Jézus születése (XII. sz. könyvillusztráció, Herrad Landsbert: Hortus deliciarum – upload.wikimedia.org)

Karácsonyi áhítattal kívánok minden kedves Barátomnak, Olvasómnak és ismerősömnek Áldott Ünnepeket, nehézségektől, bajoktól mentes napokat, éveket, amilyeneket a Teremtő karácsonykor, a Fény születésekor sejdít fel az emberiségnek. Az már kinek-kinek magán múlik, miként valósítja meg. 

Betlehemezés a Csallóközben (netfolk.blog.hu)

Népünk hite szerint a karácsonyi harangszóra megnyílik az ég, és az éjféli misére való beharangozásig úgy is marad. Advent minden várakozása sűrűsödik össze e pár órában. Jelek tűnnek fel, titkok nyílnak meg, az állatok beszélnek, még a jövendő is megmutatja magát. A napi gondoktól megfáradt emberi szívekbe befészkeli karácsony üzenete, a szeretet, a békesség, a megszentelt szegénység misztériuma. 

Éjféli mise előtt (Sopronbanfalva.network.hu)

Az éjfél a nap legtitokzatosabb pillanata, a szellemek ideje. A kisdedként megtestesült fény, a Világ Világossága, karácsony éjszakáján elűzi a sötétség gonosz hatalmait.  

”Azért el érkezvén az éjfél , nagy világosság szálla le az égbuel , és olly világosság leott, valamint déltájban szokot lenni, ezen világosságtul nem csak az istálló és Betlehem Városa , hanem az egész Világ megvilágosodot , és  látván az emberek, igen csudálkoztak, hogy éjfélkor világos nap van”[1] 

Írásmutatvány ( Makula nélkül való Tükör, 1780)

A Nap születése új világ kezdete. Éjfélkor a Teremtő áldása, a kisdedként megtestesült fény száll alá. Segítő áldásként érkezik a földre, egy olyan korból, amikor az ember földhözragadt, anyagias gondolkodása még nem vert éket maga és az Isten közé, mert azóta „megszakadt a Mindenség gyűrűje, melyben Isten, ember együtt éltek” (Madách). Korunkban az emberek ősi istentudata babonás hiszékenységgé alacsonyodott, felekezetekre bomlott; tarka népek, még tarkább népcsoportok isteneivé, lelki, anyagi bálványaivá, „tudományosan kiművelt istentagadássá lett.  

A magyarság térítésével a régi vallás, a régi kultusz felesleges lőn, de képzeteit a hagyományok, a babonák, a mondák és a meseelemek tovább éltették. Nem véletlenül írja Madách: „Hitünk külföldi növény, a magyarság regényes gyermekkorával nincs összefűzve.” 

Karácsonyunk előestéje az öreg, búcsúzni készülő Nap ünnepe. Ereje fogytán, maga mögött hagyván az őszi csillagképeket, elindul, hogy a napfordulat sötét éjszakáját követően újjászületve áldhassa meg a földi életet.

Téli Napforduló a Pilisben (turautak.com)

 „Meglepő egyezés hogy úgy a szarvasoknál mint az embernél a terhesség ideje kilenc hónap. Ha tehát a párosodás kora tavasszal a napéjegyenlőség idejében történt, akkor a születés ideje kilenc hónappal később, vagyis a téli napforduló idején, azaz Karácsonykor volt, amely a kereszténységben is még mindig gyermekszületés, azaz Jézus születése ünnepe, de amely őseinknél a Napisten születése napja is volt: ... az év végén elöregedő és meghaló, az emberektől búcsút vevő, de éjfél után újjászületett Napisten szent éjszakája. Ez a mai december 21-ről 22-re virradó éjszaka, amelytől kezdve a téli hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosszabbodni kezdenek, illetve a Nap látszólagos égi pályáján ismét emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri delelőjét (zenitjét), azaz teljes fénye, dicsősége, a Sötétség fölötti teljes diadala ünnepét.”[2]

Sol invictus (1476-ban készült, Ferrara, Olaszország - goiemiliaromagna.it)

A római keresztény egyháznak gondja volt arra, hogy a pogány szokásokat kereszténnyé nemesítse. „Így rendelte a téli napfordulat elragadtatott pogány áldozati időszakának helyére a karácsonyt…”[3] A karácsony a niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja…. a napot nem véletlenül választották ki, ugyanis a Mithrász kultusz ekkor ünnepelte a Nap születésnapját.[4] „A téli napforduló még az ókori Rómában is a „dies natalis Dei invicti Soli”, vagyis a győzhetetlen Napisten születésnapja” volt. E szép örömünnepet az egyház a népek emlékezetéből meg sem kísérelte kitörölni, ezért a karácsonyt, „Jézus születését tette e napra, habár már 21-22-ről 24-25-re eltolva."[5]

A fény-kisded születése  (1544, francia kézirat, Getty Museum – bit.ly)

A magyarsággal együtt élő, a lelkében, gondolatvilágában mélyen gyökerező ősi vallási képzetek, hiedelmek kiirthatatlanoknak bizonyultak. Hiába próbálta Szent Gellért megváltoztatni, még I. István király rendeletei sem voltak elegendőek hozzá. Így aztán Gellért püspök intésére a korabeli egyház a régi hit számos elemét megtartotta, keresztény gyakorlattá változtatta, szóhasználatát átvette: Isten, búcsú, egy, áld stb.

Keresztény tartalommal töltötte meg a magyarság istenasszonyának nevét. Pogány nőalakból szentet még akkoriban sem igen lehetett csinálni, ezért lett belőle boldog; ti. akit az egyház nem akakrt szentté avatni, bár megérdemelte volna, boldog lett. Gellért püspök „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az zyz Mariat az Magyarországban bodog azzonnak awagy ez wylágnak nagy azzonyanak hyvnak, zent Istwan királ es ez zegen orzagot bodog azzon orzaganak newezee.”[6] A papokkal meg összeprédikáltatta a magyarság eladdig mélyen tisztelt istennőjének „Asszony” nevét a „boldog” kifejezéssel. A cél az volt, hogy a magyarság körében mélyen tisztetl Asszony végérvényesen összemosódjon Jézus anyjának, Szűz Máriának alakjával. (Sikerült is, meg nem is.)

Karácsonykor a pásztorok is ekképp köszöntik:

„Elindulának,

És el is jutának,

Szűz Máriának

Jónapot mondának”[7]

A Boldogasszony a évezredek hitvilágát felvillantó csodanév lett. A „boldog”-gal összekapcsolt elnevezés jobban kifejezi a magyarság istenasszonyának ősiségét, mintha csak „Asszony” maradt volna. A magyar érzés, a magyar szív mélyen tisztelt, óvó-védő istenasszonyát érzi ki a Boldogasszony nevéből, aki népe boldogulásáért még Isten felé is közvetíthet:

Bor, búza és gyümölcs,

Hogy bőven teremjen, Istennek áldása

Mindig rajtunk légyen!    

Mária és a gyermek Jézus (Nagyboldogasszony-templom, Budapest – miserend.hu)

 [1]Makula nélkül való tükör/MAKULA NELKUL való TU^eKO^eR..., BUDÁN, és NAGY-SZOMBATBAN, 1780. 110. p.

[2] Magyar Adorján: Az ősműveltség, Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 66. p.

[3] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I-II., Mandala Kiadó, Szeged, 1998. I. 13. p.

[4] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium i. m.21.

[5] Magyar Adorján: Az ősműveltség, Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 66. p.

[6] Érdy Kódex, 654.b. Marg. L. 15. 65.p.

[7] Kálmány Lajos: Szeged népe, III. köt., Szeged vidéke népköltése, Szeged, 1891.  140. p.

 Hosszasan töprengtem, folytassam-e a „Ki volt Mózes” c. cikksorozatomat, vagy rekesszem be, hiszen a FB-n parázs vita alakult ki az első részről. Némely olvasót megmagyarázhatatlanul felháborított a cikkem, pedig alig írtam többet, mint amit az Ószövetség és a zsidó apokrif iratok közöltek; hacsak nem I. Sargon, sémita-akkád uralkodó csecsemőkori kosárkás utazását nehezményezték.

 Ennek ellenére folytatnám a cikksorozatot, hiszen a tisztánlátás végett nem ártana, ha az egyoldalú Biblia-leíráson kívül a kedves olvasó megismerkedne több ókori író, jelen esetben Manethón Mózes-történetével is.  

A felső rész  az Egyiptomba bevándorló sémita-amoritákat, az alsó rész az  egyiptomiakat mutatja (freskó, Beni Hassan,  Amenemhat sírja – homesecurity-press)

A Kr. e. IV. században élt Manethón, egyiptomi történetíró a ptolemaida-kor hivatalos nyelvén, görögül írt Aegüptiaka (Egyiptom) c. történeti munkájában részletezi, miként lett Mózes az Egyiptomban élő idegen alattvalók vezére. A fáraók sorrendiségét és megnevezését leszámítva, munkájának e részét egyiptomi rágalmaknak, régi-új téveszméknek tartják[1], vagyis elutasítják, holott Manethón a heliopoliszi Ra isten templomának papjaként[2] csak tudhatta, miért lett hitszegő és Egyiptom-ellenes Ozarzif/Mózes, a párszáz évvel korábban élt paptársa.

Két oldal Manethón munkáját tartalmazó ókori (?) görög kéziratból - myweb.midco.net

II. Ramszesz fáraó (Kr.e. 1279-1213) nevéhez új városok, hatalmas építmények, erődök építtetése fűződik. Az építkezéseken nemcsak egyiptomiak és a hadjáratokban elfogott foglyok, hanem Heliopolistól keletre az arab hegyek lejtőin legeltető, korábban kivételes bánásmódot élvező zsidók is dolgoztak.[3] A fáraó a sémita pásztorokkal építtette fel Pe-Ramesszut, a saját magáról elnevezett várost, és bővíttette ki Pithómot, Atmu, a napisten esti megnyilvánulása istenének városát.[4]

Manethón szobra – extrastory.cz 

II. Ramszesz halála után a fia, Menephta/Meremptah (Kr. e. 1213-1204) uralkodott. Látni kívánta az isteneket, mint az elődje „Hórusz”, azaz Horemheb[5] fáraó. [Ozirisz fiáról, Hórusz istenről eredeztetett név több fáraó, köztük Horemheb egyik mellékneve volt, mivel Hórusz földi megtestesítőjének tartatott.[6]]

Raneb fáraó Hórus címe  (grafitti – Harmondsworth: Penguin Books, 1961. fig. 56.

Egy bölcs Meremptah kérését teljesítendő, megjósolta, megláthatja az isteneket, ha megtisztítja az országot a rühesektől és a tisztátalanoktól.

Merenptah fáraó múmiája -  i.pinimg.com

Az ókori egyiptomiak megvetéssel tekintettek a Nílus völgyén kívüli tisztátalan és romlott népekre. Minden egyiptomi, de főleg a papok életének legfontosabb feladata volt, hogy "tisztántartsák magukat a tisztátalanságtól". A test és a ruházat tisztasága azonos lehetett náluk a lélek és az élet tisztaságával. Az istenfélő egyiptomiak törvényei, szokásai[7] ezt tükrözték vissza: Mindennap kiöblített ércedényből ittak. Mindig kimosott vászonruhát viseltek. Nemzőtagjukat, a tisztaság kedvéért metszették körül, amit több nép eltanult tőlük. [A zsidók vallásos mezbe burkolták, ti. Jehovával való kötelékként fogták fel.] A papok minden harmadik napon csupaszra nyírták a testüket. Tartózkodniuk kellett bortól, asszonytól. Havonta három napig hashajtó és hánytató szereket használtak, hogy a testüket belülről is megtisztítsák. Naponként és éjjelenként kétszer hideg vízben mosakodtak. A köznép is gyakran mosakodott. Babot, tiszta búzát, árpát egyiptomi nem evett. Idegen poharából nem ivott, edényéből nem evett.[8] Méltóságon alulinak tartották egy asztalnál enni a héberekkel.[9] Számos állat húsa, pl. disznóé tilos volt. A disznót tisztátalan állatnak tartották, kanászaikkal együtt.[10]

Az idegenek bőrbetegségein kívül a fáraók Egyiptomában nem jegyeztek fel pusztító járványokat.

Ha az egyiptomi ezeket (és a többi) szabályokat betartotta, ha gyilkosságot, lopást, paráználkodást nem követett el, az uralkodóját, elöljáróját, atyját stb. nem káromolta, istent, embert nem csalt meg, nem térítette el a folyót, ha nem hagyott senkit éhezni, nem okozott sírást, nem volt rest és hanyag, akkor remélhette, kegyelmet talál Ozirisz és a negyvenkét alvilági bíró előtt.[11]

[Feltűnő, hogy az egyiptomi törvények visszaköszönnek a judeo-keresztény tízparancsolatban! Eszerint Mózes egyiptomi lévén jól ismerte hazája törvényeit.)

Ily törvények mellett az egyiptomiak valóban irtózhattak a fekélyesektől, a tisztátalanoktól, akár idegenek, akár honfitársaik vagy papok voltak. Meremptah fáraó 80 ezer testi szennyben szenvedőt a Nílustól keletre a kőbányákba vitetett, hogy az odarendelt többi tisztátalan egyiptomival együtt dogozzanak. A fekélyesek közt volt néhány tudós pap is.  Kivétel, kibújás nem volt, aki tisztátalan volt, ment a kőbányába.

A jövőbelátó a szent férfiak munkára rendelése miatt rettegett az istenek haragjától. Előre látta, idegenek jönnek a tisztátalanok segítségére, és velük együtt 13 évig uralják Egyiptomot. Jóslatát leírta, és véget vetett az életének.

[E 13 éves uralom nem azonos a hükszosz pásztorkirályok mai számítások szerinti 400 (?) éves egyiptomi uralmával. Manethón a hükszoszokat a sémita ammoniták, esetleg az amalekiek[12] népének tartotta[13], Jákob pásztornépét meg  egyiptomi alattvalóknak[14].]

Meremptah megrettent az öngyilkos bölcs férfiú jóslatától, és a kőbányában sanyargóknak a [hikszoszok által] elhagyott Avárisz városát jelölte ki lakhelyül. A kitaszított idegenek a szintén kiközösített Ozarzif nevű heliopolisi papot választottak vezérüknek. Hűséget és engedelmességet esküdtek neki.

Felső-Egyiptom - Nílus-Delta – wikimedia.org

Ozarzif megparancsolta a tisztátalanoknak, isteneket ne imádjanak, ne tartózkodjanak egyetlen, Egyiptomban szentnek tartott állattól sem, hanem áldozzák fel, és egyék meg. Az összeesküvőkön kívül ne érintkezzenek senkivel. Az egyiptomi törvényekkel szöges ellentétben álló törvényeket adott nekik. Rávette őket, hogy erősítsék meg Avárisz falait, és harcrakészek legyenek. Ozarzif néhány fekélyest és papot is bevont a tanácskozásba, és követeket küldött „Jeruzsálembe” a pásztorokhoz, hogy velük együtt támadják meg Egyiptomot.  200 ezres sereg gyűlt össze. A fáraó kitért előlük, és elébb Memphiszbe, majd a szent állatokkal és a seregével Ethiópiába húzódott vissza.

A tisztátalanok és a jeruzsálemi pásztorok elárasztották Egyiptomot. városokat, falvakat égettek le. Szentélyeket raboltak ki. Lerombolták az istenek képeit, szobrait. Az elfogott papokat és jósokat kényszerítették, hogy ehető szent állataikat vágják le; amit a lázadók megettek. A papokat meg mezítelenül kidobták.

Ápisz bika – Felirat: Osiris-Apis (kerámia  Egypt Centre, University of Swansea, Wales) – museu.ms)

Meremptah nagy sereggel jött vissza Ethiópiából, legyőzte a tisztátalanok hadát.  Az egyiptomiak a nagyobb részüket felkoncolták, a többit meg Szíria határáig üldözték.

A tisztátalanoknak törvényt adó, Oziriszről, a heliopolisi istenség Ozárzifnak nevezett pap később Mózesra változtatta a nevét.[15] Bár egyiptomi volt, Manethón mégis a tisztátalanokhoz (vagyis a zsidókhoz) sorolta[16], hiszen Jákob Egyiptomból kivándorló népének vezére lett.  

Mózest bizonyára a heliopolisi papság köréből való elűzetése ösztökélte, hogy a száműzöttek vezére legyen. Sértődöttsége  vihette rá a kitaszítottak fellázítására, a fáraó és saját hazája elleni véres, bosszúálló harcra.

Manethón nem nevezi meg a kőbányákba száműzöttek népnevét. Tisztátalan idegeneknek, fekélyes hadifoglyoknak, fehér rüh kínozta sémita pásztoroknak, de egyiptomi alattvalóknak nevezi őket, akiket a fáraó a fertőző betegségek, járványok megelőzésére, az egészséges egyiptomi lakosság közeléből eltávolított, száműzött.   

A fertőző betegeket minden korban minden ország, minden nép esetenként nagyonis kíméletlenül elkülönítette.   

Megjegyzés: „Az izraeliták valójában 215 évet éltek Egyiptomban (i.e. 1728-1513). Ez a szám összhangban van más kronológiai adatokkal.”[17]

[1] Grüll Tibor: Mózes, a titkos fáraó – Régi-új téveszmék Mózes származásáról, Hetek Közéleti Hetilap, 2000. 11.04. IV/45. - hetek.hu

[2] hu.wikipedia.org

[3] Bunsen, Christian, Carl Josias: Aegyptiens Stelle in der Weltgeschichte, I-V., bei Friedrich Perthes, Hamburg, 1845.  IV. 201-.

[4] Brugsch, Henri (Heinrich Karl): Historie d’Égypte des les premier temps de Son existence jusqu’a nos jours, pemiére partie, Librairie J.C. Hinrichs, Leipzig, 1859. 154. p.

[5] Brugsch i. m. 124-125. pp.

[6] Ötelemű titulatúra – wikipedia.org

[7] Hérodotosz/Herodotos történeti könyvei, I-IX. A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1892. II. kv. 36-37, 64-65., 104-105. és 114-116. pp. 

[8] Lmf. 

[9] Genesis (KJV) 43.32  (The Holy Bible /Jakab király Bibliája, Printed by Joseph Bentham, London,  1611. -  biblesociety.org.uk

[10] Hérodotosz i. m. II. kv. 47, 109. p.

[11] Champollion, Jean François: Lettres et journaux écrits pendant le voyage d'Égypte. 242  In: Bibliothéque Égyptologique, Tome II. Ernest Leroux, Éditeur, Paris, 1909. 296-298, 346. pp.   

[12] Bunsen i.m. V. 120.

[13] Flavius, Josephus: Des Flavius Jospehus Schrift gegen den Apion, Bahnmaier’s Verlag (C. Detloff), Basel, 1877. Buch. I. Cap. XIV. (Manethón tudósítása a hükszszpkról)

[14] Flavius i.m. Buch I. Cap. XXVI. 185-194. pp. (Manethón tudósítása a tisztátalanok lázadásáról, Avariszról és a kivonulásról.)  

[15] Flavius, Josephus i.m. Buch I. Cap. XXVI. 185-194. pp, Cap. XVII. 194-195. pp. és Lepsius, Richard: Die Chronologie der Aegypter, Einleitung und I. Teil, Nicolaische Buchhandlung, Berlin, 1849., 323. p.

[16] Flavius Josephus i. m. Buch I. Cap. XXVI. 194. p.

[17] Kivonulás. Tanulmányozd a Szentírást éleslátással. 2. k. 114-.o. - wol.jw.org/hu/

Évezredek óta foglalkoztatja a világot, ki volt valójában Mózes, a zsidók legnagyobb prófétája. Az Ószövetség, jócskán szépítgetett története csak nagyvonalakban egyezik meg az ókori egyiptomi, görög-római, bizánci írók közléseivel. Itt-ott elejtett elszólásaikból, a későbbi kortársak műveiben fellelhető írástöredékeikből az ószövetségitől eltérő Mózes-kép kerekedik ki.

Mózes a fáraó leányához kerül  (miniatura-részlet az Eadwine Psalteriumból, Cantenbury, 1150   ancient-egypt-online.com

Az Exodusban leírtak szerint Egyiptomban a zsidók rabszolgaságban éltek, de számban sokasodtak, erőben gyarapodtak. Ezt a fáraó nem nézte jó szemmel és az „elsőszülött fiúk megölésével akarta elsorvasztani a zsidó közösséget…, s „parancsola..: Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe.”[1] Az egyik anya formás újszülöttjét háromhavi rejtegetés után gyantával, szurokkal kikent ládikában „letevé a folyóvíz szélén a sás közé”… A fáraó lánya észrevette, s kihozatta szolgálóival, és épp a gyermek anyját bízta meg a szoptatásával s a nevelésével. A felserdült fiúcskát a fáraó leánya a sajátjának tekintette, és a Mózes nevet adta neki.[2]  A fáraó udvarában Mózes oly nevelést kapott, amely vezető szerepre készítette föl[3]. Felnőve kivezette a zsidókat Egyiptomból az ígéret földjére, vagyis Kánaánba.

Nem is lenne baj ezzel a történettel, ha a neveket leszámítva nem egyezne I. Sargon, akkád király származásának leírásával, akit kiszurkozott kosárkában az Eufrátesz vize hordozott, és KIS királyának pohárnoka halászott ki. Felnőve királyi jótevőjét végzetes háborúságba sodorta. Kihasználván a király halálos vereségét a feketefejű szolganépet felemelve az uralkodójuk lett. Ám e történet is koppintás, hiszen A.LA.MU sumir papkirály története sejlik fel benne, azon különbséggel, hogy felnőve nem okozta senki vesztét, halálát. (Véleményünk szerint az A.LA.MU név „bőséges víz hozta” jelentése Álmos fejedelmünk születési körülményeit sejteti. A krónikaíró tudhatott erről, hiszen az „Emese álmában” írta, „méhéből hatalmas forrás fakad, ágyékából nagy királyok származnak. 

Az ókori Egyiptom és a Közel Kelet (Kr.e. 1450 körül - ancient-egypt-online.com)

A Jákobfiak története az Ószövetségből ismert. Az idősebbek atyjuk szeretete miatti féltékenységből Rákhel fia József, elveszejtésére törekedtek. József megmenekült, és regényes körülmények közepette a fáraó bennfentese lett. Mivel a "hét szűk esztendőben" a megszívlelt gabona-beszolgáltatási javaslata megmentette Egyiptom népét az éhhaláltól, a fáraó hálából a magyarul „gabonák főnöke”-ként értelmezhető Cafenák Pahneák-ká nevezte ki.[4]  Segedelmével a kánaáni éhínség idején nemcsak gabonát, hanem a Nílus egyik ágánál fekvő Gósen vidékén lakhelyet is juttatott testvéreinek és a családjuknak. Gósen székhelye, Heliopolis, az egyiptomi papi bölcsesség egyik központja volt. A zsidó hagyomány szerint idevaló pap leánya volt a zsidó József felesége[5]; az egyiptomi hagyomány szerint meg Mózes, Osarsiph nevű fellázadt pap kötődött Heliopolishoz.

Merineptah fáraó neve a heliopolisi templom dombormű-töredékén  (ibtimes.co.uk)

Némely történész kétségbevonja a zsidók egyiptomi tartózkodását, mondván Manethón, egyiptomi történetíró nem említi őket. Valóban nem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna ott. Manethón az izraelitákat egyiptomiaknak tartotta, hiszen a fáraó alattvalói voltak, s a szolganépek népneve nemigen volt említésreméltó. 

Midőn Mózest egy egyiptomi munkafelügyelő meggyilkolása miatt a fáraó halálra kerestette, elmenekült, s útközben még a kusita/ethióp Rehuel lányai is egyiptominak nevezik.[6]

Egyiptomban Jakab törzse többszázezres néppé duzzadt. Minél többen lettek, annál élesebb lett köztük és az egyiptomiak szabályozott és rendezett életvitele és vallása közti ellentét. A fáraó még csak-csak eltűrt egy nomád törzset, de többszázezres erős, a hikszoszokra emlékeztető pásztornépet alig.

Mózes a fáraó előtt (VI. századi miniatura, Szír Biblia, Párizs – en.wikipedia.org)

A hagyomány szerint Jakab törzse az Egyiptomba költözés idején 70 főt számlált[7], midőn a kivonulás után az arábiai Szin sivatagban „minden hadba mehető az Izráelben” megszámláltatott 603.550-en voltak.[8] E szám láthatólag erősen túlzott, még akkor is, ha velük együtt nagyszámú idegenek is kivonultak, még akkor is, ha időközben összeolvadtak más sémitákkal. Ti. a góseni kerület nem tudta volna eltartani a mintegy félmilliónyi fegyverforgatóhoz tartozó 2-3 milliós népességet.   

Ramszesz fáraó megkísérelte a zsidók beillesztését az egyiptomi társadalomba, de sikertelenül, ezért a fékentartásukért megtett mindent, hogy gyengüljenek, lélekszámuk csökkenjen. Elrendelte, építsék meg Gósen kerületét körülvevő erődök láncolatát, a Keserű-tavakig vezető csatornát és Ramszesz városának falait. Ez lehetővé tette volna, hogy a „héberek” állandó lakhelyhez és földműveléshez szokjanak. A téglavetés és a falhúzás különösen nehezükre esett, a kőfejtésről nem is szólva, így az eladdig védelmet élvező zsidók ellenszegültek a bennszülöttekre, és más idegen törzsekre is rákényszerített nehéz robotnak.[9] „Nem bírták a nehéz munkák terhét és fellázadtak.”[10]

A Holtak Temploma. Ramszesszeum – II. Ramszesz városának romjai  -  ramessesthesecond.weebly.com

Mózes és a zsidók kivonulása történetének a judeo-keresztény, azaz az ószövetségi változata ismert és Bibliában[11] hozzáférhető, ezért az alábbiakban csak a jelentősebb események közlésére szorítkozunk: 

Ramszesz Kr. e. 1326-ban meghalt. Az izraeliták Mózes személyében olyan vezetőt találtak, akivel az erődített határon túlra, a szír sivatagba törzsrokonaik közé menekülhettek. Mózes Czipporát, a kusita/etióp[12] Jethró leányát vette nőül. Midőn legeltette az ipája nyáját a pusztában, az Úr égő csipkebokorból szólt hozzá: Mégy el a fáraóhoz és vezesd ki népemet Kanaánba. Ám elébb az asszonyok arany-ezüstneműt kérjenek a szomszédaiktól; s így fosszátok ki Egyiptomot… A fáraó ahelyett, hogy elengedte volna őket még nehezebb munkát szabott ki nekik. Mózes testvére Áron a saját és az egyiptomi papok botját varázslattal kígyóvá, a folyamokat vérré változtatta, békákat zúdított rájuk, majd a békákat féreggé változtatva  az egész országot elárasztotta.

Mózes és Áron a fáraó előtt (Walters Manuscript, Bible pictures by William de Brailes, 1250, Oxford - thedigitalwalters.org)

A fáraó még ekkor sem bocsátotta el őket. Ekkor Jehova dögvészt küldött az egyiptomiak barmaira. Áron meg kormot szórt rájuk; a korompor a testükön rühfekélyekké vált. A zsidók kivételével minden embert-állatot beborított. Mózes jégesőt, majd égi tüzet „varázsolt”, ami minden növényt, állatot, szabadban levő embert elpusztított. A szélorkánt a sáskák követték, az országra sötétség borult.

A fáraó a juhok és a barmok kivételével elengedte volna a zsidókat, ám Mózes kihirdette: Jehova éjfélkor körbejárja a házakat és minden egyiptomi ember, állat elsőszülött fiát megöli. Hogy a zsidók megmeneküljenek, bárányvérrel kenjék be az ajtófélfát, és a küszöböt. Midőn Jehova angyala megpillantja a vért elvonul a házaik fölött. Reggelre nem volt olyan ház Egyiptomban, melynek ne lett volna halottja. A fáraó kérette Mózest és Áront: Menjetek el népetekkel, juhaitokkal barmaitokkal együtt…

Így esett az egyiptomiaktól kicsalt arany-ezüst edényekkel ruhákkal megrakodott zsidók kivonulása Egyiptomból a Vörös-tengeren (?) át, amelyben a fáraó üldöző serege a halálát lelte. 

Az izraeliták Mózesnek köszönhették az Egyiptomból való menekülésüket, zsidó voltuk, vallásuk megmentését. A kivonulás és Mózes személye elválaszthatatlan. Ám a zsidó hagyomány minden időkben Jehova hatalmának dicsőítésére törekedett, kiemelvén mindenhatóságát, hogy erősebb minden egyiptomi és más istennél, s előtérbe helyezze a népének más népek rovására, elpusztítására ösztönző jótéteményeit.

A további részekben, annak ellenére, hogy a történeteikben sok az átfedés a tisztánlátás végett bemutatjuk miként vélekedett Mózesről az egyiptomi Manethón, miként a görög történetírók, Diodórosz Szikulosz, Pompeius Trogus, Sztrabón, Lysimachus és Tacitus stb.

[1] Mózes II. kv. 1/22.

[2] Mózes II. kv. 2/3, 5/10

[3] Apostolok Cselekedetei 7/21

[4] Mózes I. kv. 41/34 – Józsefnek a Károli Bibliafordításban levő neve a magyar Biblia-kiadásokban különféle átírásban fordul elő: Czafenát-Pahneákh / Cofnat-Paneach / Czofnáth-Panéákh / Capenach-Phaenach…

[5] Lepsius, Richard: Die Chronologie der Aegypter, Einleitung und I. Teil, Nicolaische Buchhandlung, Berlin, 1849. 381-382 pp

[6] Mózes II. kv. 2/11-19.

[7] Mózes I. kv., 46/27.

[8] Mózes IV. kv. 1/45-46.

[9] Strabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977, XVI. kv. 30, 827. p 

[10] Diodórosz Szikulosz / Diodorus Siculus: Bibliotheca Historica, Vol. I. 56.

[11] Mózes II. (Kivonulás) könyve.

[12] Mózes IV. kv. 12/1v

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

 Tisztelettel értesítem Önöket, hogy a nagykanizsai

MAGYAR MŰVELTSÉG KINCSESTÁRA SZABADEGYETEM meghívására

 „A Vízözön előtti világkorszakok”

c. előadást tartok.

 Időpont: 2018. november 16., péntek, 18.00-tól

Helyszín: Halis István Városi Könyvtár, Nagykanizsa, Kálvin tér 4.

Minden érdeklődőt szeretettel vár a Rendezőség! 

 Ezt a vázát állítólag Atlantisz királya küldte görög földre. Csak a rajza maradt meg.  (The Intellectual Observer, 1868. Groombridge, London 1858)

Az előadás ismertetése:

A földünkön időről-időre pusztító kataklizmák következménye egy-egy műveltség, világkorszak vége, pusztulása volt, ám a túlélők élniakarása új világok kibontakozását eredményezte. Jelenleg is efféle történések részesei vagyunk, hisz a földünket sújtó természeti csapások igencsak megszaporodtak.

Az ember ezeket elkerülendő keresi, kutatja, vajon, mi okozta/okozza a természeti csapásokat. Megdönthetetlen bizonyítékokra nemigen lel, ám a földben, a régészeti leletekben, a régvolt eseményekről szóló legendákban, mítoszokban benne rejlik a válasz. Lefejtve róluk a mesebeli burkot, előbukkan a valós történet, s nemegyszer a bármikor megismétlődhető katasztrófát kiváltó ok.

E vetített képes előadás a kezdetektől a legutóbbi vízözönig bezárólag mutatja be a teremtett és az anyaszülte ember életének folyását. Néhány ókori szerző (Sanchuniathon, Bérósszosz, Manethón) megmaradt műve és más források (Szent Biblia, ékiratos vízözön-történetek, néphagyományok) alapján a tíz vízözönelőtti ősatyára, illetve korra leosztva összegzi az emberiség történetét.

A Vízözön előtti ősatyák, ősnemzedékek beszélő nevének jelentéséből kitűnik, hogy minden egyes őskirály, illetve pátriárka felbukkanása földi korszakváltást jelentett.

Az emberiség egyetemes és egyetlen határozott történelmi emléke a Föld minden részét érintő, kb. 12 ezer évvel ezelőtti Vízözön. Ám az ókori szerzők, az ékiratok és a világ népeinek hitregéi, hagyományai több világkorról és több, a földi életet elpusztító katasztrófáról tudnak.

A földtörténet bizonytalan ősidejében a négy őselem, a tűz, a víz, a szél és a föld külön-külön vagy együttesen súlyos, a föld arculatát jelentősen megváltoztató katasztrófákat okozott. Darabokra, kontinensekre szakadt a Pangea, az eladdig egységes őskontinens. A Naprendszerünkével együtt megváltozott a Föld forgásának és a napkörüli keringésének ideje. Az emberiségnek nemcsak az életkörülménye, hanem az emberi egyedek „számlált” életkora is módosult.

A Teremtő a gonosz, bűnös emberiséget esetenként ezután is pusztító, világrengető őselem-csapással sújtotta. Ám a kozmikus, illetve a tűz, a szél és a víz okozta földi eredetű katasztrófa néhány túlélője éppen elegendő volt ahhoz, hogy továbbvigye az emberi fajt.

Volt már tűzözön, volt szélözön és vízözön. A Biblia jóvoltából ez utóbbiról vannak a legkiadósabb ismereteink. A másik kettőről a világ népeinek hagyományai és az ókori írók tudósítanak. Ám nem feledik hozzátenni, hogy a föld okozta katasztrófa még várat magára: A Föld megrázza önmagát, s megszabadul a vérét szívó, élősködő, romlott emberiségtől. A megmaradt túlélők pedig minden bizonnyal megteremtik a gonoszság nélküli, szeretetteljes aranykort; s akkor talán új világkor veszi kezdetét, és a Teremtő jóvoltából „a királyság és a Korona újra leszáll az égből”.

Kőbe ágyazódott, megkövesedett tengeri csillag (decorarconarte.com)

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

A Tatai Nyugdíjas Klub meghívására

2018. november 12-én, Tatán

„A sumiroktól a magyarokig”

c. előadást tartok.

Esti álldozati szertartás Marduk és Nabu isten jelképe előtt 

Hely: Magyary Zoltán Művelődési Központ, 2890 Tata, Váralja u. 4.

 Idő: 2018. november 12., hétfő, 15.00-től

Az előadás ismertetése:

A XIX. sz. közepe óta a hivatalosított magyar történelem- és nyelvtudomány még lehetőségként sem veszi tudomásul, hogy a honfoglaló magyarság egyik része a Kaukázus déli részéről származik, sőt a nyomok egészen Mezopotámiáig, a sumirokig vezetnek. E toldalékoló nyelvű nép tárgyi és szellemi műveltségének emlékei mindmáig felfedezhetők a magyarság hagyományaiban, népművészetében. A sumirok számos buktatót,  népirtást túlélve folyamközi hazájukból való kényszerű el- és kiköltözés után más vidéken, más néven éltek tovább. A sorsuk oly hasonló a népünkéhez, hogy a történetükből, viszontagságaikból, küzdelmeikből a megmaradásunkhoz erőt lehet és kell meríteni.

A vetített képes előadás bemutatja a magyar és a kb. 5000 évvel ezelőtt Mezopotámiában élt sumir nép művelődésbeli kapcsolatának népművészetünkben és népünk emlékezetében megőrződött szellemi és tárgyi emlékeit; s bizonyítja, hogy a sumir nép egyenesági leszármazottja a mai magyarság.

A Sémfiak, Arpakhszad, Assur, Elam, Arám és Lud utódai a Tigris és az Eufrátesz mentén a Perzsa-öbölig gyöngysorszerűen követve egymást lakták be a róluk elnevezett területeket, Szíria sivatagjait, Arábia pusztáit, a tengerparti hegyeket-völgyeket.

 Világtérkép (Schedel: Weltchronik- Nürnbergi Krónika, 1493- wikipedia.org)

Arpakhszadé lett az örmény fennsík szélén a Tigris felső folyásánál fekvő hasonnevű vidék. Assur utódai lakták be a Tigris és az iráni hegyek közti területet, Elam pedig az iráni hegyek közt a Tigris alsó folyásánál levő részeket. Arám, azaz a Felföld az Eufrátesz középső folyásától a Tigrisig terjedt. A Folyamközben Ludnak már nem jutott hely, ezért nyugatra, a kis-ázsiai őslakosság közé települt, és Lüdia névadója lett.[1]

Ábrahám, Sém nyolcadizigleni utóda a feleségével Száraival és a rokonaival együtt otthagyta a mezopotámiai Úr/Ur Kasdim városát és Hárán/Charrhae-ba ment. Innen szűkebb családjával Kánaánba, majd az éhínség miatt Egyiptomba költözött. A fáraó a szép Sára kedvéért Ábrahámot juhokkal, barmokkal, szamarakkal, tevékkel, férfi és női rabszolgákkal ajándékozta meg.[2] (Velük került hozzá Hágár, Ismael anyja), majd Ábrahám visszatért Kánaánba.

Ábrahám és Lót elválása (Wenceslaus Hollar munkája, 1378 – en.wikipedia.org)

 Ábrahám testvérfia, Lót Szodomában verte fel a sátrait. A nép gonoszsága miatt Isten tizenhárom várost, köztük Szodomát tűz- és szurokesővel pusztította el, ám előbb két angyalt küldött Lóthoz, hogy figyelmeztesse, mielőbb meneküljön el.[3] Némi gyanúra ad okot, hogy a Lótot felkereső hírvivő angyalok honnan tudtak előre az „égből aláhulló tűz”[4]-ről. Ez arra utalhat, hogy nem természeti katasztrófa, hanem valami rettenetes fegyver (atombomba?) okozta a pusztítást.

Jehova, a héberek istene, Ábrahámnak ígérte a népes Kánaánt: „Emeld fel a tekintetedet, az egész országot, amelyet látsz, neked akarom adni és utódaidnak örökre!”[5]  A hagyomány szerint Kánaán földjét az erkölcsös, kegyes és istennek tetsző életmódot folytató ősatyák a jelenlétükkel, sírhelyeikkel szentelték meg. A nyomdokaikba lépett utódaik feljogosítva érezték magukat, hogy erőszakkal hatoljanak be a termékeny és gazdag tengerparti országba, és fegyverrel szerezzenek maguknak lakhelyet. Előzőleg Ábrahám 400 sékelért vásárolta meg a 127 évesen elhunyt felesége sírhelyét a khitteus Efrontól, mégpedig a kánaáni Makhpelah mezején levő barlangot[6]. Sára hamvai révén az egész terület megszentelt hely lett. Így a zsidóknak Noé átkán kívül lett még egy okuk, hogy elfoglalják Kánaánt és elűzzék a lakosságát.

A legrégibb írásokban a héberek nemzeti istenének neve Elohim vagy Él. E két név mintha magyarul szólalna meg: „elő hím” vagy „élő hím”. Tökéletesen kifejezi a legelső, a legfőbb, az örökké élő férfiistenség feladatkörét, annak ellenére, hogy a zsidó nyelvészek állítólag az egyetlen Isten többes számának tartják; egyes számban Eloah. [10]

Csak nem királyi többesben használta az Ószövetség az egyetlen Isten nevét?

Később Jehovának, a héber biblia nyomán a nemzetközi szóhasználatban Jahwé-nek vagy Jehovah-nak nevezték a tekintetével halált osztó, erős, féltékeny és rettenetes istent.[11] E név is érthető magyarul (jah-java …), csak nem anyira érthető, mint a két előző.

A bibliai nevek beszélő nevek. Javarészüket különösebb nehézség nélkül magyar nyelven lehet értelmezni. Ám ez nem azt jelenti, hogy a magyar a héberektől-zsidóktól kölcsönzött volna, hanem éppen ellenkezőleg. A zsidó írástudók a 2. babiloni fogság idején (Kr. e. 597-536) a jóságos káldeus királyok jóvoltából jutottak hozzá az ezredéves ékiratos történetekhez, s azokat építették be szent könyveikbe valójában a sumir nyelvből kölcsönözték bibliai beszélő neveket. A zsidók maguk is bevallják, hogy népük a legifjabb ága annak a törzsnek, amely egykor Arpakhszad hegyeiről a Tigrisen és az Eufráteszen átkelve Szíria délnyugati részébe jutott. (Ám itt már sumir-szkita lakosságot talált.)

Jehova tiszteletére nemcsak felnőttet, hanem aligszületett embert, állatot is áldoztak: Neki szenteltetett minden, ami az anya méhét feltöri, az először érő gyümölcs, az állatok első fajzata, valamint az anya első fiúgyermeke. A héberek Istenüknek a Jeruzsálem szomszédságában levő Gé-Hinnonban (gyehenna), azaz a Hinnon völgyében levő oltárán áldozták fel, égették el elsőszülött gyermekeiket.[12]

Midőn Jehova megparancsolta Ábrahámnak, hogy asszonyától, Sárától született elsőszülöttjét, Izsákot áldozza fel, vakon engedelmeskedett; ekkor az Úr neki helyettesítő áldozatul kost küldött.

Ábrahám feláldozza Izsákot (dombormű, szarkofág részlet, XVI. sz. Szt. Péter Bazilika – en.wikipedia.org)

Izsák csodálatos megmenekülése óta törvény írta elő, hogy az elsőszülöttek Jehovának való feláldozását állatáldozattal váltsák ki. Ennek emlékére tartják a zsidók az évenkénti pászka ünnepet. [13]: Az Egyiptomból való kivonulás előestéjén a zsidóknak bárány (vagy kecske) vérével kellett bekenni a két ajtófélfát és a szemöldökfát, hogy amikor az Úr éjjel átvonul Egyiptomon, megölvén az elsőszülötteket, elkerülje a vérrel megjelölt házakat. Így a zsidók gyermekei életben maradtak, hiszen a vérrel bekent ajtófélfa jelezte, helyettük már megvolt az áldozat.

A sumir nép történelmét ismerőkben felmerülhet, vajon miféle lappangó titok rejtezik a kosáldozatban: Sir Leonard Woolley. angol régész az ÚR-i királysírok feltárásakor aranyból, lazurkőből és fehér kagylóból készült, hátsó lábain álló, fára ágaskodó kecskebak- vagy kosszobrot talált.[14]  

Kecskebak (kos?) az életfa előtt (arany, ezüst, bitumenbe illesztett kagyló és lazurkőberakásos szobor, 42,6 cm, I. Úr-i dinasztia, Kr. e. 2550-2400 (?),  Úr-i királysír, Pennsylvania Museum, of Archeology, Philadelphia -  world-archaology.com)

 Ez a kb. 1500 évvel Ábrahám kora előtt készült szobor óhatatlanul felidézi Izsák bibliai történetét, a „szarvánál fogva a szövevényben fennakadt kost”[15]. E szoborba öntött jelenet elsődlegesen a sumirok kusita (kosi) voltára utal, bár jelentős vallási szerepe is lehetett, hiszen az Ószövetség írója az Izsák-történet nyomatékosítására használta fel. Joggal feltételezhető, hogy a kos ábrahámi feláldozása a sumir lakosság egyes tagjainak valamiféle „szabad” elmarasztalására, esetleg feláldozására utalhat, ami a Bibliában „szolid” bárány-áldozatként jelenik meg.  

A pászkabárány elfogyasztása (tus és vízfestés, Hieronymus Cock, németalföldi festő, 1420-1430 - fineartamerica.com)

A páska-áldozat más összefüggésre is utal: A sumirok a makulátlan fehér bárányt, a ragyogó fehér színnel, az égi tisztasággal azonosították. A magyar nyelv az „égi fény” jelentésű  BAR.AN kifejezést a möndölöcske (bárányka) nevére érti. Eszerint az Úr városából kereket oldott Ábrahám jól ismerhette sumir nyelvet, hiszen köztük élt. Mégis a tiszta, jóságos, fehér égi fényt  jelképesen bárány alakjában áldozta fel kegyetlen, vérengző istenének. A zsidók az elsőszülöttekért évenként egy hibátlan egyéves hím páskabárányt vagy kecskét áldoztak. [A fiúgyermekek nemzőtagjának körülmetélése szintén helyettesítő áldozat lehetett. Az egészségügyi okok vallásos színezetbe burkoltattak, hogy mindenki alávesse magát; ti. a meleg éghajlat alatt a bőrredő hosszadalmasan és kellemetlenül begyulladhatott.  A körülmetélés az arab, a szíriai stb. törzseknél is megvolt.]  

Keresztény gyermek rituális feláldozása (Weltchronik – Világkrónika/Nürnbergi Krónika, 1493, Hartmann Schedel  - en.wikipedia.org)

Az emberáldozat a zsidó ókorban mindvégig szokásban volt, s nemcsak az ellenséget, hanem esetenként a sajátjaikat is feláldozták, hogy kiengeszteljék az istenüket: 

„Mózes a nép összes főit (vezetőit) vette és felakasztotta Jehova istenük tiszteletére a nap előtt, hogy Jehova haragja csillapodjon.”[16]

„Sámuel darabokra vagdalta Agágot Jehova előtt…”[17];

„Sámuel előtt ekképp szólnak a Gibeonbeliek: Adjanak nekünk hét férfiút az ő fiai közül, hogy felakasszuk őket Jehovának – és fel is akasztották őket”[18]

A zsidóság Ábrahám óta gondosan ügyel arra, hogy a vérük ne híguljon fel, ne legyen tisztátalan; ezért Jákob a közeli rokonságából választott a fiának feleséget. Mielőtt elküldte volna hű szolgáját a legszigorúbb, a nemzőszervre tett esküvéssel eskette meg: „Tedd a kezedet tomporom alá, hogy megeskesselek téged, hogy nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok lányai közül…”[19]

Rebeka a kútnál (XII. sz. mozaik, Monreale Basilika, Szicilia, - 01varvara.wordpress.com)

Rebeka, Ábrahám testvére, Náhor unokája lett Izsák felesége. Ikreket szült. Az egyik magzat a másik sarkába, bokájába kapaszkodva jött a világra. Elsőként Ézsau született meg. A nevéből kiérződik az „első” kifejezés. A neve minden nyelven Easu, csak a magyarban Ézsau, talán azért, hogy ne lehessen magyarul értelmezni. Esau után tülekedett Jákob, a másodszülött. A neve visszafelé olvasva „bokáj(a)”, magyarul érthető beszélő név.[20]

 Jákobnak a születéskor megmutatkozó elsőszülöttségi helyre való törekvése későbbi életében még nyilvánvalóbb lett.  Csalafintasággal sikerült háttérbe szorítania Ézsaut, s megszereznie az elsőszülöttet megillető atyai áldást: Midőn Ézsau fáradtan, éhesen jött meg a vadászatról, a lencsét főző Jakabtól kért egy tál ételt, aki így szólt: „Adok, de előbb add el nekem a téged, mint elsőszülöttet illető jogot, s esküvel erősítsd meg!”

Izsák megvénült, szemei homályosak lettek, érezte, élte végefelé jár. Kérte Ézsaut: ”menj vadászni, s készíts olyan ételt, amit szeretek, hogy ehessek és lelkem megáldjon, mielőtt meghalok.” Rebekka meghallotta, s szólt Jákobhoz:. „Hozz két fiatal gidát, jó ételt készítek belőle atyád számra, hogy ő téged áldjon meg Ézsau helyett.” Izsáknak gyanús volt a fia hangja, de megérintvén a karjára tekert szőrős birkabőrt, megnyugodott, hogy a hang ugyan Jákobé, de a kezek Ézsaunak a kezei, és megáldotta.  „Adja neked az isten az ég harmatát, a föld zsírját, a gabona és must bőségét. Légy ura testvéreidnek, és hajoljanak meg előtted anyád fiai. Legyen átkozott, ki téged átkoz, áldott legyen, ki téged áld.” Ekkor megérkezett Ézsau az elejtett vaddal, Izsák ijedten mondá: Az öcséd hozzám jött csellel, és elvitte a neked szánt áldást. Ézsau könyörgött: „Áldj meg engem is, atyám!” Izsák azt válaszolta, hogy „Úrrá tettem már fölötted… Lakásod nélkülözni fogja a föld zsírját, az ég harmatát, de te meg fogsz élni kardod után. Szolgálni fogsz ugyan testvérednek, de le is fogod rázni nyakadról igáját.” [21]

A nemzetségeket, melyek Izrael népévé nőtték ki magukat Jákobra lehet visszavezetni. 

A héberek felfogása és hagyománya szerint bármilyen nyereséget eredményező ravasz csel megengedett; és százszorosan is az, ha nem a fajtájukbeliek ellen történik. Ezen kívül jellemző rájuk a hatalmasabb előtti alázatosnak tűnő hajlongás, ha az életről, pénzről, azaz a vagyonról van szó.

Ábrahám és a leszármazottjai - zsidók és arabok (Souvigní Bible, 1100 körül -blog.nazarethhouseap.org)

 [1] Ptolemaiosz 6.1, Strabón, Geógraphica 732.

[2] Szent Biblia, Bibliatársulat, Bp., Mózes I. kv. 10-16.

[3] Lót és leszármazottjai történetét stb. ld. Az arabok származása c. cikkben.

[4] Tacitus összes művei – Korunk története, I-V, Európa Kvk. Bp., 1980. V.7. 373-374. pp.

[5] Mózes I. kv. 13/14

[6] Mózes I.kv. 49/30

[7] Sámuel I. kv. 15/33,

[8] Mózes IV. kv. 25/4

[9] Sámuel II. kv. 21/6,9.

[10] britannica.com/Elohim

[11] Mózes IV. kv. 254.

[12] Révai Nagy Lexikona I-XX., Révai Testvérek, Bp. VIII. 426.p., gyehenna címszó.

[13] (vö. Zsid 11,28).

[14] Woolley, sir Leonard: 

[15] Mózes I. kv. 22/13

[16] Mózes IV. kv. 25/4

[17] Sámuel  I. kv.15/33

[18] Sámuel II. kv. 21/6,9

[19] Mózes I. kv. 24/2-3.

[20] Mózes I.kv.25/25,26

[21] Mózes I. kv. 25/19-34.vc

[10] britannica.com/Elohim

[11] Mózes IV. kv. 254.

[12] Révai Nagy Lexikona I-XX., Révai Testvérek, Bp. VIII. 426.p., gyehenna címszó.

[13] (vö. Zsid 11,28).

[14] Woolley, sir Leonard: 

[15] Mózes I. kv. 22/13

[16] Mózes IV. kv. 25/4

[17] Sámuel  I. kv.15/33

[18] Sámuel II. kv. 21/6,9

[19] Mózes I. kv. 24/2-3.

[20] Mózes I.kv.25/25,26

[21] Mózes I. kv. 25/19-34.

A Szent Szövetség égisze alatt az 1848-49-es magyar szabadságharcban a veszésre álló osztrákok megsegítésére minden oroszok cárja 1849. június 16-án rendelte el a  több, mint 1 millió fős orosz sereg Dukla-szoros felőli „általános előrenyomulását Magyarország felé”.

Június 17-én indult a az orosz fősereg  a korabeli Lengyelország határán fekvő Grab (Sír) faluból, a   „Sírból sírba”, hogy az eladdig az osztrákokat legyőzni látszó magyar honvédek, a győzedelmesnek ígérkező szabadságharcot, a magyarság  sírját megássák. I. Miklós, minden oroszok cárja kíséretében június 18-án déli 12-kor értek a magyar határt jelző kettős dombhoz. Este hatkor már 45 ezer kozák volt magyar területen…, ezt követően a Tömösi-szoroson át betörtek Erdélybe…

A magyar határ átlépése után, az egész hadjárat alatt a muszka sereget átokszerű járványok tizedelték: felütötte fejét a tífusz, a kolera majd a vérhas… Amerre az orosz sereg vonult, hosszúkás földhányásokat, jelöletlen orosz sírokat lehetett látni. Csak a kolera 14.472 muszkát vitt el. A ragály júniusban elérte az osztrákokat is. A magyar oldalon szórványos esetek fordultak elő.[1]   

Az orosz betöréssel megkezdődött magyar szabadságharc augusztus 13-i  világosi fegyverletételébe torkolló utolsó felvonása. 1849. augusztus 11-én az aradi várban Kossuth átadta a hőn áhított kormányzói (diktátori) hatalmat Görgeynek: „délután két órakor egy négylovas hintó robogott ki a várból. A hintóban a menekülő Kossuth ült.”[2]

A végkifejlet a magyar honvédsereg 11 tábornokának, egy ezredesének és egy altábornagyának aradi és gróf Batthyány Lajos magyar miniszterelnök pesti kivégzése, és a magyarság apraját-nagyját sújtó véres, kegyetlen és indokolatlan megtorlás, a Bach korszak.

Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie! 

 Pannónia! Ne felejtsd el a halottaidat! Vádlóként élnek ők.

Poeltenbert Ernő honvédtábornok, kötél általi halál,

Vécsey Károly gróf, honvédtábornok, kötél általi halál,

Damjanich János honvédtábornok, kötél általi halál,

Dessewffy Arisztid honvédtábornok, lőpor és golyó általi halál,

Török Ignác honvédtábornok, kötél általi halál,

Nagysándor József honvédtábornok, kötél általi halál,

Aulich Lajos honvédtábornok, kötél általi halál,

Knézić Károly honvédtábornok. kötél általi halál,

Kiss Ernő honvéd altábornagy, golyó általi halál,

Láhner György honvédtábornok – kötél általi halál,

Leiningen-Westerburg Károly gróf, honvédtábornok, kötél általi halál,

Lázár Vilmos honvédezredes, golyó általi halál,

Schweidel József honvédtábornok, golyó általi halál.

Ugyanaznap végezték ki a  pesti Újépületben, a tőrrel öngyilkosságot megkísérlő gróf Batthyány Lajos magyar miniszterelnököt. Az osztrák könyörtelenségre jellemzően „kiadták a parancsot, hogy a gróf élete a szokásos izgató szerekkel egypár órára okvetlenül hosszabbíttassék meg”, hogy golyó általi halállal szégyeníttessék meg. Az ötfős kivégzőosztagból hárman lőttek: „egy golyó a homlokba, kettő a mellbe fúródik”[3]. Titokban temették el.

Görgeyt méltán tartották árulónak. Nem véletlenül kapott havi rendszerességgel a haláláig az osztrákoktól Svájcon át pénzküldeményt. 1849 nyarán több levelet is váltott az oroszokkal, pl. Paskievich tábornokkal, anélkül, hogy a magyar hadvezetést tájékoztatta volna: „Magyarország legnagyobb szorultságában hajlandóbb lenne egy orosz, mintsem egy osztrák fejedelemet elfogadni, s hogy Paskiewich herczeg ezügyben lépjen alkudozásba a magyar kormánnyal.”    A teljesen ép, sértetlen magyar hadsereget, legalább 40 ezer honvédet fegyverletételre utasított és minden ellenszolgáltatás nélkül, anélkül, hogy rajta kívül valaki is menlevelet kapott volna  Világosnál átadta az oroszoknak… 

Görgeynek egy-két hetet kellett volna várnia a fegyverletétellel…!

„1849. augusztus 17-én a cár visszaszólította a hadait.” Csak két hónapra engedélyezte a magyar hadjáratot, nehogy Napoleon katonáihoz hasonlóan a hazafelé tartó muszkák az orosz télben halálra fagyjanak. A „magyar vérrel jóllakott szibériai medve lassú cammogással indul hazafelé”. Paskievich hada augusztus 30-án hagyta el Magyarországot…, októberre az utolsó orosz is eltávozott.[4]

Klapka még másfél hónapig kitartott. 1849. szeptember 27-én a várvédők szabad elvonulását kicsikarva adta fel Komárom várát.

Szegény hazám, szegény, szegény magyar hazám! Mi sors vár  még rád?

[1] Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története, V. kötet, (1856-) Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) kiadása, Budapest, 1894. 529. p.

[2] Gracza i. m. 711. p.

[3] Gracza i. m. 835-836. p.

[4] Gracza i. m. 488-489 és 806-807. pp.

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

Tisztelettel értesítem Önöket, hogy az érdi Női Klub meghívására 

2018. október 12-én, pénteken, 17.30-kor

 A világ keletkezése az ékiratok szerint - A káldeai teremtés-mítosz 

c. előadást tartok.

Cím: Lotus Életmódközpont, Érd, Parkváros Burkoló u. 2.

 Tiamat és Marduk isten (dombormű, Nimrud város temploma, II. Assurnasirpal, (Kr. e. 883-859) asszir uralkodó kora – en. wikipedia.org)  

A vetített képes előadás ismerteti a XIX. században Assurbanipal, az utolsóelőtti új-asszír uralkodó ninivei könyvtárának ásatásakor előkerült ékiratos teremtés-mítosz történetét, az Enuma elist. Az agyagtáblára írt szövegeket részben az angol Georg Smith (1840-1846) asszirológus, német Peter Jensen 1861-1936) keletkutató, Anton Deimel (1865-1954), jezsuita teológus-sumerológus fejtette meg és olvasta el. A Világ (a Naprendszer) keletkezéséről szóló történet a bibliai Ószövetség teremtéstörténetétől eltérően Naprendszerünk keletkezéséről szóló csillagászati leírás. Az előadás az ékiratos szövegnek megfelelően mutatja be a bolygók keletkezését, mai rendjének kialakulását, továbbá, miként és honnan került a Föld és a Nap a jelenlegi helyére. A leírásból kiderül, hogy a teremtés során létrejött bolygókat a földi ember istenalakok formájában jelenítette meg és hozta emberközelbe. Az előadás rávilágít a Naprendszer keletkezésének folyamata és a Magyar Szent Korona közötti összefüggésre.

Az görög írók „Boldog Arábiát öt királyságra osztották. Az elsőnek a lakosai harciasak, minden ütközetben előharcosok, a másiké a földművelők, ezektől jut el a gabona a többiekhez, a harmadiké a kézművesek, azután a myrrha- és tömjéntermő vidék következik.”[1] Miközben az egész félszigetet, a köves-homokos sivatagokat, a vad szirteket, hegyeket-völgyeket tevéken, lovakon keresztül-kasul járják a vándortörzsek beduinjai[2].

 Kutyás vadászat  -  8000 éves sziklavéset  (Szaud Arábia, Shuwaymis an Jubbah;  Guagnin et al. Journal of Anthroplogical  Archeology, 1917. nov. – sciencealert.com)

Az ókorban az arabok a természet csendjében, a sivatag magányában a mennyek urához, a magasságos Istenhez imádkoztak. Felismerték a mindenhatóságát a vihar zúgásában az égető napsugárban, a tűz lángjában. A Hold szelíd fényében asszonyalakot láttak. A termékenységet női istenség alakjában tisztelték; neki szentelték a sudár fákat, a sivatagi kutakat. A beduinoknak a hűvös éjszakákat beragyogó csillagok mutatták az utat a pusztaságban. Az egyik a régvárt esőt, a másik a dúló vihart, az évszakok változását, az állatok párzási és szaporodási idejét jelezte. Némelyik megjelenésekor kiapadtak a kutak, kiégtek a legelők. Hitték, hogy az embereknek a csillagok hol örömet és szerencsét, hol bajt és bánatot hoznak.

Arábiában meglehetősen sok istent tiszteltek, hiszen minden egyes törzs külön bálványalakban megjelenített védistenéhez fohászkodott. Jóval az iszlám térhódítása előtt már formálódott Mekkában Arábia lakóinak kultuszait összpontosító vallási központ. Az  törzsek mindegyike a freskókkal ékesített kockaalakú szentélyben, a Kaábában (jelentése: kocka) állíthatta fel a maga bálványát, szent kövét; a feljegyzések szerint 360-at. Ez isten-sokaság azonban csak látszólagos volt, hiszen minden egyes istenkép ugyanazon alapképzet, a teremtő különféle elnevezései, módozatai és megformált alakjai voltak.

A jóval Mohamed fellépése előtti arab pogánykorból való Kába/Kaaba szentély a mekkai Nagymecset közepén szürke kőből és márványból készült kockaalakú, négy sarkával a világ négy világtájra mutató építmény, a régi és a mai muzulmánok legszentebb helye.

A Kaába eredetileg Szaturnusz tiszteleti helye volt, bár ezt az iszlám teológusok igyekeznek elvitatni. Szerintük Ádám az angyalok által imádott mennyei mintakép szerint építette a Kaába szentélyt.  A Vízözön tönkretette, Ibrahim (Ábrahám) és Ismael újjáépítette. A fekete követ Gábriel arkangyal hozta le nekik az égből. [E hiedelem jelzi, hogy e kő valójában az égből aláhullt meteorit, amit a muszlim hívők képzete Gábriel arkangyallal kapcsolt össze.] A kő fehér volt, és csak azután lett fekete, miután magába szívta az eredendő bűnt[3], [és a hívők csókjai révén a bűneiket.] A szentély mellett  a kupolával fedett Zemzem kút, ill. forrás vize mentette meg a sivatagba űzött Hágárt és Iszmaélt a szomjhaláltól.[4] Szent vizével tisztítják meg a fekete követ.

A mekkai Fekete Kő, a Kába-kő (math.bme.hu)

Mohamed parancsára Kr.u. 630-ban, Mekka elfoglalásakor a szentély pogány freskóit és a bálványokat megsemmisítették[5]. Nem maradt más benne, mint a tetőzetet tartó három oszlop, néhány felfüggesztett ezüstlámpa és a keleti sarokban az ajtó mellett a falba illesztett több darabra töredezett, vastag ezüstpánttal összefogott Fekete Kő.[6] A világ muszlimjainak az egyetlen, a mekkai fekete Kő imádása az ókori pogány arabok [meteorit]kövek tiszteletére nyúlik vissza. A próféta pontosan olyan ügyesen mentette át az iszlámba a mekkai Fekete Kő tiszteletét, mint ahogy a keresztény századokban a papság a régi pogány kultuszhelyek kereszténnyé tételét. [A X. században Gellért püspök vette észre, hogy a „pogány magyarok „szerfölött tisztelnek egy nőalakot, akit csak hívnak volt asszonynak”. Erre fel prédikálták össze a korabeli papok a magyarság „Asszony”-át a  „boldog”-gal. Így jött létre a Boldogasszony.][7]

Ki tudja, mit érezhettek a szentélyük feldúlásakor, szent bálványaik összezúzásakor azok az arabok, akik a Nappal és a Holddal együtt egy-egy szépfényű csillagot, bolygót, (Aldebaran, Jupiter, Canopus, Szíriusz, Merkúr) tiszteltek, és a természet és az emberek sorsa fölött uralkodó eleven szellemnek tekintettek.[8]

Hérodotosz szerint azt araboknak csak két istenük volt [vagyis a teremtőn kívül még két istent tiszteltek]: Dionüszoszt, akit Urotalnak és Urania/Aphroditét, akit Alilát/Allat-nak neveznek.[9]

Pálmaágat tartó Alilat/Allat istennő. A lábánál oroszlán ül (en.wikipedia.org)

Gyakorlatilag e két istenség a világteremtővel együtt alkotja az isteni hármasságot. A keresztényeknél ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Csakhogy az arabok, miként a régi magyarok, s más szkítafajú népek a harmadik személyt nőelvűnek, asszonynak tartották. Ez egészséges szemléletre vall, hiszen az élet továbbvitelének záloga a férfi és a nő nászából származó sok-sok utód.  

Az ókori beduin törzsek az egek urát különféle nevekkel illették. Mind az arabok, mind a zsidók, hogy közelebb érezzék magukhoz, magaslatokon, hegycsúcsokon imádkoztak hozzá; hitték, néha leereszkedik közéjük, s az ereje, lényege bizonyos kövekben mutatkozik meg.[10] E kövek óriási fény- és hanghatással az égből lezuhanó, félelemkeltő meteoritok voltak, nem csoda, hogy istenítve hozzájuk fohászkodtak.    

A Sinai-félsziget kopár homokkőlapjain és északon a Súr-, és délen a Szín-sivatagban élő Ézsau utód amaleki törzsek földjük legmagasabb hegycsúcsán imádkoztak a termékenység istenének tartott égistenhez, a mostoha körülmények között ételt-italt adó Baálhoz. Ez isten szerepköre teljesen megegyezik a babiloniak Bél istenével. [A magyarul is érthető név jelentése: bel, belső.] A moabiták, Lót fiai is hegycsúcson imádták Baált, de mellette Kamós nevű istent is tisztelték, kinek ínség idején még a gyermekeiket is feláldozták.

Szokásuk volt az araboknak, hogy az áldozatul hozott állatok vérét a bálványaik fölé öntsék, és a szerződéskötésekkor az esküvők között fekvő köveket vérrel kenjék be: A megállapodásaikat Urotál isten és Alilát istennő tanúsága mellett úgy kötötték, hogy az egymásnak szavát adó, vagyis szerződő feleknek egy választott ember a hüvelykujj mellett megvágta a kezét, s a vérrel 7 követ bemázolt. Az így kötött szerződéseket szentül megtartották.[11]

A petrai nabateusok Dushara istene a  Nap, ill. a Merkur megtestesítője (A Petra környékére vándorolt sabeus/sábai  törzsek utódai a nabateusok (wikipedia.org)

A Jemen határán élő sabeus (sábai) törzsek az istenüket Dizárá/Di`ś-śarà-nak nevezték és arany talapzaton álló fekete, négyszögletű faragatlan kőben tisztelték. Aranydíszes templomot emeltek fölé. Italáldozatként e kő előtt ontották ki az áldozati állatok vérét.[12] A jemeni törzsek minden tagjának életében egyszer tiszteletét kellett tennie e kő előtt, csakúgy, mint manapság iszlám-hitűeknek a mekkai Fekete Kő előtt.  A Kr. u. századokban a Benu Bekr törzs a védistenének, Audh-nak (jelentése: égő) a nevét esküjébe foglalta: „Esküszöm az Audh körül levő vérfolyamokra s a Szuáir mellett felállított kövekre…”[13]

Arábia északkeleti részén lakó törzsek a Jupiter bolygót tekintették a védistenüknek, a hirániak a Canopust, a húzaiak a Szaturnuszt; más törzsek a Napot állatalakok képében tisztelték: Petra környékiek a sast, az egyik jemeni törzs lovat, mégpedig feketét, a másik az oroszlánt. Volt, amelyik keselyűt imádott, kinek évenként egy felpiperézett szűzet, a „keselyű menyasszonyát” vitték  áldozatul.[14]  

Salm istennek ajánlott arameus nyelvű rovásfelirat (homokkő, Kr.e. 5. sz., Tayma, Arab félsziget, 1884-ben találta Charles Huber, Louvre, Paris – en.wikipedia.org)

A Sínai-félszigeten élő pogány arabok a forró lakatlan vidék közepén levő dús, vízben bővelkedő pálmaerdőt az isteneiknek szentelték. Itt egy kemény kőből készült, régi érthetetlen betűkkel teleírt oltár is állt. A pálmaliget élén élethossziglan „egy férfi és egy nő áll, kik bőrruhát viselnek és a pálmákból táplálkoznak; a vadállatok sokasága miatt  fákon építenek maguknak kunyhót és abban alusznak. A környező arab törzsek itt négyévenként kövér tevéket áldoznak nekik.[15]

 Női fogadalmi szobrocskák (Jemen, alabástrom, Keleti Művészeti Múzeum- National Museum of Oriental Art, Róma – en.wikipedia.org)  

 Az ókori arabok bővelkedtek istennőkben. A termékenység női istensége erejét a  legszebb, legsudárabb fákban vélték felismerni. A Sínai pálmaliget legmagasabb fájához, Alilat istennő fájához a törzsek nemcsak fogadalmi ajándékokkal zarándokoltak, hanem még egy fehér négyszögletes kőben is imádták. Szanáában (ma Jemen fővárosa) Halaszah istennőnek, azaz a Vénusz bolygónak templomot szenteltek. Volt olyan törzs, mely szent akácfában látta az istennőjét. Manát istennő Medina környékén uralkodott, sziklakő volt a bálványa.[16]

Az idők folyamán a vallásukat, és a nők semmibevételét leszámítva a beduinok életmódja, csekély változáson ment át. Az életük a család kegyeletteljes tiszteletén alapult. A törzs élén a legidősebb családfő állt. A nemzetség tagjai az elsőszülöttség szerint nyerték el a különféle, pl. a törzsfői méltóságot. Minden szerzemény közös volt, az asszonyok is, hiszen a törzsek nem dúskáltak asszonyokban. [Az újszülött leányok éve eltemetését az iszlám tiltotta meg![17]]

A beduin hős, Abu Zayd al-Hilali lefejezi a berber Hegazi ibn Rafe’-t. (Az arab terjeszkedés korából - Hilali eposzból, Antropológiai Múzeum, Kairó – nl.wikipedia.org)

A családapa-törzsfőnök, a legvénebbek tanácsait megfogadván fenntartotta a törzs békéjét, rendezte a viszályt, s rablásra, ütközetre vezette a törzs ifjait. Ő osztotta szét a rabolt zsákmányt. A legtöbb törzs büszkén és ellenségesen állt/áll egymással és más népességgel szemben. Megrohanták egymást, kirabolták a sátraikat, elvitték az asszonyokat, a gyerekeket és a rabszolgákat, elhajtották a nyájakat.  Ha a háborúságban néhány törzstag megöletett, a családjának, a törzsnek [mindmáig] a legszentebb kötelessége lett, hogy megbosszulja az elhunytakat, s az ellenséges törzs ugyanannyi tagját megölje. E vérbosszú nemzedékről nemzedékre öröklődött, mígnem egy harmadik törzs főnöke ítélő- és békebírónak választatik, s barmokban v. más jószágban engesztelő ajándékot nem állapít meg.

Európai szemmel nézve sajátosak az arab házassági szokások. Ki tudja mikor, miként változtak meg az arabok annyira, hogy az asszonyaikat, leányaikat élettelen tárgyként kezeljék. Mindenesetre Strabón[18], a Kr. e. 63-64-ben született ókori geográfus lesújtóan vélekedik az arab törzsekről: „Egy felesége van az egésznek, s amelyik előbb megy be hozzá, az közösül vele, miután a botját az ajtó elé állította. Az a szokás … náluk, hogy mindegyiküknek botot kell hordania. Az éjszakát azonban a legidősebbel tölti a nő. Ezért a testvérek mind valamennyinek a gyermekei. Az anyjukkal is közösülnek. A házasságtörőnek halál a büntetése, de csak ha másik nemzetségből való a házasságtörő.” Egy királylány, „akinek 15 fivére volt, … s szüntelenül egyik a másik után ment be hozzá, minthogy már nagyon kimerült, … cselhez folyamodott. A fivérei botjához „hasonló botokat csináltatott”, s az ajtaja elé kitett egyet-egyet, mintha lenne nála valamelyik. Ám egyszer mindenik fivére a piacon volt, de „az egyik odament és látta” az ajtó előtt „a botot… ebből azt következtette, hogy van nála valaki.” Mivel „valamennyi testvérét a piacon hagyta, házasságtörésre gyanakodott.” Odavezette az apját, s „kiderült, hamisan vádolta a nővérét”, mert senki nem volt nála.

Bronz férfiszobor (Sába Királyság, Kr. e. 715 ?- realhistoryww.com)

A fentiek ellenére az ókori arabok kemény és férfias jellemét az évezredek alatt kialakult sivatagi életmód alakította. Teljes odaadással, tisztelettel és kegyelettel ragaszkodtak törzsük főnökéhez, az adott szavukat minden körülmények betartották. Nemes vendégszeretetet jellemezte őket. A békésen közeledőnek a törzs leányai inni adtak a kútnál, a férfiak barátságosan a sátrukba vezették, és megvendégelték, datolyával vagy a nyájból kiszakított juh húsát sütötték meg neki. Belépvén az idegen a sátorba, a vendéglátó a saját életével kezeskedett a biztonságáért. Midőn leszállt az éj, a csillagok fényénél a törzstagok körbevették. Elbeszéltették vele a származását, nemzetségét. A vendéglátók is eldicsekedtek a maguk származásával, harcaikkal, eldalolták atyáik dicső tetteit, csatáit, felidézték kedvenc lovaikat, gyorslábú tevéiket.

A sémi népjellem jó tulajdonságai leginkább az arab beduinoknál fejlődtek ki. A sivatagi vándorélet megedzette őket. Úttalan utakon, nemegyszer magányosan, ragadozóktól és ellenséges törzsek közepette a saját éberségükre, éleslátásukra, bátorságukra, lovukra és a tevéjükre voltak utalva. A szűkös táplálkozás, az égető nap erőssé, teherbíróvá, hajlékonnyá tette szikkadt, elszánt lelkületű testüket. Így arabok a törzsrokonaiknál szabadabb tartást, rendíthetetlen nyugalmat, büszkeséget, a függetlenség szeretetét és hihetetlen vakmerőséget tanúsítottak/tanúsítanak. Az életmódjuk, kietlen hazájuk megóvta őket a tunyaságtól, a mértéktelen harácsolástól, a bujaságtól és a tobzódástól, melybe a jó körülmények közt élő sémita népek, pl. a babiloniak és az asszírok süllyedtek. Bár a kegyetlenségüket és vérszomjukat tekintve megegyeznek a testvérnépeikkel.[19]  

És akkor jött az iszlám, a kegyetlen, ellenszegülést nem tűrő vallás. A feje tetejére fordította az életüket. Megváltoztatta a hitüket;, a szokásaikat új tartalommal töltötte meg.  

Reméljük, az Európába benyomuló, iszlámmal fémjelzett kaotikus erők megnyilvánulása, a barbarizálódás előbb-utóbb, kikényszeríti az európai népek összefogását, a jó értelemben vett nemzeti és emberi szabadság nagy próbáját. Ha a keresztény népek nem tanúsítanak elegendő fizikai és lelki erőt, ha nem fejtik ki a legnagyobb ellenállást, akkor az iszlámizmus, idegen szokásaival diadalt ülhet a világ felett. Sovány vigasz, hogy a „színes” Európa megálmodóit, a kezdeményezőket a változások idővel maguk alá gyűrik, ám közben a mérsékeltek, a beletörődő szemlélők is pusztulásra kárhoztatnak.

[1] Strabón: Geógraphica,Gondolat, Bp. 1977. XVI. kv. 25., 803. p.  

[2] badavi = a puszta fia

[3] wikipedia.org

[4] Perceval de Caussin: Essai sur l'histoire des Arabes avant l'Islamisme..., I. H. Walter, Paris-Leipzig, 1902. 164-166, 261. pp.

[5] Perceval de Caussin: Essai sur l'histoire des Arabes avant l'Islamisme..., I. H. Walter, Paris-Leipzig, 1902. I. 165, 170. pp.  

[6] Kába-szentély, Kába-kő – wiikpedia.org

[7] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 72. p.

[8] Osiander, Ernst: Studien über die vorislâmische Religion der Araber, Zeitschrift der deutschen morgenländische Gesellschaft, Bd. 7. Wiesbaden…,1847., 468. p.

[9] Hérodotosz i. m. III. kv. 8. 163. p.

[10] Mózes i. m.  I. kv., 28/18, 31/45, 46.

[11] Hérodotosz i. m. III. kv. 7. 162. p.

[12] Osiander i.m. 476-477. p.

[13] l.m.f.

[14] Osiander i. m. 475. p.

[15] Strabón i. m.  XVI. kv. 18; 798. p. és Diodorus Siculus Library of History, William Heinemann, London, 1967, III. 41, 42.

[16] Osiander i. m. 497. p.

[17] Korán:81.szúra, 8.vers. Benke József: Az arabok története, Tkvk. Bp. 1986. 55.p. 

[18] Strabón i. m. XVI. kv. 26., 804. p.

[19] Osiander i. m. alapján

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2018. szeptember 14-én, Kiskunhalason a Hazatalálás Baráti Kör meghívására  

„A sumiroktól a magyarokig c.

vetített képes előadást tartok.

Hely: Szilády Áron Református Gimnázium díszterme, Kiskunhalas, Kossuth u. 14. (bejárat a Jósika u. felől)

Idő: 2018. szeptember 14., péntek, 18.00 óra

Minden érdeklődőt szeretettel vár a Rendezőség

A magyar turulmadár őse a párducfejű  IM.DUGUD.HU (lazurkő, és arany, Kr. e. 2500,  Mari ,  Nemzeti Múzeum, Damascus  - instahu.com)

Az előadás ismertetése:

A XIX. sz. közepe óta Magyarországon a tudományos körök a magyar őstörténelem finnugortól eltérő forrásait igyekeznek a hitelességétől megfosztani, hogy a nem magyar érdekeket szolgáló nyelvi, történelmi stb. téveszméket tudatosíthassák. A hivatalosított magyar történelem- és nyelvtudomány még lehetőségként sem veszi tudomásul, hogy a honfoglaló magyarság egyik összetevője a Kaukázus déli részéről származik, s a nyomok egészen Mezopotámiáig, a sumirokig vezetnek.  A hozzánk hasonló ragozó nyelven beszélő nép tárgyi és szellemi műveltségének emlékei mindmáig megmaradtak a magyarság hagyományaiban. A sumirok számos buktatón, népirtáson, a hazájukból való kényszerű el- és kiköltözés után más vidéken, más néven, de továbbéltek. A sorsuk oly hasonló a népünkéhez, hogy a történetükből, viszontagságaikból a megmaradásunkhoz és a továbbélésünkhöz erőt lehet és kell meríteni.

 A vetített képes előadás bemutatja a magyar és a kb. 5000 évvel ezelőtt Mezopotámiában élt sumir nép művelődésbeli kapcsolatának népművészetünkben és népünk emlékezetében megőrződött szellemi és tárgyi emlékeit; s bizonyítja, hogy nyelvileg és művelődéstörténetileg egyenesági leszármazottja a mai magyarság.