Minden kedves Olvasómnak ez írással kívánok áldott Húsvéti Ünnepeket!

x

A kereszt általában két egymást metsző vonalból, gerendából, fémből alkotott alakzat. Önállóan vagy köralakú keretbe foglalva már a kőkorszakban is felbukkant. Különleges változata a kampós v. horogkereszt, azaz a szvasztika. Az őskorban Nap-, illetve tűzszimbólumként tisztelték. A szvasztika szinte minden őskori/ókori nép, maya, sumir, kínai, indiai stb. nép emlékeiben előfordul. A hasonlóság miatt összetévesztik a hitleri Németország hivatalos jelképével, a náci horogkereszttel.[1]  Pedig van köztük különbség. Míg a náci horogkereszt vége jobbra néz, addig az őskori szvasztika derékszögű vége jobbára balra.

u28pf0glqc1itzs8kfw8wvuhmh2t02hathlrqzbh8l4.jpg

 

Nap-jelképes tál (Samarra műveltség, Irak, Kr.e. 5500-4800, Pergamon Museum, Berlin-waa.ox.ac.uk)                                                                                                                                                       

Jézus „Krisztus halálának emlékére a keresztet már a legrégibb időkben szent jelképként tisztelték”[2] A IV. századtól, vagyis Nagy Konstantin bizánci császár uralkodása óta a kereszt a keresztényi türelem, a vigasz, a remény nyilvános és általános jelképe, a hívek nagy tiszteletben tartották. A német-római császári koronán, a katonák pajzsán és az érméken is megjelent.[3] 

 

konstantin_es_helena.jpg

Nagy Konstantin bizánci császár és az anyja, Helena császárné (XI. sz., Hosias Loucas -  aboutturkeyandmore.blogspot.com

 

A kereszténység jelképe az ókor legkegyetlenebb büntetőeszköze volt. A föníciaiak, a punok a rabszolgák, gonosztevők, szökevények kivégzéséhez, lassú kínhalálához használták. A punoktól került a görögökhöz, majd a rómaiakhoz.

A földbe állított és rögzített cölöpre (palum) húzták fel, fel a keresztgerendát (patibulum). és kb. 1/3-2/3 arányban szegezték fel. Kinyújtott karral, háttal erősítették rá az elítéltet.[4] A lábat rögzítették, utána mind a lábát, mind a kezét rászegezték. Enyhébb büntetés esetében felkötözték. A hagyomány szerint Jézus Krisztus keresztrefeszítése is hasonlóképpen történt, a mellette levő két latrot csak felkötözték a keresztre.[5]


jesus-christ-543.jpg 

Jézus keresztrefeszítése (Fra Angelico, 1430 - onelittleangel.com)

 

Cicero (Kr.e. 106-43) római szónok és író teljes mértékben elítélte e kivégzési módot: A legszörnyűbb és a legutálatosabb halálnem, mert a halálraítéltek, nem egyszerre, hanem csöppönként veszítik el az életüket.

A fordulat Nagy Konstantin (Kr.u. 272-337) bizánci császárnak a kereszt jegyében (In hoc signo vinces) kivívott győzelme után következett be. A császári zászló rúdjára (labarum) a régi sas helyére tűzte ki Krisztus monogramját, ez lett a keresztes zászló (vexillum crucis).[6] 

  valens.jpg

Vetranius és Nagy Konstantin, bizánci császár pénzérméje (sasos és Krisztus-monogrammos labarummal, zászlóval - en.wikipedia.org)

 

ducas_mihaly.jpg

Ducas VII. Mihály labarnummal, a tetején sem Krisztus monogramm, sem sas nincs (Magyar Szent Korona képei)

Az 1358-ban írt Képes Krónika képein követni lehet, hogy a régi hun-magyar jelképek mikor, melyik uralkodó idején cseréltettek fel a kereszttel. A hunok és a magyarok bejövetelekor még a fekete karvaly, vagyis a turul képe volt a pajzsokon. A magyar keresztény térítés idején pedig a német-bajor mintára megszervezett királyi hatalom jelképe a hordozható egyszerű latin kereszt. Ennek ellenére az I. István királyt ábrázoló miniatúrákon a pajzson és a zászlón hármashalmon álló kettőskereszt van. A XIV. sz-i Képes Krónika megírása idején a kettőskereszt már az elfogadott nemzeti jelképek egyike.

 attila_es_istvan.jpg

 

Álmos vezér turulos pajzzsal – I. István kettőskeresztes zászlóval és pajzzsal (Képes Krónika, 1358)

 

Az evangélium tanúsága[7] szerint Pilátus a zsidók nagy bosszúságára héberül, görögül és latinul írt táblát (causa v. titulus) helyeztetett a keresztre. E keskenyebb léc, a patibulum a fej feletti részére lett szegezve. A Golgota-ábrázolásokon Krisztus keresztjén levő feliratos keresztléc párhuzamos a keresztgerendával (patibulum), ami a keresztnek kettőskereszt formát kölcsönzött. A kereszt alsó ötödén levő keresztléc a felfeszített lábának megtámasztására szolgált. 

ereklyetarto.jpg

Ereklyetartó (sztaurotéka, XII. sz., bizánci munka, aranyozott ezüst fa alapú rekeszzománc, 35x25 cm, Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár; muvtor.btk.ppke.hu)

 

A francia, német olasz templomi levéltárakban számos feljegyzés utal arra, hogy a templomi kincsek bizánci v. görög eredetűek.[8] A Keletet megjárt katonák, papok stb. hozták magukkal vagy követjárások ajándékaiként kerültek Európába. 

 hulagu_kan.jpg

 A nesztorianus keresztény Hulagu, mongol kán és és az asszonya Doquz katun, karaita hercegnő  (Szír Biblia – ipfs.io)

 

A kettőskereszt a pápai és a császári udvar szertartások kelléke.   Nálunk először III. Béla pénzein fordult elő. Eleinte pajzs nélkül, 1190 táján már pajzsba foglalva valódi címerképként szerepel. Az alábbi érme „bizánci” hatást mutat, hiszen III. Béla Manuel bizánci császár udvarában nevelkedett, mint a császár örököse, vő-jelöltje. Ekkoriban Bizáncban a kettőskereszt már nem egyházi, hanem a keresztény császári hatalom jelképe. Magyarországon III. Béla cserélte fel a hordozható latin keresztet a bizánci kettőskereszttel, s ezzel a magyar királyi hatalmat a bizánci császári hatalom mellé állította.[9] Azóta a kettőskereszt mind a pénzeken, mind a pecséteken a magyar királyság következetesen használt jelvénye és címere.

  

denar.jpg 

III. Béla, magyar király kettőskeresztes dénárja (ezüst, Kr.u. 1189, eremtar.hupont.hu) 

 janos_pecsetje.jpg

 

 János király pecsétje (1530 körül)[10]

 

Az eddigiekből kitűnik, a magyar nemzeti jelképek egyike, a kettőskereszt Jézus keresztrefeszítésével függ össze. Ez a Kr.u. évtizedektől nagyjából rendben is van. Csakhogy a bizánci művészet e sajátos termékének eredete néhány évezreddel korábbra, a sumir korra nyúlik vissza.

A sumir-akkád pecséthengereken tűnik fel először a kettőskereszt ősképe egy vastagabb szárból kettéágazó virágos/bimbós ág. Az alanti pecséthenger-nyomaton levő férfialak kétfelé ágazó virágbimbós ágat tart a kezében, a háttérben fénykeresztes tornyos épület látszik.

   nimrod.jpg

Nimród (?) a fénytemplom előtt ( Kr.e. 2800 körül, akkád kor, pecséthenger-nyomat, töredék )

 

A két oldalágat növesztő szár volt a kettőskereszt eredője. Alig száz év alatt már írásjelként használták. A jel legrégibb formája két egymással párhuzamos függélyes (függőleges) vonal, melynek mindegyikéből egy-egy ágacska nyúlik ki.

  

jel_valt_1.jpg  

  1. A kétágazó ág kettőskereszt formájú írásjeggyé való alakulása

 

Az első írásjegy minden ókori, ékjeleket használó nép írásjegyei közt megvan. Olvasata általában PA vagy UGU (ág). 

Jelentése: elöljáró, hős, jogar, az ég felső régiója, folyamodó, elrendez stb.

A keresztény egyházi szertartásrend a kettőskeresztet jogarként is használta.

A PA a sumir városállam főpapja és uralkodója elnevezésének (PA.TE.SI) első jele. A sumiroknál az uralkodói és a főpapi hatalom egyetlen személy, az Istentől elrendelt „papkirály" kezében volt.  Ez nem azonos a szemita uralkodói feladatkörével, hiszen ő az Isten helytartója, istenként uralkodik. Az istentől elrendelt hatalommal rendelkező sumir uralkodóknak időről-időre kötelességük volt a ténykedéséről számot adniuk Istennek. A magyar Árpádházi-királyok (sőt a Meroving uralkodók is) ilyen szakrális (szentséges) hatalommal rendelkeztek. 

A  PA.TE.SI, más olvasattal  az I.SzA.AK  kifejezés ékjelei, olvasata és a jelentése:

 

pateszi.jpg 

 A PA.TE.SI jelentése „elöljáró, az éggel összekötő” magyarosabban: az éggel összekötő főség.  E kifejezés pontosan megfelel a papkirály feladatának, hogy kapcsolatot létesítsen az éggel, istennel. A magyar ember számtalanszor fohászkodik ekképpen istenhez: „Adná az ég!”

A másik olvasat az „is.sak.ku, asszír kifejezés. Magyar nyelvterületen, főleg Vas-megyében az ISZAK vezetéknév. A régiségben minden bizonnyal valamely főpapi feladatkörrel ellátott vezérnek lehetett a címe, ami mindmáig vezetéknévként őrződött meg.  A sumirok maradéka az I. és a II. asszír birodalomban élt. A megmaradt lakosság a III. Asszír Birodalomban lezajlott népirtás elől észak felé a szkítákhoz, azaz a hun-magyarokhoz menekült. Így került a magyar nyelvbe az „iszaku” kifejezés. E név bizonnyal összefüggésben van Ábrahám fiának Izsák (Isaak) nevével. Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot az Úrnak, vagyis kapcsolatot akart vele teremteni. A bibliai Izsák neve is beszélő név, hiszen őmiatta lépett kapcsolatba az Úr Ábrahámmal.  

A II. világháború után jónéhány évig tiltott volt a magyar nemzeti jelképeknek, a kettőskeresztnek, a hármashalomnak, a magyar címernek, a magyar Szent Koronának mindennemű ábrázolása, felidézése, sőt még az említése is. Ennek ellenére nem sikerült a magyarság emlékezetéből, hitéből kitörölni.  

 

[1] Heraldikai lexikon. Horogkereszt. – hu.wikibooks.org

[2] Révai Nagy Lexikona, XI. köt. Révai Testvérek, Bp. 1914. 512. p.

[3] Volbach, F. W.: La Croce, Biblioteca Apostolica Vatcano (Museo saero Vaticano), Roma, 1937, 1. p.

[4] Encyclopedia Italiana, Vol.1-35, Instituto dell’Encyclopedia Italiana, Roma, 1929-1937, Vol. XII. Croce címszó. 

[5] Nagy Konstantin, bizánci császár (272-337) törölte el.

[6] Fiuizanius, F. Augustinus: De ritu sanctissimae crucis romano pontofici praeferendae commentarius, Roma, 1592. 59.p.

[7] Szent Biblia, Bibliatársulat, Bp. Új Testamentum, János Evangélioma, 19. rész, 19., 119.p.

[8] Bárányné Oberschall Magda: Konstantinos Monomachos császár koronája = Archeologia Hungarica, XXI. Bp. 1937. 42. p.

[9] Hóman Bálint: Magyar pénztörténet -1000-1325, MTA, Bp. 1916., 4. p. 

[10] Szalay József–Baróti Lajos: A magyar nemzet története, I-IV. Lampel Róbert (Wodianer F.  és Fiai) R.T., Bp., 1895, III. köt.

A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatban sorjában bemutatom Kis-Ázsia azon ókori országait, népeit, népcsoportjait, amelyek emlékét a magyarság akár tanult ismeretei, akár a hagyományai révén megőrizte. Lesznek közöttük olyan népek is, amelyekről semmiféle írás, emlék nincs a magyar hagyományokban , de a történetüket olvasván a magyar ember érzései azt súgják, valami mégis összeköt bennünket velük.

x x x

 

nevtelen_19.jpg

Kilikia Kr. e. 102-től római provincia (topoi.org)

 

A Fekete- és az Égei-tenger között elterülő magas hegyekkel körülölelt fennsík Kis-Ázsia félszigete. Délkeleten, a hófedte Taurus-hegység alatt a tenger mentén húzódó keskeny, a Pyramus és Saros folyó torkolatánál kiöblösödő lapály a Szíriával szomszédos Kilikia. Lakói a kilixek (kilikiaiak).  Régente hypachajaiaknak hívták őket. Az elnevezés a régi lakosság nevének görögös változata. A régiségben az országot Khelek-nek hívták, legalábbis Pharnabazus, az achaimenida (óperzsa) királyi házzal vérrokon, Phrügia óperzsa (Kr.e. 435-378) helytartójának érméin így szerepel. Baaltars, kilikiai istenség képével veretett érmékkel fizette ki az egyiptomi szolgálatban levő görög zsoldosokat. Ezért feltehető, hogy II. Pharnabazus, nemcsak az egyiptomi hadsereg parancsnoka, majd Phrügia helytartója, hanem Kilikia satrapája is lehetett. (A helytartó értelemben használt satrapa szó eredetileg a sátor+apa összevonásából származik.[1])

 

tumblr_p03harrogi1tbghqao1_1280.jpg 

A tarsusi Baal/Heraklész (terrakotta fej - tumblr.com)

 

Baáltars, az óperzsák uralma alatt Tarsus városának "hivatalosított" védistene volt.  A név a Baál és Tarsus név összevonása. Jelentése: Tarsus-i Baál.  Az alábbi érmén Baál isten uralkodói pálcával a kezében ül a trónusán. Más érméken íjjal és kalászokat és szőlőfürtöt tartva ábrázolták.[2] Némelyik érmén sas is van mellette. A tarsusi Baál éppen olyan bíborruhát viselt, mint Melkart isten papja, a föníciai alapítású észak-afrikai Karthágóban. Baál/Melkartot munkálkodó és győzedelmes istennek képzelték, ki a pusztulásból új életet teremt. Legyőzi az Állatöv kártékony égi jeleit: Újra és újra visszavezeti a Napot a föld közeléből, a túlságos forróságból és a föld távolából, a téli hidegségből. Az élete magában a Nappályában testesül meg. Midőn a Nap a legforróbb sugarait küldi a Földre, vagyis az Oroszlán jegyében áll, Baál/Melkart napistennek az oroszlánt, az égető forróság jelképét kell legyőznie. A jó Napisten diadalmaskodik a rossz Napisten fölött, vagy a saját hevében önmagát kell elégetnie, hogy megifjodva újra szelídebb meleget küldhessen a Földre. Mikor a Nap a legtávolabb van a Földtől Baál isten alszik, vagy halott. [3]  A görögök forrásokban a semita népek oroszlánfékező istene, a föniciaiak Baálja, a tirusziak Melkartja, a tarsusiak Szándonja általában Heraklész néven szerepel. Nagyon sokszor az eredeti istennév feltüntetése nélkül! 

 

800px-pharnabazus_silver_stater_as_satrap_of_cilicia_379_374_bc_1.jpg

Kezében uralkodói pálcát tartó Baaltars, Tarsus, kilikiai város istene (ezüststater[4], British Museum, London – de.wikipedia.org) 

 

Az ókori Kilikia gazdag ország volt. A Taurus-hegység lejtőin kiváló lovakat tenyésztettek. A meredek hegyek védte termékeny lapályon jól termett a szőlő, a köles, a búza és az árpa. A tenger mentén sok védett, a kalózhajók megbúvására alkalmas kikötőhely és több kereskedőváros volt.

 

tarsus_city_street_tb_n123000.jpg

Ókori út (Tarsus, Kilikia - graecomuse.wordpress.com)

 

Az előidőkben a tengerpartot, nem sémita, hanem toldalékoló nyelvű barbár népek, a károkkal és lükiaiakkal rokon nagy és híres népcsoport, a khéta lakta. A bibliai időkben úgy nevezték e vidéket, hogy „a khéták partja”. A föníciaiak csak a XII-VIII. században telepedtek rájuk, éppúgy, mint a közeli Ciprus szigetére[5]; vonzotta őket Kilikia  gazdagsága, a kiváló hajófa, a vas és a rézbányák.[6] 

Az országot a föníciai fennhatóság idején Poszeidón fiának Agénór föníciai királynak a fiáról, Kilikszről (Cilix), Kilikiának nevezték[7], hiszen az ő nevéhez fűződik e terület gyarmatosítása. 

Kr. e. 900 körül a föníciaiak hatalmát az asszírok döntötték meg. A feliratok szerint a két legnagyobb várost, Anchiálét és a híres-nevezetes Tarsust II. Sargon, asszír király fia, Sanherib (Kr.e. 745-680) alapította. Ám valószínűbb, hogy az asszír megszállás e városokat már felépülve, szilárd falakkal körülvéve találta.[8] A helyi mítosz építőként a „Szíriából” érkezett Sandachust, vagyis Szándont említi.[9] (A Sandachus összetett név második része a „-chus” kusita kapcsolatot sejtet, hiszen Kis-Ázsiában évezredekig éltek kusita-szkíta népcsoportok. (A kus jelentése szkíta!) Spartacus, a róla elnevezett felkelés vezetője, a Kr.e. 71-ben megölt római rabszolga-gladiátor neve is szóösszetétel. A nevéből elhagyva a szókezdő görögös „s” betűt, marad a „parta-kus”. Eszerint Spartacus pártus-kus/szkíta lehetett[10]. Appianus[11]  szerint thrák volt, de lehetett szkíta is, hiszen az ókori Thrákia nemcsak Görögországgal, hanem a szkíták földjével is határos volt, s az átjárás természetes és közvetlen lehetett. (Az ókorban egyáltalán nem voltak szigorú országhatárok, mint a közelmúltban!)

Kiegészítés: Spartacus kusita-pártus volta mellett szól, hogy Kr. e. 101-ben Decebal a pártusok szövetségét kereste  a nagy ellenfél, Róma ellen. A pártusok el is indították a segítő csapatokat, de mire megérkeztek volna a rómaiak elfoglalták Daciát/Erdélyt. A pártus sereg visszafordult. Ám nagyonis elképzelhető, hogy a pártusok közül néhányan, talán nem is kevesen ottragadtak Erdélyben vagy Thrákiában, a mai Bulgáriában. Ott kerülhetett Spartacus is római fogságba. Mivel Thrákia területén esett fogságba, a római történetrók nemes egyszerűséggel a fogságbesés helyéről thráknak tüntették fel, holott nem voltak az.  (In: Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 60, 100. pp.) 

 tarsus.jpg

Tarsus látképe (bible-history.com)

Az asszír uralkodók a mindenkori hódítók szokásának megfelelően a felirataikban saját nagyságukat emelendő minden hírneves építményt, réges-régi várost stb. asszír alapításúaknak tüntettek fel. (Ugyanígy románosítják, szlávosítják a trianoni utód-országok a magyar területeken levő, magyar alapítású épületeket, várakat, sőt a törzsökös magyar főurakat, királyokat is.)

Az asszír hódítás során az asszír Szándon (görögül Heraklés) a lett a kilikiaiak főistene. Róla mondják: Kilikia városait kellett „szolgálnia”, vagyis az „istenség” feladatkörét betöltenie.[12]

Az országnak csak a Taurus lejtőin fekvő része, az un. Kleutherokilikia tudta magát megvédeni az asszír hódítástól. Diodorus Siculus[13] e terület szabadságát az amazonok hadjáratának tudja be.  

Kilikia a Kr.e. V. században már az óperzsák adófizetője. A tengerparti városok olyan gazdagok voltak, hogy száz háromevezős hajót állíthattak a hódítók szolgálatába. Évente 500 mázsa ezüst adót fizettek. Kilikia földjét őrző megszálló katonaság 140 lovat emésztett fel. Az év napjainak számával megegyezően 360 fehér lovat küldtek Dareiosz, perzsa királynak.[14] A régiségben mind a sumirok, mind Romulus és Remus korában egy esztendő 360 napot számlált. Ez volt a 60-as, a szexagezimális számrendszer alapja. Eszerint osztották fel a kört is 360 fokra.

A kilixek gyapjú kabátot és marhabőrből készült sisakot viseltek. A csatában a keményre szárított bőr páncélként védte a fejüket a sérülésektől. „Pajzs helyett ökörbőrből készült bozontos védőeszközt használtak.” Hajítódárdáik és kardjaik az egyiptomiakét formázták.[15]  

Az óperzsákkal való háborúskodás idején a forrásokban többször említtetik Syennesis[16], kilikiai király. Ez arra enged következtetni, hogy a Kr. e. VII. században Kilikiát saját honi királyai igazgatták.

Killikiát Kr. e. 200-100 között hódították meg a rómaiak. 

 

 bdbfa7adddf96ead9342186ead579d3a.png

Római kapu maradványa (Kilikia, XIX. századi kv. illusztráció[17] - followinghadrian.com)

 

[1] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai – a magyarság nemzetalkotói. Matrona, Győr, 2001. 158. p. 

[2] Movers F(ranz) K(arl): Religion und die Gottheiten der Phönizier, Eduard Weber, Bonn. 1841. Bd. I. 14. p.

[3] Movers i. m.  Bd. 1. 188-190 pp.  

[4] A stater ezüstből készült ókori görög pénznem. A Kr. e. 8. századtól Kr. u. 50-ig rúdként, majd érmeként használták.

[5] Movers, Die Phönizier, Geschichte der Colonien - Zweiten Bandes zweiten Theil, Ferd. Dümmler’s Buchhandlung, Berlin, 1850. Buch II., Cap. III. 129. p.  

[6] Movers i.m. Buch II.. Cap. IV. 168-169. pp.

[7] Hérodotosz Hérodotosz történeti könyvei, I-IX, Franklin Társulat, Budapest, 1892. VII. 91., 42. p. 

[8] Anabasis, I. 2., 21.

[9] Movers i. m. Buch II., Cap. III. 169. p.

[10] Brodersen, Kai: Wie Spartacus Bulgare wurde? Hermes, Buchhandlung, Berlin,  2011. Band., 139.,  267–269. pp. 

[11] Appian: The Histories of Appian - The civil Wars, I-V. Loeb Classical Library, Harvard Univ. Press, Cambridge,  1913. I.,116 p. (penelope.uchicago.edu)

[12] Movers F(ranz) K(arl) i. m. Buch II., Cap. IV. 169. p.

[13] Diodórosz Szikulosz/Diodorus Siculus, Bibliotheca Historica, Amstelodami, Sumptibus, Jacobi  Wetstenii, M.D.CCXLVI (1746), Vol. III. 55. p.  

[14] Hérodotosz i. m.  III. 90., 197. p. 

[15] Hérodotosz i. m. VII. 91., 42. p.

[16] Hérodotosz i. m. I. 74., V. 118., VII. 98,

[17] CARNE, John: Syria, The Holy Land, Asia Minor, &c. Fisher, Son &Co. London, 1836-1838.