Nemrégiben kaptam egy érdekesnek ígérkező, 2011 óta az interneten kerengő dolgozatot[1].  A cikkíró felhívja a figyelmet Lipin-Belov[2] „Az ékírás regénye c. könyv néhány érdekességére, sőt le is fordít egy mondatocskát. 

Lev_Lipin_Avraam_Belov__Glinyanye_knigi.jpg

1. Az 1956-os orosz kiadás

 A sumerológiában-asszirológiában járatlan olvasó bizonnyal felujjong a „Mezopotámiai magyar nyelvemlékeink – Magyar mondatok mezopotámiai kő- és agyagtáblákon” c. cikk olvastán: Csodálatos, hogy mindezt magyarul lehet olvasni és érteni!

Ám korai az öröm, mert a szerző legalább akkora tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot, mint a jóhiszemű olvasó. Sőt, megkockáztatom még jóhiszeműnek sem tartható, mert övön aluli ütést mér a magyar nyelvre. Ha elfogadnók e dolgozatban írottakat, akkor tálcán kínálnók a finnugrászoknak, semitológusoknak (és még ki tudja kiknek) utolsó megmaradt kincsünket, édes-ékes magyar anyanyelvünket.

Miért?

A sok félremagyarázás mellett a szerző legsúlyosabb vétsége, hogy latin betűs átírású szemita-asszír mondatot igyekszik mai magyar nyelven értelmezni anélkül, hogy mellékelné, értelmezné az eredeti ékírásos mondatot.

Az asszírok szemiták voltak; a nyelvük az afroázsiai (sémi-hámi) nyelvcsaládba tartozik, ahova a héber.  A magyar nyelv pedig az ural-altáji nyelvcsalád altáji ágába, ahova a sumir.[3]  A latin betűs átírással írt asszír nyelvű mondatocska magyar nyelven való olvasása a magyar nyelv szemita/sémi voltát bizonyítaná, ha tudná, de nem tudja.  A szerző erőlködése valójában nem bizonyít semmit, hiszen az asszír szavakat kicsavarja, a betűket ide-oda tologatja, kicseréli vagy megcseréli, a szavakat összetöri, hogy valami értelmezhető süljön ki belőle.

Tanárkodása idején Arany János  a tanítványai szórakoztatására hasonló elven készített képrejtvényt.  

Arany János.jpg

             hat ház              kör  ül         sás              kacsa          patkó         vályog

 A szótaghatárok és szóközök áthelyezésével a szavakból az alábbi mondatocska kerekedett:

Hat ház körül sáskacsapat kóvályog.      

Csakhogy Arany János mindezt magyarul terre, nem úgy mint, az ismeretlen cikkíró, aki egy asszír mondatocskát minden szótári segedelem nélkül gyúrt át magyarrá.

(Az alábbiakban a cikk eredeti mondatai, bekezdései vastag betűsek, a vonatkozó észrevételek pedig nem. A szövegből nem az elírás, hanem a pongyola fogalmazás miatt kimaradt szavak, névelők [szögletes] zárójelbe kerültek.)

Magyar mondatok mezopotámiai (= mezőföldi) kő- agyag-táblákon.  

E címben nemcsak értelmezési, hanem helyesírási hiba is van. Ha „mettlachi” (magyarosan metlahi) vagyis „kőagyag” lett volna az íráshordozó, akkor a kifejezés összetétel, és egybe kellett volna írni.  Csakhogy Mezopotámiában kőtáblára is vésték és puha agyagtáblába is nyomogatták a jeleket; ezért a „kő- és agyagtáblán” lett volna a helyes.

A „mezopotámiai” melléknév „mezőföldi”-nek való értelmezése, bármennyire is hasonlít a magyarra, bizony nem állja meg a helyét. A „mezo” ~ μεσο görög eredetű szó, különféle szóösszetételek előtagjaként használatos. Jelentése: közép. Ha „mező”-nek tartanók, akkor mit kezdenők a többi „mezo, mezzo” előtagú szóval?  Pl. mezolitikum (a kőkorszak középső szakasza), mezzoszoprán (középszoprán – olasz közvetítéssel) stb. A  szóösszetétel második tagja a „ποταμίός”  is görög eredetű. A jelentése folyó, nem pedig föld.  A Mezopotámia összetétel földrajzi név, görögül Μεσοποταμία, magyar jelentése: Folyamköz.

Amidőn Asszíria királya elrendelte, hogy [a] ninivei könyvtára számára… minden ékírásos tábláról vegyenek másolatot… és [a]  beküldésük előtt jelről-jelre hasonlítsák össze az eredeti példánnyal….

E bekezdés a cikkben is említett orosz szerzőpáros L. Lipin-A. Belov: Az ékírás regénye 70-71.oldalán levő szöveg rövidített változata. Az asszír király (illett volna a nevét megjegyezni) valóban nagy „könyvgyűjtő” volt. A könyvtára számára összeszedette, összeíratta a régi táblákat.

… szerepel azokon ugyanaz a mondat, amit a mai mezopotámiai tudósok megfejtettek és ábécés átírásukban így hangzósították; KIMA LABIR, ISU SATIRMA BARI. Értelme: Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve (Lipin L - B[elov]: Az ékírás regénye Budapest, 1956. 170 sk).

Az ékiratos szövegek megfejtésében az európaiakon kívül (Paul Haupt, német; Francois Lenormant, francia stb.) „mezopotámiai tudósok” is részt vettek, de ők inkább irakiak (pl. Fuad Safar), irániak stb. voltak.  A könyvet Borzsák István oroszról fordította magyarra; ezért az említett mondat, a „kima labirisu satirma bari” cirill betűs volt, ami a magyar változatban értelemszerűen latin betűkkel lett leírva.  

Az eredeti ékírásos szöveg cirill betűkre, majd latin betűkre való átírása legalább két hibalehetőséget hordoz magában. Ti. az ötvenes években a cirill betűk átírása nem volt szabályozva, mint manapság. Nagyobb volt a fordítói szabadság. Ezért nem lehet vakon hinni, hogy az átírás valóban megfelel a hangzósításnak. Arról nem is szólva, hogy a hangzósítás, a kiejtés 5000 év távolából mindig kétséges és hozzávetőleges.  Mennyivel könnyebb lenne, ha lett volna magnó, rádió…, de nem volt.   

A könyv szerint az idézett mondat helyesen: kíma labírisu satirma bári. A cikkíró a labirisu-t önkényesen két szónak vette, holott a könyvben egy; maga a mondat meg csupa kisbetűs, központozási jelek nélküli ékezetes szó; az ékjel-határokat feltehetően a szóközök jelzik.

 A szakirodalom megkülönbözteti a sumir és a babiloni-asszír ékiratok átírását.  A sumirt nagybetűvel (vagy vastagon), az ékjel-határokat ponttal, a babiloni-asszírt kisbetűvel, az ékjel-határokat pedig kötőjellel kell jelezni, illetve írni. Az sem mindegy, hogy az eredetileg ékjelekkel írt szavakat rövid v. hosszú magánhangzóval írják át. Ti. mind az asszírban, mind a sumirban nagyon sok azonos latin hangzósítású,  de más-más írásképű (ékjeles) és jelentésű   szó van, amelyeknek. A latin betűs átírása ugyanolyan. Az átírásban a jelentésváltozatokat hosszú, illetve rövid magánhangzóval, illetve a szó utáni alsó indexes számok jelentik. (A magyarban ezek az azonos alakú szavak: ér, vár stb.)

babyltablet.jpg

2. Ékírásos csillagászati tábla (holdfogyatkozás leírása) Assurbanipal Ninive-i könyvtárából

 

Írástechnikailag megvizsgálva ezt… a négy szóval kifejezett mondatot, amely első pillanatra valamely idegen nyelv beszédjének tűnik [fel], a következő észrevételeket tehetjük.

- Az első szó végén hiányzik a befejező orrhang (N, NY), amit a fonetikus írásban - tudjuk - nem kellett külön jelölni, de mai helyesírásunkkal végzett átírásban igen.

Vajon, honnan tudja a cikkíró, hogy az első szó, a kima végéről hiányzik valamilyen nazális, azaz orrhang? A könyv a mondatocska egyik szavának sem közli az ékjeles változatát.  Anélkül pedig igen nehéz ellenőrizni és felülbírálni az átírást.

- A második szóként adott részleg valójában nem egy szó, hanem kettő: LAB IR.ISU.

Zavaró ez a megfogalmazás. A „részleg” bizonyára a szótagok együttesét akarja jelenteni. Bár a fenti kifejezés a könyvben egybe van írva (labirisu), a cikk szerzője önkényesen felbontotta, s csinált belőle „LABIR, ISU”-t. Továbbá nehogy az olvasó a szemének higgyen, közli, hogy az eredeti egybeírás valójában két szót takar, tehát az „ISU”-val együtt három szó (esetleg szótag?).  Az asszírok, a sumirokhoz hasonlóan rövid szavakat használtak. Egy ékjel egy szót, nem pedig szótagot takart. Elképzelhető a labirisu valójában több, legalább öt szóból, azaz ékjelből álló kifejezés: la-bi-ir-is-su, esetleg la-ab-ir-is-u, amit egybeolvastak. Ám ékjelek nélkül még találgatni sem ildomos.

kikötözött foglyok.jpg

4. Asszír katonák kegyetlenségei - Kikötözött foglyok (asszír dombormű részlet, Ninive, British Museum)

 - Miután már dereng előttünk a mondat értelme, azt is észrevesszük, hogy az átíró a harmadik szó elejébe beolvasztotta a nem odavaló, hanem külön írandó ,és' kötőszót.

Félreértés ne essék, a „SATIRNA” kifejezésről van szó. A szerző bizonyára a szókezdő „S” betűt gondolja „és” kötőszónak. Ha a satirna s mássalhangzóval kezdődik, miért nem odavaló? Vajon ki érti?  Dereng valakinek?

- Az utolsó BARI szót viszont, akárcsak a LAB szót, lágy hanggal (B) oldotta fel, holott ezúttal annak kemény ikerhangjára (P) van szükség.

A „BARI” szó első betűje a b, a képzés helye szerint zöngés ajakhangot, a képzés módja szerint zárhangot jelöl. A „(B)” nem „lágy hang”, nem lágy mássalhangzó.  A magyarban lágynak tartják a két betűvel jelölt gy, ty, ny mássalhangzót.  A „(P)” valójában a b mássalhangzó zöngés párja.

Felmerül a kérdés, vajon miért van szükség az írott a b helyett írott p-re. Csak nem azért, hogy értelmes mai magyar szót lehessen fabrikálni belőle? A beszédben nincs jelentősége. Hiszen ha valaki gyorsan beszél, vagyis hadar, gyakorta felcseréli a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat; a  b helyett p hallik, anélkül, hogy értelemzavaró lenne. Ám az írásban szigorúan meg kell különböztetni, mert nem mindegy, hogy baba vagy papa.   

Ha ezeket az észrevételeket figyelembe vesszük, a száz meg száz esetben szereplő mezőföldi (sic!) = mezopotámiai mondat így alakul:  KIMANY LAP IRISU és ATIRMA PARI.

Minő csoda, egyetlen ékjel értelmezése nélkül a könyvben idézett   kima labirisu satirma  bari”, latinbetűs asszír nyelvű  kifejezésből némi csűrcsavarral, betűtologatással „KIMANY  LAP IRISU   és ATIRMA  PARI”  lett.

Most már látjuk, hogy magyarul van, csak éppen hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat és máris tudjuk, hogy a kőtáblák átírását ellenőrző írnok széljegyzete, Magyar grafikával így hangzik: Kemény lap írása és átírómé pár.

Vajon, honnan látjuk? Vajon mit ért a cikkíró a „hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat” kifejezés alatt?

A hangrend az illető szóban levő magánhangzók magasságának és mélységének függvénye. A magyarban a szavak lehetnek mély (lap), magas (kemény) és vegyes (írás) hangrendűek.

Tehát a cikkíró szerint ugrasztani kell, mégpedig hangrendbe, hogy „magyar grafiká”-jú legyen: 

  • A „KIMANY”-ban az í hangot e-vé változtatta, hogy illeszkedjék az a-hoz; az eredmény „kemény”. (Kissé furcsa, hogy az illeszkedés elölről történik, holott jobbára mindig az utolsó, a hátsó illeszkedik az előtte levőhöz; legalábbis a magyar észjárás szerint. Ám legyen! )

  • A ’LAP” önálló szóként megúszta, sehova, semmihez sem kellett ugrasztani.   

  • Mi van az „IRISU”-val? Hogyan is illeszkedett e vegyes hangrendű szó? A két i magas, az u mély hangrendű. A második í hang mély hangrendű á-ra, és az u hang a-ra való cseréje a szó hangrendi besorolását nem változtatta meg. Vegyes hangrendű maradt, mint annak előtte. Ám a csereberének meglett az eredménye, a magyarul érthető „írása kifejezést eredményezte  

  • A „S” bizonyára félt egyedül, azért kellett mellé keríteni egy é-t. Pedig tudvalevő, a magyarban az „s” önmagában is kötőszó, egyedül is megállta volna a helyét.

  • Az „ATIRMA” is vegyes hangrendű, még a változtatásokkal is az maradt. Ám az első a ~ á és az utolsó a ~ é cserével,  az ó-nak a r és a m  közé való beszuszakolásával  (egyedül az i maradt) létrejött az újszülött,  az átírómé.  

  • Szegény „BAR” sem úszta meg, pár lett belőle.

Ez pedig kitűnő magyar mondat, pontosan azt jelenti; hogy az eredeti példány és ez átíró másolata egymással megegyezik.

A kínkeservesen kierőszakolt mondat, a  Kemény lap írása és átírómé pár valóban kitűnő.  Csak az nem érthető, miért kellett így megbukfenceztetni a magyar nyelvet, hiszen mindennemű csűrcsavar nélkül az asszír mondatnak is ugyanaz az értelme: A szövegellenőrzés igazolta, a régi és az másolt szöveg azonosságát, vagyis „Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve”.  Megkockáztatok egy sanda sejtést: Ha a cikkíró nem tudta volna, hol fordul elő, és mit jelent ez a mondat, ezen értelmet hozta volna ki belőle?  

Nem igaz tehát a sumerológusok világgá kürtölt elmélete, hogy a suűmér (sic!) nyelv semmi más nyelvhez nem hasonlít, páratlanul álló jelenség, utód nélkül kihalt idióma.

king-hunting-2-o.jpg

5. Assurbanipal (vadászati jelenet, dombormű részlet, Assurbanipal ninivei palotájából, British Museum)

 Ezzel valóban egyet lehet érteni. A bökkenő csak az, hogy a szöveg, illetve a mondatocska nem sumir, hanem asszír, mégpedig új-asszír.  A kételkedést eloszlatandó: Assurbanipal, az Új-Asszír Birodalom uralkodója parancsára, az uralkodási ideje alatt Kr.e. 668-631 (?) táján másolták a táblákat. Az írnokok is asszírok voltak. Ekkortájt a kétezer évvel korábban élt sumir népnek hírmondója sem maradt a Folyamközben. A nyelvük olyan holt nyelv volt, mint ma a latin. Az asszír másolók a sumir szövegeket úgy-ahogy érthették, hiszen a táblák képjel-szerű vonalas írással íródtak, ami sokatmondóbb volt, mint a semmihez sem hasonlító ékjelek.  

A sumér= szem-úr nyelv, ha rendesen olvassák, és úgy írják át ábécére, amint kell, jól érthető magyar nyelv!

E megállapítás elemzésével, értelmezésével a a következő cikk foglalkozik. 

(Felhasznált irodalom: Dr. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete, [és] a Magyarságtudományi Intézet szabadon bemutatható és felhasználható művei, [a] képek forrása [az] internet[en] szabadon bemutat[ható ott] képe[i k].)

Dr. Baráth Tibor[4] kiváló és alapos felkészültségű tudós volt, könyvét érdemes elolvasni.

E cikk jó példa arra, hogy „nem mind arany, ami fénylik”, vagyis nem minden ókori mezopotámiai ékírásos szöveg sumir, lehet asszír, babiloni…, óperzsa, sőt még pártus is; s az eredeti ékjelek nélkül mindennemű megfejtési próbálkozás zsákutcába torkollik.     



[2] L. Lipin – A. Belov, Az ékírás regénye, „Művelt Nép” Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Bp. 1955.

[3] Schlözer (1735-1809) Sémről, Noé fiáról nevezte e nyelvcsaládot séminek.  Az ural-altáji nyelvcsalád urali ágához tartoznak a finnugor és a szamojéd, az altáji ágba a török, a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvek. Az un. turáni elmélet szerint (és ez a helyes) e nyelvcsaládba tartozik a sumir és a magyar nyelv.

[4] Dr. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete – Egyesített kiadás, Somogyi Zoltán K., USA, 1997.