A mai magyar nyelvtanok, szótárak stb. *-gal jelölik azokat a szavakat, melyeknek az eredete feltételezett, nem bizonyított és nemegyszer a nyelvészek következtetéseken alapuló „találmánya”. Szinte hihetetlen, hogy az efféle „csillagozott”, szavak, kifejezések elemzésének könyvtárnyi irodalma van. Bevallhatnák: „Nem tudjuk”. Esetleg megállapíthatnák: A hon-visszafoglalás korában a Kárpát-medencei szlávsággal a hun-avar-magyar nép ismertette meg a magával hozott magasszintű műveltség, a hadászat és az államszervezés stb. alapelemeit. S ebbe beletartozhat a „gazda” is, csakhogy a mai magyar nyelvtudomány e szót valamilyen szláv eredetű jövevényszónak tartja.

Gospodin/úr és muzsik/paraszt (orosz, sites.google.com)

 „A magyarba egy közelebbről meg nem állapítható szláv nyelv ’gospoda’ szava kerülhetett át ’vendégfogadó, házigazda’-féle jelentésben” és *gazdá-vá rövidülhetett”.[2] Az orosz/ukrán és a bolgár nyelvben a господин kifejezés jelentése ’úr’, a „gazda” meg хoзяин. A magyarban a gazda nem úr, hanem inkább a javak, a hozzátartozók gondviselője, ápolója; bár a két kifejezés eléggé hasonló értelmű.

XVII. századi magyar paraszt és nemesúr (Townson, Robert: Travels in Hungary/Utazások Magyarországon, belső címlap, G.G. and J. Robinson, London, 1797)

A tót/szlovák, szerbhorvát nyelvben a gazda hangalakja és írásképe megegyezik magyaréval; sőt az újlatin románban is g’azdă. Úgy tűnik, az említett nyelvekben a nyelvészek felismerték a szó magyar eredetét, ezért kellett elővenni a ’gospodá’t. Ötletszerűen sem merült fel, hogy fordított átvétel is lehet, és a magyar nyelvből került a szláv és az újlatin nyelvekbe.

A hun-avar-magyaroknál korábban egyetlen szláv népcsoport sem érkezett Kárpát-medencébe. Egyik sem volt a műveltség azon fokán, hogy magának tulajdoníthatná a „gazda” szót, ami számos „szláv” eredetűnek tartott kifejezéssel egyetemben a fejlett, kiválóan szervezett, a növénytermesztést, állattenyésztést, vízgazdálkodást stb. ismerő magyarság sajátja.

A szláv törzsek VI. századi elhelyezkedése (Készítette: Seikoen – wikipedia.org).

A szlávság őshazája a Visztula és a Dnyeper középső folyása között volt. Északi határa Varsó vonaláig húzódott, délen nem érte el a Kárpátokat.[3]

A déli szlávság népcsoportjai az avarok nyomán szivárogtak be az illír és trák lakosság közé.

 „A nyugati és a déli szlávok legnagyobb részét a hunok, majd az avarok, később pedig a bolgárok telepítették le Közép-Európában és a Balkánon… a frankok és Bizánc elleni gyepűnépekként.”[4] A tótok, azaz a szlovákok elődeit is határőrnépként telepítették északra, az erdőségekben gazdag, javarészt lakatlan magyar Felvidékre.

Női fejet ábrázoló avar övveret (Katona József Múzeum, Kecskemét – kecskemet.hu)

Az avarok a lázongások elkerülése végett a szaporodó szlávságot megosztották és szervezetten telepítették birodalmuk határvidékre. A széttelepített népek minden időben vitték magukkal saját földrajzi neveiket. Így a Kárpát-medencében mind északon, mind délen máig megőrződtek az avar-kori tudatos áttelepítésekre utaló azonos szláv nép- és földrajzi nevek: Lengyelországban a fehér horvátok, Dalmáciában a vörös horvátok, az Elba vidékén a (kiirtott, kihalt) szorbok és a vendek, a Balkánon a szerbek, a Dráva mentén a vendek, illetve az utódai élnek. A Kárpátokban vannak a tótok (szlovákok), Tótországban, a mai Szlavóniában a szlavónok, délebbre a szlovének.[5] (1920-ban, a trianoni döntés után e népnevekből alkották a szlovák, Szlovákia elnevezést.)

IX. sz. második felében Kijev magyar fennhatóság alá tartozott. Álmos (Olma) fejedelem a varég (viking) Askoldot és Dirt ispánként hagyta az általa alapított városban. 882 évi meggyilkolásuk után (882) után jött lére a „Kijevi Rusz”.[6]

A magyarországi nemzetiségek tudatosan, talán érdekből elismerték a magyarság művelődésbeli, „gazda-főségét”. Erre utal az irodalmi művekből jól ismert jelenet, a magyar gazda előtt hajbókoló móc vagy tót: „Gazd'uram így, gazd'uram úgy ….!”[7]  

Román "gazdasszony" ( Viski Károly: Erdélyi népélet – arcanum.hu)

A XIX-XX. századra osztrák felbujtásra a nemzetiségek megváltoztak, erőre kaptak, és Trianonban az öntudatra ébredésüket támogató magyarságot kifosztották; azóta is „azokat gyűlölik, akiknek ártottak”. (Tacitus)

A Czuczor-Fogarasi szótár[8] szerint a „gazda” gaz gyökének elsődleges jelentése ”haszontalan fű, gyimgyom, mi a vetésekben, kertekben terem, s melyet legfelebb tűzre használhatni.” Ám a magyar középkorban másképp értelmezték.  Anonymus tanúsága szerint a gaz szó valamilyen erdőséget jelentett: „...erdő, amelyet petur goz-nak hívtak (…siluã que΄ dicit˜ petur goz…” ~ …silvam quae dicitur Peturgoz…[9].   

Szántó magyar gazda (Az Osztrák-Magyar Monarchia képekben – tankonyvtar.hu)

Kézai Simonnál[10]: „A Gozd-nak mondott hegyekben…” (… in montibus, qui Gozd dicitur…). „A Gozd v. Gazd törzsök tehát önállólag használatban vala egykor, s valamely helyiséget (erdőséget) jelentett.  „Ebből elvonással jött létre a gazd (gaz-d), melynek értelme annyi, mint mezei tárgy v. tárgyak.” [11] Személyként „mezei munkássággal, földmíveléssel foglalkozó”.  Ezt támasztja alá a közismert szólás, hogy „A gazda szeme hizlalja a vetést.”

Ám a „gazda” kifejezés eredete nem áll meg a magyar középkornál, sokkal régebbre, a mintegy 5 ezer évvel ezelőtti sumir korra vagy még régebbre nyúlik vissza. Vélhetőleg az Erdélyből Mezopotámiába származott írástudó Jemdet-Nasr nép vitte magával.

A sumir  GA.ZI.DA.A szószerkezet[12] feltétélezett latinbetűs hangzósítása és az alkotó jelek jelentése nagyon hasonló a gazda szavunknak a Czuczor-Fogarasi szótárban megállapított, „mezei munkával foglalkozó személy” jelentéséhez. 

A fordítást megkönnyítette, hogy a tábla szövege[13] emberek által végzett különféle tevékenységek, foglalkozások felsorolása. Minden jelcsoport egyetlen, személyre utaló, álló ékjellel kezdődik. Ez megfelel a mai felsorolásokban a „fő” kifejezésnek. Pl. 1 fő mezőgazdasági munkás, 2 fő halász stb.

Alább a felső sor a sumir vonalas jel, alatta az új-asszír szótári jel, majd az olvasat, végül a jelentés következik. 

Összeolvasva: _A csatornázott föld_et tönkebúza maggal megtermékenyít_ő.

Magyarosan: A csatornázott földet tönkebúzával bevető ember.

A megfelelően előkészített, öntözött, csatornázott termőföld alkalmas a gabonaszemmel való megtermékenyítésre, vagyis a vetésre. E munkát valakinek el kellett végeznie. Ö a magvető, a paraszt. A megtermékenyít egyes szám 3. személyű cselekvést jelentő igekötős ige. E szószerkezetben nincs jelölt tárgy. A sumir korban az írásban sem a tárgyat, sem a birtokviszonyt nem jelölték. Erre a magyar nyelvben is van példa: „Júlia szép leány, kiment búzavirágszedni a búzamezőre…”

A fentiek alapján kijelenthető, a gazda köznév egyáltalán nem valamelyik ismeretlen szláv nyelvből kölcsönzött jövevényszó, hanem a magyar nyelv sajátja. Ezt a Czuczor-Fogarasi szótár megfelelő szócikkén keresztül  az  „ékiratok” is tanúsítják. Elődnépünk, a sumir a GA.ZI.DA.A kifejezést mezőgazdasági foglalkozásnévként használta, paraszti munkát, vetést végző embert jelölt vele. A többezer évnyi távolság ellenére a kifejezés hangzósítása sem igen változott.

Állatokat terelő sumir „gazda” (sumir pecséthenger nyomat, Uruk kor IV. - jessicadavidson.co.uk)

A különféle népeknek, pl. a szlávságnak ajándékozott szavaink jórészéről, aprólékosabb, hosszabb elemzéssel kimutatható a  magyar elsődlegesség, eredet. Így a nyelvészek által könnyelműen átengedett, „átelemzett” szavaink jórészét, a törzsökös magyar szavak számát növelendő, vissza lehet és kell tőlük venni!

[1] A szófejtésekhez Labat, René: Manuel d’Épigraphie Akkadienne, Imprimerie Nationale, Paris, 1948. és Deimel, Anton: Sumerisches Lexikon, Verlag des Päpstlichen Bibelinstituts, Roma, 1928. szótárait használtam.  

[2] A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai K., Bp.,1967-1976. I-III., „gazda” címszó.

[3] Kniezsa István: A szlávok őstörténete. In: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Lucidus Kiadó, Bp., 2000, Szőcs Zoltán recenziója, 2015. 03.03. 

[4] Götz László: Keleten kél a Nap, I-II. Püski K. 1994, 226. p.

[5] L.m.f. 227. p.

[6] Вернадский Георгий Владимирович: История России (Oroszország története), I-V, Древняя Русь (Az ókori Oroszország), I. 1943 / Тверь—М.: Леан, Аграф, 1996; cт. 313.

[7] Madách Imre: A civilizátor; Jókai Mór: Erdély aranykora stb. 

[8] A magyar nyelv szótára, készítették Czuczor Gergely és Fogarasi János, I-VI. köt, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862-1874. II. köt., vö. gaz, gazd, gazda címszót,1039-1042 pp.

[9] Anonymus Gesta Hungarorum, Hasonmás k., ford. Pais Dezső, Magyar Helikon, Bp. 1975., 43. bek.,18,116 pp.

[10] Kézai Simon mester magyar krónikája, Ford. Szabó Károly, Kiadja Ráth Mór, Pest, 1862.

[11] Czuczor Fogarasi i. m. 1040. p.

[12] VAT 12547. In:Vorderasiatische Texte - Fara Schultexte,J.C. Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1923,12.p. 

[13] L.m.f.

Sumir szántóvetők (pecséthenger-nyomat - brewminate.com). Baloldalon a „kenyér” kettőzött jele, jobbra alatta a „föld” vonalas jele. Bár a második jel felismerhetetlen, mégis feltételezhető, hogy a pecséthenger-nyomat vetéselőkészítő szántást ábrázol)   

A következő cikkekben néhány sumir és magyar szó közös eredetével,  érdekesnek ígérkező megfejtésével[1] foglalkozom. Teszem ezt, hogy a kedves Olvasóban tudatosítsam anyanyelvünk régiségét, nyelvtana változatlanságát és változhatatlanságát, amelyet mostanság próbálnak az idegenszívű, idegen nyelveket beszélő írástudók több-kevesebb sikerrel módosítani. Némelyek úgy vélik, ha idegen szavakat, kifejezéseket szuszakolnak a magyar nyelvbe, műveltebbnek tűnnek. Mások idegen szavak, szószerkezetek stb. használatával  iparkodnak anyanyelvünket érthetetlen zagyvalékká változtatni, hogy mielőbb feledjük a magyar észjárást, veszítsük el magyarságtudatunk maradékát.

Csak egy kis szórend! (Magyar Nemzet, MTI hír)

A sumir nyelv számos gyöke, szava, szószerkezete visszaköszön a mai magyar nyelvben. A megfejtés nem egyszerű logikai-nyelvtani gyakorlat. A sumir szótári szavak latinbetűs átírására épülő jószándékú okoskodó elemzések számos félresikerült megfejtést eredményezhetnek.

Figyelembeveendő, hogy sumir és a magyar nyelv közötti mintegy 5000 évnyi távolság alaposan fellazította anyanyelvünket. Ezidő alatt számos szó, kifejezés keletkezett, vagy más nyelvekből vétetett át. Ám nemegyszer kiderül, hogy az állítólagos közvetítő nyelv is a sumir nyelvből örökölte, vette át. Lehet vitatkozni, melyik az elsődleges.

Urukban istennőként tisztelt NIN-S_zUN, Gilgames anyja, SIR.BUR.LA^ki város védistenője  (szteatit dombormű-töredék, kb. Kr. e. 2350,  Louvre, Paris – commons.wikimedia.org)  

d ~Istent jelentő szócsoport meghatározó     NIN  ~ nő + ruha (összetett jel) = felöltözött asszony, úrnő    SUN ~ vadtehén

 A ^dNIN.SUN név jelentése: (Vad)tehén úrnő, azaz istennő.

A NIN a „nő” és a „ruha” összetétele. Tehát a megfelelő, alkalomhoz, ranghoz illő öltözéket viselő asszony az úrnő.  A SUN jelentése vadtehén. Ezesetben nem az „állat” jelentés az elsődleges, hanem a tehén legjellemzőbb tulajdonsága, a tej. A tehen(ek) nemcsak a borjaikat, hanem az embereket is ellátták tejjel. Anyaként NIN.S_zUN istennő is szoptatott, táplálta a fiát, Gilgamest. E tápláló feladatköre miatt tisztelhették SIR.BUR.LA^ki, azaz Lagas városában.

NIN-t, vagyis az úrnőt,  tisztelet övezhette. A kifejezés magyar megfelelője a „néni”. E megszólításban az idős asszonyoknak, a "néniknek" kijáró tiszteletadás rejlik.

Meggyőződésem, hogy a Kr. e. 5600-5200 éves tatárlakai korongok[3] (amulettek) készítőinek nyelve jócskán, mondhatni évszázadokkal megelőzte a sumirt. Ám e kevés írásjel nem elegendő a nyelv megismeréséhez, visszaállításához, ezért a szófejtéseknél, a nyelvtani azonosságok vizsgálatánál a milliónyi agyagtábla megőrizte szövegemlékeket kell alapul venni. A mi szerencsénkre és a sumirok szerencsétlenségére a hódító sémita népeknek kénytelen-kelletlen meg kellett ismerniük az őslakosság nyelvét, hogy a tudásukat felhasználhassák, őket meg szolgasorban tarthassák.  

x x x

Szófejtésekkel, sumir-magyar szóhasonlításokkal sokan foglalkoznak. A sumir szavak a latinbetűs átírása alapján a magyar szavakkal egybevágó kifejezéseket ragadnak ki: Mondván, ez már megvolt a sumirban. Íme, a két nyelv hasonlóságának (rokonságának) újabb ékesszóló bizonyítéka! Teszik ezt anélkül, hogy megvizsgálnák a sumir vonalas jel, illetve a babiloni-asszír ékjel valós jelentését[1], s ha összetétel, az alapszavakat. S csak átabotában nézik meg, hogy a régi és az új, a szavak eredetét feltáró (etimológiai) szótárak mit írnak a vonatkozó magyar, illetve az idegen kifejezés eredetéről. Ezeket elmulasztva könnyű kisiklani. Így lett az indoeurópai és az újlatin nyelvekben  járatos  szófejtők értelmezésében az asszír-babiloni „Anu” férfiistenségből „anya”. A kisiklás oka, hogy a név magánhangzóra végződik, ami az újlatin nyelvekben általában nőnemű, másrészt a latin betűs átírás hangzósítása meg szinte egybevág a magyar „anya” szóval.

A szófejtés leggyakoribb buktatója maga az anyanyelv. Kisebb vagy nagyobb mértékben mindenkit befolyásol annak az államnak a nyelve, ahova a sors kegyéből vagy kegyetlenségéből született, pl. indoeurópai nyelvi környezetbe. Ezért a magánhangzóra végződő szavakat óhatatlanul, szinte ösztönösen nőneműnek érzi. Ha pedig magyar az anyanyelve, akkor meg szinte adódik az „Anu = anya” összeboronálás.

Így járt a marcona „Anu isten” is.

A-nu isten szobra (sumir/akkád kor, Esnunna/tell Asmar, Kr.e. 2900-2600, gipsz, bitumen, kagyló, kő, 29,5x125x10 cm, Metropolitan Museum – metmuseum.org)

A-nu, az akkád istenkör  égben lakozó legmagasabb rangú istensége.   A sumir AN isten megfelelője. Mind a vonalas, mind az ékjelének olvasata AN, jelentése isten, ég, magas, tiszta. A ^d –vel jelölt latinbetűs átírás jelentése: istennevek előtt álló szócsoport-meghatározó, hangzósítása: dingir.

A sumir AN jel önmagában istent is jelent, míg a sémita akkád A-nu nem. Ez utóbbinál mind az ékjeles, mind a latin betűs átírásban elébe kell tenni az istent jelentő szócsoport meghatározót. Az asszír-babiloni jel latinbetűs átírása:  ^il.

A kétféle írásképű jel jelentése ugyanaz.

Szócsoport meghatározóként "dingir" a  sumir olvasat, az asszír-babilonié meg "il". Az első csillagforma jel sumir vonalas írással, a második új-asszír ékírással  íródott. (A mai szótárak az új-asszír ékjeleket veszik alapul.)  

A akkád-babiloni-asszír istenkörben ^ilA-nu istenén nevében mind az „il” előtag, mind a  név második része a "nu" istent jelent.

 A szótár az ^ilA-nu név többféle értelmezését valószínűsíti; a szövegkörnyezetet alapul véve csak egy fogadható el:

• Víz: Utal a csapadékszegény Mezopotámiában nagybecsben tartott éltető vízre.

• Atya: A főisteni szerepkörnek teljesen megfelel. Az emberek és az istenek atyja, ám ez nem derül ki a név jelentéséből.

• Nemző (atya v. isten): A minden élőt (és élettelent) létrehozó.

• Istenatya, atyaisten - Birtokos jelzős szerkezet: aty(j)a, az isten(ek)é. A magyar anyanyelvűek e kifejezésből kiérzik a többes számot.  

• Én, az isten: A sok közül melyik? A sumirok a teremtőt imádták, a többi istent tisztelték.   

• Én, az istenek istene: A névbe beleolvastatik az ^il szócsoport meghatározó. Az „isten” szó kettőzése erősíti a többes számot.

A szószerkezet jelentése:  én, az istenek istene, esetleg én, a nemző isten.

Összefoglalva: Az „anu”, pontosabban az ^ilA-nu kifejezés nem utal semmiféle nőre, asszonyra; nem jelent anyát, hanem férfiistenség, a sémita akkád-babiloni-asszír főistennek, az istenek istenének a neve.

A sumir szövegeket értelmező, megfejtő nyelvészek anyanyelve elenyésző kivétellel indoeurópai volt. Néhányan (Lenormant, Rawlinson stb,) felismerték, hogy francia, illetve angol anyanyelvük korlátozza a sumir nyelv helyes értelmezését, s elkezdték a magyar nyelvet bevonni a szövegfejtésbe. Lenormant magyar tanácsadója Galgóczy János volt, Henry Rawlinsoné pedig Ipolyi Arnold.

A szomszédos országok indoeurópai, ill. újlatin  nyelvei (szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, német) megkülönböztetik a nemeket. Ki tudja, milyen meggondolásból mindenik névszót, lett légyen természetes nem vagy élettelen tárgy, fogalom, valamelyik a természetes nem nyelvtani kategóriájába  sorolják.

Így

• a német kislány semlegesnemű: das Mädchen; pedig a világrajövetelkor egyértelműen megállapítható a gyermek neme.

• a szlovák, cseh hős, -a-ra végződő hímnemű szó: hrdina. A hősök általában férfiak. Vajon a régiségben a tót nők között is voltak hősök?

• a román gazda nőnemű: g’azdă. A románoknál „a nők viselték volna a nadrágot”? Aligha. Inkább a magyar eredetű gazda szó -a végződése miatt került e kifejezés a nőnemű román szavak közé.

Román pásztorok (mek.oszk.hu)

Vajon az MTA által hivatalosított, szláv jövevényszavakhoz sorolt „gazdá”-t vissza lehet-e csalogatni a magyar nyelvbe?

(Folytatása következik!) 

[1] A szófejtésekhez Labat, René: Manuel d’Épigraphie Akkadienne, Imprimerie Nationale, Paris, 1948. és Deimel, Anton: Sumerisches Lexikon, Verlag des Päpstlichen Bibelinstituts, Roma, 1928. I-IV. kötetét használtam.  

[2] Újabb magas árhullám érte el Velencét. In: Magyar Nemzet, 2019. november 16., szombat

[3] Merlini, Marco: La scrittura é nata in Europa? (Az írás Európában született?), Avverbi Editore, Roma, 2044. 289.p. In: Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2017.,138-143. pp.   

Kedves Olvasóim! Kedves Érdeklődők!

Tisztelettel értesítem Önöket, hogy 2019. okt. 24-én Zalaegerszegen a

Göcsej Baranta Haditorna Kör Sportegyesület meghívására a Hazatalálás Szabadegyetemen

Világkorok –Világkatasztrófák

c . előadást tartok.

Hely: Megyeháza, Deák Ferenc-terem, Zalaegerszeg Korsztolányi Dezső u. 10,

Idő: 2019. október 24., 17.30-19.30.

A Föld kontinensei az ókori szerzők és a néphagyományok alapján

Az előadás ismertetése:

A Földünkön időről-időre pusztító kataklizmák következménye egy-egy műveltség, világkorszak vége, pusztulása, ám a túlélők élniakarása új világ kibontakozását eredményezi. Feltehetően jelenleg is ily történések részesei vagyunk, hisz a világot sújtó természeti csapások igencsak megszaporodtak. Az ember ezeket elkerülendő keresi, kutatja, vajon, mi okozza a természeti csapásokat. Megdönthetetlen bizonyítékokra nemigen lel, ám a Földben, a régészeti leletekben, a régvolt eseményekről szóló legendákban, mítoszokban, benne rejlik a válasz. Lefejtve róluk a mesebeli burkot, előbukkan a valós történet, s nemegyszer a bármikor megismétlődhető katasztrófát kiváltó ok.

A vetített képes előadás a kezdetektől a legutóbbi vízözönig bezárólag mutatja be a teremtett és az anyaszülte ember életének folyását. Néhány ókori szerző (Sanchuniathon, Bérósszosz, Manethón) megmaradt műve és más források (Szent Biblia, ékiratos vízözön-történetek, néphagyományok) alapján a tíz vízözönelőtti ősatyára, illetve korra leosztva összegzi az emberiség történetét.

Az emberiség egyetemes és egyetlen határozott történelmi emléke a Föld minden részét érintő, kb. 12 ezer évvel ezelőtti Vízözön. Ám az ókori szerzők, az ékiratok és a világ népeinek hitregéi, hagyományai több világkorról és több, a földi életet elpusztító katasztrófáról tudnak.

A földtörténet bizonytalan ősidejében a négy őselem, a tűz, a víz, a szél és a föld külön-külön vagy együttesen súlyos, a föld arculatát jelentősen megváltoztató katasztrófákat okozott. Darabokra, kontinensekre szakadt az eladdig egységes őskontinens. A Naprendszerünkével együtt megváltozott a Föld forgásának és a napkörüli keringésének ideje. Az emberiségnek nemcsak az életkörülménye, hanem az emberi egyedek „számlált” életkora is módosult.

A Teremtő a gonosz, bűnös emberiséget esetenként ezután is pusztító, világrengető őselem-csapással sújtotta. Ám a kozmikus, illetve a tűz, a szél és a víz okozta földi eredetű katasztrófa néhány túlélője éppen elegendő volt ahhoz, hogy továbbvigye az emberi fajt.

A magyarság október hatodikán emlékezik meg az 1848-49-es szabadságharc aradi vértanúiról. 1848 decemberétől 1850 nyaráig velük együtt különféle vádakkal legalább 150-160 és honvédet és civilt végeztek ki.

Ám e gyásznapon illő megemlékezni azokról az ismert és ismeretlen áldozatokról, hősökről, kik hazánk, fennállása óta akarva, akaratlanul életükkel lakoltak hazaszeretetükért. Meghaltak, mert szerették a hazájukat, népüket, szerették a földet, mely otthont, kenyeret adott nekik. Milliók pusztultak el az I. és a II. világháborúban. Ezreket kínoztak halálra és öltek meg a kommunisták és a Lenin fiúk a „Tanácsköztársaság” idején. Az 1956-os forradalom megtorlásaként a Kádár kormány 225 forradalmárt ítélt halálra. 75-80 emberrel többet, mint 1848 decembere és 1849 nyara között az osztrákok.

… és ezután? Vajh’ mennyi áldozat lesz még ezután?  

A Szent Szövetség 1822 évi veronai kongresszusa (karikatúra – hu.wikipedia.org)

A Szent Szövetség égisze alatt, az osztrákok megsegítésére, a magyar szabadságharc elfojtására minden oroszok cárja 1849. június 16-án rendelte el a  több, mint 1 millió fős orosz sereg Dukla-szoros felöli „általános előrenyomulását Magyarország felé”.

Június 17-én indultak a „Sírból sírba”, vagyis a határszéli Grab, magyarul „Sír” faluból, hogy megássák Magyarország sírját. Miklós cár kíséretében déli 12-kor értek a magyar határt jelző kettős dombhoz. Este hatkor már 45 ezer kozák volt magyar területen…

Megkezdődött magyar forradalom- és szabadságharc utolsó felvonása. 1849. augusztus 13-án a magyar sereg letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok csapatai előtt.

Görgey törzskara (budai honvédek.hu)

„1849. augusztus 17-én a cár visszaszólította a hadait.” Csak két hónapra engedélyezte a magyar hadjáratot, nehogy Napoleon katonáihoz hasonlóan a hazafelé tartó muszkák az orosz télben halálra fagyjanak. A „magyar vérrel jóllakott szibériai medve lassú cammogással indul hazafelé”. Paszkievics hada augusztus 30-án hagyta el Magyarországot…, októberre az utolsó orosz is eltávozott.

Görgeynek csak két hetet kellett volna várnia a fegyverletétellel…!

Vajon, miért kellett sietnie?

Ha vár, honvédsereg katonái esetleg a komáromi várvédőkhöz hasonló emberséges elbírálásban részesülhettek volna: Klapka még másfél hónapig kitartott. 1849. szeptember 27-én a várvédők szabad elvonulását kicsikarva adta fel Komárom várát.

Paszkievics herceg, a cári hadak fővezére a távozása előtt levelet intézett Ferenc József császárhoz. Kérte, kegyelmezzen meg a fogoly honvédtiszteknek.

Paskievics, varsói herceg, a cári hadak főparancsnoka (arcanum.hu)

A tizennyolc éves Ferencz József császár állítólag hajlott volna a kegyelemre, de Grünne főhadsegéd és Schwarzenberg osztrák főminiszter lebeszélte.

Így esett, hogy a magyarországi rendcsinálás vezérének kinevezték és teljhatalommal ruházták fel Haynaut, a tébolyodott szörnyeteget. Nem a forradalom- és szabadságharcban való részvét mértékétől, nem az egyén politikai elveitől, sem az osztrák uralomnak ebből származó veszélyétől, hanem kizárólag Haynau szeszélyétől és hangulatától függött a foglyok és elítéltek sorsa.

Julius Jacob von Haynau (wikimedia.commons)

„Jellemének főalapvonása: a kegyetlenség”,- írja egy volt osztrák tiszt – „A csatamezőn sokszor lehetett látni, a mint megáll az elesett katonák véres tetemeinél, és gyönyörködik a haláltusájukon. Ha rájött a düh (pedig sokszor rájött), ilyenkor képes lett volna a saját édes apját is a vérpadra hurcolni.”

Haynau a „bresciai hiéna” igyekezett megfelelni „vihodár”, azaz hóhér hírének.  Mihelyt magyar földre lépett rögtön elkezdte működését „hű társa” a bakó: Budapesten, Aradon, Kassán, Nagyváradon, Pozsonyban, Temesvárott, és Nagyszebenben vérbíróságot, azaz rögtönítélő bíróságot állítottak fel.

Gr. Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése (Pest, Újépület, mult-kor.hu)

Mihelyt Paszkievics herceg, akitől némileg tartottak az osztrákok, hiszen Görgey nem az osztrák, hanem a cári sereg előtt tette le a fegyvert tartanak, hazafelé indult, nyomban megkezdődött a szabadságharc résztvevőinek, támogatóinak nagyarányú és szervezett üldözése.

Kiadatott a parancs a honvédek összefogdosására. A foglyokat Arad, Lipótvár, Eszék, Pétervárad, továbbá Olmütz, Theresienstadt, Königrätz, Josefstadt, Kufstein börtöneibe, Pesten az Újépületbe zárták.

Haynau terve az volt, hogy Sarkadon, Pesten, Gyulán, Aradon őrzött kb. ötvenezer hadifoglyot „… összetereli, s addig kartácsoltat közéjük, míg csak valamennyi el nem pusztul.”

Még Schwarzenberg, a „vérszomjúhozó herceg” is elborzadt e pokoli tervtől: „Nem ilyesmit mégsem szabad tenni!

S kiadatott a parancs: Magyarország különféle vidékein kóborló honvédek és huszárok, mind a befogadók az osztrák hadtestekbe besorozandóak, szállítmányokba gyűjtendők és kellő kíséret mellett Grácba szállítandók.

Így a közkatonáknak, ha a szabadsága nem is, de az élete megmaradt.

A főtiszteknek nem kegyelmeztek.

1849. október 6-án tizennégyszeres gyilkosság történt: Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézic Károly, Láhner György, gróf. Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, lovag Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, gróf. Vécsey Károly honvéd tábornokot, Kiss Ernő honvéd altábornagyot, Lázár Vilmos honvéd ezredest.

Arad miatt Londonban megverték Haynaut. A tömeg elől egy hálószobába rejtőzött (24.hu)

[1] Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története, V. kötet, (1856-) Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) kiadása, Budapest, 1894. és Marton Veronika: Hol rejtőznek a magyar táltosok, Matrona, Győr, 2013. 144-162. pp.  nyomán.

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

Tisztelettel értesítem Önöket, hogy a Maghar Akadémia meghívására a trianoni békediktátum közelgő 100 évfordulójának megemlékezésére

2019. október 10-én, csütörtökön, Budapesten

Jaj, a legyőzöttnek!

-

Trianon, 1920. június 4.

c.  előadást tartok.

Budapest, VIII. Horánszky utca 13. (H13) 

2019. október 10, csütörtök, 18.00-20.00-ig

1124 éve, mióta a magyarság visszatért a Kárpát-medencébe útjában állt és áll a világ különféle politikai érdekcsoportjainak, ezért elhatároztatott, el kell tűnnie, legalábbis életképtelenné kell zsugorodnia. El kellett tűrnie, hogy az I. világháborút lezáró trianoni békediktátummal elvegyék területének 2/3-át és népességének 3/5-ét. Nagy-Magyarország nemzetiségei a hazánk testéből kiszakított területeket nem harccal, hanem cselvetéssel, hazugságokkal, a történelmi tények hamisításával szerezték meg, és adták a kezére az alig 100 éves államiságra visszatekintő országaiknak. S ehhez a I. világháború un. győztes hatalmai (USA, Anglia, Franciaország és Olaszország...) hozzájárultak.

A vetített képes előadás bemutatja a trianoni „békeszerződés” előzményeinek kulisszatitkait, továbbá rávilágít az I. vh. állítólagos győzteseinek, a „dédelgetett” nemzetiségeknek magyarpusztító törekvéseire, csalásaira, hamisításaira, melynek eredménye hazánk megcsonkítása lett.

948-ban VII. Konsztantinosz Porphürogennétosz, bizánci császár udvarába követként érkezett Bulcsu harka és Tormás/Tarmacsu, Árpád dédunokája.

Bulcsú vezér 948 körül Bíborbanszületett Konstantin császár udvarában megkereszteltetik (13. századi görög miniatúra - Magyarország története képekben, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1971, 28. p., 1. kép.)

Elmondásuk alapján jegyezte fel a tudós császár, hogy a magyarok nevét „…nem turkoknak mondották, hanem valami okból sabartoiasfaloi (Σαβαρτοιασφαλοι) néven nevezték…”[1]  Ám nem fejtette ki, hogy „mind a’ Lebédiában élő magyarok, mind a’ persiai határok mellé  Lebédiából kivándorlott magyarok” mely okból viselték a „sabartoiasphaloi”  nevet.

VII.Konsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár és Simeon bolgár cár találkozása (XIII. századi görög miniatúra, írás: arameus – en.wikipedia.org)

A „perzsiai határok” említése Párthiára utal, s „annyit jelent mint a’ párthiai magos hegyek, s a’ közöttük található keskeny ut, vagy is régi szólás szerént kapu és szorúlat által mentt, és bátorságban élő nép. A’ régiek az ilyetén szoros és igen keskeny  utakat závár, vagy kapu (portae, pylae, claustra, clusurae) névvel illették.”[2]

Természeti környezetbe vetítve a Pártus Birodalom bukása után a kaukázusi, vagyis a magas hegyek között élő népek kihasználva a természet adta lehetőségeket az ellenséges szasszanida perzsa, majd később az arab behatolás megakadályozására a hegyszorosokat, szurdokokat, vízfolyásokat „závárral, zárral, ajtóval” zárták, reteszelték el. Esetenként felfogták a vizet, és az ellenség megjelentekor rájuk eresztették.

A „závár”, a vízfolyás elrekesztése a 955-ös Lech mezei csatában is feltűnik, amikor Augsburg lakói a Lech-folyó elrekesztett vizét zúdították Bulcsú, Lél és Súr csatára készülődő seregeire.   

Kézai Simon krónikaírónak lehetett valami halovány sejtése a závárról, hiszen szkítiai őshazáról Justinus és Konsztantinosz Porphürogennétosz „sabartoiasfaloi” meghatározásával egybevágó leírást ad: Ugyanis olyan természet oltalmazta  fekvésű, hogy egyetlen igen kicsiny helyen lehet betalálni/bejutni.[3] Thuróczy „a magyarok régebbi története szerint” vagyis az elveszett ősgeszta nyomán  hasonlóképp írja le az őshazát, anélkül, hogy megnevezné a „závártő”-t: „Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen, egy igen kicsiny gázlón van csak odavezető út.”[4]    

Ha a szűk hegyszoros, szurdok nem záratik, nem reteszeltetik el, akkor  kapu, v. nyílás marad. Magyar nyelvterületen kapunak nevezik a szűk sziklaszirtek közé zárt szorost. A Duna szűk sziklaszoroson, a Vaskapun át hagyja el a Kárpát-medencét Erdélyből Magyarországra a Meszesi-kapun át vezet az út.  Ám egyiken sincs závár, egyik sincs „elreteszelve”. A závár tehát nem teljesen fedi a „kapu” értelmét.

A Meszesi kapu (Petri Mór: Szilágy vármegye monográphiája, VI. k., Kiadja Szilágy vármegye közönsége, Zilah, 1904, 224. p. )

A sabar-toi-asphaloi kifejezés hármas szóösszetétel: 1. sabar/savar/zavar - závár; 2. toi - tői, tövi, 3. asphaloi/axphalos - bátorságos, erősített, védett (–os görög toldalék)[5] 

Pápai Páriz Ferenc 1767-ben megjelent szótárában a ’závár = pessulus, vectis, repagulum’ kifejezés jelentése’retesz zár, ajtó’.[6]

A „kapu” kifejezés sumir/asszír erdetű szóösszetétel, Sumer és Akkád kb. 150 évig tartó sémita-asszír uralom idejéből származik, amikor a könnyebb megértés végett az eredeti sumir szóhoz hozzáillesztették az asszír megfelelőjét. A sumirok utódnépei e kifejezést vitték magukkal. Hasonlóak  a mai cigány nyelvhasználatban fordulnak elő, amikor a beszélők egyidejűleg használják a cigány kifejezést és a magyar megfelelőjét.

Mind a sumir KA, mind az asszír pu jelentése ’száj’, vagyis nyílás.

 A „sabartoiasphaloi” kifejezés középső szavában a ’toi’-ban a magyar tői, tövi szó rejtezik. Földrajzi értelemben magyar nyelvterületen a hegyek alját/lábát/kezdetét, továbbá a vizeknek a nagyobb vizekbe, folyókba való befolyásait nevezik ’tő’-nek: hegytő (ma inkább a hegyláb), Marcaltő stb. 

Az összetétel harmadik szava az "–asphaloi", görögös toldalékkal ’asphalos’ jelentése bátorságos, erősített védett.[7]

A Pártus Birodalom bukása után a pártus lakosság a perzsa dinasztiaalapító I. Artaxerxes üldözése elől az északi, a Kaukázus-vidéki méd, szaka és más szkítafajú népeknél  talált menedéket. A nyugat felé menekülő pártus harcosok meg szívesen beálltak a rómaiakhoz, csakhogy a hazájukat elpusztító  nagy ellenség, a szasszanida perzsák ellen harcolhassnak. Ők alkották pártus légiókat.

Dara városa (Pártus Birodalom Kr. e. 247 – Kr. u. 224 ?- worldhhistory.weebly.com)

Arszak, a Pártus Birodalom megalapítója, első uralkodója több várost, várat, többek között az „Apaortenon hegyen Dara városát.”[8], a szinte bevehetetlen erődítményt alapította. A környéket magas szirtek övezik, a hegy tövétől a várhoz a szorosokon keresztül vezető keskeny utakon, kapukon, závárokon lehet feljutni, vagyis a vár „závártői erősség” (savartoi-asphali) volt. E „vidéknek olyan a fekvése, hogy sem jobban védett, sem kellemesebb nem lehetne. Ugyanis mindenfelől meredek sziklák veszik körül, így őrzéséhez nem volt szükség védelmezőkre, a körülötte elterülő föld pedig oly termékeny, hogy saját erejéből is dúsan terem, és forrásvizekben meg erdőkben oly gazdag, hogy a vizek bőségesen öntözik, az erdők pedig a vadászat gyönyérével ékesítik.”[9]

A perzsáknak ellenálló, a hazájukban maradt pártusoknak a keskeny závárral lezárható szurdokon át megközelíthető Dara vára és környéke volt az utolsó menedéke.

A „sabartoiasfaloi” „[a hegy]tő erősített  zára, kapuja”, amelyen át Dara várához lehetett feljutni.

Perzsiában a „zár, závár” földrajzi név a „zoar, tzur ~ zur” (hegyszoros, kapu) alakban tűnik fel.[10] A kifejezés a magyar nyelvből kikopott „kapu, zár” jelentésű „závár” szóval függ össze, melynek hátravetett értelmező jelzője a „erősített, védett” jelentésű „asphalos” szó.

Nem azonos a hasonló hangzású „szabad - szabir” szóval, amelynek előzménye a több évezreddel korábbi, a sumir/akkád korból való Subartu.

Procopius e hunokhoz csatlakozott szkítafajú  népcsoportot „a szabir hunok nemzetség”[11]-ének nevezi. A Kr. u.  IX. században élt Theophanész a Kr. u. 508. év eseményeiről szólván említi, hogy a hunokat akkoriban sabirnak hívták[12], s Szibéria névadói lettek.  

A „sabartoi asphaloi” kifejezés nem népnév, hanem földrajzi név. Valamely földrajzi területhez való tartozást jelent; a terület jellegzetességének nevét  viseli, mint az erdélyi, muraközi, várvidéki stb. Ezért mondhatta Bulcsú és Tormás, hogy a magyarság „sabartoiasphaloi” illetőségű, vagyis  a „závártői erődítmény” népe.

Midőn Ardasír perzsa katonái kb. három évig tartó ostrom után nagynehezen bevették Dara várát, a  pártus védők és a lakosok elmenekültek.  A Kaukázus északi részén és  az Aral-tó vidékén élő szkítákhoz, a a királyi hunokhoz, a szakákhoz,  továbbá az örményekhez  csatlakoztak. A két kaukázusi kapu, a Derbenti-szoros és az Alán/Darjal-szoros závárján át be-be törtek Perzsiába, hogy a szasszanida perzsák, majd az arabok ellen harcoljanak.  

Szkítafajú rokonaikkal a Volga és a Don torkolata közti széles mezőkön létrehozták Dentü-Mogyer[13]/[Dentumagyaria[14]/Dontövi Magyarországot. Idővel megelégelvén a Kazár Birodalom zsidózó főségét Lebédiában, majd Etelközben tűntek fel, és  hun-magyarként a Kárpát-medencében telepedtek meg. (Dentumagyaria legkeletibb települése a Kaukázus tövétől északra a Kuma-parti Madsar/Madzsar[15] város volt.)  „Závártői” népnevüket Párthiából vitték magukkal, és némi kiejtés-változattal a bizánci követjárásig meg is tartották.

Arszak, a Pártus Birodalom megalapítója és első uralkodója (pártus érme - v.wikipedia.org)

[1] Konstantinosz Porphürogennetosz: De administrando imperio 38.c.; De Thematibus et de administrando Imperio, recogn. Imm. Beckerus, Bonnae, 1840. 168. p. In: Jerney i.m. 227.p.

[2] Horvát István: A’ szlavinokról, az az: kérkedőkről…, Petrozai Trattner J. M. és Károlyi István, Pesten, M.DCCC.XLIV (1844), 95-96. pp.

[3] Situm enim naturalem habet munitum, ut in solo locello paruissimo (M. Simonis de Keza Chronicon Hungaricum, Budae, Cap. 1. pag. 34.  

[4] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Helikon K., Budapest, 1986, 20. p.  

[5] Horvát István: Rajzolatok a’ magyar nemzt’ legrégiebb történeteiből, Pest, 1825. 54. p.                                   

[6] Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium latino-hungaricum… faximile, Universitas Kvk. Budapest, 1995. závár címszó ,

[7] Horvát István: Rajzolatok i. m. 54. p.

[8] Iustinus Marcus Iunianus kivonata Pompeius Trogus művéből, Helikon, Bp.,1992., 294. p.

[9] Iustinus i. m. XLI., Kv. IV-VI.  294-295. pp.

[10] Jerney János keleti utazása, Pesten M.DCCC.LI, 229-234. pp. nyomán.

[11].  Procopius: De bello Persico, Lib. I. cap. 15. Ed. Cit. Tom. I. p. 74. In: Jerney i. m. 242. p.

[12] Theophanes Chronographia, Bonnae, 1839. in 8., Tom. I. pag. 269., In: Jerney i.m. 244. p.

[13] Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1975., 81. p.

[14] Padányi Viktor: Dentumagyaria, Püski Kvk., Bp. 

[15] Timur Lenk mongoljai pusztították el. Nagy Katalin cárnő korában a megmaradt köveiből építették Jekatyerinburg erődítményét. Madsar városának már alig van nyoma.

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

A Tatai Nyugdíjas Klub meghívására 

2019. szeptember 16-án, Tatán

Jaj, a legyőzöttnek! -Trianon,1920. június 4.

c. előadást tartok.

 Trianoni képeslap

Hely: Magyary Zoltán Művelődési Központ, 2890 Tata, Váralja u. 4.

Idő: 2019. szeptember 16., hétfő,  15.00-tól

Mindenkinek, aki szereti a hazáját fáj, hogy az igaztalan trianoni döntéssel Magyarország területét és népét feldarabolták. A múltat, be kell vallani, a hazánkon ütött sebeket orvosolni/orvosoltatni kell!

A vetített képes előadás bemutatja a trianoni „békeparancs” előzményeinek kevéssé ismert eseményeit, továbbá rávilágít az I. vh. állítólagos győzteseinek, a „dédelgetett” nemzetiségeknek magyarpusztító törekvéseire, csalásaira, hamisításaira, melynek eredménye hazánk megcsonkítása lett.

Minden érdeklődőt szeretettel vár a Rendezőség!

A XVII. században a magyarság számára még nem volt kétséges, hogy a hunok, az avarok és a magyarok, sőt a nyugati középkori források tanúsága szerint a pártusok a szkítasághoz tartozó egyazon nép. A különbség köztük csak annyi, hogy nem egyidőben érkeztek a Kárpát-medencébe.

Jellegzetes szkíta hun-magyar férfifej (III. Artabán pártus uralkodó aranyérméje – antikforever.com )

Kr. u. 228-ban a A 475 évig fennálló soknemzetiségű Pártus Birodalom bukását  nem a külső ellenség, a cselszövő Róma, hanem a dél-pártiai perzsa tartományok satrapáinak, perzsa tartományfőnökeinek felkelésbe torkolló összeesküvése okozta. Azzal kezdődött, hogy Ardasir, a becsvágyó perzsa Perzisz tartományban levő családi birtokát megnövelte, hogy a szomszédos pártus satrapákat megölette, földjeiket elfoglalta.

Ahuramazda a szalagos gyűrüvel (koronával?) avatja királlyá a szászánida perzsa Ardasírt (sziklavéset, Ardasír/I. Artaxerxész Naqsi-i Rustam–i síremléke – slideshare.net)  

A perzsákat életben hagyta. A hatalom és a vagyon megcsillogtatásával a saját pártjára állította és az uralkodójuk elleni fegyveres lázadásra ösztökélte őket. Holott a perzsák és más nem pártus, nem szkítafajú hatalmasok az elnéző és kegyes pártus királyok alatt növelhették a vagyonukat, gyarapodhattak, szaporodhattak, mívelhették a nyelvüket, szabadon gyakorolhatták a vallásukat.[1]  

A Pártus Birodalom romjain megalakult szászánida Perzsa Birodalom királyáról Ardasír/I.Artaxerxészről (224-239) ezt nem lehet elmondani. A pártusokat és a  nagykirály híveit családostul száműzte a kijelölt internáló-tartomány perzsa felügyeletű táboraiba. Addig kellett ottmaradniuk, míg híthű perzsákká és Zoroaszter-hívőkké nem váltak.[2]

V.Artaban, pártus nagykirály (érme, uralk.: 216-224 - gw.geneanet.org)  

Ismerős eljárás! Ugyanezt tették a magyarság kebelén megerősödött nemzetiségek, hogy a trianoni diktátum után Nagy-Magyarország romjain létrehozzák országaikat. Kis Magyarország rovására ugyanígy cselekednek a megerősödött, meggazdagodott idegenszívűek és kiszolgálóik, sőt összeharácsolt vagyonuk bástyái mögül még le is nézik a magyarságot.  

Midőn Ardasír Artaduktától, V. Artabán pártus nagykirály feleségének perzsa udvarhölgyétől megtudta a király álmát, miszerint az életét és a birodalmát lázadásban veszti el,  összehívta a perzsa hatalmasokat, és fegyveres harcra bujtotta őket. A perzsák két nagy csatát veszítettek, és egy álló esztendeig csetepatéztak a pártus nagykirály seregével.[3]   

Az ekkor már Artaxerxésznek nevezett Ardasír követelte V. Artabántól, hagyjon fel a kilátástalan harccal, és ne áldozzon fel több pártus és perzsa vért, mert Irán népei már nem engedelmeskednek neki, egyébként is tudja, hogy megálmodta az Arszakidák bukását. V. Artabán felháborodásában, hogy a királynéja Artaduktának elárulta az álmát, elrendelte, végezzék ki.  Artaxerxésznek meg azt válaszolta, inkább meghal, semmint a birodalmát egy rabszolga kezére juttassa.[4] (A Pártus Birodalom fennállása idején ez volt a második eset, hogy királyi vért ontottak. Mindkettő hazaárulás miatt történt !)

A döntő harmadik csatában V. Artabánt ellenséges perzsa íjász hátulról lelőtte.

A király és vezér nélkül maradt pártus nép szétszéledt. Az otmaradottak beolvadtak a szászánida Perzsa Birodalomba. Sokan a Római Birodalom perzsa határvidékén húzták meg magukat.  Némely ókori történetíró gudamacarok/guda magaroknak nevezte őket.[5]  Javarészük átköltözött a Kaukázuson túlra, a Kuma folyó vidékére és csatlakoztak a hunokhoz, majd a magyarokhoz. 

A Pártus Birodalomban a hivatalos nyelv az északnyugati arszakida/pártus nyelvjárás volt. Számos személy, földrajzi és méltóságnév magyarul is jól érthető kifejezés, beszélő név.

Ardasir szeretőjének a neve pontosan kifejezi a kapcsolatukat: Artadukta vagyis Arta dugta. (Azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélhetőek: k-g.)

Satrapa (tartományfőnök) : sátor-apa, sátorban lakó nagycsalád feje, atyja.                                      

Gudarz, pártus nagykirály – minden terve, szándéka kudarcot vallott.

Kislak – perzsiai település, stb.

A Párthus Birodalom végóráiban Párthia hét északi tartományának lakossága a világ négy tájára szóródott. Jutott belőlük bőven a hunok és a honfoglaló magyarok közé.

A magyar nyelv mindmáig megőrizte a palócsághoz tartozó néhány pártiai eredetet sejtető népcsoport, a barkó, a matyó, a tahó és a való gányó nevét. Jobbára a Felvidéken, Borsod-, Gömör- és Heves-vármegyében éltek és élnek.

Nyelvük a délebbi magyar vidékek lakóinak a nyelvétől nyelvjárásban különbözött/különbözik. Ez okozhatta, hogy mára a tahó és a gányó gúnyoros csúfnév lett, mint volt valaha a barkó és a matyó is.

Gömöri (barkó) népviselet[6]

Barkóknak nevezik a régi Gömör-vármegyében élő palócokat. E név esküvel való fogadkozásban is előfordul: Barkó úgy se![7] = Barkó úgy segéljen![8] A régiségben e név valamelyik istenségként tisztelt személy neve lehetett. A Pártus Birodalomban szokványos volt a különleges képességgel megáldott, az ország és a nép javát szolgáló emberek istenként való tisztelete.

A kalandos úton Magyarországra került barkók őseit, a baktrokat Hérodotosz az afrikai Lübiából származtatja: I. Dareiosz óperzsa király Barke városát vádolta hű embere, Aszkeszilaiosz meggyilkolásával. Kilenc hónapnyi hasztalan ostrom után Amasis[9], a perzsa gyalogság vezére a vár bevételére csalárd tervet eszelt ki: Éjjel árkot ásatott, fadeszkával, földdel álcázta. Másnap tanácskozni hívta a barkeieket. A titkos árok felett esküvének, míg a föld, ahol állnak úgy marad, ahogy van, az eskü fönnáll. A barkeiek beleegyeztek, hogy illő adót fizetnek, s ennek fejében a perzsa had nem okoz zavart. Bízván az esküben kivonultak Barkéból, megnyitották a kapukat, hogy az ellenség szabadon járjon-keljen.

(A szkíták legendás jóhiszeműsége és hiszékenysége sodorta őket bajba, mint annyiszor a magyarságot is!)

A perzsák, hogy az esküjük ne kösse őket, lerombolták az álcázott hidat, s iszonyú vérengzést vittek végbe. Dareiosz a város megmaradt lakosait rabszolgaként Perzsia keleti részén egy faluba telepítette,[10] amit a régi lakhelyük után Barkénak neveztek. Az új hazájukban megsokasodván Baktria tartomány névadói lettek. Az emléküket Balkh, Baktria fővárosának a neve őrzi.

A pártus nemzethez tartozó baktrok a Pártus Birodalom bukása után a királyi szkítákhoz csatlakoztak, és a honfoglaló magyarok népcsoportjaként a Kárpát-medencébe jöttek. A leszármazottjaik a felvidéki Gömörben, a mai Szlovákiában élnek.

Matyó a mátraaljai palócok neve. „Matieni” néven Hérodotosz is említi őket. A Halüsz/Halas folyó jobb partja és a Kis-Zab folyó közt, Kappadókia és Kilikia közt, a kurd hegyekben volt a hazájuk. A lakhelyük után kappadokiaiak vagy phrügiaiak lehettek, bár tőlük különböztek.[11] 

 Matyó menyecske (1911, Mezőkövesd – hu.wikipedia.org)

Pliniusnál a matieni nép már a Kaszpi-tengernél, a massageták szomszédságában bukkan fel. A Párthus Birodalom bukása után innen vándoroltak más rokonfajú népcsoportokkal együtt a Kárpát-medencébe.

Matyó üstökös ház (Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben – tankönyvtár.hu)  

A szótárakban, lexikonokban a tahó szó még népcsoport-névként sem fordul elő. A magyar nyelv gúnynévként viszont használja: Te tahó! S akire rásütik, az mafla, ostoba, ügyetlen ember. Valószínűleg a sajátos, a magyartól kissé eltérő palócos nyelvjárásuk miatt kapták csúfondáros a népnevüket. Jerney[12] szerint ők a közép-ázsiai daa, daha/daka nép utódai. A klasszikus írók sokszor említik őket. Európába szakadt népcsoportjuk a dák. A dák nem a románok őse, hanem a pártusokkal vérrokon szkíta nép volt. Kr. e. 108-ban az erdélyi Decebal, dák uralkodó a pártus rokonnép szövetségét kereste a nagy ellenfél, Róma ellen.[13] A pártusok sereget indítottak Dácia megmentésére. Útközben kapták a hírt, hogy Trajanus, római császár bekebelezte Dáciát (Erdélyt), Így a pártus had visszafordult. (A vérségi kapcsolatban valami lehetett, mert különben Decebal aligha kérte volna az Erdélytől távoli pártus segítséget!)  

Dák aranyérme (daciangold.blogspot)

Az Óxosz/Amu-Darja és a Jaxartész/Szir-darja vidékén élő harcias, a lakhelyét gyakran változtató szkítafajú daha népcsoport mindig segítette a rokonvérű pártusokat és a királyaikat: „…az Arszakida vérből származó, a daháknál nevelkedő Artabanust [tőlük] hívták”[14] a pártus trónra.

A „daa, daha” kiejtve valóban hasonlít a „tahó”-hoz. (A magyarban az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélődhetnek: d–t; így lett a daha = tahó.)

A gányó a dél-alföldi dohánykertész csúfneve. A dohányföldeket mindenféle ággal, giz-gazzal kerítették be, hogy az apróvadak ne tegyenek kárt bennük. Innen származik a magyar nyelv „összegányol, hebehurgyán összetákol” kifejezése.

Dohányszárító pajta (Újkígyós, sulinet.hu)

A szakirodalomban nincs nyoma, hogy a gányó valamely népcsoport neve lenne. Ennek ellenére Jerney János[15] említi a gányókat. A tahókkal együtt felvidéki magyar népcsoporthoz tartozhattak, akiket a hegyvidéki sovány föld nem tudott eltartni, ezért az Alföldre szegődtek dohánykertésznek. (A Békéscsaba környéki Újkígyós eredetileg gányófalu volt.[16])          

(A pártusokról bővebben ld. Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. c. könyvet)

[1] Schneiderwirth, A. j. herman: Die Parther oder das neupersische Reich unter den Arsaciden, Verl. Dunkelber, Heiligenstadt, 1874,  176-179. pp.

[2] Tabari: Geschichte der Perser, Araber zur Zeit Sasaniden, E.J. Brill in Leyden, 1879. 8. p.

[3] Tabari i. m. 6-7. pp.

[4] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010. 114. p.

[5] Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, Trattner, Pest, 1825, 82. p.

[6] Istvánffy Gyula: Palócz néprajzi tanulmányok, Budapest, 1894.

[7] Teljességgel megegyezik a Dunántúlon használatos „istenuccse” mondással. Az „uccse” tehát az „úgy segéljen” szólás régies, tájnyelvi alakja lehet. 

[8] Czuczor Gergely - Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. köt., 439. p.  

[9] „Amasis” beszélő név = a mázas. A magyar a negédes képmutatóra mondja: mézes-mázos.

[10] Hérodotosz/ Herodotos történeti könyvei, I-IX., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1893. IV. kv. 200-205., 137-139. pp.

[11] Hérodotosz i. m. V. kv. 49, 52., 173, 177. pp.                                

[12] Jerney János’ keleti utazása a magyarok’ őshelyeinek kinyomzása végett, I-II. Pest, M.DCCCLI, (1851),  225. p.

[13] Cantu, IV. köt. 200. p.

[14] Tacitus összes művei, I-II., Európa Kvk., Bp., 1980., II. köt., Évkönyvek, II. kv. 3.

[15] Jerney i. m. 300. p.

[16] A dohánykertész tudománya – sulinet.hu

A középkori német források népünket a hunokkal és az avarokkal egyetemben a pártusokkal azonosítják. A XIX. századi történetírók meggyőződéssel hirdették, hogy a 895-896-ban a Kárpát-medencébe költöző magyarok a pártusok utódai. 

Pártus Birodalom (Kr.e. 100 körül – realhistoryww.com)

A hon-visszafoglalás után Európában a Kárpát-medencei magyarságot azonosnak tartották a pártusokkal. A 955-ös Lech-mezei „német győzelemről” szóló históriás ének több ízben pártusnak nevezi a magyarokat.

A csata előtt I. Ottó a későbbi német-római császár ekképp bíztatja a katonáit: „Mert midőn a hír röpíté, hogy az ungáriusok (magyarok) ellene fegyvert fogának, már a part mellett állának fölfegyverkezve. A városokat, szántóföldeket, falvakat szerteszét pusztíták. Az atyák siraták a fiaikat, s a fiak anyja mindefelé száműzetik. Mit én, mondá Ottó, késlekedőnek látszódjak a párthusoknak? Intem a’ lassú vitézeket. Míg kések, addig nőttön nő a veszély. Szakasszátok félbe a késést, és a párthus ellenségnek velem álljatok elébe… A’ francus űz, a pártus fut… A vértől vöröslő Liquus (Lech) a párthus „győztest” mutatá a Dunának. Kis erővel legyőzetve a párthus: előbb is, utóbb is diadal lőn.”[1]

A Lech-mezei csata (Hektor Mülich (1415-1490) illusztrációja,  Sigmund Meisterlin: Nürnberg város története.1457., Staatsbibliothek Augsburg - upload.wikimedia.org)

A fenti szöveg a magyar népnevet egyszer említi, különben mindendig pártust mond. A középkori Európában, a Német-Római Birodalomban a magyarokat mind ungarus, mind a pártus néven ismerték.

Szembetűnő hasonlatosság - Pártus herceg (bronzszobor részlet, Sami, Khuzisztán)[2] – Szent László győri hermája[3]

Orseolo Péter („aki német vala”[4]) XI. századi életrajzírója Pannónia lakóit pártusnak nevezi: „A pártusok lakják Pannonia javarészét.”[5]

Hazánkban máig tartja magát az a vélemény, hogy a magyaroknak nincs közük a pártusokhoz, mivel az elnevezésük egyetlen magyar nyelvemlékben, történetírónál nem fordul elő. Ezt megcáfolja az Országos Széchenyi Könyvtár őrizetében levő I. András király korabeli imádságok szövegében (1365. Fol. Hung. I) a pártus őseink „bardus” változatban előforduló neve: „…szent jeles harcosok, németvágók, BARDUS ősöltők erős szent jeleseik…”[6]

I.András király korabeli imák (1046, fóliáns, OSZK)[7],

Zsámboki János[8] „A magyarok dolgairól” c. művében pártusnak nevezi a magyarokat.

Stephanus Byzantinus  szerint  „A pártusok hajdanán szkítiai atyafiság volt.”[9]

Suidas, a X. századi lexikografus kijelenti, „a pártusok ugyanazok, mint a szkíták”[10], és eszerint a magyarság is.

 „A hun-magyarok hajdan az örményektől, a perzsáktól és Aria többi népétől általában chus, chusan és chusita néven neveztettek, kiket a görög és római írókból saca, daha, massageta, scytha neveken ismerünk, laktak pedig a Kaszpi-tenger dél-keleti partjain az  Óxosz és a Jaxartesz folyóktól öntözött tájékokon, délszakról a Paropamisus hegységig és Indiáig terjedtek, keletről a nagy sivatag válaszotta őket Chínától, az Áltai hegység pedig a mongol-tatár fajtól. A Chus néptörzsnek egyes ágai átköltöztek az  Óxoszon inneni vidékre, és az …ariai vagy irani népek közt foglaltak helyet, közülök legmélyebben ékelték bé magukat ezek közé a Párthusok, kik utóbb a daha felekezetbeliek segítségével Arszak vezénylete alatt a syro-macedonok uralmát Bactriában megdöntvén a honszerző Arszak családjából királyokat adtak a Perzsáknak, Örményeknek, Medusoknak, Indo-scytáknak és a chusoknak vagy Hun-magyaroknak, és ekképp a tág értelemben vett ariai faj összes népeit egy nagy világbirodalomban egyesítették.”[11] Eszerint a magyarság, sokkal inkább árja, mint bármelyik, magát árjának tartó (indo)európai nép!

Az ókorban a magyarság  elődeit különféleképpen nevezték: Ptolemaiosz mazorani[12], Plinius mazacar[13] néven utalt rájuk. A Kr. u. IV. századi perszepoliszi feliratokon unnuk.[14] E „nép” hazája az  Óxosz és a Jaxartész vidéke, Parthava és Aria tartomány volt. Atyafiságan laktak együtt itt a dahák, a daha-párnik/avarok, a szakák, a massageták/királyi szkíták, a hunok. Mindnek volt saját neve, függetlenül attól, hogy az ókori források hogyan nevezték őket. Csakúgy, mint a Felvidéken a palócsághoz tartozó  barkókat, a matyókat, gányókat és a tahókat, akik a magyar krónikák említette 108 hun-magyar nemzetséghez tartoztak. 

Az ókori szerzők „a közép-ázsiai hun-magyar népeket…, az  5. sz. előtt Kr. u. a görögök chus, hun, mazar és egyéb nemzeti nevükön nem ismerték, hanem általában szkítáknak, név szerint daha-, szaka-, massageta szkítáknak nevezték”[15] Az örmények, a perzsák és a kínaiak chusnak, chusannak chusitának hívták őket.[16] A dahákhoz sorolták az aparnikat[17], vagyis az avarokat. A kusokat a Biblia Chám fia Chustól származtatja; utódaik afrikai  és az ázsiai etiópok, vagyis a kusok. Hazájukat, az Kusita Birodalmat[18] a Vízözön szétválasztotta, így maradtak a kusok Ázsiában, India határvidékén.[19] Thuróczy[20] a magyarok elődeiről szólva az ázsiai etiópok (kusok) hazáját egyenesen Kis-Indiába teszi. 

Az ókori írók a különféle szkítafajú népeknek jobbára nem a saját népnevét, hanem a velük kapcsolatban álló szomszédos népek görög, római, bizánci névadásait őrizték meg. A görögök a Kr. u. V. századig a kusokat általában szkítának nevezték. Később a szkíta név egyre ritkábban fordul elő, majd megszakad. A helyébe a szasszanida perzsákkal szintén örök háborúságban álló hun lép.

Szkíta vérszerződés (arany, Kul-Oba kurgan – enciclopediaofukraine.com)

Valójában az történt, hogy ismert lett e nép saját neve. A források felhagytak a görögök szkíta elnevezésével, és helyette a saját vagy más népek adományozta népnevüket, a hunt használták. Attila hunjaitól való megkülönböztetéstül ephtalita- és cidarita hunoknak, esetleg keleti hunoknak nevezték őket.

Az ókori írók egyivásúnak tartották a közép-ázsiai szkítafajú népeket:

- A szkítákhoz tartozó sok népnek a pártusokkal egyenlő [hatalmi] állása volt.[21]

-  „A massageták, kik Balkhban laknak, a chusok”.[22]

- A kínai írók daháknak hívták a pártusokat, a baktrokat és a szakákat..[23]

- A szaka szó a chus név elferdítéséből származik.[24]

- Az örmény forrásokban a hun nép hol chus, hol ephtalita. A görögben viszont  hun, annak félreismerhetetlen jeléül, hogy a „chus és hun… egy nép.”[25]

- Az Európába, a Kárpát medencébe vándorolt avarok a szolgáik voltak a Perzsia határszéleinél lakott valóságos avaroknak; megkülönböztetés végett ál-avaroknak (pseudo-avares) hívták őket.[26]

- A Perzsia melléki avarokat a bizánc írók hun meg turk néven illették:. „A Kr. u. VI. század végén a keleti avar birodalomnak a törökök által történt felforgatása után a keleti-avarok közül egész csapatok vonultak be Európába, és egyesültek az európai avarokkal.”[27]

Ismeretlen szkíta/pártus király terrakotta mellszobra (Pergamon Museum, Berlin, dailyhistory.org)

- Az ókori írók a szaka/saca-, daha-, massageta-szkítáktól származtatják a pártusokat, kiket az örményeknél kusoknak, és azonosak a hun-magyarokkal.[28]

- „A szogdok, a dahák, a massageták, a szakák ugyanazon nép.”[29]

Dio Cassius[30] a pártus nép történetének kivonatában hasonlóan vélekedik: „A pártusok elpártolván a szkítáktól Médiában és azzal határos lakatlan tájékokon telepedtek meg. Kezdetben jelentéktelen nép voltak, és majd a medusoknak, majd a pezsáknak, majd a Bactriában uralkodó syro-macedonoknak hódoltak. A II. században Kr. e. Arszak vezérlése alatt a seleucidák ellen fellázadt görög tisztviselőket, egyiket a másik után megtámadták, tartományaikat elfoglalták, végre magát Seleucust megverték, és ekkép urai lettek fél Ázsiának.”

Arszak, az első pártus király a Parthava tartománybeli szkíták támogatásával verte le a makedónokat. Ezért hálából és tisztességből az országát Párthiának, Párthus Birodalomnak nevezte el. Ezt tette a méd-perzsa származású II. Kürosz, kit a médek ellenében a perzsák támogattak, ezért országának a Perzsia nevet adta

Byzantinus szerint a „szkíta” kifejezés jelentése „vas”[31]; eszerint a „szkíta” merő fordítása a „vas” szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve.

A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas” neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes” nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata. 

Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának eredménye, hogy ezekről mitsem tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből. 

[1] Ebert, Friedrich Adolf: Ueberlieferungen zur Geschicht, Literatur und Kunst der Vor- und Mitvelt, Band I., Waltherschen Buchhandlung, Dresden 1826. 81-82. pp.

[2] Régészeti Múzeum, Teherán, Irán, colledge: The Parthians, Thames and Hudson, London, 1967, 12. 

[3] A szent László Herma 400 éve Győrött, Győri  Egyházmegyei Könyvtár és Kincstár, Győr, 2007.

[4] Petthő Gergely: Rövid magyar Krónika, Cassán, 1729. 22. p.                                                       

[5] Mabillon, Jean: Acta Sanctorum Ordinis S. Benedicti in saeculorum classes, 9 Bde., Vita S. Petri Urseoli, Venedig 1733-1738., Tom VII. p. 851., In: Jerney János’ keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, Parthia, II. k. Pesten, a’ szerző’ tulajdona, M.DCCCLI II. köt., 165. p.

[6] Marton Veronika: I. András korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 153. p.

[7] L.m.f.

[8] Samboki (Sambucus/Zsámboki) János: Rerum Ungaricarum Appendix, In: Bonfinii Historia Pannoniae – Caloniae Agripp. [Köln], 1680, 556. p.

[9] Byzantinus, Stephanus: [Ethnica oder] de Urbibus, Lipsiae in Libraria Kuehniana, MDCCCXXV (1825/1494), in voce Parthiaei, 675. p. 

[10] Suidae Historica, Basileae Heruag. Per Eusebium Episcop. (1581), parthi címszó, 733. 19. 

[11] Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei és hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, I-II., A Szamosújvári Árvaház tulajdona, Kolozsvár, 1870. I. 35-36. pp.

[12] Ptolemaiosz, Klaudiosz: Cosmographiae. Incunable, 1478., faximile: Carthographia-Cosmographia, Amsterdam, 1966. = Theatrum orbis terrarum, Bd. 2. Vol. VI. 

[13] Plinius, Caius Secundus: Die Naturgesichte des Caius Plinius Secundus, Übersetzt G. C. Wittstein, Band I-II. , Buch I-VI.  Druck u. Verlag von Gressner – Schramm, Lepzig, 1881., Buch XII-XXI. Ueberseßt und erläutert Dr. Ph. H. Külb, Verl. Harduini, Stuttgart, 1853.  Buch VI. 7., 421. p.

[14] Fejér, Georgius (Fejér György): Aborigines et incunabula Magyarorum, In: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Budae, 1829-1844.

[15] Lukácsi i. m. I. 35. p.

[16] Lukácsi i. m. II.277. p.

[17] Strabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977.  XI. VIII. 2.,  543. p

[18] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2017. 21- pp.

[19] Lukácsi i.m. II. 278-279. pp.

[20] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk. 1980., 24. p.

[21] Plinius i.m. Buch VI. Kap. 29. 456. p. 

[22] Asolich: Örmények története 2. kv. 3. fej. In: Lukácsi i. m. II. 290. p.

[23] De Guignes, Joseph (Deguignes): Histoire generale des huns, des Mongoles, des Turcs el des autres Tartres occidentaux, 3 vols. Desaint & Saillant, Paris. 1757.

[24] Calmet: Commentaire littéral, historique et moral sur la Règle de S. Benoît, Paris, 1734. 10. p.

[25] Lukácsi i. m. I. 36. p.

[26] L.m.f.

[27] Theophylactus Simocattes: VII. 3.,  Lukácsi  i. m. II. 64. p.

[28] Lukácsi i.m. I. 286. p.

[29] Christophori Cellarii supplementi - Q. Curtius de rebus gestis Alexandri Magni, Liber I-X., In: Quintus, Curtius Rufus: Alexandergeschichte : Die Geschichte Alexanders des Großen. Übers: Siebelis, Johannes, Phaidon, Essen/Stuttgart, 1987. B. VI. Abs.III/3

[30] Dio Cassius: (Cassius, Dio Coccenianus): Römische Geschichte (Romanica Historia, Lib. I-LXXX.), 80 Büchern, Weidmann, Berlin, 1895-1901., XXXVI. (Pompeius)

[31] Stephanus Byzantinus: De urbibus. In: Jerney i.m. 303-304. pp.

Ez írás bemutatja, hogy a hódító parancsszavára az eladdig bátor, fegyverforgató, szabadságszerető nép önérzete tartása, ősi szokásai miként váltak semmivé. A jó élet, a harciasság mindennemű kiiktatása, a nemi eltévelyedés és az állandó szórakoztatás/szórakozás révén az idegen érdekeket kiszolgálók irányította nép akaratnélküli, degenerált bábként eltűnt, szinte a „saját akaratából” felszívódott. II. Kürosz leleménye óta a népek leigázásának, eltüntetésének lassú, de eredményes módszere a „panem et circensés”.[1] Ez elvnek a mai magyarság is szenvedő részese.

Krőzust, Lüdia királyát hatalma tetőpontján érte utol a végzete, magasra jutott, nagyot zuhant. Szolón jövőbelátása betelesedett.  

Krőzus (?) (mázas tál - factsanddetails.com)

Krőzus értesülvén, hogy II. Kürosz, az Óperzsa Birodalom megalapítója nagyatyja, Asztüagész, méd király trónját elfoglalta, birodalmát perzsa tartománnyá tette, mérlegelte, hadat indítson-e a perzsák ellen. Krőzusnak Lüdia királyaként semmi baja nem volt a perzsákkal, rokonként, sógorkén igen, hiszen a testvérnénje, Arüénisz, a méd király felesége volt.

A végzettől vezérelve jósdákhoz fordult: „Menjen-e Krőzus háborúba a perzsák ellen…?” Két jósda majdnem azonos válaszáról emlékeznek a források: „Hadat víva a perzsák ellen, egy nagy birodalmat fog elpusztítani…” Ám azt nem közölték, melyik birodalmat. Krőzus úgy vélte, a perzsákét. Saját országa elvesztését számításba sem vette.

 Háromlábú „harang-kráter” fölé hajló Püthia (részlet, Kr. e. 330, Régészeti Múzeum, Delphi – en.wikipedia.org)

Újabb kérdéssel fordult a Delphoi-i jósdához: „Uralma sokáig áll-e fenn?” Püthia ekképp válaszolt: „Ha az öszvér lesz Média királya, akkor menekülj,… ne állj meg, és ne szégyellj gyáva lenni!” A jóslat hallatán Krőzus így okoskodott: „A médeken ember helyett soha nem uralkodik öszvér,  így az utódai soha veszítik el az uralmukat.”[2]

Krőzus rosszul értelmezte Püthia szavait, mert az öszvér a méd királylány és a perzsa szolga felemás nászból született II. Kürosz volt. 

Ajándékot vivő lüd férfi (részlet, Apadana-i palota lépcsőfeljárója, Persepolis –livius.org)

Krőzus hadai átkeltek a lüd-perzsa határfolyón, a Halison (Halas) és betörtek az Óperzsa Birodalomhoz tartozó Kappadókiába. Ártatlan lakosokat hurcoltak fogságba, földjeiket elpusztították. II. Kürosz is támadásba lendült. Ptériánál csapott össze a két sereg. Hatalmas harc volt, mindkét oldalon nagy volt a veszteség, ám a csata eldöntetlen maradt.[3]

Krőzus látván, hogy a serege kisebb, mint a perzsáké, visszavonult Szardiszba, a megerősített fővárosba. Egyiptomi, babiloni, spártai stb. szövetségeseihez követeket menesztett, hogy öt hónap múlva seregestül csatlakozzanak a seregéhez. Ostoba módon a perzsák ellen harcolt zsoldosait elbocsátotta, ezzel maga gyöngítette meg a haderejét. Gondolta, II. Kürosz nem meri támadni a lüd fővárost, hiszen egyetlen nép sem volt akkor Ázsiában a lüdnél férfiasabb és derekabb. Kiválóan használta az íjat. A csatában inkább a nemzeti fegyverét, a harci bárdot, vagyis a fokost és a hosszúnyelű dárdát részesítette előnyben.

Halas/Halys/Halüs folyó (Kappadókia, Törökország -  thesecondachilles.files.wordpress.com) 

Kürosz megtudta, hogy Krőzus megcsappantotta a katonáit, s még mielőtt a lüdiai sereg a szövetségesekkel együtt újra hadirendbe tudott volna állni megtámadta Szardiszt.[4]

A főváros előtti szabad mezőn csaptak össze. II Kürosz Meghagyta a katonáinak ne öljék meg Krőzust. Mivel a híres lüd lovasoktól, összegyűjtette a tevéket és fegyveres katonákat ültetett a hátukra. Midőn csatára került sor, a tevék szagától a lüd lovak megbokrosodtak. A lovakról leugrált lüd katonák gyalogos támadását a perzsák visszaverték. Krőzus maradék hada a városfalak mögé menekült. Tizennégy napig tartó ostrom után esett el Szardisz. A vár bevételekor egy perzsa katona rárohant az előtte ismeretlen Krőzusra. Krőzus néma fia észrevette, és ijedtében visszanyerte a hangját: „Ember, ne öld meg Krosisot!” Azóta tudott beszélni a királyfi.[5]  

Kherubszárnyas II. Kürosz („Hemhem” koronás óperzsa uralkodó /Kr. e. 580-529) dombormű, Pasargada, Irán - realhistoryww.com)

A lüd király elveszítette a fővárosát. Ő meg perzsa fogságba esett. II. Kürosz máglyát rakatott, és felvezettette rá Krőzust és 14 lüd ifjat, hogy győzelme jeléül feláldozza, továbbá meg akart győződni arról, hogy a lüdeket az istenük megmenti-e. (Ti. a perzsák vallása tiltotta a szentnek tartott tüzet ilyetén módon megszentségtelenítsék!)

Krőzusnak A máglyán eszébe jutottak Szolón szavai: „Senki sem mondható boldognak az élők között.” Pontosan úgy történt, ahogy a bölcs mondta: A nagy gazdagságból, a nagy magasságból a legnagyobb szerencsétlenségbe zuhant, ráadásul magával rántotta népét és országát.

Krőzus a máglyán (vázakép, Louvre, Paris – da.wikipedia.org)

Szolón neve hallatán II. Kürosz hiába akarta eloltatni a máglyát, nem sikerült. Krőzus észrevéve, hogy a perzsa király megváltoztatta a szándékát, Apollón napistenhez fohászkodott. Csoda történt. Az ég derült volt, szél sem fújt, hirtelen mégis nagy zápor kerekedett, s eloltotta a tüzet.

Így menekült meg Krőzus és a 14 lüd ifjú a máglyahaláltól.

Kürosz felismerte, hogy a lüd király az istenek kegyeltje, s megkérdezte: Miért indított hadat Perzsia ellen? Krőzus azt válaszolta, hogy a rossz végzete és a hellének istene ösztönözte a hadjáratra. Kürosz  tisztelete jeléül maga mellé ültette. Krőzus megkérdezte tőle: Mit buzgólkodik itt ez a perzsa csapat? Mire a perzsa király így felet: Városodat zsákmányolják, s elrabolják a kincseidet.”

Krőzus így szólt: „Nekem már semmim nincs többé, a tiedet viszik el. A perzsák szegények, elbizakodottak, ha megengeded, hogy zsákmányoljanak, aki legtöbbet viszi el, az lázad fel ellened. Szedesd el tőlük, amit magukkal hoznak! A tizedét ajánld fel Zeusznak, akkor a katonák nem háborognak!”[6] Kürosz a meghódított városokba helytartókat ültetett. Nem sanyargatta a lakosokat, csak az évi adót kellett tetszésük szerint befizetni. A Paktüasz, a Szardiszban székelő lüdiai helytartó felkelést szított a perzsák ellen.[7]

 Kürosz II. midőn hírét vette, azt mondta Krőzusnak: „Téged, ki több voltál mint apjok, magammal hoztalak, de meghagytam a városaitokat és most csodálkozom a lázadásukon…. ezért az összes lüdöt eladnám rabszolgának.

Krőzus, hogy megmentse népét, így felelt:„Bölcsen szóltál, mégse add át magad … a haragodnak. Ne dúld fel ezt a régi várost, mely mind az előbbi, mind a mostani eseményekben ártatlan. Ezelőtt én voltam a tettes az én fejemre szállt a csapás”, most „Paktyes a bűnös, őrá bíztad Sardist, őt büntesd meg! Bocsáss meg a lüdiaknak… Tiltsd meg …, hogy harczi fegyverekkel lássák  el magukat; parancsold meg, hogy ruhájukra köpenyt… öltsenek, magas csizmákban járjanak; …gyermekeiket cythéra- és hárfajátékra és kereskedelemre tanítsák! Így csakhamar… a férfiak asszonyokká válnak, semmiképp sem lesznek félelmetesek.”[8]

Krőzusnak e tanáccsal kettős szándéka volt: Egyrészt, a perzsa nagykirály haragját elfordítani a lüdökről, mert az ilyen élet még mindig jobb a rabszolgaságnál, másrészt, hogy a népére pusztulást hozandó minden lázadásnak elejét vegye. II. Kürosz hallgatott rá: Lefegyverezte a lüdöket, elvette harci ménjeiket, felmentette őket a hadviselés alól. Így rövidesen elszoktak a fegyverektől, el a harctól. Idővel elfeledték a régi időket, őseik nagy tetteit.

Ekképp lett a korábbi legharciasabb, legbátrabb lovasnépből a legelpuhultabb, élvhajhász népség, mely megérett a pusztulásra, ami be is következett. Még az erkölcsösnek igazán nem mondható görögök is lenézték őket. Kürosz II. parancsa jó talajra talált, hiszen a lüdök a harciasságuk mellett hajlamosak voltak a bujaságra. Korábbi királyaik sok bűnös szenvedélyt és nemi eltévelyedést parancsszóval erőltették a népre. A herélés lüdöknél szokásban volt. Az epheszoszi templomban a papok heréltek szolgáltak. Az istennő ünnepén extázisukban az ifjak saját magukat csonkították meg. hogy némely kereskedő, „széptermetű fiúkat kerített hatalmába, kiherélte, aztán elvitte Sarsdisba…[9], s jó pénzért eladta őket. A lüd leányoknak hozományukat összegyűjtendő Blatta (Mylitta/Astarté) istennőjük tiszteletére a templomcsarnokokban, ligetekben, áruba kellett bocsátaniuk magukat az idegeneknek, sőt a rabszolgáknak. Ez a babiloni szokást követi, miszerint a férjhezmenetelük előtt a hajadonoktól szüzességük feláldozását követelte. Blatta istennőt a leányok állig felfegyverkezve tánccal tisztelték.[10]

A perzsa király megengedte Krőzusnak, hogy a jósdához forduljon: „Nem szégyelli-e az isten, hogy Krőzust háborúra ösztökélte?” Püthia így felelt: „A kiszabott végzet elől az istenek sem menekülhetnek. Krőzus ötödik elődje, Güges bűnéért lakol, ki kézre kerítette az uralkodást, bár nem illette meg.”[11]

Krőzusnak megmaradt az élete. Vagyona egy részét megtarthatta. Lakhelye az Óperzsa Birodalom távoli részén fekvő Barka városa lett. Ott, ha nem is királyként, de királyhoz hasonlóan élhetett.  

Krőzus az óperzsa királynak adott jó tanácsával népe pusztulását ideig-óráig elodázta. Ám olyan erkölcsi fertőbe sodorta, melynek vége, ha nem is a „pokol”, de a maradéktalan eltűnés lett; hiszen a „a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Lüd-arameus kétnyelvű szöveg (Felső: lüd - A magyar rovásíráshoz hasoló.  Alsó: arameus - a héber elődnyelve. Jézus Krisztus nyelve az arámi volt!)[12]

 [1] Kenyeret és cirkuszjátékokat! – Deciumus Iunius Iuvenalis szatírái/Saturae,  Akadémiai K. Bp., 1964. 10.81.  

[2] Hérodotosz i. m. I. 53-55., 25-26. p.

[3] Hérodotosz i.m. I.76., 35. p.

[4] Hérodotosz i. m. I. 77- 80. 36-38. pp

[5] Hérodotosz i. m. I. 58., 40. p.

[6] Hérodotosz i.m. I. 88-90, 42-43. pp.

[7] Hérodotosz, III. 120.

[8] Hérodotosz i. m. I. 155-157., 67-68. pp.

[9] Hérodotosz i.m. III.48, 179. p. VIII.105. VIII.105, 126-127. pp.

[10] Pausanias: Description of Greece, B. Bell and Sons, London, 1912, Book Book IV. Chapter 31. 7., VII. Chapter 2, 4-5, 8-12. pp.

[11] Hérodotosz i. m. I. 90-92, 42-43. pp.

[12] Cook, Stanley A: A Lydian Aramaic Billingulal, The Journal of Hellenic Studies, 1917. 77.p.