A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatomban a magyarsággal rokon, sok esetben azonos, rég letűnt, hallomásból is alig ismert, toldalékoló nyelvű népeket idézek . Életútjuk, hanyatlásuk hasonló a magyarságéhoz. Mindegyik a hatalmas, életerős szkítasághoz, a kusita népességhez tartozott. A közép-ázsiai szkíta központtól való tér- és időbeli eltávolodás, továbbá a hódító sémita és indoeurópai népek műveltségbeli hatása miatt átformálódtak. Nyelvük kicserélődött, erkölcsük fellazult. Elszunnyadt bennük a hivatás- és a küldetéstudat. Megelégedtek az élet és a halál szabályos váltakozásával és közte a mindennapoknak a hódítók sugallta pillanatnyi élvezetével.

Kréta (freskó,  Minósz palotája, worldhistory.us)

Kréta legrégebbi lakosait a görögök eteokrétaiaknak nevezték. Leleg néven az Égei-tenger szigetvilágát, Rhodost, Szamost és Kioszt, a Kykládokat stb. népesítették be. Kereskedelmi telepeik/gyarmataik[1] voltak Kánaánban, Észak-Afrikában, a Kaukázusban, sőt a Fekete-tenger északi részén is. Őket nevezi a történelem károknak.

Kária (Heinrich Kiepert, Asia Citerior, Caria, 1903,  volkansadventures.com)

A népet a krétai lelegektől származó „Kár”-ról „Lydos”, a lyd/lüd és „Mysos”, a mys/müz nép ősatyjának testvéréről nevezték el.[2]

A károk kiváló hajósok és hírhedt kalózok, tengeri rablók voltak. A labirintusról elhíresült Minósz, Kréta uralkodója fékezte meg őket.[3] „Adót… nem fizettek; de ha Minosnak szüksége volt rájuk, megtöltötték hajóit emberekkel…, az időben a legnagyobb tekintélyre tettek szert az összes népek között…, mígnem a görögök elődei, a dórok és az iónok át nem szorították őket Kis-Ázsia partvidékére. Görög kézre kerültek a legjobb kikötőik. 

Mausolos, Kária achaimenida satrapájának szobra (Mausoleum, Halikarnassos – de wikipedia.org)

A károk története összefonódott a görögökével, végül teljesen elgörögösödtek.[4] A váltás nem ment vérontás nélkül. Az Athénból Káriába származott görög férfiak nem „vitték magukkal a feleségeiket a gyarmatba, hanem káriai asszonyokat vettek nőül, kiknek a szüleit leölték. E gyilkolás miatt a nők egymás közt megegyezve esküvel fogadták,… sohasem esznek egy asztalnál a férjeikkel, senki sem szólítja nevén urát, mert atyáikat, férjeiket, gyermekeiket leölték, [ám] e tettük után mégis velük élnek.”[5] A görög férfiemberek csapot-papot hátrahagyva indultak a útnak .  A családjukat, ha volt, hátrahagyták, miként a mai migránsok. Az új helyükön ha nem is családra, de asszonyra volt szükségük. Erőszakkal szereztek hát maguknak. Úgy tűnik,  e  régi recept ma is érvényes. Ugyanúgy,  ugyanolyan körülmények közepette.

Az ókori rómaiak nem tudták eldönteni, a károk „szárazföldi bennszülöttek, pelazgok avagy krétaiak-e”[6]. Ám abban egyeztek a görögökkel, hogy mind nyelvileg, mind fajilag barbárok voltak, csak a görög együttélés során változott meg a nyelvük[7]. Ám a vallásos életben a kár nyelv jóideig tartotta magát: Apollón napisten Théba-környéki jóshelyén nem görög, hanem barbár, vagyis „káriai nyelven szólt a jóslat”[8]

Az Eufrátesz és a Tigris folyam (biblestudy.org)

Az ókorban Örményország és Kappadókia határán is volt egy Kária. E terület volt a sumir agyagtáblákon említett Subartu. A kegyetlen és véres hódító, népirtó „I. Tiglatpilesar, asszír király hivatalos uralkodásának 2. évében, Kr. e. 1115-ben hadjáratot indított a „kusiták, későbbi nevükön a kurdok [?] széles földjének egy része, nevezetesen Kária ellen. Az égigérő vad hegyek közé [sémita-asszír] király eladdig nem lépett…” Hiába védekeztek a kusiták, az asszírok győztek…; 25 kár várost romboltak le…[9] 

A károk őshazája [?] Eufrátesz forrásvidéke lehetett, ahol egy néppé olvadtak össze a területet korábbi lakosaival, a khétákkal[10]. Az elődeik bevándorlóként érkeztek ide az afrikai és az arábiai Punt-országból.[11] A másik ág, a görögök által föníciainak nevezett népesség a Földközi-tenger keleti partvidékét népesítette be. [A Vízözön két részre szakította az etiópiai központú nagy Kusita Birodalmat. A Noé dédunokája, Khúsfia Put a Vörös-tenger afrikai oldalán Eritreát és a kis-ázsiai oldalon Arábia egy részét kapta. Így kerültek a kusiták Kis-Ázsiába. Nimród kusitái pedig az Oxus-folyó vidékére. Felhívom a figyelmet arra, hogy Khús és Nimród azonos személy. A „nimród” párducbőrrel felövezettet, tehát magas rangot, beosztást jelent, nem pedig személynevet.][12]

Az egyik kezében fokost, a másikban dárdát tartó labraundai Zeusz (bronzérme, 35 mm, Kr. e. 315 körül,  Mylasa, Kária, Törökország-esty.ancients.info) 

A káriai városok élén fejedelmek álltak. Az egyes helységeket szövetségi kötelék kapcsolta össze. Kr. e. 500. évről a károk gyűléséről tétetik említés, melyen meghányták-vetették miként vegyék fel a harcot a perzsa hódítók ellen. A vesztes csatát túlélt károk a „harczias Zeusnak a labraundai szentélyébe, egy nagy és felszentelt platán berekbe gyülekeztek…”, hogy „áldozatot mutassanak be a harczias Zeusznak”.[13] A nép a jobbjában harci bárdot (vagyis fokost), baljában lándzsát tartó „harcias” Zeusz szobra előtt áldozott. Ez istenséget a saját nyelvükön „Labrandeus”-nak hívták. A „labris” szó csatabárdot, a „deus” istent jelent. Jelentése: Fokos-isten. [A hun-magyarok egyik harci fegyvere is a fokos volt! ] 

Ilyen lehetett a Halikarnasszus-i mausoleum a világ 7 csodájának egyike (Kr. e. 350, rekonstrukció, orangesmile.com)

Halikarnasszus városában van Kária Kr. e. 377-353 közt uralkodó óperzsa satrapájának II. „Mausolos[nak a] síremléke, a világ hét csodájának egyike, …amelyet Artemisia királynő emeltetett a férje emlékére. A magyarul jól érthető satrapa kifejezés a „sátor” és az „apa” összevonásával jött létre. Jelentése: sátorapa, vagyis a sátorlakó nagycsalád feje.[14] 

A mausoleum romjai (orangesmile.com)

Hérodotosz okos szóval utasítja vissza a Salmakis forráshoz fűződő hiedelmet, miszerint „a belőle ivókat elpuhítja… Az emberek elpuhulásáért a levegőt vagy a vizet szokás okolni, pedig az elpuhulás oka … a gazdagság és a mértéktelen életmód.”[15]

A görögökkel való összeborulás előtt a károk bátor harcosok voltak. Kiváló fegyverzetüket a görögök lemásolták, átvették. A sisakjukra forgókat tettek, szíjjal látták el, hogy kényelmesebben lehessen viselni, vértjeikre színes képeket festettek. A pajzsukra fogókat tettek. Ők használtak először lábvértet.[16] A görögök bár sokat tanultak a károktól, mégis a krétaiakkal és a kappadókiaiakkal együtt a népnevük „k” kezdőbetűje alapján „három legrosszabb k” csúfnevet illesztették rájuk.[17]

Kerámiaedény alján levő „rovásírásos” felirat (Caria, Thessaloniki – livius.org)

A károk azt állítják, hogy mindig az Égei-tenger partvidékét lakták. Földjükön mindenféle jó megtermett, bőven volt szőlő, füge, olaj. Erdőiket-mezőiket buja növényzet borította. Jól éltek, s aki jól él, könnyen behódol. Így esett, hogy a káriaiakat, kik akkortájt semmiféle vitézi tettet nem vittek véghez” Kr. e. 548-ban Harpagos, II. Kürosz óperzsa uralkodó hadvezére szolgákká tette őket.[18] 

Szarkofág (részlet, Aphrodisziasz, Kária - hiveminer.com)

[1] Nem a mai értelemben vett gyarmat

[2] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Bp. 1893, I/171., 73. p. 

[3] Thukydides, M.T.A. kiadványa, Budapest, 1887, I.kv./8,6. p.   

[4] Hérodotosz i. m. I/172, 73. p.

[5] Hérodotosz i. m. I/145, 65. p.

[6] Pomponii Melae de chorographia libri tres, in Aedibus B.G. Teubneri, Lipsiae, MDCCCLXXX (1880), I/16, 19. p.

[7] Hérodotosz i. m. I. 172, 73. p.

[8] Hérodotosz i. m. VIII/135, 138. p.

[9] Hommel, Fritz: Geschichte Babyloniens uns Assyriens, Grote’sche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1885. 524. p.

[10] Brugsch-Bey, Heinrich: Geschichte Aegypten’s unter den Pharaonen, Hinrischs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1877. 334. p. és  Movers i. m. 288.p.

[11] Movers, F.C.: Die Phönizier, Vol. I-II, 1841-1856, Vol. II. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1856, 17-21, 78-81, 89 pp. (hivatk. Hérodotosz, Xenophon, Thukydides stb.)

[12] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2018, 11-14. pp.

[13] Hérodotosz i. m. V/119, 119. p.

[14] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 158. p.  

[15] Strabón i. m. XIV. kv. 2/16, 687. p.

[16] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Band, Traßler, Troppau, 1785, 323. p.

[17] Dr. Fáy Elek: A magyarok őshona, Ranschburg Gusztáv Könyvkereskedése, Budapest, 1910. 90. p. 

[18] Hérodotosz i. m. I/174, 75. p.