1920. január 17-én tudta meg a magyarság, hogy Trianonban a világ hatalmasai gyűlölködve és gonosz akarattal kierőszakolják az I. világháborút lezáró magyar „békefeltételek” 1920. június 4-i aláírását, Magyarország halálos ítéletét. Az élősdi, martalóc cseh, román szerb szövetségesek kedvéért a trianoni döntnökök balkanizálták Európát.

Trianoni képeslap.jpg

Trianoni képeslap

A könnyenhívő magyarokat a saját nemzetiségei árulták el, azok, akik Nagy-Magyarországon érlelődtek nemzetté. Trianonban csúszással-mászással, hazugságokkal, vérlázító embertelenséggel, arcpirító szélhámossággal kaparintották meg a magyar államtesthez tartozó területeket az állampolgáraival együtt. Egyszerűen beleültek a készbe, anélkül, hogy megdolgoztak volna érte. Pedig haza és nemzeti műveltség csak ott és akkor jön létre, ha az ember dolgozni kénytelen érte; anélkül minden rablás.

1920-ban a magyarság lassú sorvadásra ítéltetett.  Szomorúbb sorsot aligha szabhatott volna ki a nemzetnek a magasságos Atyaúristen. A haza helyzete nehéz, mondhatni kilátástalan lett. A két világháború között Isten segítségével népünk életrevalósága, hazaszeretete és erős akarata, és nem utolsósorban a magyar un. hortysta vezetés túlsegítette a létét veszélyeztető válságon. Magyarország fejlődött, erősödött és megmaradt, olyannyira, hogy a leszakított részek magyarságába is lelket tudott önteni.

Jules Michelet, francia történetíró Magyarországról alkotott véleményét sajnos kevesen osztják: „Európa soha sem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy a saját testével védelmezte a török és tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés elé, nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalon túl a harci zaj dúlt…”

Európa ezt elfelejtette, vagy nem is tudta, hogy a magyar természet, a katonás szellem, a munkabírás, a nemes gondolkodás, az idegenekkel szemben tanúsított türelem, a szerzett műveltség magasan az utódállamok fölébe helyezi a Magyarországot.

A reformkor magyar főurai, báró Wesselényi Miklós, gróf Széchenyi István és sokan mások beutazták Nyugat-Európát. Ismerték az ottani viszonyokat, sok barátra tettek szert, akikkel megismertették a hazájukat, Magyarországot. Ezek egyike lehetett François Coppée (1842-1908) francia költő, aki egyik versében kiválóan jellemezte az egyszerű, gerinces magyar embert.

A magyar

Benkó István gróf volt a magyar síkságon,

Hüvelykén türkiszkő lángolt haloványon,

Mely a török jöttén hagyta színét, mondják

Elverte bolondul ősei vagyonját.

Igazi nábob volt ő. Egyszerre megjelen

Cselédei közt az aratóünnepen,

Gyémánttal, zafirral, rubinttal kivarrva.

Tündökletes, ékes, remek díszmagyarba.

Mentéjére pedig szeszélyes-szaggatott

Rendbe csupa nehéz aranyat aggatott,

Hogy amikor táncol, jobbra meg balra lép,

Lehulljon a földre s fölkapkodja a nép.

Szedik a zsellérek, egy csöppet se restek,

És hogy az aranyak mind a földre estek,

A nemes uraság nyomban odafordul

Egy öreghez, aki csak néz a sarokbul.

Karakán magyar volt, lobogós az inge,

Pörge a kalapja, kesely-orra szinte

Szigorú a fehér bajsza fölött. „Látja,

Kendnek is adnék már valamicskét bátya –

Mondotta István gróf- ingerkedve véle,

De elkelt az arany, nincs is semmiféle

Mért nem jutott kendnek ilyen drága holmi?”

Az agg szólt: Mivelhogy nem tudok hajolni.”

 Öreg bihari parasztember.jpg

Bihari magyar paraszt

(Sajnos Trianonban a béketárgyalásra érkezett magyar küldöttséget háziőrizetben tartották, nehogy a magyarokkal rokonszenvező franciák és a francia sajtó megneszeljen valamit Magyarország készülő szétdarabolásáról. Csak gr. Apponyi Albertnek, a magyar küldöttség vezetőjének, idős korára való tekintettel engedték meg, hogy a fr. rendőrség felügyeletével egészségügyi sétát tegyen.)  Treaty_of_trianon_negotiations.jpg

Gr. Apponyi Albert a trianoni béketárgyaláson

A sok viszontagság közepette mára a magyar ember megfáradt, erényei csorbultak. A többség elköveti a régiek hite szerinti legsúlyosabb vétket: közönyös. Közömbös az embertársai, az ország baja iránt. Ennek érzékelhető megnyilvánulása, hogy nem ment/megy el szavazni. A közöny beláthatatlan következményekkel jár. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és félőrültek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A megadásból nincs visszaút. Ezért meri megtenni a nemzetközi zsidó pénzvilág érdekeit kiszolgáló, magyar köntösben tetszelgő idegenszívű vezetés és a nemzetáruló hírközlés, hogy átformálja a magyar lelket, megtörje erkölcsét, rontsa-bontsa anyanyelvét.

Alig néhány évtizede Magyarországon a nemzetköziség és a világpolgárság égisze alatt a faji és a nemzeti érzést a múlt szükségtelen és kellemetlen maradványaként üldözték. Mondván a szabadkereskedelem és a világgazdaság minden nemzeti és faji különbséget eltöröl; a népek feladják nemzeti mivoltukat és testvérekké lesznek. Selyempapírba csomagolva ugyanez a célja az Európai Uniónak. Ám a nemzeti hagyománnyal rendelkező európai népek (köztük a magyar) faji és a nemzeti jellege, a hazájához való ragaszkodása soha el nem évül, soha nem tűnik el. Ennek őrzője a hazaszeretet, amely a nemzetben az, ami a testben az egészség.  Hazaszeretet nélkül nincs nemzet, csak horda. A magyarság pedig nem horda, még nem, mert a szíve mélyén él a hazája iránti szeretet.  

Évszázadok alatt az eladdig önálló utakon járó magyar nemzetet és az irányítóit Ausztria leszoktatta az önállóságról, az orosz megszállás meg különösképp. Népünk a sok harcot vívott a szabadságáért, de felszabadulni igazán soha nem tudott. Mikor végre felszabadult, nem volt benne köszönet, mert kalandorok, és gonoszok kezébe került a nemzet, az ország vezetése. Visszataszító, nyomorúságos és kicsinyes pártvezérek tombolnak a piacon, lopnak és hazudnak, bomlasztják a sarjadzó nemzeti egységet. Pedig a magyar nemzet jövendője, megmaradása, a nép élniakarása előbb-utóbb kikényszeríti, hogy a nemzet elkötelezett vezetői öntudatos nemzeti politikával visszatérjenek az ősök által kitaposott, rég elhagyott ösvényre, melynek a végén ott van, ott ragyog Nagy-Magyarország.   

Román katonák Budapeseten 1919-ben.jpg

Román szuronyos katonák 1919-ben Budapesten

Magyarországot a természet egységesnek és oszthatatlannak rendelte, tökéletes földrajzi egység, amelyet nem lehet megbontani. A határait ideig-óráig lehet megváltoztatni. A szuronyokkal megrajzolt határok csak addig maradnak meg, amíg az erőszak fenn tudja magát tartani. Szuronyokra nem lehet ülni; örökké tartó erőszakot nem ismer a történelem.

Mindaz, amit Trianonban alkottak a világ urai mulandó.  A magyar „békeszerződés” gyönge és gyáva emberek műve. Tudván tudott, amit az emberek elrontottak, a történelem önmagától helyrehozza, ha minden erőnkkel segítjük, és megfogadjuk gr. Széchenyi István tanácsát: „Keresztény jótevőségünkben higyjünk minden emberről jót; pénz, kereskedés, alkotmány dolgában mindenkiről pedig a legrosszabbat – úgy fogunk ezen s a más világon boldogulni.”  

Győr, 2014. június 4.