Kis-Ázsiában az Égei-tenger partjától keletre, a Hermosz és a Meander folyó határolta termékeny területen, az ókori Hettita Birodalom részén volt a lydek/lüdok hazája. 

Az ókori Lydia/Lüdia térképe (ancientmoney.org)

Nagyon régi, nagyműveltségű, de ismeretlen eredetű nép volt. A XIX. századi történészek a lüdiaiakat szíriai és kisázsiai csoportra osztották. Névhasonlóság alapján az országnevüket Sémfia Lúd nevéből származtatták. A szíriai lüd népcsoportot sémitának tartják, míg a kisázsiaiakat fajilag nem tudják hova beosztani.[1] E bizonytalanságot a Biblia is tükrözi. Az Ószövetség Sém öt fia közül csak Arám és Arpaksád utódai nevét közli, Élámét, Assúrét és Lúdét nem.[2] A héber szent iratok szerzői a sémiták művelődésteremtő főségét kiemelendő mindhármójukat Sém fiai közé sorolták. 

1. Az ókori kis-ázsiai népek leghatalmasabb, legműveltebb „törzse”a lüd volt, ezért lett a héber szent iratokban Sém fia Lúd, a nyugati sémiták (lüdok) névadó törzsatyja.

2. Élam népe, az elamiták ősei, Susa első lakói nem voltak sémiták.

3. Asszíria eredeti lakossága szkítafajú lovasnép, kusita/szkíta származék volt. A sémiták gyarmatosként, kereskedőként tolakodtak közéjük, s vették át az uralmat.

A vállalkozó szellemű, kereskedő, iparűző lüd nép elsőként fedezte fel az arany „hatalmát”, és verte az első arany- és ezüstpénzt. A közhittel ellentétben a föníciaiak tanulták el a lüd néptől a pénz használatát, s nem fordítva.  Az ország mesés gazdagsága a természetes aranylelőhelyek kiaknázásán alapult.

Bikával hadakozó oroszlán (lüd aranypénz , Kr. e. 564/53-550/39, 20mm, 10.57 g, Sardes/Szardeisz – wildwinds.com)

 A boráról híres Tmolus/Timolus hegy sziklái hatalmas arany teléreket rejtettek. A Hermoszba ömlő Pactolosz/Pactolus, régi nevén Chryforrhoas (…forrás?) „mérhetetlen mennyiségű” aranyszemcsét mosott ki a földből. (Ugyanúgy mosták az aranyat, mint a Sziget- illetve a Csallóközben: Báránybőrt tartottak a  folyóba, s a beletapadt aranyszemcséket kirázták)  Feltalálták a gyapjúszövést és a festést. A tengerpart tele volt a festékalapanyagot tartalmazó bíborcsigákkal, hogy mártogathassák a „szomjas gyapjút phocaeai bíbor nedvbe.”[3] Rövidre nyírt szőnyegeik kedveltek voltak. Sáfrányból és nárdusból illatszereket, kenőcsöket tudtak készíteni. Nem igazán voltak tengerészek, mert tengerparti kikötőikre a görögök tették rá a kezüket; így a termékeiket káriai hajók szállították görögföldre. A szomszédos jónok a lüd súly- és mértékrendszert használta.[4] A görögök tőlük tanulták el lovasharcot. A kiváló lüd lovassereg furulyaszóval indult a csatába. A három- és húszhúros kithara[5] feltalálását is a lüdoknak tulajdonítják.

Kitharán játszó nőalak (vázakép, Kr. e. 440-430 – en.wikipedia.org)

Hosszú, lábig érő ruhát viseltek, átlátszó, jajvörösre festett inget, aranyszövésű öltözéket, fejkötő szalagot, puha bőrcipőt, fülönfüggőket hordtak.[6] Számos Lüdiából származó mesterségbeli tudás, felfedezés közvetlenül vagy föníciai közvetítéssel jutott el a görögökhöz, s onnan a rómaiakhoz.  Ám lüd nép műveltsége a görögökre nemcsak jótékonyan hatott, hanem káros szokásaikat, a tobzódást, a bujálkodást, a fényűzés és a tunyaságot is eltanulták.  

A lüdiai királyok és más előkelők gazdagsága a Paktólos-folyó aranyfövenyéből és a Tmólos-hegy aranybányáiból származott.[7]  A Kr.e. 6. században egy lüdiainak 300 q aranya volt, egy másik a szántóföldjeiből, rabszolgái munkájából, bányáiból és az aranymosásból hatalmas vagyont halmozott fel. Krőzus/Kroisos, lüd király mesés vagyonának, aranykincseinek híre máig tartja magát.[8]

Kezdetben Lüdiát Meonról, Phrygia és Lüdia első közös királyáról Meoniennek nevezték. Az országot, egymást váltva három más-más fajú családból származó királyok uralták. Még a trójai háború előtt az első az atüada/atyada, a következő a heraklida, végül a mermnada uralkodócsalád volt. Mind az ókori források, mind a későbbi feldolgozások egymásnak ellentmondóan közlik a lüdiai királyok sorát, ezért a továbbiakban Hérodotoszt és az Allgemeine Weltgeschichte[9] adatait követjük.

Lüd lovas (freskótöredék,  Régészeti Múzeum, Museum, Isztambul, fotó: Crawford H. Greenewalt – sardisexpedition.org)

Az első mesebeli uralkodó Zeus és Ma földanya fia, Manész. Mivel a  királyság apáról fiúra szállt, a fia Kotüsz következett. Midőn a jóltermő lüd földeket aszály, az embereket éhínség sújtotta Kotüszfia Atüsz, az ország névadójának, Lüdosznak az atyja[10]  „… sorshúzás útján két fia közül Lydost magánál tartotta. Tyrrhénost pedig a nép nagyobbik felével elküldte.” Az Appennin-félszigeten letelepedett lüd gyarmatosokat „a vezérük neve után tyrrhéneknek hívják, akiket „a rómaiak etruskoknak és tuskoknak neveznek”[11] A mai történetírás nemigen ügyel Hérodotosz, Strabón, Plutarkhosz közlésére, hogy az etruszkok a kisázsiai Lüdiából származnak, s hagyja a tévhitet: ismeretlen eredetűek, mondván Xanthos, lüd történetíró töredékes [!] munkája nem említ kivándorlást. A nyelvészek történészek szerint nem származhatnak Lüdiából, mert az etruszk toldalékoló, (mint a magyar,) a lüd meg hellén-fríg nyelv.

Kerek sátrat formázó etruszk ház-modell (agyar és bronz, Kr. e. 8. sz, Vulci, Museum of Art Genova – ancient.eu)

Lüdosz hetedik leszármazottja Jardanész, asszony-módra élt. Szerette az asszonyok társaságát, vígan font, és színes kelméket szőtt velük. A halála után a leánya [vagy a felesége], Omphalé uralkodott. Idegen férfiakkal szerelmeskedett, majd megölette mindegyiket. A lüd leányokat rabszolgákkal való hálásra kényszerítette. E királynő került kapcsolatba a Héraklésszel, a görög félistennel. Héraklész Zeusz fia, őrületében elkövetett feleség- és gyermekgyilkosság után sikeresen teljesítette a rászabott tizenkét feladatot. Bűnét az istenek mégsem bocsátották meg. Delphoiban azt a jóslatot kapta, hogy elfogják és eladják; így lett Omphalé női munkát végző rabszolgája. A királynő szerelmi viszonyt folytatott vele. Ruhát cserélt vele, átlátszó női öltözékbe bújtatta, felvette az oroszlánbőrét és hordta a buzogányát. A lüdiai pénzeken valóban látszik egy oroszlánbőrbe öltözött, íjjal felfegyverzett nőalak. A nászukból született „Alcaeus”, a huszonkét királyt számláló Héraklida uralkodóház őse. Argon, lüd király dicsekedett is, hogy a rabszolga Héraklész és Omphalé királynő utódja.[12] 

Omphalé és Herkules (dombormű. Kr. e. 2. sz. Régészeti Múzeum, Nápoly – hiveminer.com)

Omphalé és Héraklész viszonya kozmikus gyökerű lüd mítoszt idéz: Szándon, a lüd Napisten a Holdistennőt, elveszi a szüzességét, de mihelyst a szent egybekelés megtörténik, az isten engedi át magát a holdistennőnek, és jellemet cserél vele. A nő viseli a fegyvert, szakállt növeszt, a férj asszonyi munkát végez, és asszonyias jellemet ölt.[13] (Erre vezethető vissza a szakállas Istár babiloni kultusza.

A görög mitológiában Szándon helyébe Héraklész került, ezért a források a második lüd királyi házat hol Szándonidának, hol Héraklidának nevezik.

A nemek feladatkörének ilyetén összemosását, az asszonyias férfiasságot és a férfias nőiességet a régi görögök kezdetben igencsak elítélték. Korunkban is efféle folyamatnak lehetünk tanúi. Egyre inkább a nők veszik át a férfi szerepköröket; Beállnak a férfiak helyére. Ez a hanyatló, a leáldozóban levő társadalmak, műveltségek sajátja.

A 19. uralkodónál ideig-óráig megszakad a héraklidák sora. Árdiszt a rokona letaszította a trónról, így menekülnie kellett. A lüdiaiak nem nyugodtak bele szent királyuk elűzésébe és a trónbitorlót megölték. Követeket küldtek Cymébe Árdiszhoz, újra foglalja el ősei trónját.[14] A visszatért király jóindulattal és igazságosan kormányozott. Népének régóta nem voltak olyan jó napjai, mint alatta.

A VIII. században Kandaulész, az uralkodóház utolsó királya vigyázatlanságból veszítette el a trónját és az életét. E történetet az ókori szerzők nem egyöntetűen írják le, ám abban egyeznek, hogy a király gyilkosa kerül a trónra.

Kandaulész nagy bizalommal volt a testőréhez, Gyges/Gügészhez. Dicsekvően bizonygatta, hogy a felesége, a királyné a legszebb asszony a világon.”… nem hiszed, a mit én a feleségem szépségéről… mondok. Meztelenül kell… őt látnod! … A hálószobámba a nyitott ajtó mögé állítalak. Miközben vetkőzik módodban lesz őt látni. Az asszony észrevette a hálójából kiosonó Gygest, s megfogadta, bosszút áll. Mert a lüdiaiknál, s majd minden barbár népnél még a férfi is szégyenletesnek tartja, ha meztelenül látják, hát még az asszony! A királyné reggel hívatta Gygest: Választhatsz: vagy megölöd Kandaulest vagy te halsz meg! Gyges jobbnak látta, ha életben marad, ezért megölte a királyát. Így jutott feleséghez és királysághoz.  A gyilkosság hírére a lüd nép fegyvert fogott, hogy megbosszulja a királya halálát. E lázadásból kitűnik, hogy a lüdok nagyon ragaszkodtak Szándon napistenüktől származó uralkodóházukhoz, és nem akarták elfogadni egy jöttment királykodását. Gügész megnyerte a királyi testőrség támogatását, és az ellenfeleit eltette az útból. Mivel a királyt már nem támaszthatták fel a két fél megegyezett: Gügész csak akkor uralkodhat, ha az isten szava megerősíti. „A delphoi jósda Gyges királyságát megerősítette, de megmondta, e gyilkosságért az ötödik leszármazottja lakol meg.” Így került uralomra mermnádok dinasztiája.[15] 

Gügész megerősödvén megtámadta a tengerparti görög városokat, hogy Lüdiának kijárása legyen az Égei-tengerre, és sikerrel harcolt az országba betörő médek és a kimmer-szkíták ellen. A görög terjeszkedés feltartóztatására az utódai is komoly harcokat vívtak. Sikeresen megvédték Szárdészt a fővárosukat. Az idegen támadók, görögök, - célpontja „arany Szérdész” volt, ahova Kis-Ázsia gazdagsága folyt, és a lakóinak párját ritkító fényűző életet biztosított. 

Aliattész sírdombja (könyvillusztráció, Harmsworf History of the World, 1907 – lookandlearn.com)

A Gügész utódai, Árdisz, Szadiattész, és Aliattész alatt a lüdok a görög parti városok kivételével a Halis vizéig egész Kis-Ázsián uralkodtak. Alüattész (Kr. e. 610-560) királynak hadjárata valósította meg a tengerhez való kijutást, és a birodalom határait a Halüsz (=Halas?) folyóig terjesztette. Adófizetői lettek a frígek, a bithüniaiak, a paphlagonok, a müsziaiak és a károk. Ezen adókból, a Tmolosz és a Szipülosz hegy bányáiból, a Paktolosz arany fövenyéből Szárdész várában roppant kincset halmozott fel.  A lüdek háládatosan is emlékeztek vissza a „legigazságosabb és a legbölcsebb” királyukra. Ötvenhat évi uralkodása alatt a szerencsés kimenetelű háborúkkal népét Kis-Ázsia uraivá tette, békében pedig a birodalom ügyeit igazságosan intézte.

Szárdész lakosai a Hermosz vizén túli köves lapályon temették el nagy halottjukat. A Bin tepe (=ezer halom) mezőn a sok feltárt és feltáratlan sír legnagyobbikáról írja az ephesusi Hipponax: „Menj keresztül a lüdek területén, Alüattész sírja, Gügész emlékműve s oszlopa, s végre Attisz, a nagy király emlékjele mellett, a lemenő nap felé fordulva.” Hérodotosz, Xenophon is megemlékezik a lüd sírmezőről. 

Lüdia ekkoriban jól szervezett állam volt, kiváló haderővel és nagy kincsekkel rendelkezett. A lüd nép előtt ígéretes jövő állt volna, ha az ötödik királyra vonatkozó jóslat nem árnyékolta volna be. Alüattész nem Pantaleont, egy jóniai asszonnyal nemzett fiát jelölte ki utódjául, hanem a káriai asszony fiát, Krőzust. Ő volt a mermnád dinasztia ötödik királya. A Napisten jóslata szerint neki kellett bűnhődnie őse, Gügosz királygyilkosságáért.[16]

[1]Lenormant, François_Historie ancienne de l’Orient jusque aux guerre médiques, IX. ed. Paris, 1885, I. 290. p.  

[2] Szent Biblia, Bibliatársulat, Budapest [?],

[3] Ovidius: Átváltozások, Európa Kvk. Bp. 1982. VI. kv. 6-10,  Arachané , 6-10, 51. p. 

[4]Boeckh, August: Metrologische Untersuchungen über Gewichte, Münzfüße und Maße des Alterthums in ihrem Zusammenhange, Berlin Verlag von Veit u. Comp., 1838,76. p.

[5]  Plutarch: Moralia, (Gregorius.N.Bernardakis),  Teubner, Leipzig, 1895, 6,  (Pseudo-Plutarch: De musica)

[6] Xenophon: Anabaszisz, Európa Kvk. Bp. 1968, 95. p.  

[7] Strabón: Geographika, XIII. 3/5, 657. p.

[8] Boeckh, August: Staatshaushaltung des Athener , Verl. Reimer, Berlin, 1866. I. 9, 10 pp.

[9] Allgemeine Weltgeschichte, [Bd. 1-100], wierter Band, Troppau, 1785.

[10] Allgemeine Weltgeschichte i. m.280, 284-285 p.

[11] Strabón i. m. V. k. II/2. 243. p.

[12] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 290-291 pp.

[13] Lydus, Johannes Laurentius/Ioannes Lydus: De mensibus, Impensis ed. Weberi, Bonnae, [1837] IV. 46. 81. p.

[14] Heraclidae Pontici fragmenta de rébus publici, Koeler,  Halae Saxonium, Ex Officina Rengeriana, 1804.  12-13, 60. p.

[15] Hérodotosz történeti könyvei, MTA kiadványa, Budapest, 1892, I/7-14, 10-12 pp.

[16] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 294-296. pp.