Ez írás bemutatja, hogy a hódító parancsszavára az eladdig bátor, fegyverforgató, szabadságszerető nép önérzete tartása, ősi szokásai miként váltak semmivé. A jó élet, a harciasság mindennemű kiiktatása, a nemi eltévelyedés és az állandó szórakoztatás/szórakozás révén az idegen érdekeket kiszolgálók irányította nép akaratnélküli, degenerált bábként eltűnt, szinte a „saját akaratából” felszívódott. II. Kürosz leleménye óta a népek leigázásának, eltüntetésének lassú, de eredményes módszere a „panem et circensés”.[1] Ez elvnek a mai magyarság is szenvedő részese.

Krőzust, Lüdia királyát hatalma tetőpontján érte utol a végzete, magasra jutott, nagyot zuhant. Szolón jövőbelátása betelesedett.  

 

5be2e42595c25.jpg 

Krőzus (?) (mázas tál - factsanddetails.com)

 

Krőzus értesülvén, hogy II. Kürosz, az Óperzsa Birodalom megalapítója nagyatyja, Asztüagész, méd király trónját elfoglalta, birodalmát perzsa tartománnyá tette, mérlegelte, hadat indítson-e a perzsák ellen. Krőzusnak Lüdia királyaként semmi baja nem volt a perzsákkal, rokonként, sógorkén igen, hiszen a testvérnénje, Arüénisz, a méd király felesége volt.

A végzettől vezérelve jósdákhoz fordult: „Menjen-e Krőzus háborúba a perzsák ellen…?” Két jósda majdnem azonos válaszáról emlékeznek a források: „Hadat víva a perzsák ellen, egy nagy birodalmat fog elpusztítani…” Ám azt nem közölték, melyik birodalmat. Krőzus úgy vélte, a perzsákét. Saját országa elvesztését számításba sem vette.


220px-delphi_tripod.jpg

 Háromlábú „harang-kráter” fölé hajló Püthia (részlet, Kr. e. 330, Régészeti Múzeum, Delphi – en.wikipedia.org)

 

Újabb kérdéssel fordult a Delphoi-i jósdához: „Uralma sokáig áll-e fenn?” Püthia ekképp válaszolt: „Ha az öszvér lesz Média királya, akkor menekülj,… ne állj meg, és ne szégyellj gyáva lenni!” A jóslat hallatán Krőzus így okoskodott: „A médeken ember helyett soha nem uralkodik öszvér,  így az utódai soha veszítik el az uralmukat.”[2]

Krőzus rosszul értelmezte Püthia szavait, mert az öszvér a méd királylány és a perzsa szolga felemás nászból született II. Kürosz volt. 

 

lydian_235x0-is-pid6677.jpg 

Ajándékot vivő lüd férfi (részlet, Apadana-i palota lépcsőfeljárója, Persepolis –livius.org)

 

Krőzus hadai átkeltek a lüd-perzsa határfolyón, a Halison (Halas) és betörtek az Óperzsa Birodalomhoz tartozó Kappadókiába. Ártatlan lakosokat hurcoltak fogságba, földjeiket elpusztították. II. Kürosz is támadásba lendült. Ptériánál csapott össze a két sereg. Hatalmas harc volt, mindkét oldalon nagy volt a veszteség, ám a csata eldöntetlen maradt.[3]

Krőzus látván, hogy a serege kisebb, mint a perzsáké, visszavonult Szardiszba, a megerősített fővárosba. Egyiptomi, babiloni, spártai stb. szövetségeseihez követeket menesztett, hogy öt hónap múlva seregestül csatlakozzanak a seregéhez. Ostoba módon a perzsák ellen harcolt zsoldosait elbocsátotta, ezzel maga gyöngítette meg a haderejét. Gondolta, II. Kürosz nem meri támadni a lüd fővárost, hiszen egyetlen nép sem volt akkor Ázsiában a lüdnél férfiasabb és derekabb. Kiválóan használta az íjat. A csatában inkább a nemzeti fegyverét, a harci bárdot, vagyis a fokost és a hosszúnyelű dárdát részesítette előnyben.

  

asia_minor_ez.jpg 

Halas/Halys/Halüs folyó (Kappadókia, Törökország -  thesecondachilles.files.wordpress.com) 

 

Kürosz megtudta, hogy Krőzus megcsappantotta a katonáit, s még mielőtt a lüdiai sereg a szövetségesekkel együtt újra hadirendbe tudott volna állni megtámadta Szardiszt.[4]

A főváros előtti szabad mezőn csaptak össze. II Kürosz Meghagyta a katonáinak ne öljék meg Krőzust. Mivel a híres lüd lovasoktól, összegyűjtette a tevéket és fegyveres katonákat ültetett a hátukra. Midőn csatára került sor, a tevék szagától a lüd lovak megbokrosodtak. A lovakról leugrált lüd katonák gyalogos támadását a perzsák visszaverték. Krőzus maradék hada a városfalak mögé menekült. Tizennégy napig tartó ostrom után esett el Szardisz. A vár bevételekor egy perzsa katona rárohant az előtte ismeretlen Krőzusra. Krőzus néma fia észrevette, és ijedtében visszanyerte a hangját: „Ember, ne öld meg Krosisot!” Azóta tudott beszélni a királyfi.[5]  

 

cyrus_1.jpg

Kherubszárnyas II. Kürosz („Hemhem” koronás óperzsa uralkodó /Kr. e. 580-529) dombormű, Pasargada, Irán - realhistoryww.com)

 

A lüd király elveszítette a fővárosát. Ő meg perzsa fogságba esett. II. Kürosz máglyát rakatott, és felvezettette rá Krőzust és 14 lüd ifjat, hogy győzelme jeléül feláldozza, továbbá meg akart győződni arról, hogy a lüdeket az istenük megmenti-e. (Ti. a perzsák vallása tiltotta a szentnek tartott tüzet ilyetén módon megszentségtelenítsék!)

Krőzusnak A máglyán eszébe jutottak Szolón szavai: „Senki sem mondható boldognak az élők között.” Pontosan úgy történt, ahogy a bölcs mondta: A nagy gazdagságból, a nagy magasságból a legnagyobb szerencsétlenségbe zuhant, ráadásul magával rántotta népét és országát.

  1024px-kroisos_stake_louvre_g197.jpg

Krőzus a máglyán (vázakép, Louvre, Paris – da.wikipedia.org)

 

Szolón neve hallatán II. Kürosz hiába akarta eloltatni a máglyát, nem sikerült. Krőzus észrevéve, hogy a perzsa király megváltoztatta a szándékát, Apollón napistenhez fohászkodott. Csoda történt. Az ég derült volt, szél sem fújt, hirtelen mégis nagy zápor kerekedett, s eloltotta a tüzet.

Így menekült meg Krőzus és a 14 lüd ifjú a máglyahaláltól.

Kürosz felismerte, hogy a lüd király az istenek kegyeltje, s megkérdezte: Miért indított hadat Perzsia ellen? Krőzus azt válaszolta, hogy a rossz végzete és a hellének istene ösztönözte a hadjáratra. Kürosz  tisztelete jeléül maga mellé ültette. Krőzus megkérdezte tőle: Mit buzgólkodik itt ez a perzsa csapat? Mire a perzsa király így felet: Városodat zsákmányolják, s elrabolják a kincseidet.”

Krőzus így szólt: „Nekem már semmim nincs többé, a tiedet viszik el. A perzsák szegények, elbizakodottak, ha megengeded, hogy zsákmányoljanak, aki legtöbbet viszi el, az lázad fel ellened. Szedesd el tőlük, amit magukkal hoznak! A tizedét ajánld fel Zeusznak, akkor a katonák nem háborognak!”[6] Kürosz a meghódított városokba helytartókat ültetett. Nem sanyargatta a lakosokat, csak az évi adót kellett tetszésük szerint befizetni. A Paktüasz, a Szardiszban székelő lüdiai helytartó felkelést szított a perzsák ellen.[7]

 Kürosz II. midőn hírét vette, azt mondta Krőzusnak: „Téged, ki több voltál mint apjok, magammal hoztalak, de meghagytam a városaitokat és most csodálkozom a lázadásukon…. ezért az összes lüdöt eladnám rabszolgának.

Krőzus, hogy megmentse népét, így felelt:„Bölcsen szóltál, mégse add át magad … a haragodnak. Ne dúld fel ezt a régi várost, mely mind az előbbi, mind a mostani eseményekben ártatlan. Ezelőtt én voltam a tettes az én fejemre szállt a csapás”, most „Paktyes a bűnös, őrá bíztad Sardist, őt büntesd meg! Bocsáss meg a lüdiaknak… Tiltsd meg …, hogy harczi fegyverekkel lássák  el magukat; parancsold meg, hogy ruhájukra köpenyt… öltsenek, magas csizmákban járjanak; …gyermekeiket cythéra- és hárfajátékra és kereskedelemre tanítsák! Így csakhamar… a férfiak asszonyokká válnak, semmiképp sem lesznek félelmetesek.”[8]

Krőzusnak e tanáccsal kettős szándéka volt: Egyrészt, a perzsa nagykirály haragját elfordítani a lüdökről, mert az ilyen élet még mindig jobb a rabszolgaságnál, másrészt, hogy a népére pusztulást hozandó minden lázadásnak elejét vegye. II. Kürosz hallgatott rá: Lefegyverezte a lüdöket, elvette harci ménjeiket, felmentette őket a hadviselés alól. Így rövidesen elszoktak a fegyverektől, el a harctól. Idővel elfeledték a régi időket, őseik nagy tetteit.

Ekképp lett a korábbi legharciasabb, legbátrabb lovasnépből a legelpuhultabb, élvhajhász népség, mely megérett a pusztulásra, ami be is következett. Még az erkölcsösnek igazán nem mondható görögök is lenézték őket. Kürosz II. parancsa jó talajra talált, hiszen a lüdök a harciasságuk mellett hajlamosak voltak a bujaságra. Korábbi királyaik sok bűnös szenvedélyt és nemi eltévelyedést parancsszóval erőltették a népre. A herélés lüdöknél szokásban volt. Az epheszoszi templomban a papok heréltek szolgáltak. Az istennő ünnepén extázisukban az ifjak saját magukat csonkították meg. hogy némely kereskedő, széptermetű fiúkat kerített hatalmába, kiherélte, aztán elvitte Sarsdisba…[9], s jó pénzért eladta őket. A lüd leányoknak hozományukat összegyűjtendő Blatta (Mylitta/Astarté) istennőjük tiszteletére a templomcsarnokokban, ligetekben, áruba kellett bocsátaniuk magukat az idegeneknek, sőt a rabszolgáknak. Ez a babiloni szokást követi, miszerint a férjhezmenetelük előtt a hajadonoktól szüzességük feláldozását követelte. Blatta istennőt a leányok állig felfegyverkezve tánccal tisztelték.[10]

A perzsa király megengedte Krőzusnak, hogy a jósdához forduljon: „Nem szégyelli-e az isten, hogy Krőzust háborúra ösztökélte?” Püthia így felelt: „A kiszabott végzet elől az istenek sem menekülhetnek. Krőzus ötödik elődje, Güges bűnéért lakol, ki kézre kerítette az uralkodást, bár nem illette meg.”[11]

Krőzusnak megmaradt az élete. Vagyona egy részét megtarthatta. Lakhelye az Óperzsa Birodalom távoli részén fekvő Barka városa lett. Ott, ha nem is királyként, de királyhoz hasonlóan élhetett.  

Krőzus az óperzsa királynak adott jó tanácsával népe pusztulását ideig-óráig elodázta. Ám olyan erkölcsi fertőbe sodorta, melynek vége, ha nem is a „pokol”, de a maradéktalan eltűnés lett; hiszen a „a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

 lud_szoveg.jpg

Lüd-arameus kétnyelvű szöveg (Felső: lüd - A magyar rovásíráshoz hasoló.  Alsó: arameus - a héber elődnyelve. Jézus Krisztus nyelve az arámi volt!)[12]

 

 [1] Kenyeret és cirkuszjátékokat! – Deciumus Iunius Iuvenalis szatírái/Saturae,  Akadémiai K. Bp., 1964. 10.81.  

[2] Hérodotosz i. m. I. 53-55., 25-26. p.

[3] Hérodotosz i.m. I.76., 35. p.

[4] Hérodotosz i. m. I. 77- 80. 36-38. pp

[5] Hérodotosz i. m. I. 58., 40. p.

[6] Hérodotosz i.m. I. 88-90, 42-43. pp.

[7] Hérodotosz, III. 120.

[8] Hérodotosz i. m. I. 155-157., 67-68. pp.

[9] Hérodotosz i.m. III.48, 179. p. VIII.105. VIII.105, 126-127. pp.

[10] Pausanias: Description of Greece, B. Bell and Sons, London, 1912, Book Book IV. Chapter 31. 7., VII. Chapter 2, 4-5, 8-12. pp.

[11] Hérodotosz i. m. I. 90-92, 42-43. pp.

[12] Cook, Stanley A: A Lydian Aramaic Billingulal, The Journal of Hellenic Studies, 1917. 77.p.


Az 57 évig uralkodó II. Alüattész  a lüdöket szerencsés háborúkkal a Kis-Ázsia a leghatalmasabb népévé tette. Békében meg a birodalom ügyeit intézte. A legigazságosabb és a legbölcsebb királyuk emlékét a lüdiaiak kegyelettel őrizték. Nagy halottjukat a Hermus-folyó vízén túl, a főváros Szardeisz/Sardis fellegvárával szemközti köves lapályon temették el. E síremlék „az egyiptomi és a babyloniai műveket kivéve minden mást hatalmasan felülmúl”.[1] 

 

alyattes1_tomb_1.jpg

Alüattész, méd király sírját rejtő tumulus/kurgán  (mai látkép, 360x61 m - en.wikipedia.org)

 

Alüattész kisebbik fia, Kroiszosz/Krőzus Kr. e. 563-ban, harmincöt évesen került Lüdia trónjára. A ióniai asszonytól született bátyja, Panteleon támogatóit eltávolította, a vezérüket, Lüdia leggazdagabb emberét kínpadra vonta, vagyonát elkobozta. Aranyaiból busásan juttatott Apollón napisten epheszoszi és thébai templomának.

Egyeduralkodóként okosan folytatta atyjának a kisázsiai görög városok elleni harcát. Az ősatyja, Gyges kezdte háborúságának ügyes alkudozással és óvatos engedékenységgel vetett véget. Ezzel a hatalom legmagasabb csúcsára emelte országát.

Szövetséget és barátságot kínált Milétosz városának. E szövetséggel Krőzus megosztotta a görög városok laza egységét. Észrevétette velük, hogy nem pusztulást akar, sőt kedvező feltételeket kínál: Befejeztette a milétoszi Artemisz templom átalakítását, arany kegytárgyakat adományozott a templomnak. A többi görög városnak is méltányos megadási feltételeket szabott. Nem kívánta a városkapuk megnyitását, hanem megelégedett a lüd főség elismerésével és az évi adófizetéssel. Elrendelte, hogy a tengerparti görög városok a lüdiaiaknak szabad kereskedést, s ha akarják, szabad letelepedést biztosítsanak.[2] A görögök lakta szigeteket békén hagyta, mert a tengerparti görög városok segítsége nélkül nem látta biztosnak a győzelmét.

 

dp109257_krozus_aranyermeje_1.jpg

Krőzus aranyérméje (Metropolitan Museum of Art, New York – open.edu)

 

Tisztelte a görögök isteneit, s gazdag adományokban résesítette a szentélyeiket. Többször előfordult, hogy a lekötelezettjeit busásan megjutalmazta. Egy epheszoszi kereskedőt szekér arannyal jutalmazott meg, egy athéni nemest behívott a kincseskamrájába; megengedte neki, hogy annyi aranyat vigyen, amennyit csak akar.[3] Roppant bőkezűen foglalkoztatta a görög művészeket. A görögök hálával fogadták Krőzus templomi ajándékait: „Kroisos baráti erénye soha nem megy feledésbe!”[4] 

Jeles görög férfiakat is szívesen látott az udvarában. Több napig tartotta magánál Szolónt, a hét görög bölcs egyikét. Hérodotosz[5] jegyezte fel kettejük beszélgetését: Krőzus megmutatta Szolónnak palotája kincseit, drágaköveit, díszöltönyeit, edényeit. Azután eltelve saját sikereitől és az elismeréstől, amelyeket a görög városok körében kivívott, s amelyekre az ősei hiába törekedtek, megkérdezte tőle:  

  • Kit tart ő, a sok világot bejárt Szolón, a legboldogabb embernek?

Szolón az athéni Tellust mondta a legboldogabbnak. Derék fiai és unokái voltak, kik mind túlélték; mert a legnagyobb fájdalom az, ha az utódok előbb halnak meg. Hosszú élet után szép halállal távozott. Kr. e. 580 körül szülővárosáért, Athénért, az elűzött athéni király, II. Pandion megarai hívei ellen vívott harcban esett el az Athéntől 18 km-re levő Eleusisnál.

 

solon_w310suweydie_mosaic_seven_sages_12_solon_nmb.jpg

Szolón (mozaik, Baalebek közelében, Suweydiében feltárt római villából, Nemzeti Múzeum, Libanon, Beirut - open.edu)

 

„Solon mivel sok szép dolgot mondott Tellosról, felbosszantotta Kroisost, ki aztán kérdést tett fel”, remélve, hogy a második legboldogabb ő lesz, ám Szolón a második helyet az argoszi Cleobisnak és Bitonnak adta. A testvérek nem voltak túl tehetősek, de a szükségleteikre futotta. Ám oly erősek voltak, hogy mindketten megnyerték a versenyeket. Héra ünnepén a kocsihúzó fehér tehenek nem jöttek be időben a mezőről, pedig az anyjuk templomba készült. A fiai felvették a jármot, és az anyjukat a 45 stádiumra[6] levő templomba vontatták. Az ünneplő argosziak dicsérték a fiúk erejét, a nők pedig boldognak mondták az anyát, kinek ilyen gyermekei vannak. Ekkor Cydippe papnő, a fiúk anyja Héra szobra előtt imádkozott és áldozatot mutatott be. Kérte, az istennőt, hogy a gyermekei, kik annyira megtisztelték, részesüljenek a legfőbb jóban, mi embernek juthat.  Az áldozat és a lakoma után a két fiú elaludt a templomban, és nem ébredt fel többé.

Az embert tehát a legfőbb jó, ami érheti az életben a ”sápadt halál, ami egyaránt kopogtat be szegények kunyhóin és királyok palotáin”. (Horatius)

Krőzus csodálkozott: A szerencsét, amelyben ő királyként részesült Szolón semminek tartja, hiszen még a közönséges emberekkel sem állítja egy sorba!

„ Ó, Kroisos! olyan embert kérdezel te ki az emberi dolgok felől, a ki tudja, hogy az isteni lény irigy és állhatatlan…” Ó, Kroisos!  Te… nagyon gazdag vagy és sok nép fölött uralkodol…” De boldognak most még nem mondhatlak „mielőtt nem tudom, hogy szép véget ért-e az életed… A nagyon gazdag nem boldogabb annál, kinek csak egy napra van kenyere, ha a sors nem engedi meg neki, hogy minden szép birtokában halhasson meg. Sok dúsgazdag ember ugyanis boldogtalan, viszont sokan szerény vagyon mellett is boldogok.”[7]  

Az ember élete „mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, míg szerencséje megváltozhat. A jövő mindig változásokkal terhes, s csak azt tarthatjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta.”[8]

 

suweydie_mosaic_seven_sages_02_nmb.jpg

Suweydie-i római villa mozaik-padozata (Nemzeti Múzeum, Beirut - livias.org)

 

A gazdag, de szerencsétlen embernek két előnye van a szerencsés szegénnyel szemben. A gazdag  kielégítheti a vágyait, és könnyebben elviselheti a „baleseteket”. A szegény kevésbé, és nem tud úgy ellenállni a sorscsapásoknak, mint a gazdag, ám védelmet talál abban, hogy jól van, rendben van minden körülötte: Egészséges, jó gyermekei vannak, szép külsőnek örülhet. Ha az életét is jól fejezi be, akkor boldognak mondható.

A halála előtt boldognak senki nem nevezhető, csak szerencsésnek. E „jó tulajdonságokat emberi lény bizonyára nem egyesítheti magában, valamint egy ország sem képes minden szükségletet a maga erejéből nyújtani önmagának, az egyiket bírja, de a másiknak híjjával van… Sok embernek megmutatja ugyan az isten a boldogságot, de csak azért, hogy azután gyökerestül felforgassa”[9]

Szolón ezzel elbúcsúzott a megsértett királytól, akit nem sikerült bölcsebbé tennie.

Ezidőben a lüd fővárosban tartózkodó Aiszoposz, a meseíró „tanácsképpen így szólt a bölcshöz:

  • Hidd el, Szolón, a királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet!

  • Zeuszra mondom, nem – felelte Szólon -, hanem vagy minél kevesebbet vagy minél hasznosabbat![10]

Szolon távozása után az isten nagy csapással sújtotta Krőzust.

Fiai közül Atys/Atüsz, a nagyobbik kortársai között mindenben az első volt, mindenben győzedelmeskedett, a kisebbik süketnéma nyomorék volt. Az apa megálmodta, hogy szeretett fia, Atüsz halálát ércfegyver okozza. Ez intés miatt, ijedtében nemcsak megházasított a fiát, hanem harcolni sem engedte, sőt minden szúrófegyvert elzárt előle. Midőn Atüsz lakodalmára készülődtek Midasz király unokája, a száműzött frígiai Adrastos/Adrasztusz[11], aki véletlenül megölte a testvérét, Sardisba érkezett, hogy az ország szokásai szerint tisztulásban részesüljön.

 

sardisaerialrotator.jpg 

Szardeisz/Sardis létképe (légifelvétel - alumni.berkeley.edu/california-magazine)

 

Krőzus elvégezvén  a tisztító szertartást, befogadta az idegent. A tisztító szertartás mind a lüdiaiaknál, mind a görögöknél azonos volt: A bűnös szó nélkül leül a házigazda tűzhelyéhez. Kardját a földbe szúrja, arcát kezébe rejti. E jelek adják tudtára a házigazdának az idegen kérelmét; mire az malacot áldoz, ennek vérét más italáldozatokkal együtt a bűnös kezére önti, s egyúttal Zeuszhoz fohászkodik; majd a bosszúállás véres istenőit, az  erinnüszokat /erynniseket engeszteli ki süteményekkel; s csak ezután tudakozódik a bűnös neve és bűne után.[12]     

 

800px-sacrifice_boar_louvre_g112_1.jpg

Malac feláldozása - Tisztító szertartás (tondo/beillesztett kerek kép, attikai vörösalakos amfóra, Kr. e. 510-500, Louvre -  en.wikipedia.org)

 

Ekkortájt Mysiában nagy vadkan pusztított; az ottaniak nem bírtak vele. Kérték Krőzust, válogatott ifjakkal és kutyákkal küldené hozzájuk a fiát, Atüszt, hogy elpusztítsák a vadkant. Krőzus nehezen bocsátotta el újházas fiát, de Atüsz ekképp érvelt: A háborúban mindig dicsőséget aratott, most meg az atyja visszatartja! Mit szólnak majd ehhez a polgárok, mit a fiatal felesége? 

Krőzus elbeszélte a fiának az álmát, ám Atüsz azt hozta fel, a vadkannak nincsen sem keze, sem vas szege. Így Adrastos gondjaira bízva elbocsátotta a fiát.

A mysiai Olümposzon a vadkant minden oldalról körülfogták, csak úgy röpködtek rá a kelevézek. Adrastos fegyvere elvétette a célt, és Atüszt terítette le.

Adrastos kérte a lüd királyt áldozná fel őt a halottnak. Krőzus azt válaszolta, a halott már ki van engesztelve, mert Adrastos maga magát ítélte halálra. Az atya illő temetést rendezett a fiának, ám Adrastos mégis megölte magát Atüsz sírján.

Így teljesedett be Krőzus álma.

Krőzus két évig gyászolta a fiát, ám sógora, Asztüagész méd király bukása és a perzsák növekvő hatalma felrázta őt a gyászából, és végzetes háborút indított az óperzsa II. Kürosz ellen.


4506_artemis_templom_sardis_1.jpg

Artemis templom romjai (Sardis, Kr. e. 300, Nyugat-Törökország, - ancient.eu)

 

[1] Hérodotosz/Herodotos történeti művei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia Kiadványa,  Budapest, 1892, I. 93. 44. p. 

[2] Hérodotosz i. m. I. 27, 16. p.; VI. 37, 132. p.

[3] Hérodotosz i. m. VI. 125.,

[4] Des Pindaros Werke, Verlag von Ernst Fleischer, Leipzig, 1846, 68. p. 

[5] Hérodotosz i. m. I. 29-33, 16-19. pp.

[6]  1 ógörög stádium = 600 láb, vagyis 184,87 méter. 

[7] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp.

[8] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, I-II., Magyar Helikon, Bp., 1978,  Szolón – Publicola, I. 201. p.

[9] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp. 

[10] Plutarkhosz i. m. I. 201. p.

[11] adrastos – kikerülhetetlen

[12] Apollonios/Apollonii Rhodii Argonaticorum, Libri IV/690-700., ex Officina Elzeviriana, Lugd. Batavorum [Leiden, Hollandia],  anno CIC ICC XLI [1641], 446 p.