Kis-Ázsiában az Égei-tenger partjától keletre, a Hermosz és a Meander folyó határolta termékeny területen, az ókori Hettita Birodalom részén volt a lydek/lüdok hazája. 

lydia_map.jpg

Az ókori Lydia/Lüdia térképe (ancientmoney.org)

 

Nagyon régi, nagyműveltségű, de ismeretlen eredetű nép volt. A XIX. századi történészek a lüdiaiakat szíriai és kisázsiai csoportra osztották. Névhasonlóság alapján az országnevüket Sémfia Lúd nevéből származtatták. A szíriai lüd népcsoportot sémitának tartják, míg a kisázsiaiakat fajilag nem tudják hova beosztani.[1] E bizonytalanságot a Biblia is tükrözi. Az Ószövetség Sém öt fia közül csak Arám és Arpaksád utódai nevét közli, Élámét, Assúrét és Lúdét nem.[2] A héber szent iratok szerzői a sémiták művelődésteremtő főségét kiemelendő mindhármójukat Sém fiai közé sorolták. 

  1. Az ókori kis-ázsiai népek leghatalmasabb, legműveltebb „törzse”a lüd volt, ezért lett a héber szent iratokban Sém fia Lúd, a nyugati sémiták (lüdok) névadó törzsatyja.

  2. Élam népe, az elamiták ősei, Susa első lakói nem voltak sémiták.

  3. Asszíria eredeti lakossága szkítafajú lovasnép, kusita/szkíta származék volt. A sémiták gyarmatosként, kereskedőként tolakodtak közéjük, s vették át az uralmat.

A vállalkozó szellemű, kereskedő, iparűző lüd nép elsőként fedezte fel az arany „hatalmát”, és verte az első arany- és ezüstpénzt. A közhittel ellentétben a föníciaiak tanulták el a lüd néptől a pénz használatát, s nem fordítva.  Az ország mesés gazdagsága a természetes aranylelőhelyek kiaknázásán alapult.

2_sg3419.jpg

Bikával hadakozó oroszlán (lüd aranypénz , Kr. e. 564/53-550/39, 20mm, 10.57 g, Sardes/Szardeisz – wildwinds.com)

 

 A boráról híres Tmolus/Timolus hegy sziklái hatalmas arany teléreket rejtettek. A Hermoszba ömlő Pactolosz/Pactolus, régi nevén Chryforrhoas (…forrás?) „mérhetetlen mennyiségű” aranyszemcsét mosott ki a földből. (Ugyanúgy mosták az aranyat, mint a Sziget- illetve a Csallóközben: Báránybőrt tartottak a  folyóba, s a beletapadt aranyszemcséket kirázták)  Feltalálták a gyapjúszövést és a festést. A tengerpart tele volt a festékalapanyagot tartalmazó bíborcsigákkal, hogy mártogathassák a „szomjas gyapjút phocaeai bíbor nedvbe.”[3] Rövidre nyírt szőnyegeik kedveltek voltak. Sáfrányból és nárdusból illatszereket, kenőcsöket tudtak készíteni. Nem igazán voltak tengerészek, mert tengerparti kikötőikre a görögök tették rá a kezüket; így a termékeiket káriai hajók szállították görögföldre. A szomszédos jónok a lüd súly- és mértékrendszert használta.[4] A görögök tőlük tanulták el lovasharcot. A kiváló lüd lovassereg furulyaszóval indult a csatába. A három- és húszhúros kithara[5] feltalálását is a lüdoknak tulajdonítják.

 

800px-mousai_helikon_staatliche_antikensammlungen_schoen80_n1.jpg

Kitharán játszó nőalak (vázakép, Kr. e. 440-430 – en.wikipedia.org)

 

Hosszú, lábig érő ruhát viseltek, átlátszó, jajvörösre festett inget, aranyszövésű öltözéket, fejkötő szalagot, puha bőrcipőt, fülönfüggőket hordtak.[6] Számos Lüdiából származó mesterségbeli tudás, felfedezés közvetlenül vagy föníciai közvetítéssel jutott el a görögökhöz, s onnan a rómaiakhoz.  Ám lüd nép műveltsége a görögökre nemcsak jótékonyan hatott, hanem káros szokásaikat, a tobzódást, a bujálkodást, a fényűzés és a tunyaságot is eltanulták.  

A lüdiai királyok és más előkelők gazdagsága a Paktólos-folyó aranyfövenyéből és a Tmólos-hegy aranybányáiból származott.[7]  A Kr.e. 6. században egy lüdiainak 300 q aranya volt, egy másik a szántóföldjeiből, rabszolgái munkájából, bányáiból és az aranymosásból hatalmas vagyont halmozott fel. Krőzus/Kroisos, lüd király mesés vagyonának, aranykincseinek híre máig tartja magát.[8]

Kezdetben Lüdiát Meonról, Phrygia és Lüdia első közös királyáról Meoniennek nevezték. Az országot, egymást váltva három más-más fajú családból származó királyok uralták. Még a trójai háború előtt az első az atüada/atyada, a következő a heraklida, végül a mermnada uralkodócsalád volt. Mind az ókori források, mind a későbbi feldolgozások egymásnak ellentmondóan közlik a lüdiai királyok sorát, ezért a továbbiakban Hérodotoszt és az Allgemeine Weltgeschichte[9] adatait követjük.

 

400579168.jpg

Lüd lovas (freskótöredék,  Régészeti Múzeum, Museum, Isztambul, fotó: Crawford H. Greenewalt – sardisexpedition.org)

 

Az első mesebeli uralkodó Zeus és Ma földanya fia, Manész. Mivel a  királyság apáról fiúra szállt, a fia Kotüsz következett. Midőn a jóltermő lüd földeket aszály, az embereket éhínség sújtotta Kotüszfia Atüsz, az ország névadójának, Lüdosznak az atyja[10]  „… sorshúzás útján két fia közül Lydost magánál tartotta. Tyrrhénost pedig a nép nagyobbik felével elküldte.” Az Appennin-félszigeten letelepedett lüd gyarmatosokat „a vezérük neve után tyrrhéneknek hívják, akiket „a rómaiak etruskoknak és tuskoknak neveznek”[11] A mai történetírás nemigen ügyel Hérodotosz, Strabón, Plutarkhosz közlésére, hogy az etruszkok a kisázsiai Lüdiából származnak, s hagyja a tévhitet: ismeretlen eredetűek, mondván Xanthos, lüd történetíró töredékes [!] munkája nem említ kivándorlást. A nyelvészek történészek szerint nem származhatnak Lüdiából, mert az etruszk toldalékoló, (mint a magyar,) a lüd meg hellén-fríg nyelv.

6306.jpg 

Kerek sátrat formázó etruszk ház-modell (agyar és bronz, Kr. e. 8. sz, Vulci, Museum of Art Genova – ancient.eu)

 

Lüdosz hetedik leszármazottja Jardanész, asszony-módra élt. Szerette az asszonyok társaságát, vígan font, és színes kelméket szőtt velük. A halála után a leánya [vagy a felesége], Omphalé uralkodott. Idegen férfiakkal szerelmeskedett, majd megölette mindegyiket. A lüd leányokat rabszolgákkal való hálásra kényszerítette. E királynő került kapcsolatba a Héraklésszel, a görög félistennel. Héraklész Zeusz fia, őrületében elkövetett feleség- és gyermekgyilkosság után sikeresen teljesítette a rászabott tizenkét feladatot. Bűnét az istenek mégsem bocsátották meg. Delphoiban azt a jóslatot kapta, hogy elfogják és eladják; így lett Omphalé női munkát végző rabszolgája. A királynő szerelmi viszonyt folytatott vele. Ruhát cserélt vele, átlátszó női öltözékbe bújtatta, felvette az oroszlánbőrét és hordta a buzogányát. A lüdiai pénzeken valóban látszik egy oroszlánbőrbe öltözött, íjjal felfegyverzett nőalak. A nászukból született „Alcaeus”, a huszonkét királyt számláló Héraklida uralkodóház őse. Argon, lüd király dicsekedett is, hogy a rabszolga Héraklész és Omphalé királynő utódja.[12] 

 

42221873105_2fef812cdc_b.jpg

Omphalé és Herkules (dombormű. Kr. e. 2. sz. Régészeti Múzeum, Nápoly – hiveminer.com)

 

Omphalé és Héraklész viszonya kozmikus gyökerű lüd mítoszt idéz: Szándon, a lüd Napisten a Holdistennőt, elveszi a szüzességét, de mihelyst a szent egybekelés megtörténik, az isten engedi át magát a holdistennőnek, és jellemet cserél vele. A nő viseli a fegyvert, szakállt növeszt, a férj asszonyi munkát végez, és asszonyias jellemet ölt.[13] (Erre vezethető vissza a szakállas Istár babiloni kultusza.

A görög mitológiában Szándon helyébe Héraklész került, ezért a források a második lüd királyi házat hol Szándonidának, hol Héraklidának nevezik.

A nemek feladatkörének ilyetén összemosását, az asszonyias férfiasságot és a férfias nőiességet a régi görögök kezdetben igencsak elítélték. Korunkban is efféle folyamatnak lehetünk tanúi. Egyre inkább a nők veszik át a férfi szerepköröket; Beállnak a férfiak helyére. Ez a hanyatló, a leáldozóban levő társadalmak, műveltségek sajátja.

A 19. uralkodónál ideig-óráig megszakad a héraklidák sora. Árdiszt a rokona letaszította a trónról, így menekülnie kellett. A lüdiaiak nem nyugodtak bele szent királyuk elűzésébe és a trónbitorlót megölték. Követeket küldtek Cymébe Árdiszhoz, újra foglalja el ősei trónját.[14] A visszatért király jóindulattal és igazságosan kormányozott. Népének régóta nem voltak olyan jó napjai, mint alatta.

A VIII. században Kandaulész, az uralkodóház utolsó királya vigyázatlanságból veszítette el a trónját és az életét. E történetet az ókori szerzők nem egyöntetűen írják le, ám abban egyeznek, hogy a király gyilkosa kerül a trónra.

Kandaulész nagy bizalommal volt a testőréhez, Gyges/Gügészhez. Dicsekvően bizonygatta, hogy a felesége, a királyné a legszebb asszony a világon.”… nem hiszed, a mit én a feleségem szépségéről… mondok. Meztelenül kell… őt látnod! … A hálószobámba a nyitott ajtó mögé állítalak. Miközben vetkőzik módodban lesz őt látni. Az asszony észrevette a hálójából kiosonó Gygest, s megfogadta, bosszút áll. Mert a lüdiaiknál, s majd minden barbár népnél még a férfi is szégyenletesnek tartja, ha meztelenül látják, hát még az asszony! A királyné reggel hívatta Gygest: Választhatsz: vagy megölöd Kandaulest vagy te halsz meg! Gyges jobbnak látta, ha életben marad, ezért megölte a királyát. Így jutott feleséghez és királysághoz.  A gyilkosság hírére a lüd nép fegyvert fogott, hogy megbosszulja a királya halálát. E lázadásból kitűnik, hogy a lüdok nagyon ragaszkodtak Szándon napistenüktől származó uralkodóházukhoz, és nem akarták elfogadni egy jöttment királykodását. Gügész megnyerte a királyi testőrség támogatását, és az ellenfeleit eltette az útból. Mivel a királyt már nem támaszthatták fel a két fél megegyezett: Gügész csak akkor uralkodhat, ha az isten szava megerősíti. „A delphoi jósda Gyges királyságát megerősítette, de megmondta, e gyilkosságért az ötödik leszármazottja lakol meg.” Így került uralomra mermnádok dinasztiája.[15] 

Gügész megerősödvén megtámadta a tengerparti görög városokat, hogy Lüdiának kijárása legyen az Égei-tengerre, és sikerrel harcolt az országba betörő médek és a kimmer-szkíták ellen. A görög terjeszkedés feltartóztatására az utódai is komoly harcokat vívtak. Sikeresen megvédték Szárdészt a fővárosukat. Az idegen támadók, görögök, - célpontja „arany Szérdész” volt, ahova Kis-Ázsia gazdagsága folyt, és a lakóinak párját ritkító fényűző életet biztosított. 

 

m819180-02-88_tumulus-of-alyattes-king-of-lydia.jpg

Aliattész sírdombja (könyvillusztráció, Harmsworf History of the World, 1907 – lookandlearn.com)

 

A Gügész utódai, Árdisz, Szadiattész, és Aliattész alatt a lüdok a görög parti városok kivételével a Halis vizéig egész Kis-Ázsián uralkodtak. Alüattész (Kr. e. 610-560) királynak hadjárata valósította meg a tengerhez való kijutást, és a birodalom határait a Halüsz (=Halas?) folyóig terjesztette. Adófizetői lettek a frígek, a bithüniaiak, a paphlagonok, a müsziaiak és a károk. Ezen adókból, a Tmolosz és a Szipülosz hegy bányáiból, a Paktolosz arany fövenyéből Szárdész várában roppant kincset halmozott fel.  A lüdek háládatosan is emlékeztek vissza a „legigazságosabb és a legbölcsebb” királyukra. Ötvenhat évi uralkodása alatt a szerencsés kimenetelű háborúkkal népét Kis-Ázsia uraivá tette, békében pedig a birodalom ügyeit igazságosan intézte.

Szárdész lakosai a Hermosz vizén túli köves lapályon temették el nagy halottjukat. A Bin tepe (=ezer halom) mezőn a sok feltárt és feltáratlan sír legnagyobbikáról írja az ephesusi Hipponax: „Menj keresztül a lüdek területén, Alüattész sírja, Gügész emlékműve s oszlopa, s végre Attisz, a nagy király emlékjele mellett, a lemenő nap felé fordulva.” Hérodotosz, Xenophon is megemlékezik a lüd sírmezőről. 

Lüdia ekkoriban jól szervezett állam volt, kiváló haderővel és nagy kincsekkel rendelkezett. A lüd nép előtt ígéretes jövő állt volna, ha az ötödik királyra vonatkozó jóslat nem árnyékolta volna be. Alüattész nem Pantaleont, egy jóniai asszonnyal nemzett fiát jelölte ki utódjául, hanem a káriai asszony fiát, Krőzust. Ő volt a mermnád dinasztia ötödik királya. A Napisten jóslata szerint neki kellett bűnhődnie őse, Gügosz királygyilkosságáért.[16]

 

[1]Lenormant, François_Historie ancienne de l’Orient jusque aux guerre médiques, IX. ed. Paris, 1885, I. 290. p.  

[2] Szent Biblia, Bibliatársulat, Budapest [?],

[3] Ovidius: Átváltozások, Európa Kvk. Bp. 1982. VI. kv. 6-10,  Arachané , 6-10, 51. p. 

[4]Boeckh, August: Metrologische Untersuchungen über Gewichte, Münzfüße und Maße des Alterthums in ihrem Zusammenhange, Berlin Verlag von Veit u. Comp., 1838,76. p.

[5]  Plutarch: Moralia, (Gregorius.N.Bernardakis),  Teubner, Leipzig, 1895, 6,  (Pseudo-Plutarch: De musica)

[6] Xenophon: Anabaszisz, Európa Kvk. Bp. 1968, 95. p.  

[7] Strabón: Geographika, XIII. 3/5, 657. p.

[8] Boeckh, August: Staatshaushaltung des Athener , Verl. Reimer, Berlin, 1866. I. 9, 10 pp.

[9] Allgemeine Weltgeschichte, [Bd. 1-100], wierter Band, Troppau, 1785.

[10] Allgemeine Weltgeschichte i. m.280, 284-285 p.

[11] Strabón i. m. V. k. II/2. 243. p.

[12] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 290-291 pp.

[13] Lydus, Johannes Laurentius/Ioannes Lydus: De mensibus, Impensis ed. Weberi, Bonnae, [1837] IV. 46. 81. p.

[14] Heraclidae Pontici fragmenta de rébus publici, Koeler,  Halae Saxonium, Ex Officina Rengeriana, 1804.  12-13, 60. p.

[15] Hérodotosz történeti könyvei, MTA kiadványa, Budapest, 1892, I/7-14, 10-12 pp.

[16] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 294-296. pp.

A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatomban a magyarsággal rokon, sok esetben azonos, rég letűnt, hallomásból is alig ismert, toldalékoló nyelvű népeket idézek . Életútjuk, hanyatlásuk hasonló a magyarságéhoz. Mindegyik a hatalmas, életerős szkítasághoz, a kusita népességhez tartozott. A közép-ázsiai szkíta központtól való tér- és időbeli eltávolodás, továbbá a hódító sémita és indoeurópai népek műveltségbeli hatása miatt átformálódtak. Nyelvük kicserélődött, erkölcsük fellazult. Elszunnyadt bennük a hivatás- és a küldetéstudat. Megelégedtek az élet és a halál szabályos váltakozásával és közte a mindennapoknak a hódítók sugallta pillanatnyi élvezetével.

 

2_minoan-crete-island-life-of-the-ancient-minoan-civilization.jpg

Kréta (freskó,  Minósz palotája, worldhistory.us)

 

Kréta legrégebbi lakosait a görögök eteokrétaiaknak nevezték. Leleg néven az Égei-tenger szigetvilágát, Rhodost, Szamost és Kioszt, a Kykládokat stb. népesítették be. Kereskedelmi telepeik/gyarmataik[1] voltak Kánaánban, Észak-Afrikában, a Kaukázusban, sőt a Fekete-tenger északi részén is. Őket nevezi a történelem károknak.

 

1_heinrich_kiepert_asia_citerior_caria_-e1454321826721.jpg

Kária (Heinrich Kiepert, Asia Citerior, Caria, 1903,  volkansadventures.com)

 

A népet a krétai lelegektől származó „Kár”-ról „Lydos”, a lyd/lüd és „Mysos”, a mys/müz nép ősatyjának testvéréről nevezték el.[2]

A károk kiváló hajósok és hírhedt kalózok, tengeri rablók voltak. A labirintusról elhíresült Minósz, Kréta uralkodója fékezte meg őket.[3] „Adót… nem fizettek; de ha Minosnak szüksége volt rájuk, megtöltötték hajóit emberekkel…, az időben a legnagyobb tekintélyre tettek szert az összes népek között…, mígnem a görögök elődei, a dórok és az iónok át nem szorították őket Kis-Ázsia partvidékére. Görög kézre kerültek a legjobb kikötőik. 

 

800px-maussollos.jpg

Mausolos, Kária achaimenida satrapájának szobra (Mausoleum, Halikarnassos – de wikipedia.org)

 

A károk története összefonódott a görögökével, végül teljesen elgörögösödtek.[4] A váltás nem ment vérontás nélkül. Az Athénból Káriába származott görög férfiak nem „vitték magukkal a feleségeiket a gyarmatba, hanem káriai asszonyokat vettek nőül, kiknek a szüleit leölték. E gyilkolás miatt a nők egymás közt megegyezve esküvel fogadták,… sohasem esznek egy asztalnál a férjeikkel, senki sem szólítja nevén urát, mert atyáikat, férjeiket, gyermekeiket leölték, [ám] e tettük után mégis velük élnek.”[5] A görög férfiemberek csapot-papot hátrahagyva indultak a útnak .  A családjukat, ha volt, hátrahagyták, miként a mai migránsok. Az új helyükön ha nem is családra, de asszonyra volt szükségük. Erőszakkal szereztek hát maguknak. Úgy tűnik,  e  régi recept ma is érvényes. Ugyanúgy,  ugyanolyan körülmények közepette.

Az ókori rómaiak nem tudták eldönteni, a károk „szárazföldi bennszülöttek, pelazgok avagy krétaiak-e”[6]. Ám abban egyeztek a görögökkel, hogy mind nyelvileg, mind fajilag barbárok voltak, csak a görög együttélés során változott meg a nyelvük[7]. Ám a vallásos életben a kár nyelv jóideig tartotta magát: Apollón napisten Théba-környéki jóshelyén nem görög, hanem barbár, vagyis „káriai nyelven szólt a jóslat”[8]

 

euphrates-tigris-valley-map.jpg

Az Eufrátesz és a Tigris folyam (biblestudy.org)

 

Az ókorban Örményország és Kappadókia határán is volt egy Kária. E terület volt a sumir agyagtáblákon említett Subartu. A kegyetlen és véres hódító, népirtó „I. Tiglatpilesar, asszír király hivatalos uralkodásának 2. évében, Kr. e. 1115-ben hadjáratot indított a „kusiták, későbbi nevükön a kurdok [?] széles földjének egy része, nevezetesen Kária ellen. Az égigérő vad hegyek közé [sémita-asszír] király eladdig nem lépett…” Hiába védekeztek a kusiták, az asszírok győztek…; 25 kár várost romboltak le…[9] 

A károk őshazája [?] Eufrátesz forrásvidéke lehetett, ahol egy néppé olvadtak össze a területet korábbi lakosaival, a khétákkal[10]. Az elődeik bevándorlóként érkeztek ide az afrikai és az arábiai Punt-országból.[11] A másik ág, a görögök által föníciainak nevezett népesség a Földközi-tenger keleti partvidékét népesítette be. [A Vízözön két részre szakította az etiópiai központú nagy Kusita Birodalmat. A Noé dédunokája, Khúsfia Put a Vörös-tenger afrikai oldalán Eritreát és a kis-ázsiai oldalon Arábia egy részét kapta. Így kerültek a kusiták Kis-Ázsiába. Nimród kusitái pedig az Oxus-folyó vidékére. Felhívom a figyelmet arra, hogy Khús és Nimród azonos személy. A „nimród” párducbőrrel felövezettet, tehát magas rangot, beosztást jelent, nem pedig személynevet.][12]

 

 11_getaa307_12.jpg

Az egyik kezében fokost, a másikban dárdát tartó labraundai Zeusz (bronzérme, 35 mm, Kr. e. 315 körül,  Mylasa, Kária, Törökország-esty.ancients.info) 

 

A káriai városok élén fejedelmek álltak. Az egyes helységeket szövetségi kötelék kapcsolta össze. Kr. e. 500. évről a károk gyűléséről tétetik említés, melyen meghányták-vetették miként vegyék fel a harcot a perzsa hódítók ellen. A vesztes csatát túlélt károk a „harczias Zeusnak a labraundai szentélyébe, egy nagy és felszentelt platán berekbe gyülekeztek…”, hogy „áldozatot mutassanak be a harczias Zeusznak”.[13] A nép a jobbjában harci bárdot (vagyis fokost), baljában lándzsát tartó „harcias” Zeusz szobra előtt áldozott. Ez istenséget a saját nyelvükön „Labrandeus”-nak hívták. A „labris” szó csatabárdot, a „deus” istent jelent. Jelentése: Fokos-isten. [A hun-magyarok egyik harci fegyvere is a fokos volt! ] 

 

7_halikarnas-mozolesi_1.jpg

Ilyen lehetett a Halikarnasszus-i mausoleum a világ 7 csodájának egyike (Kr. e. 350, rekonstrukció, orangesmile.com)

 

Halikarnasszus városában van Kária Kr. e. 377-353 közt uralkodó óperzsa satrapájának II. „Mausolos[nak a] síremléke, a világ hét csodájának egyike, …amelyet Artemisia királynő emeltetett a férje emlékére. A magyarul jól érthető satrapa kifejezés a „sátor” és az „apa” összevonásával jött létre. Jelentése: sátorapa, vagyis a sátorlakó nagycsalád feje.[14] 

 

 9_a_mausoleum_romjaihalikarnas-mozolesi_2.jpg

A mausoleum romjai (orangesmile.com)

 

Hérodotosz okos szóval utasítja vissza a Salmakis forráshoz fűződő hiedelmet, miszerint „a belőle ivókat elpuhítja… Az emberek elpuhulásáért a levegőt vagy a vizet szokás okolni, pedig az elpuhulás oka … a gazdagság és a mértéktelen életmód.”[15]

A görögökkel való összeborulás előtt a károk bátor harcosok voltak. Kiváló fegyverzetüket a görögök lemásolták, átvették. A sisakjukra forgókat tettek, szíjjal látták el, hogy kényelmesebben lehessen viselni, vértjeikre színes képeket festettek. A pajzsukra fogókat tettek. Ők használtak először lábvértet.[16] A görögök bár sokat tanultak a károktól, mégis a krétaiakkal és a kappadókiaiakkal együtt a népnevük „k” kezdőbetűje alapján „három legrosszabb k” csúfnevet illesztették rájuk.[17]

 

carian_inscr_mus_theski.jpg

Kerámiaedény alján levő „rovásírásos” felirat (Caria, Thessaloniki – livius.org)

 

A károk azt állítják, hogy mindig az Égei-tenger partvidékét lakták. Földjükön mindenféle jó megtermett, bőven volt szőlő, füge, olaj. Erdőiket-mezőiket buja növényzet borította. Jól éltek, s aki jól él, könnyen behódol. Így esett, hogy a káriaiakat, kik akkortájt semmiféle vitézi tettet nem vittek véghez” Kr. e. 548-ban Harpagos, II. Kürosz óperzsa uralkodó hadvezére szolgákká tette őket.[18] 

 

3_13584152414_07c0a9be5e_b.jpg

Szarkofág (részlet, Aphrodisziasz, Kária - hiveminer.com)

 

[1] Nem a mai értelemben vett gyarmat

[2] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Bp. 1893, I/171., 73. p. 

[3] Thukydides, M.T.A. kiadványa, Budapest, 1887, I.kv./8,6. p.   

[4] Hérodotosz i. m. I/172, 73. p.

[5] Hérodotosz i. m. I/145, 65. p.

[6] Pomponii Melae de chorographia libri tres, in Aedibus B.G. Teubneri, Lipsiae, MDCCCLXXX (1880), I/16, 19. p.

[7] Hérodotosz i. m. I. 172, 73. p.

[8] Hérodotosz i. m. VIII/135, 138. p.

[9] Hommel, Fritz: Geschichte Babyloniens uns Assyriens, Grote’sche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1885. 524. p.

[10] Brugsch-Bey, Heinrich: Geschichte Aegypten’s unter den Pharaonen, Hinrischs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1877. 334. p. és  Movers i. m. 288.p.

[11] Movers, F.C.: Die Phönizier, Vol. I-II, 1841-1856, Vol. II. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1856, 17-21, 78-81, 89 pp. (hivatk. Hérodotosz, Xenophon, Thukydides stb.)

[12] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2018, 11-14. pp.

[13] Hérodotosz i. m. V/119, 119. p.

[14] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 158. p.  

[15] Strabón i. m. XIV. kv. 2/16, 687. p.

[16] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Band, Traßler, Troppau, 1785, 323. p.

[17] Dr. Fáy Elek: A magyarok őshona, Ranschburg Gusztáv Könyvkereskedése, Budapest, 1910. 90. p. 

[18] Hérodotosz i. m. I/174, 75. p.