajon mi indíthatta I. András királyunkat az Imák megíratására. Vázoltam népünknek a magyarellenes érdekeket kiszolgáló, az országunkat az idegenek szabad prédájává tevő uralkodói ellen folyó küzdelmét. Igyekeztem rávilágítani a háttérben már akkor megbújó idegen érdekcsoportok és a magyarországi kiszolgálóik hazánk gazdasági, erkölcsi, területi és nyelvi megsemmisítését célzó nemzetközi ténykedésre. Jerney János idézett szövegmagyarázata alapján pásztáztam végig a szöveget. Művelődéstörténeti szempontból értelmeztem a szavakat, szószerkezeteket, mondatokat. Mindezek alapján teljes mértékben egyet lehet érteni a valódiságát hirdető tudósok véleményével: Az Országos Széchenyi Könyvtárban a Literáti-hamisítványok közt őrzött[23] 1046-ban írt nyelvemlék, ha nem is elsődleges fogalmazvány, de korabeli eredeti „másodlat” és megbecsült a magyar nyelvű szövegemlékeink közt lenne a helye. 

 Melléklet: 2 részben közlöm az Imák kinagyított képét, hogy jobbAN lehessen olvasni a szöveget. Az első rész utolsó két sora, és a második rész első két sora azonos. M.

[1] Breviárium: katolikus papi zsolozsmás könyv.

[2] Jerney János: Magyar nyelvkincsek az Árpádék korszakából.  Második közlemény, mely I. András kir. korabeli 800 éves imádságokat tartalmazza, Kiadta a’ Szent-István-Társulat Pesten, 1854, 4. p.

[3] Breviarium Romanum gedruckt bei Johannes Guerilius Venedig 1609, Méret: 14,7 x 11 x 6 cm

[4] Jerney János i. m. és  Szombathy Ignác: Böngészet legrégibb nyelvemlékünkben = Tanodai Lapok, 1865. 19. évf. 215-217. pp. alapján. 

[5] Jerney i.m. 11. p., és az I., II. tábla.

[6] Szombathy i.m. 216. p.

[7] Századunk, 1844. Pozsony, 7. sz. 

[8] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Emich és Eisenfels Kv.nyomdája, Pesten, 1852.

[9] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Pest, 1862. I. k. 77. p.

[10] Novotny Elemér: Sumer-magyar, Duna Kvk. Vállalat, Svájc, 1977. 62-63. pp. 

[11] Lóskay Bekény i.m. 90. p.

[12] Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában, Rudnyánszky A. Könyvnyomdája, Bp. 1878. 23. p.

[13] Tóth Béla: Magyar ritkaságok = Curiosa Hungarica, Az Atheneum Irod. És Nyomdai R.T. kiadása, Bp., 1899. 5-10. pp.

[14] Pintér Jenő magyar irodalomtörténete, I. köt., Stephaneum nyomda és könyvk., Bp, 1930., 724. p.

[15] Pintér Jenő i.m. 724. p.

[16] Szabó Károly: A régi hún-székely írásról. Második közl. 123-124. p. In: Budapesti Szemle, Első közlemény, 1866. V. köt. 115-143. pp., Második közl.  1866. VI. köt. 106-130. pp. 

[17] Szombathy i.m. 215. p.

[18] Novotny Elemér i.m. 63. p.

[19] Tompa József: Művészi archaizálás és nyelvemlékhamisítás 1772-1873 közt, MTA Nyelv- és Irodalomtud. Oszt. (I.) Közleménye, XXIV. köt., Akadémiai Kiadó., Bp. 1967. 112. p. és  A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv, Akadémiai K. Bp. 1972. 53, 97, 289. pp.

[20] Sárkány Kálmán: Koholmány-e az I. András-korabeli magyar imádság? In: Magyar Történelmi Szemle, II. évf. 1971. 2. sz. Buenos Aires,

[21] Novotny Elemér i.m. 57-76. pp.

[22] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006, 63. p.

[23] OSzK jelzet: 1365. Fol. Hung. I.

Tisztelt Olvasóim!
A minap a facebookon levelet kaptam. Válaszoltam is, de úgy tűnik, nem jutott el a küldőhöz.. A felvetett kérdések és a válaszaim lehet, másokat is érdekelnek, ezért felteszem a facxebook-ra és a blogomra. Sajnos nem tudom megkérdezni a feladót, közölhetem-e a nevét (ti. a levél végén csak egy M betű van), ezért csak a nevek betűjeleit közlöm.

"PSZ
2014. december 1. 21:17
---------- Továbbított levél ----------
Feladó: TM
Dátum: 2014. december 1. 18:50
Tárgy: RE: A sumir nyelv-vita és az előzményei - I. rész
Címzett: XY"

A  PSZ-től kapott levelet kimásoltam. A feltett "kérdés" után következik a vonatkozó VÁLASZ. A válasz befejeztét (MV)- vel zártam. Előfordul, hogy némelyik több felvetésre is vonatkozik. A levél küldője általában idéz a cikkemből, de „idézőjellel” nemigen jelzi.

Sumirok (Tell Asmar, Irak Múzeum Bagdad)

ÍME:

1770-ben Koppenhágában a magyarországi Sajnovics János a jezsuita Hell Miksával együtt, a csillagászati megfigyelések mellett folytatott nyelvészeti tanulmányok eredményeképpen, megírta a finnugrizmus alapművének számító összehasonlító nyelvészeti munkáját a "Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse" (Koppenhága, 1770). A finnugrizmust ennek hatásara karolta fel és terjesztette a Magyarországra bevándorolt, német, osztrák, cipszer stb. értelmiség.

Ez nem stimmel. Tessék elolvasni Sajnovics könyvét. Nem erről ir.
Nem a bevándorolt németek terjesztették, hanem a császári udvar!!!! Ezt kellene körüljárni, hogy mi köze volt ehhez a sok jezsuitának.
A németeket mindez nagyon nem érdekelte.

VÁLASZ:
Valóban nem „német”-et kellett volna írnom, hanem helyette svábot, szászt. Egységes német államként Németország 1871 óta létezik. Előtte, a halódó német-római császárság területén fejedelemségek, hercegségek voltak. A magyar középkorban a német nyelvterületről rengeteg német vándorolt Mo-ra. Nem az osztrák császári udvar (ha intézménynek tekintjük) terjesztette a finnugrizmust, hanem a megbízásából az idegenek, az idegen származásúak köréből kerültek ki a finnugrizmus terjesztői, a magyarság bomlasztói: Budenz német volt, Hunfalvy szepességi szász (cipszer), Goldziher zsidó…
Sajnovics, Hell Miksa jezsuita volt. Gondolja, hogy „VII. Keresztély, dán király kezdeményezésére és Mária Terézia megbízásából” szervezett norvégiai expedícióban magánemberként vettek volna részt? A jezsuitáknál szigorú rend és engedelmesség uralkodott... (MV)

"Tisztelem az urak álláspontját, de én, azonban mint miniszter, az ország érdekeit nézem, s ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".[6]

Azóta már kiderült, hogy bármennyit is keresték, ezt a Trefort idézetet sehol nem lehet eredetiben megtalálni. Tehát nem állja meg a helyét.
Érdemes a témáról Bakay Kornél nagyon alapos tanulmányát elolvasni, sok félreértést tisztáz: Hogyan lettünk finnugorok.

Trefort Ágoston

VÁLASZ:
Az idézett megbeszélés nem bizonyítható, de a rákövetkező események rácáfoltak, mert a magyar állam nem támogatta a déli származáselmélet kutatóit. Bakay Kornél említett tanulmányát ismerem. (MV)

Henry Rawlinson (1810-1895), angol diplomata, majd asszirológus a Közel-Keleten valamilyen szkíta nyelven írt ékiratos feliratokat talált. Megállapította, hogy az ékiratok nyelve Elam és Médea (Mada) szkíta nyelvével rokon. Valószínűleg az első káldeusok is szkíták voltak. A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte. Az asszírok a régi szkíta jeleket megtartva, minden egyes ékjelnek a saját nyelvükön új értéket adtak, vagyis a jeleket a saját anyanyelvükön olvasták. Később, amikor a sémiták kerültek előtérbe, a szkíták két főfaját, a sumirt és az akkádot egymástól már megkülönböztették.

Ez elég zavaros. Honnét tudta, hogy szkita feliratok, miután MÁIG nem tudjuk, hogyan beszéltek a szkiták, mivel nyelvemlék nem maradt fenn? Cask feltételezések vannak, de még az sem biztos, hogy 1 nyleven, vagy több nyelven társalogtak. Honnét lehetett tudni, hogy Elam és Médea nyelve szkita volt? Kik voltak a káldeusok?

VÁLASZ:
Ha Rawlinsonhoz és másokhoz hasonlóan ismernők néhány keleti nyelvet, fel sem merülne e kérdés. Nem véletlenül indultak ki az óperzsa háromnyelvű feliratokból. Egy-egy felirat szövege mindhárom nyelven ugyanazt jelentette. (A hieroglifák esetében a háromnyelvű Rosette-i kő írása volt a megfejtés kulcsa).
A XIx. században káldeusnak nevezték az ékírást használó népet, mert a görögök és a Biblia által említett Káldea területén találták meg a leleteiket. Később fogadták el a „sumir” nevet.
Miért gondolja, hogy nem maradt fenn a szkíta nyelvből semmi? Éppen H. Rawlinson értekezett a méd nyelvről, Ázsia tele volt szkítafajú népekkel: szakák, türkök, ujgurok, pártusok stb. (MV)

Háromnyelvű, óperzsa, babiloni, elamita feliratú pecsétnyomó (Persepolis)

A kháldok (magyarosan káldeusok) egy ókori mezopotámiai sémi félnomád nép voltak az i. e. 9. században, amikor először feltűnnek az asszír forrásokban. Később ők adták az Új-babiloni Birodalom vezető rétegét. Valójában nem önálló nép, hanem azarámiak egyik törzse, amely Dél-Mezopotámiában telepedett le. A népnév a babiloni Ḫaldû országnévből keletkezett, mint annak lakóira vonatkoztatott jelző. Ezt a görögök Χαλδαία és χαλδαιος alakban vették át. Innen a latinba chaldaeus formában ment át, amelyből a magyarban a „kháldeus” vagy „káldeus” kiefejezés kialakult. A k(h)áld népnév ennek rövidített változata.

VÁLASZ:
A káldeus elnevezésről: Egy korábbi cikkemben bemutattam az un. népek táblájának nevezett kb. Kr.e 3400-3200-ból származó pecséthenger-nyomatot (5 férfialak). A középsőt KAL.DU volt. Jelentése: a föld feje, a föld elseje (első embere). Innen származhat a káld elnevezés. A káldeus népség eredetileg arameus, mások szerint arámi törzsszövetséget jelentett. Kr.u. 850 táján vándoroltak Dél-Mezopotámiába. Kr.e. 625 táján dinasztiát és birodalmat hoztak létre: Méd támogatással szétverték a gyenge, halódó Új-Asszír Birodalmat. Ez volt a régies szóhasználattal az Új-Káldeus Birodalom (ma jobban szeretik az Új-Babiloni Birodalom nevet használni). A káldeusok birodalmának a perzsák vetettek véget. Woolley írja, hogy e káldeusok szemita nyelven beszéltek, de fajilag nem voltak szemiták, s őrizték elődeik (sumir) hagyományait. (MV)

Ma egy keleti keresztény egyházat neveznek káld vagy káldeus egyháznak, amelynek azonban etnikailag vagy nyelvileg nincs közük az ókori kháldeusokhoz.

Valahol azt olvastam, hogy a káldeusok volt a papi retag. Minden esetre, ha cask a i.e. 9. században jelentek meg, a sumérokhoz nem lehetett sok közük.

Káldeus férfi török nemzeti öltözékben

VÁLASZ:
A káldeusok az Óperzsa Birodalomban és Párthiában papi kasztot, réteget alkottak. Az antikvitásban (médek, óperzsák, görögök stb.) káldeusnak hívták az asztrológiában és a különféle tudományokban jártas babiloni tudósokat. 

Igaza van, a mai káld egyház csak a nevében káldeus, egyébként nem. A sumir eredetileg szkíta nép volt, ezzel minden tudós egyetértett. (MV)

A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte.
Ezt végképp nem értem. Honnét lettek hirtelen babiloni szkiták, a akkádokról meg tudjuk, hogy semi nép volt…

VÁLASZ:
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a cikk a XIX. századi nyelvvitákról szól. Akkoriban a ma sumirnak nevezett népet akkádnak, kasd-szkítának (=káld-szkíta) stb. nevezték. A XIX. sz. 80-as éveitől Oppert javaslatára kezdték Mezopotámia "őslakóit' sumirnak hívni. Ez elnevezés kiszorította az "akkád" nevet. A sumir név elfogadásával egyidejűleg megegyezés történt, hogy a Folyamközbe beszivárgott és a sumirokat leigázó első szemita népcsoportot, akik eleinte rabszolgák, vagyis szolgák voltak, akkádnak nevezzék. (Megjegyzem, a rabszolga kifejezést nem helyes használni, hiszen a mai szóhasználatban kissé más.) Ezek voltak a feketefejűek, I. Sargon népe.
A babiloni szkíta elnevezésben a babiloni anakronizmus. Ti. a sumir korban (kb. Kr.e. 3300-2800 közt sem Babilon városa, sem Babilónia (először szemita városállam majd Birodalom) nem létezett. Minden bizonnyal a XIX. századiak azért használták e későbbi elnevezést, hogy behatárolják mely területről, mely népről van szó. Ezt manapság is megteszik. Pl. Néhány évezreddel korábban magyarokról beszélnek, holott népnévként akkor még nem létezett. Ezért használom pl. a magyar helyett a "magyarok elődnépe" kifejezést. (MV)

Becsülöm Marton Veronikát, de azért lehetne óvatosabb az átmásolásoknál.
M.

VÉGEZETÜL:
Ha a XIX. századi v. régebbi írókat idézek, ha a korabeli tudós-vitákról írok, a korabeli szakkifejezéseket használom. Ha mindegyiket megmagyaráznám, parttalanná válnának a cikkeim. Évek óta írom, és teszem fel a blogra az írásaimat, írom a könyveimet. Pl. A káldeusokról "A pártusok, a sivatag lovagjai", a sumirok korábbi névváltozatairól a "A sumir kultúra története”, az ékírások megfejtéséről pedig „Az ékírás története” c. könyvemben írtam. (MV)
Köszönöm a figyelmüket! (MV)

1. A „nagy templom”, az UR-i zikkurat romjainak felfedezése 1854-ben[1]

A XIX. század hetvenes éveiben az írástudó, művelt nagyközönség Európa-szerte érdeklődéssel figyelte a mezopotámiai ásatásokról szóló híradásokat.  Néhány tudós, a francia Paul-Émile Botta és Jules Oppert, az ír Edward Hincks és az angol Henry Rawlinson nekiveselkedett, hogy az előkerült különleges jelekkel írt szövegeket megfejtsék, megértsék.

A kezdet kezdetén, nagyjából 1844 -1874 között elvétve akadt, aki az kutatások és a megfejtések menetét megzavarta, az eredményeket kétségbe vonta volna. Eszményi és irigylésreméltó helyzet alakult ki. Jóindulatú észrevételeikkel egymás munkáját, az agyagtáblára írt szövegek megfejtését, kutatását segítették. Mindennemű megjegyzést, kiegészítést, kritikát a bíráló részéről megalapozott forráskutatás előzött meg. Bármennyi időbe is került, mielőtt vitatkoztak, bíráltak, esetleg cáfoltak volna, vették a fáradtságot és alaposan elmélyültek a kérdéses anyagban, átfogóan tanulmányozták az új felfedezéseket, a vonatkozó írásokat. Vitatkoztak szóban és írásban, anélkül, hogy az egyik tudós megsértette volna a másik önérzetét, felkészültségét. Egymás eredményeit örömmel használták fel és tették közzé.

A sivatag homokjából előkerült ékiratos táblákat válogatás nélkül megfejtették, latin betűkre írták át, és fordították angolra, franciára. Kibontakozóban volt két új tudományág, az asszirológia és a sumerológia.

 2. Asszír szfinx (Ninive-i palota)[2]

A sumir „ékírás” megfejtéséhez a Kr. e. 645-329-ig fennálló Óperzsa/Akhaimenida Birodalom három legnagyobb népcsoportjának (óperzsa, elamita, új-babiloni) ékjeles feliratai adták a kulcsot.

3. Az ékírás története, vagyis az ékírás megfejtésének története  [3]

Először a legfiatalabb, a behistuni sziklás hegy  oldalán, , Persepolisban és másutt talált domborművek óperzsa ábécével írt szövegeit fejtették meg, majd az új-babiloni (és a hasonló asszír) fogalomírás, végül az elamitának nevezett méd-szkíta szótagírás következett. A behistuni sziklafeliratok második, elamitának nevezett nyelve, az ural-altáji nyelvekkel rokon méd-szkíta nyelv volt. Ez lett a 475 évig fennállt Pártus Birodalom hivatalos nyelve. Tehát nem fedi a valóságot, hogy a szkíták és a pártusok nyelve ismeretlen lett volna, csak éppen nálunk nemigen foglalkoztak vele; ha igen, nem hozták nyilvánosságra, esetleg németül, angolul, franciául stb. publikálták. A hivatalosított nyelvtudomány szerint „délibábos nyelvészkedőnek tartott” Borgátai Szabó József, soproni tanító, Körösi Csoma Sándor göttingeni iskolatársa talán elsőként kísérelte meg az elamita (méd-szkíta) nyelv magyarral való egybevetését.[4] 

Hincks észrevételével Henry Rawlinson egyetértett, miszerint az új-babiloni (új-asszír) nyelv szemita ugyan, de az ékjeles írás valamelyik toldalékoló nyelvű régi turáni, a későbbiekben sumirnak nevezett néptől származik. A két tudós az asszír ékírás alapján egymás eredményeit és Botta észrevételeit felhasználva egymástól függetlenül fejtette meg a sumir írásjeleket és a nyelvet. Kiderült, hogy a jelek egy-egy fogalmat jelölnek, amelyek a későbbi turáni nyelvekben szótagokká váltak. A hajlító (flektáló) nyelvek elöljárószavai mind a sumir, mind a turáni nyelvekben (ide tartozik a magyar is) szóvégi toldalékként, ragként tűnnek fel.   

5. Turán[9], az Oxus folyón túli közép-ázsiai sztyeppe[10] (a hivatalos álláspont szerint iráni nyelvű lovasnomád népek lakták)

A XIX. században turáninak vagy turáni-szkítának hívták a ma ural-altájinak nevezett népeket és a nyelvcsaládot. Az ural-altáji elnevezés megtévesztő. Turán, az Aral-tótól keletre az Oxus/Amu-darja folyón és az Altáj-hegységen túli közép-ázsiai sztyeppe felöleli Kazahsztánt, Türkmenisztánt, Üzbegisztánt, Tadzsikisztánt, Kína nyugati részét, beleértve az ujgurok földjét. E terület a szkítafajú, azaz a turáni népek hazája. Ekkoriban a nyugatra szakadt magyarságot faji és nyelvi jellege miatt nagyon helyesen a turáni-szkíta népek közé sorolták.

5. Kurgan feltárása (Ukok-fennsík, Altáj-hg.)[5]

A turáni elnevezés a XX. századra megváltozott, először altáji lett, ebbe kissé nehéz lett volna besuvasztani az urali finnugor[6] népecskéket, ezért kiterjesztették ural-altájivá. Az Altáj és az Urál közti óriási területet különféle fajú és nyelvű, finnugor, török, tatár, perzsa, kazár-zsidó, szláv stb. népek lakták. Így könnyű volt közéjük, a finnugor „halszagú atyafisághoz” sorolni a magyart.   

A Turántól meglehetősen távoli az Ural-hegység, a finnugor népcsoportok, a vogulok, osztjákok stb. földje.  Nyelvüket a turáni, toldalékoló nyelvű népektől kölcsönözték. Ricskov[7], Nagy Péter, minden oroszok cárjának utazója 1774-ben németül megjelent naplójában/jelentésében részletesen beszámol az Orenburg környéki, a Káma folyó vidéki cseremiszekről, votjákokról stb. Közli a hovatartozásukat, hogy réges-régen szkíta fennhatóság alá tartoztak, nyelvüket tőlük kapták stb.

6. Az „altáji hercegnő”. A fenti, 5. sz. képen levő kurgánban talált tetovált bőrű női múmia, Kr.e. 3000-2500, a DNS-e szerint nem mongoloid, hanem európai típus (Régészeti és Néprajzi Intézet Múzeuma, Novoszibirszk, Oroszország).[8]

Az első, aki komolyan és eredményesen foglalkozott az ékiratokkal, közelebbről az 1843-44-ben  II. Sargon, asszír király fővárosában, Khorsabadban talált ékjeles szövegekkel, a francia Paul-Émile Botta (1802-1870), a moszuli francia konzul volt.  Megállapította, hogy a felfedezett ékírás 642 jele teljesen azonos a persepolisi stb. feliratok harmadik, új-babiloni, ill. új-asszír nyelvének jeleivel. Ez azóta is megdönthetetlen megállapítás vezette rá Hincks-et, hogy a feliratok nyelve nem ábécén, hanem szó-, illetve szótagjeleken alapul.

Nem sok időbe telt, és előkerültek a bizonyítékok, az árnyékát előre vetítő feltételezett turáni-sumir nép szövegemlékei. 

1849-ben Austen Henry Layard[11] (1817-1894), angol régész Ninivében, az ókori Asszíria fővárosában feltárta Sennacherib (+ Kr.e. 681), asszír király mintegy 15 ezer kötetes agyagtábla-könyvtárát; 1853-ban Hormuzd Rassam (1826-1910), káldeus-keresztény régész, a British Museum munkatársa rábukkant az unoka, Assurbanipal (Kr.e. 668-626) kb. 10 ezer kötetes könyvtárára. Az agyagtáblák között ott voltak az ismeretlen nép, a sumir létezésének bizonyítékai, a kétnyelvű (sumir-asszír) ékiratos táblák. Ezek és a már megfejtett achaimenida feliratok új-babiloni (új-asszír) szövegének egybevetése alapján derült fény, hogy miről is szólnak, mit rejtenek a babiloni-asszír és a sumir szövegek. A szövegfejtéseket 1855-től nagyban elősegítette a francia Jules Oppert, asszirológus munkássága; olyannyira, hogy sokan (pl. a cseh Zamorovsky) neki tulajdonítják Hincks több sumir vonatkozású megállapítását.

7. Harhar város ostroma. Alul a karóbahúzott foglyok, jobbra egy lenyilazott asszír, balra a bástyára törekvő asszír katonák; a várfalon belül a feltartott karú várvédők. Könyörületre nem számíthattak, a szemita asszírok nem kegyelmeztek az ellenállóknak. (II. Sargon Khorsabad-i palotájának faláról készült rajz)[12]

Az ékiratos szövegek sikeres megfejtésének hírére megjelentek a kételkedők, az ellenzők, olyanok, akiknek fogalmuk sem volt az asszír és a sumir ékiratos szövegek mibenlétéről, sem a nyelvről.[13] Ennek ellenére kezdték kétségbe vonni az orientalisták, Botta, Hincks, Henry Rawlinson, Oppert szaktudását, felkészültségét.

Ez ösztökélte a londoni Királyi Ázsiai Társaságot (Royal Asiatic Society), hogy tanácskozást hívjon össze, vajon mennyire fogadható el az ékiratos szövegek megfejtése, mennyire hitelesek a fordítások.

Anyag volt bőven, ismeretlen is, megfejtetlen is. Az asszír királyok Ninivében, Nimrud/Kalchu-ban és Khorsabad/Dur-Sarrukinban feltárt palotáiból előkerült feliratos szobrok és domborművek részben a  Louvre-ban, részben a British Museum-ban vannak kiállítva.[14] 

8. Levágott fejeket számláló sumir írnokok

A Társaság három angol tudóst, Talbot-ot[15] (1800-1877), Rawlinsont és  Hincks-et, továbbá az éppen Londonban tartózkodó  Oppert-et (1825-1905) kérte fel, hogy ugyanazon időben, de egymástól függetlenül fordítsák le I. Tiglat Pilasar, asszír király Kr. e. 1150-ből származó újonnan felfedezett, korábban nem ismertetett feliratát.[16] A litografált szöveget lepecsételve adták át a tudósoknak. 1857. május 29-én Anglia legkiválóbb értelmiségieiből álló zsűri bírálta átírásokat és a fordításokat. Megállapíttatott, hogy az egyes fordítások közt csak némi fogalmazásbeli eltérés volt. A szöveg átírása (transzliterálás), értelmezése azonos volt. Bebizonyosodott, hogy a négy tudós kiállta a próbát, ismeri az asszír nyelvet. E kísérlet jelentősen előrelendítette az asszír ékírásos szövegek megfejtését, és egy időre elhallgattatta az ellenzők táborát.

Minden új tudományos eredménynek, felfedezésnek bárhol és bárkitől is származik kétféle ellenzője, „kerékkötője” van. Az egyik azért tagadja, mert nem tudja, a másik, mert nagyon is tudja.

Az első nem ismeri, és nem is veszi a fáradtságot, hogy áttanulmányozza, megismerje a kifogásolandó anyagot. Általában fogalma sincs a sumir nyelvről, nyelvtanról, az ékírásról, sőt a sumir nép történelméről sem. Valamit hallott, valamit olvasott róla, de az messze nincs összhangban a tanult ismereteivel, ezért kapásból elutasítja. Nemegyszer keveri az ékírást a rovásírással.  Tiltakozása a hivatkozások, hivatkozásán alapul. Felcseréli, összekeveri a sumir leleteket a szemita babiloni-asszírral. Nézi, de nem látja a köztük levő különbséget, csak azt tudja, mindenik régi és keleti.

A tájékozatlansága a másik felet  mosolyra, gúnyolódásra, készteti. Mert ő aztán tökéletesen tisztában van a sumerológiával. (Tagadni, hamisítani csak átfogó ismeretekkel lehet!)  Kapásból különbséget tesz a sumir és a szemita babiloni-asszír lelet között, felismeri az óperzsát; tudja, melyik a pártus stb. Átírja latin betűkre, olvassa és fordítja az ékírást, a vonalas írást is. Tud a sumir és a magyar nyelv kapcsolatáról. Kiválóan ismeri mindkét nép történelmét. Tudja, de nem hirdeti, hogy a sumir éppúgy szkítafajú nép, mint a magyar. Mindkettő nyelve ural-altáji, azaz a turáni nyelvek közé tartozik. Mégis tagad, mert a faji, a politikai és gyakran a gazdasági érdekei ezt kívánják.  

[1] Loftus, William Kennett: Travels and Researche sin Chaldaea and Susiana in 1849-52, Robert Carter and Brothers, New York, 1857. 128.p.

[2] Botta, Paul-Émile – M.E. Flandin: Les Monuments de Ninive, I-V. Imprimerie Nationale,  Paris 1849-1859, I. 505.p.

[3] Marton Veronika: Az ékírás története, Matrona, Győr, 2005.

[4] Szabó József (Borgátai): A magyar nyelv keleti emlékei, I – II. füz. Sopron, 1844, 1862

[5] Encyclopedia of safety, 19.02.2012

[6] Az ugor elnevezés ószláv nyelven magyart jelent. In: Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, a M.Tud. Akadémia kiadása, Budapest, 1916.

[7] Rytschkow, Nikolaus: Tagebuch über seine Reise durch verschiedene Provinzen des rußischen Reichs, bey Johann Friedrich Hartknoch, Riga, 1774. 

[8] New York Daily News, Thursday, August 16. 2012

[9] Stieler, Adolf: Hand-Atlas, Gotha bei Justus Perthes, 1847.; p. 39. Asia, 

[10] Firdauszi: Királyok könyve (Sáhnáme), Magyar Helikon, Bp. 1979. 

[11] Layard, Austin Henry. Niniveh und seine Überreste, Verlag der Dyk’schen Buchhandlung, Leipzig, 1850.

[12] Botta rajza,  In: Journal asiatique, paris, 1844. jan-fév., pl. XXV. 94-95. pp. 

[13] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Matróna, Győr, 2008.

[14] Reade, J.: Assyrian skulpture, British Museum, London, 1983.

[15] William Henry Fox Talbot (1800-1877) utazó, matematikus, botanikus, nyelvész, asszirológus, régész, a talbotípia néven ismert fotóeljárás kifejlesztője. (wikipedia.org)

[16] Comparative Translations by…F. Talbot,…E. Hincks,… Oppert… H.C. Rawlinson … of the Inscription of Tiglath Pileser I =   Journal of the Royal Asiatic Society  of Great Britain and Ireland, 1861. XVIII. köt., 152. p. 

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. november 13-án, csötörtökön délután három órakor a Kaposvári Egyetemen  a SENIOR oktatási program keretében

Koppány és a nemzetvesztő királynék

címmel előadást tartok.

 Hely: Kaposvári Egyetem, Kaposvár, Guba S. u. 40.

Az előadás ismertetése:

A magyar államiság kezdetének eseményeit mind a magyar, mind a külföldi források sokszor egymásnak ellentmondóan, nem a tanult ismereteknek és az iskolai tananyagnak megfelelően tálalják.

Az előadás beszámol arról, hogy a Géza fejedelem és I. István király korában hazánk miként került idegen érdekkörbe, lett római keresztény, részletezi a Koppány vezette első magyar szabadságharcot.  

A 955 évi un. Lech-mezei csatavesztés után világossá vált, hogy a magyarok Pannóniáját nem lehet nyílt harccal megszerezni és a német-római érdekkörbe vonni. A nyugati világi és egyházi vezetés az özvegy Géza fejedelem és Adelheid lengyel hercegnő, majd Vajk, a későbbi I. István magyar király és Gizella bajor hercegnő összeházasításával fűzte szorosabbra „Magyarország” és a Német-Római Birodalom közti politikai és vallási köteléket. Az idegen királynéknak sikerült elérni, amit a fegyvereseknek nem: német-római érdekkörbe vonták Magyarországot.

A Lech-mezei csata (részlet a szász Világkrónikából - Säxischen Weltchronik, 1270)

A nyugati gyepűvédők elszigetelt fegyveres felkeléssel próbálták meggátolni a német-római területszerzést, Koppány dunántúli szabadságharca pedig egyenesen az erőszakos térítés és az idegen királyné(k) ellen irányult. A hősiesen harcoló magyarok Veszprémnél vereséget szenvedtek, Koppányt megölték, lefejezték, testét felnégyelték. Az első félországra kiterjedő magyar szabadságharc elbukott. Az eladdig születési jogon szabad magyar szolga lett a saját hazájában.

Géza halála után Koppány az Árpádok legidősebb tagjaként a szkíta szokásjog, illetve a Vérszerződés értelmében teljes joggal tartott igényt a fejedelemségre. Somogyország uraként úgy vélte, elegendő katonai erővel rendelkezik, hogy megszabadítsa az országot az idegenektől, kiűzze a tűzzel-vassal térítő papokat, s visszaállítsa az ősi jogrendet, amikor magyar a magyarral születési jogon egyenlő volt.

Köszönöm a figyelmet!   

1844-től kezdődően Mezopotámiában egyre-másra tárták fel az ókori és az őskori városokat. Új fogalmak, az évezredek homályából régi népek és műveltségek tárgyi emlékei bukkantak fel. Sok, megdönthetetlennek hitt tudományos eredményt kellett kiegészíteni vagy módosítani. Ekkor került a köztudatba a sumir nép, a sumir kultúra, ami nem hasonlított semmire, nem vett át senkitől semmit, hanem lett, teremtetett és az emberi műveltségek mindmáig abból táplálkoznak. S csodák csodája a sumir nyelv egyenesági leszármazottja a magyar nyelv.

1. Mezopotámiai táj (Irak)   

A finnugor nyelvelmélet létrejötte

A XIX. században a magyar tudományos körökben olyan iskola szerveződött, amely a magyar őstörténelem hazai forrásait, kutatóit minden eszközzel igyekezett a hitelességétől megfosztani, hogy az idegenből származó, célirányos téveszméket tudatosíthassa. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után a Béccsel egyezkedő politikai áramlatoknak nem kedvezett a magyar történelem nagyszerűsége, a magyar nemzet öntudata, ezért az indogermán nyelvelmélet mintájára kreált, finnugor elméletet a magyar nemzeti öntudat megtörésének szolgálatába állították.

A finnugor nyelvelmélet[1] ötlete (ha nem is ilyen megfogalmazásban)  Aeneas Sylvius Piccolominitől, a későbbi II. Pius pápától származott, aki 1442-ben III. Frigyes német-római császár megbízásából a gyermek V. László magyar király nevelője lett.[2] Bejárta Magyarországot, megismervén a magyar viszonyokat[3], rájött, hogy Magyarország csak úgy kerülhet a klérus hatalmába, ha nemzeti azonosságtudatát elveszíti. Idegen királyaink magyar-ellenessége tanúsítja, hogy ez ötletet minden megszálló hatalom messzemenően támogatta és gyakorolta.  

1770-ben Koppenhágában a magyarországi Sajnovics János a jezsuita Hell Miksával együtt, a csillagászati megfigyelések mellett folytatott nyelvészeti tanulmányok eredményeképpen, megírta a finnugrizmus alapművének számító összehasonlító nyelvészeti munkáját a "Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse" (Koppenhága, 1770). A finnugrizmust ennek hatásara karolta fel és terjesztette a Magyarországra bevándorolt, német, osztrák, cipszer stb. értelmiség.

2. Reguly Antal (1819-1855) néprajzkutató

1842-ben osztrák sugallatra a zirci Reguly Antal a Káma folyó vidékén kutatta fel a finnugor rokonnépeket. Reguly tehetséges, sok nehézséget legyűrő nyelvész volt. Küldetését híven teljesítette. Rálelt a kis finnugor népecskékre, amelyek közül a vogulnál talált közelebbi (nyelvi) kapcsolatokat a magyarral. A vogul paleoszibériai nép, Szibéria kőkorszaki népeinek maradványa, embertanilag közelebb áll a szibériai népekhez, mint hozzánk. Nyelve átvétel.

Reguly a szabadságharc idején itthon sem volt. 1848-ban sziléziai Grafenberg-ben gyógykezeltette magát. Ekkor nevezte ki Hunfalvy (alias Hunsdorfer) Pál közbenjárására, a Bécsben székelő Magyar Királyi Közoktatási Minisztérium a pesti Egyetem könyvtárnokává. 1842 óta az Akadémián osztrák ügynökként bomlasztó Hunfalvyval állt szoros kapcsolatban, akivel élete utolsó éveiben ellentétbe is került. 1858-ban Reguly hirtelen meghalt. Finnugor gyűjteményének jórésze feldolgozatlan![4]

Reguly felfedezésével tudományos alapja lett a "halszagú atyafiság"-nak. Azt senki sem vitatja, hogy a mai finnugor népek nyelve ugyanúgy toldalékoló, mint a magyar, csakhogy a kiindulás egészen más volt. A magyar volt az átadó, nem pedig az átvevő. Mára már tisztázódott, hogy a finnugor nyelvjárás csupán közvetett, a történelem előtti kőkor-jelleg alacsony színvonalára utal.

A múlt század derekán, a Habsburgok által jóváhagyott történelemkönyv azt tanította, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok barbárok voltak, akiket a germán szerzetesek tanítottak írni, olvasni. Sőt Géza fejedelem udvarában a német szó járta[5]. A németek ismertettek meg a földművelést, nyilván azért, hogy ezzel is bizonyítsák: a magyaroknak nincs joguk az önálló nemzeti létre, hiszen még az élelmüket sem tudták megtermeszteni.

A kiegyezés előtt Albrecht főherceg a pesti egyetemre hozta a magyarul nem tudó Josef Budenz-et, hogy a magyarokat felvilágosítsa saját anyanyelvükről, és aki 1861-ben, 25 évesen lett az MTA levelező tagja! A magyar nyelv ekkor dermedt bele Budenz germán logikájába, míg a többi tudományág száz-kétszáz év alatt óriási fejlődésen ment keresztül, a magyar nyelvtudomány egyhelyben topog. Sőt elmondható, hogy rák módra kihátrál a magyar nyelv védelmezéséből.  

A finnugor elmélet győzelme Magyarországon

A magyarországi tudós-körökben (Vámbéry Ármin kontra Goldzieher Ignácz stb.) élénk viták zajlottak: vajon nyelvünk, népünk az északi finnugorokkal rokon-e, avagy a deli törökös népekkel, esetleg a sumirokkal? Ez volt az un. ugor-török háború.

3. Trefort Ágoston (1817-1888) magyar közoktatási és vallásügyi miniszter (Vasárnapi Újság, 1872. 37. sz.)

1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter értekezletet hívott össze, hogy tudományosan megállapítsák az "egyetemes magyar származási elméletet". A jelenlevő tudósok nem tudtak megegyezni, ezért a miniszter az alábbi jegyzőkönyvi nyilatkozattal rekesztette be a vitát: "Tisztelem az urak álláspontját, de én, azonban mint miniszter, az ország érdekeit nézem, s ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".[6]

Állítólag e döntés alapján a mindenkori magyar kormány több mindmáig a finnugrista kutatásokat támogatja. A gyakorlat valóban erre utal. Az MTA berkeiben nem sikerült a nyomára akadni e történetnek, tehát megtörténte igazolhatatlan.

 A hatvanas években a magyarországi, sumerológiával foglalkozó tudományos körökkel kiterjedt kultúrtörténeti levelezést folytató Verrasztó József, kolozsvári tanárember 1967. júliusi keltű levelén alapul a történetet. Hary Györgyné a „Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez” c. cikkében[7] említi. Haryné jóindulatúan dobta be a köztudatba; azóta is terjed, mint a szélfútta hópehely. A gyakorlat igazolta történet hitelesnek tűnik, mert alátámasztja a magyar hivatalosított történelemtudomány sumerral szembeni elutasító magatartását. Ki tehette, valós eseményként hivatkozott rá, anélkül, hogy az akadémiai jegyzőkönyvekben utánanézett volna. Ha meg is történt, nyoma biztosan nem maradt, mert akkoriban a belső megbeszélésekről nemigen készültek feljegyzések, emlékeztetők.

Akár így volt, akár úgy, a magyar állam a déli nyelv- és származáselmélet kutatására, szakemberek képzésére ma sem áldoz egyetlen garast sem.

A sumir nyelvvita[8]

Jelenlegi ismereteink szerint a korunk műveltsége a történelemelőtti korban a Tigris és az Eufrátesz vidékén élt sumir nép műveltségén alapul. A létezésére a 19. század közepétől folyó ásatások derítettek fényt. A korabeli kiváló nyelvi felkészültségű angol, francia, német tudósok lázas sietséggel láttak neki az előkerült ékiratos szövegek megfejtésének. Akkoriban még mindent tisztességesen lefordítottak és közhírré tettek. Akkoriban még nem volt köztük olyan tudós, aki az előkerült adatokat, az ékiratos szövegek által közölt történelmi eseményeket, továbbá a felfedezett nép nyelvét egyetlen nép a zsidóság kizárólagos szolgálatába állította volna. Erre majd a XIX. század 80-as éveinek közepétől Joseph Halévy vetemedik. Sőt, az ékiratos táblák felfedezésének és megfejtésének első korszakában a tudósok, Jules Oppert, Francois Lenormant, Fritz Hommel, Archibald Sayce és mások meg voltak győződve arról, hogy az újonnan felfedezett nép és a nyelv az ural-altáji nyelvcsaládba tartozik, és nyelvileg a magyarral szoros rokonságot mutat.

4. Edward Hincks (1792-1866), Jules Oppert (1825-1905), Archibald Sayce (1845-1933),

akik elsőként sorolták a sumir nyelvet az ural-altáji nyelvcsaládba, és vallották a magyarral való kapcsolatát.

A sumir nyelvvita I. korszaka (1850-1874)

Az ír Edward Hincks (1792-1866) keletkutató vette észre, hogy az asszír agyagtáblák sémita nyelven, de a sémitától eltérő írásjegyekkel íródtak; szerinte az ékírás feltalálója "indoeurópai" nép lehetett, amely Valószínűleg elfoglalta Asszíriát. A szövegekben viszont az utószócskák használata turáni eredetre vall. Később ezt az akkád nyelvet ó-káld nyelvnek nevezte, és a turáni (ural-altáji) nyelvcsaládból valónak tartotta. 

5. Pecsétnyomatos aszír agyagtábla (5,5x5,8x2,8 cm, Kr.e. XX-XIX. sz. Kültepe, Anatólia, metmuseum.org)

Henry Rawlinson (1810-1895), angol diplomata, majd asszirológus a Közel-Keleten valamilyen szkíta nyelven írt ékiratos feliratokat talált. Megállapította, hogy az ékiratok nyelve Elam és Médea (Mada) szkíta nyelvével rokon. Valószínűleg az első káldeusok is szkíták voltak. A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte. Az asszírok a régi szkíta jeleket megtartva, minden egyes ékjelnek a saját nyelvükön új értéket adtak, vagyis a jeleket a saját anyanyelvükön olvasták. Később, amikor a sémiták kerültek előtérbe, a szkíták két főfaját, a sumirt és az akkádot egymástól már megkülönböztették.

Jules Oppert (1825-1905) német-francia asszirológus véleménye nemigen tér el Rawlinsonétól. Az ékírást több nép használta, ezek szkíták lehettek, a többi meg tőle vette át. (Ezt támasztja, alá a Kr. u. II. v. a IV században élt Justianus római történetíró: a szkíták 1500 évig szedtek adót Ázsiában, és csak Ninus[9] vetett ennek véget.) Az ékírást feltaláló nép nem lehetett sémita, tehát asszír sem. Az írás rendszere a szótagjelleg miatt, nem illik egyetlen sémita nyelvhez sem. Az íráskép eredetileg tiszta képírás volt, ebből lett a szótagírás. 1869-ben a francia Numizmatikai és Archeológiai Társaság ülésén kijelentette, a káldnak vagy sumirnak nevezett nyelv a magyarhoz hasonlatos, de rokon a törökkel és a finnel is. A szkíta nyelvek szavait, fogalmait a magyar szavakkal rokonította.

Érdemes megjegyezi, hogy a később Párizsba került zsidó-francia Joseph Halévy (1827-1917) orientalista, szemrehányást is tesz Oppertnek, hogy zsidó létére nem a saját népét tartja elsődleges kultúrateremtőnek.

Oppert az ékírást használó szkítákat méd-szkítának, káld-szkítának és ős-szkítának nevezte. Friedrich Gusatav Eichhoff (1799-1875) francia nyelvtanár, cáfolta Jules Oppert állítását, mondván a Biblia szerint Babilont a kusita Nimród alapította és a turániak előtt Berossos[10] 80 kusita fejedelmet sorol fel. Tehát helyesebb, ha a káldokat kusitának tartjuk. A szkítaságon belül a magyarok a kusitákhoz tartoznak. A kusita népek kora a Kos-zodiákus precessziós periódusára esik. Kezdete az un.“sargoni dinasztia”, azaz a Sumert elpusztító sémi-akkád népek uralmával kezdődik és kb. a Pártus Birodalom bukásával végződik.[11]  

6. Sumir gazdasági tábla (agyag, Jemdet Nasr kor, Kr.e. 3100-2900, Uruk, metmuseum.org)

A korabeli tudósok közt némi nézeteltérés az újonnan felfedezett nép és nyelv elnevezése miatt volt. Archibald Henry Sayce (1845-1933) angol asszirológussal és nyelvésszel együtt mindenik elfogadta, hogy az akkoriban még akkádnak nevezett sumir nyelv a magyarral és más ural-altáji nyelvekkel rokon. (Azóta bebizonyosodott, hogy nem rokon, több annál: egyenesági leszármazott.)

Összefoglalva:

– Az ékírás nem sémita találmány.

– Az ékírást feltaláló nép nyelve agglutináló.[12]

– E nyelvhez az élő nyelvek közül a magyar hasonlít a legjobban. Alkalmatos lenne, hogy a magyar e régi nyelv legközelebbi rokonának nyilváníttasson.

Mindez pedig történt a XIX, században, amikor „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára”[13] létrehozott Magyar Tudományos Akadémia már vagy 50 éve működött, ám semmit nem tett, hogy felvegye a kapcsolatot és tevékenyen együttműködjön azon nyugat-európai tudósokkal, akik a magyarságot a műveltségteremtő sumir nép utódjának tartották.

Bő

[1]Aenas Sylvius: Cosmographia, Hopper Kvk. Basel, 1551

[2]Aeneas Sylvius: De Liberorum Educatione ad Ladislau Hung. Er. Bohemiae Regem, Edit. Basil (1454) 974. p.

[3]Lehet, hogy V. László jellemének szerencsétlen alakítását nemcsak Czillei Ulrik, az anyai nagybácsi, hanem Aenas Sylvius Piccolomini is károsan befolyásolta. (1444-ben szerelmes novellát irt "Euryalus et Lucretia" címmel)

[4]Révai Nagy Lexikona, Budapest, 1911-1927

[5]Aloys Schröfl: Und dennoch - die Nibelungfrage gelöst!, Selbstverlag, München, 1931. 88. p.

[6]Idézet id. Verrasztó József 1967 júliusában, Kolozsvárt kelt leveléből.

[7] Valóság, 1976. 10. sz. 94. p.

[8]F. H. Weissbach: Die sumerische Frage. Leipzig, Hinrichs'sche Buchhandl. 1898 c. műve alapján 4-134. pp.

[9]Kr.e. 2000-1550 közt fennállt asszír dinasztia megalapítója

[10]Berossos Babilonban elő, görögül író pap, Kr.e. 270-280 korul megírta Babilon történetét. Töredékesen maradt meg

[11]Badiny Jós Ferenc: Káldeatol Ister-Gamíg. III., Budapest, 1987., 188. p.

[12]Egyes nyelvekben a szavak ragozásának, szóalkotásának módja az, hogy a szótaghoz ragokat, képzőket, jeleket illeszt.

[13] Széchenyi István az 1825-ös országgyűlésen tett kijelentése .

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. október 17-én, pénteken, román idő szerint délután 6 órakor  a honfoglalás előttől az európai unió utánig c. sorozat keretében a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal gyűléstermében

Körösi Csoma Sándor megkövetése

címmel előadást tartok.

Hely: Csíkszereda (Székelyföld), Polgármesteri Hivatal, Piața Cetății 1, Miercurea Ciuc 530110, Románia

Körösi Csoma Sándor síremlékét ábrázoló festmény (gr. Széchenyi István dolgozószobájában volt elhelyezve)

Az előadás végén kötetlen beszélgetés a magyar nemzeti jelképekről, a kettőskeresztről és a hármashalomról.

Az előadás rövid ismertetése:

Körösi Csoma Sándor életének, életművének könyvtárnyi irodalma van. Tibetisztikai munkásságát az egész világ csodálja és méltatja. Ám a szanszkrit és az északi-indiai köznyelv területén elért eredményeit már kevésbé említik. Midőn szóba kerül, hogy utazásának célja „kikutatni a magyarok első települési helyeit, összegyűjteni történelmi tetteiket…” mind a kortársi, mind a mai méltatások sajnálkozásba csapnak át, mondván, a célját nem érte el. Nem Indiában kellett volna keresnie a magyarok őshazáját, hanem másutt (talán Ural vidékén?).

Körösi soha, egyetlen pillanatra sem mondott le arról, hogy a hazájának tett fogadalmát, önként vállalt küldetését teljesítse. Szegénysége, becsületessége kerülőutakra késztette. Anyagi támogatást az angoloktól kapott, ezért először az ő kérésüknek tett eleget. Elkészítette a tibeti szótárt és a nyelvtant.

 Körösi Csoma Sándor (Boldogfalvi Farkas Imre rajza)

 Körösi valójában soha nem járt Tibetben. Kis-Tibetben, Kasmirban és Ladakban és Indiában járt; készült, hogy teljesítse hazájának tett ígéretét, fogadalmát, s megkeresse a magyarok elődeit. Három évig tartó tudományos felkészülés után indult Lhasszába,  Tibet fővárosába tudván tudva, hogy az ottani könyvtárakban biztos adatokat talál a magyarok elődeiről, vándorlásairól. Arról nem tehetett, hogy az emberi önzés és féltékenység időnap előtt kioltotta az életét, tág teret adva a spekulációknak:  

„Életének legkeserűbb pillanatait érezte, mivel tudatára ébredt, hogy … hasztalanul kutatott a magyarok eredete után” – írja Hunfalvy Pál, nyelvész, etnológus.

Vámbéry Ármin, keletkutató, egyetemi tanár egyenesen sajnálkozott: „…a magyar ugor és török dialectus,… amelyekről szegény Kőrösinek alig lehetett fogalma”.

Stein Aurél, keletkutató, régész, nyelvész nem csomagolta a véleményét: Minden nyelvhasonlítási kísérlete „játék, álmodozás, formátlan képzelgés”.

Schmidt József, az MTA levelező tagja, az indoeurópai nyelvészet tanára nem átallotta kijelenteni: „Körösi nem volt nyelvész, annak ellenére, hogy sok nyelvet ismert.” stb. stb.  

A Körösi Csoma Sándor megkövetése” c. előadás a tudós életműve, levelezése, a kortársainak visszaemlékezése alapján cáfolja az elmarasztaló kijelentéseket, rosszhiszemű véleményeket. Elemzi halálának körülményeit. Az előadás egyúttal bocsánatkérés és főhajtás mindazok nevében, akik emberi kicsinyességük vagy tudatlanságuk által vezérelve kétségbevonták Kőrösi Csoma Sándor nyelvészi és tudósi mivoltát, és a magyarok előidejére (őstörténetére) vonatkozó megállapításait.

Győr, 2014. október 6. 

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. október 3-án, pénteken délután 5 órakor a „Lélek és Tradíció Alapítvány” szervezésében az „Értékeink élőben” előadássorozat keretében

Nemzetvesztő királynék 

Adelhaid és Gizella

címmel előadást tartok.

Hely: Edvy-malom fogadó, Pápa, Gyimóti út 91.  

Idő: 2014. október 3., péntek, 17.00-19.00.

Az előadás rövid ismertetése:

A magyar történelem több sorsfordító, nemzetrontó eseménye fűződik Géza fejedelem második feleségéhez, a lengyel Adelhaidhoz és I. István király asszonyához, a bajor Gizellához. A királyi udvarba való beléptüket követő eseményekből kiviláglik, második hazájuk, Pannónia-Magyarország ellen fondorlatoskodtak. E királynék (V. István kivételével) és minden Árpádházi-királyunk idegen asszonya mintha valami titkos terv részese, láthatatlan karmester vezényelte magyarellenes kar szólistái lettek volna. A magyar királyok egyike sem ismerte fel, hogy az idegen királyné-feleségeikkel erősödik a pápai és a német, azaz az idegen országbeli befolyás.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. szeptember 28-án, vasárnap délután 3 órakor a Békásmegyeri Közösségi Házban  a Kerecsenfészek rendezvény keretében

Táltosnak pedig születni kell…

címmel előadást tartok.

Hely: Budapest, III. Békásmegyer, Csobánka tér 5. 

Az előadás rövid ismertetése:

Mostanság megnőtt az ezotéria, a beavatottak számára hozzáférhető ismeretek, a túlvilág, a titokzatosság iránti érdeklődés. Némelyek leleményes bűvészkedéssel ki is használják embertársaik hiszékenységet, a misztikumra való fogékonyságát, mondván, felülről jövő réges-régi táltos-sugallatokat közvetítenek. S nekiállnak jósolni, jövendölni, jól-rosszul tanítani. Ez önjelölt „táltosok” nagyon távol állnak a „táltosságtól”; hiába állítják az ellenkezőjét, hiába zenélnek hozzá, valahogy mégis hamisnak tűnnek.

A régi magyarok vallása nem volt megkeverve babonákkal, és más testiségre utaló mítoszokkal. Nem voltak bálványimádók, mint más pogány népek, épített templomaik sem voltak, mint a keresztényeknek. Imádni csak a legfelsőbb lényt, a Teremtőt, imádták. Öreg fák aljában, patakok, csermelyek, folyók mentén, nagy lapos kövek mellett áldoztak neki. Látható megnyilvánulását, a kelő napot a szabad ég alatt papjaikkal, a táltosokkal együtt mély áhítattal várták.

Táltosnak születni kellett és kell, képzés által táltos senki nem lehet. Több évezredes összesűrűsödött, ösztönös tudással, természetfeletti erővel rendelkező táltosokat, természetfeletti lények választják ki. Az anyjuk méhében kapták táltos tudományukat, amit a világrajövetelük után szerzett tudással egészítettek ki. Minden időben ők voltak a tudók, a nyilatkozók, akik Isten végzéseit közvetítették az emberek felé. Tanácsadással, orvoslással, jövendöléssel foglalkoztak. Testet-lelket gyógyítottak. Szavaikban, tetteikben nyoma sem volt a hamisságnak, s az utóbbi ezer év alatt elburjánzott álságos számításnak.

A táltos, tátos név feltűnik az ókori Egyiptomban (Thot isten), Föníciában (Thouth), a kurdoknál (dédes papok), Indiában (Buddha Tát melléknevében) stb.; minden olyan népnél, akikhez a magyar elődöknek valami köze is volt.

Az előadás a magyar krónikák, legendák, az ókori szerzők írásai, feljegyzései és a nép emlékezete, a népmesék, népdalok alapján tárja fel a régi magyarok hitét, továbbá a táltosaiknak az emberek és az Atyaisten közti közvetítő szerepét.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Kedves Olvasóim, kedves érdeklődők!

 2014. június 11-én Budapesten

Táltosnak pedig születni kell…

címmel  tartok előadást .

Hely: Magyarok Háza, Budapest, V. Semmelweis u. 1-3.

Időpont: 2014. június 11., szerda, 18.00-20.00-ig.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Dolichenus jelvény

Az előadás ismertetése:

Mostanság megnőtt az ezotéria, a beavatottak számára hozzáférhető ismeretek, a túlvilág, a titokzatosság iránti érdeklődés.  Némelyek leleményes bűvészkedéssel ki is használják embertársaik hiszékenységet, a misztikumra való fogékonyságát, mondván, felülről jövő réges-régi táltos-sugallatokat közvetítenek. S nekiállnak jósolni, jövendölni, jól-rosszul tanítani. Ez önjelölt „táltosok” nagyon távol állnak a „táltosságtól”; hiába állítják az ellenkezőjét, hiába zenélnek hozzá, valahogy mégis hamisnak tűnnek.

Az előadás a magyar krónikák, legendák, az ókori szerzők írásai, feljegyzései és a nép emlékezete, a népmesék, népdalok alapján tárja fel a régi magyarok hitét, továbbá a táltosaiknak az emberek és az Atyaisten közti közvetítő szerepét. 

A régi magyarok vallása nem volt megkeverve babonákkal, és más testiségre utaló mítoszokkal. Nem voltak bálványimádók, mint más pogány népek, épített templomaik sem voltak, mint a keresztényeknek. Imádni csak a legfelsőbb lényt, a Teremtőt, imádták. Öreg fák aljában, patakok, csermelyek, folyók mentén, nagy lapos kövek mellett áldoztak neki. Látható megnyilvánulását, a kelő napot a szabad ég alatt papjaikkal, a táltosokkal együtt mély áhítattal várták.

Táltosnak születni kellett és kell, képzés által táltos senki nem lehet. Több évezredes összesűrűsödött, ösztönös tudással, természetfeletti erővel rendelkező táltosokat, természetfeletti lények választják ki. Az anyjuk méhében kapták táltos tudományukat, amit a világrajövetelük után szerzett tudással egészítettek ki. Minden időben ők voltak a tudók, a nyilatkozók, akik Isten végzéseit közvetítették az emberek felé. Tanácsadással, orvoslással, jövendöléssel foglalkoztak. Testet-lelket gyógyítottak. Szavaikban, tetteikben nyoma sem volt a hamisságnak, s az utóbbi ezer év alatt elburjánzott álságos számításnak.

A táltos, tátos név feltűnik az ókori Egyiptomban (Thot isten), Föníciában (Thouth), a kurdoknál (dédes papok), Indiában (Buddha Tát melléknevében) stb.; minden olyan népnél, akikhez a magyar elődöknek bármi köze volt.   

1920. január 17-én tudta meg a magyarság, hogy Trianonban a világ hatalmasai gyűlölködve és gonosz akarattal kierőszakolják az I. világháborút lezáró magyar „békefeltételek” 1920. június 4-i aláírását, Magyarország halálos ítéletét. Az élősdi, martalóc cseh, román szerb szövetségesek kedvéért a trianoni döntnökök balkanizálták Európát.

Trianoni képeslap

A könnyenhívő magyarokat a saját nemzetiségei árulták el, azok, akik Nagy-Magyarországon érlelődtek nemzetté. Trianonban csúszással-mászással, hazugságokkal, vérlázító embertelenséggel, arcpirító szélhámossággal kaparintották meg a magyar államtesthez tartozó területeket az állampolgáraival együtt. Egyszerűen beleültek a készbe, anélkül, hogy megdolgoztak volna érte. Pedig haza és nemzeti műveltség csak ott és akkor jön létre, ha az ember dolgozni kénytelen érte; anélkül minden rablás.

1920-ban a magyarság lassú sorvadásra ítéltetett.  Szomorúbb sorsot aligha szabhatott volna ki a nemzetnek a magasságos Atyaúristen. A haza helyzete nehéz, mondhatni kilátástalan lett. A két világháború között Isten segítségével népünk életrevalósága, hazaszeretete és erős akarata, és nem utolsósorban a magyar un. hortysta vezetés túlsegítette a létét veszélyeztető válságon. Magyarország fejlődött, erősödött és megmaradt, olyannyira, hogy a leszakított részek magyarságába is lelket tudott önteni.

Jules Michelet, francia történetíró Magyarországról alkotott véleményét sajnos kevesen osztják: „Európa soha sem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy a saját testével védelmezte a török és tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés elé, nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalon túl a harci zaj dúlt…”

Európa ezt elfelejtette, vagy nem is tudta, hogy a magyar természet, a katonás szellem, a munkabírás, a nemes gondolkodás, az idegenekkel szemben tanúsított türelem, a szerzett műveltség magasan az utódállamok fölébe helyezi a Magyarországot.

A reformkor magyar főurai, báró Wesselényi Miklós, gróf Széchenyi István és sokan mások beutazták Nyugat-Európát. Ismerték az ottani viszonyokat, sok barátra tettek szert, akikkel megismertették a hazájukat, Magyarországot. Ezek egyike lehetett François Coppée (1842-1908) francia költő, aki egyik versében kiválóan jellemezte az egyszerű, gerinces magyar embert.

A magyar

Benkó István gróf volt a magyar síkságon,

Hüvelykén türkiszkő lángolt haloványon,

Mely a török jöttén hagyta színét, mondják

Elverte bolondul ősei vagyonját.

Igazi nábob volt ő. Egyszerre megjelen

Cselédei közt az aratóünnepen,

Gyémánttal, zafirral, rubinttal kivarrva.

Tündökletes, ékes, remek díszmagyarba.

Mentéjére pedig szeszélyes-szaggatott

Rendbe csupa nehéz aranyat aggatott,

Hogy amikor táncol, jobbra meg balra lép,

Lehulljon a földre s fölkapkodja a nép.

Szedik a zsellérek, egy csöppet se restek,

És hogy az aranyak mind a földre estek,

A nemes uraság nyomban odafordul

Egy öreghez, aki csak néz a sarokbul.

Karakán magyar volt, lobogós az inge,

Pörge a kalapja, kesely-orra szinte

Szigorú a fehér bajsza fölött. „Látja,

Kendnek is adnék már valamicskét bátya –

Mondotta István gróf- ingerkedve véle,

De elkelt az arany, nincs is semmiféle

Mért nem jutott kendnek ilyen drága holmi?”

Az agg szólt: Mivelhogy nem tudok hajolni.”

Bihari magyar paraszt

(Sajnos Trianonban a béketárgyalásra érkezett magyar küldöttséget háziőrizetben tartották, nehogy a magyarokkal rokonszenvező franciák és a francia sajtó megneszeljen valamit Magyarország készülő szétdarabolásáról. Csak gr. Apponyi Albertnek, a magyar küldöttség vezetőjének, idős korára való tekintettel engedték meg, hogy a fr. rendőrség felügyeletével egészségügyi sétát tegyen.)  

Gr. Apponyi Albert a trianoni béketárgyaláson

A sok viszontagság közepette mára a magyar ember megfáradt, erényei csorbultak. A többség elköveti a régiek hite szerinti legsúlyosabb vétket: közönyös. Közömbös az embertársai, az ország baja iránt. Ennek érzékelhető megnyilvánulása, hogy nem ment/megy el szavazni. A közöny beláthatatlan következményekkel jár. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és félőrültek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A megadásból nincs visszaút. Ezért meri megtenni a nemzetközi zsidó pénzvilág érdekeit kiszolgáló, magyar köntösben tetszelgő idegenszívű vezetés és a nemzetáruló hírközlés, hogy átformálja a magyar lelket, megtörje erkölcsét, rontsa-bontsa anyanyelvét.

Alig néhány évtizede Magyarországon a nemzetköziség és a világpolgárság égisze alatt a faji és a nemzeti érzést a múlt szükségtelen és kellemetlen maradványaként üldözték. Mondván a szabadkereskedelem és a világgazdaság minden nemzeti és faji különbséget eltöröl; a népek feladják nemzeti mivoltukat és testvérekké lesznek. Selyempapírba csomagolva ugyanez a célja az Európai Uniónak. Ám a nemzeti hagyománnyal rendelkező európai népek (köztük a magyar) faji és a nemzeti jellege, a hazájához való ragaszkodása soha el nem évül, soha nem tűnik el. Ennek őrzője a hazaszeretet, amely a nemzetben az, ami a testben az egészség.  Hazaszeretet nélkül nincs nemzet, csak horda. A magyarság pedig nem horda, még nem, mert a szíve mélyén él a hazája iránti szeretet.  

Évszázadok alatt az eladdig önálló utakon járó magyar nemzetet és az irányítóit Ausztria leszoktatta az önállóságról, az orosz megszállás meg különösképp. Népünk a sok harcot vívott a szabadságáért, de felszabadulni igazán soha nem tudott. Mikor végre felszabadult, nem volt benne köszönet, mert kalandorok, és gonoszok kezébe került a nemzet, az ország vezetése. Visszataszító, nyomorúságos és kicsinyes pártvezérek tombolnak a piacon, lopnak és hazudnak, bomlasztják a sarjadzó nemzeti egységet. Pedig a magyar nemzet jövendője, megmaradása, a nép élniakarása előbb-utóbb kikényszeríti, hogy a nemzet elkötelezett vezetői öntudatos nemzeti politikával visszatérjenek az ősök által kitaposott, rég elhagyott ösvényre, melynek a végén ott van, ott ragyog Nagy-Magyarország.   

Román szuronyos katonák 1919-ben Budapesten

Magyarországot a természet egységesnek és oszthatatlannak rendelte, tökéletes földrajzi egység, amelyet nem lehet megbontani. A határait ideig-óráig lehet megváltoztatni. A szuronyokkal megrajzolt határok csak addig maradnak meg, amíg az erőszak fenn tudja magát tartani. Szuronyokra nem lehet ülni; örökké tartó erőszakot nem ismer a történelem.

Mindaz, amit Trianonban alkottak a világ urai mulandó.  A magyar „békeszerződés” gyönge és gyáva emberek műve. Tudván tudott, amit az emberek elrontottak, a történelem önmagától helyrehozza, ha minden erőnkkel segítjük, és megfogadjuk gr. Széchenyi István tanácsát: „Keresztény jótevőségünkben higyjünk minden emberről jót; pénz, kereskedés, alkotmány dolgában mindenkiről pedig a legrosszabbat – úgy fogunk ezen s a más világon boldogulni.”  

Győr, 2014. június 4.