A XVII. században a magyarság számára még nem volt kétséges, hogy a hunok, az avarok és a magyarok, sőt a nyugati középkori források tanúsága szerint a pártusok a szkítasághoz tartozó egyazon nép. A különbség köztük csak annyi, hogy nem egyidőben érkeztek a Kárpát-medencébe.

 

parthe36.jpg

Jellegzetes szkíta hun-magyar férfifej (III. Artabán pártus uralkodó aranyérméje – antikforever.com )

 

Kr. u. 228-ban a A 475 évig fennálló soknemzetiségű Pártus Birodalom bukását  nem a külső ellenség, a cselszövő Róma, hanem a dél-pártiai perzsa tartományok satrapáinak, perzsa tartományfőnökeinek felkelésbe torkolló összeesküvése okozta. Azzal kezdődött, hogy Ardasir, a becsvágyó perzsa Perzisz tartományban levő családi birtokát megnövelte, hogy a szomszédos pártus satrapákat megölette, földjeiket elfoglalta.

 

 iran-naqsh-i-rustam4-6-728.jpg

 

Ahuramazda a szalagos gyűrüvel (koronával?) avatja királlyá a szászánida perzsa Ardasírt (sziklavéset, Ardasír/I. Artaxerxész Naqsi-i Rustam–i síremléke – slideshare.net)  

 

A perzsákat életben hagyta. A hatalom és a vagyon megcsillogtatásával a saját pártjára állította és az uralkodójuk elleni fegyveres lázadásra ösztökélte őket. Holott a perzsák és más nem pártus, nem szkítafajú hatalmasok az elnéző és kegyes pártus királyok alatt növelhették a vagyonukat, gyarapodhattak, szaporodhattak, mívelhették a nyelvüket, szabadon gyakorolhatták a vallásukat.[1]  

A Pártus Birodalom romjain megalakult szászánida Perzsa Birodalom királyáról Ardasír/I.Artaxerxészről (224-239) ezt nem lehet elmondani. A pártusokat és a  nagykirály híveit családostul száműzte a kijelölt internáló-tartomány perzsa felügyeletű táboraiba. Addig kellett ottmaradniuk, míg híthű perzsákká és Zoroaszter-hívőkké nem váltak.[2]

 

artaban_v_1.jpg

V.Artaban, pártus nagykirály (érme, uralk.: 216-224 - gw.geneanet.org)  

 

Ismerős eljárás! Ugyanezt tették a magyarság kebelén megerősödött nemzetiségek, hogy a trianoni diktátum után Nagy-Magyarország romjain létrehozzák országaikat. Kis Magyarország rovására ugyanígy cselekednek a megerősödött, meggazdagodott idegenszívűek és kiszolgálóik, sőt összeharácsolt vagyonuk bástyái mögül még le is nézik a magyarságot.  

Midőn Ardasír Artaduktától, V. Artabán pártus nagykirály feleségének perzsa udvarhölgyétől megtudta a király álmát, miszerint az életét és a birodalmát lázadásban veszti el,  összehívta a perzsa hatalmasokat, és fegyveres harcra bujtotta őket. A perzsák két nagy csatát veszítettek, és egy álló esztendeig csetepatéztak a pártus nagykirály seregével.[3]   

Az ekkor már Artaxerxésznek nevezett Ardasír követelte V. Artabántól, hagyjon fel a kilátástalan harccal, és ne áldozzon fel több pártus és perzsa vért, mert Irán népei már nem engedelmeskednek neki, egyébként is tudja, hogy megálmodta az Arszakidák bukását. V. Artabán felháborodásában, hogy a királynéja Artaduktának elárulta az álmát, elrendelte, végezzék ki.  Artaxerxésznek meg azt válaszolta, inkább meghal, semmint a birodalmát egy rabszolga kezére juttassa.[4] (A Pártus Birodalom fennállása idején ez volt a második eset, hogy királyi vért ontottak. Mindkettő hazaárulás miatt történt !)

A döntő harmadik csatában V. Artabánt ellenséges perzsa íjász hátulról lelőtte.

A király és vezér nélkül maradt pártus nép szétszéledt. Az otmaradottak beolvadtak a szászánida Perzsa Birodalomba. Sokan a Római Birodalom perzsa határvidékén húzták meg magukat.  Némely ókori történetíró gudamacarok/guda magaroknak nevezte őket.[5]  Javarészük átköltözött a Kaukázuson túlra, a Kuma folyó vidékére és csatlakoztak a hunokhoz, majd a magyarokhoz. 

A Pártus Birodalomban a hivatalos nyelv az északnyugati arszakida/pártus nyelvjárás volt. Számos személy, földrajzi és méltóságnév magyarul is jól érthető kifejezés, beszélő név.

Ardasir szeretőjének a neve pontosan kifejezi a kapcsolatukat: Artadukta vagyis Arta dugta. (Azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélhetőek: k-g.)

Satrapa (tartományfőnök) : sátor-apa, sátorban lakó nagycsalád feje, atyja.                                      

Gudarz, pártus nagykirály – minden terve, szándéka kudarcot vallott.

Kislak – perzsiai település, stb.

A Párthus Birodalom végóráiban Párthia hét északi tartományának lakossága a világ négy tájára szóródott. Jutott belőlük bőven a hunok és a honfoglaló magyarok közé.

A magyar nyelv mindmáig megőrizte a palócsághoz tartozó néhány pártiai eredetet sejtető népcsoport, a barkó, a matyó, a tahó és a való gányó nevét. Jobbára a Felvidéken, Borsod-, Gömör- és Heves-vármegyében éltek és élnek.

Nyelvük a délebbi magyar vidékek lakóinak a nyelvétől nyelvjárásban különbözött/különbözik. Ez okozhatta, hogy mára a tahó és a gányó gúnyoros csúfnév lett, mint volt valaha a barkó és a matyó is.

 

barko_viselet.jpg
Gömöri (barkó) népviselet[6]

 

Barkóknak nevezik a régi Gömör-vármegyében élő palócokat. E név esküvel való fogadkozásban is előfordul: Barkó úgy se![7] = Barkó úgy segéljen![8] A régiségben e név valamelyik istenségként tisztelt személy neve lehetett. A Pártus Birodalomban szokványos volt a különleges képességgel megáldott, az ország és a nép javát szolgáló emberek istenként való tisztelete.

A kalandos úton Magyarországra került barkók őseit, a baktrokat Hérodotosz az afrikai Lübiából származtatja: I. Dareiosz óperzsa király Barke városát vádolta hű embere, Aszkeszilaiosz meggyilkolásával. Kilenc hónapnyi hasztalan ostrom után Amasis[9], a perzsa gyalogság vezére a vár bevételére csalárd tervet eszelt ki: Éjjel árkot ásatott, fadeszkával, földdel álcázta. Másnap tanácskozni hívta a barkeieket. A titkos árok felett esküvének, míg a föld, ahol állnak úgy marad, ahogy van, az eskü fönnáll. A barkeiek beleegyeztek, hogy illő adót fizetnek, s ennek fejében a perzsa had nem okoz zavart. Bízván az esküben kivonultak Barkéból, megnyitották a kapukat, hogy az ellenség szabadon járjon-keljen.

(A szkíták legendás jóhiszeműsége és hiszékenysége sodorta őket bajba, mint annyiszor a magyarságot is!)

A perzsák, hogy az esküjük ne kösse őket, lerombolták az álcázott hidat, s iszonyú vérengzést vittek végbe. Dareiosz a város megmaradt lakosait rabszolgaként Perzsia keleti részén egy faluba telepítette,[10] amit a régi lakhelyük után Barkénak neveztek. Az új hazájukban megsokasodván Baktria tartomány névadói lettek. Az emléküket Balkh, Baktria fővárosának a neve őrzi.

A pártus nemzethez tartozó baktrok a Pártus Birodalom bukása után a királyi szkítákhoz csatlakoztak, és a honfoglaló magyarok népcsoportjaként a Kárpát-medencébe jöttek. A leszármazottjaik a felvidéki Gömörben, a mai Szlovákiában élnek.

Matyó a mátraaljai palócok neve. „Matieni” néven Hérodotosz is említi őket. A Halüsz/Halas folyó jobb partja és a Kis-Zab folyó közt, Kappadókia és Kilikia közt, a kurd hegyekben volt a hazájuk. A lakhelyük után kappadokiaiak vagy phrügiaiak lehettek, bár tőlük különböztek.[11] 

220px-matyo_menyecske_1911_1.jpg

 Matyó menyecske (1911, Mezőkövesd – hu.wikipedia.org)

 

Pliniusnál a matieni nép már a Kaszpi-tengernél, a massageták szomszédságában bukkan fel. A Párthus Birodalom bukása után innen vándoroltak más rokonfajú népcsoportokkal együtt a Kárpát-medencébe.

 

osztrak-magyar.jpg

Matyó üstökös ház (Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben – tankönyvtár.hu)  

 

A szótárakban, lexikonokban a tahó szó még népcsoport-névként sem fordul elő. A magyar nyelv gúnynévként viszont használja: Te tahó! S akire rásütik, az mafla, ostoba, ügyetlen ember. Valószínűleg a sajátos, a magyartól kissé eltérő palócos nyelvjárásuk miatt kapták csúfondáros a népnevüket. Jerney[12] szerint ők a közép-ázsiai daa, daha/daka nép utódai. A klasszikus írók sokszor említik őket. Európába szakadt népcsoportjuk a dák. A dák nem a románok őse, hanem a pártusokkal vérrokon szkíta nép volt. Kr. e. 108-ban az erdélyi Decebal, dák uralkodó a pártus rokonnép szövetségét kereste a nagy ellenfél, Róma ellen.[13] A pártusok sereget indítottak Dácia megmentésére. Útközben kapták a hírt, hogy Trajanus, római császár bekebelezte Dáciát (Erdélyt), Így a pártus had visszafordult. (A vérségi kapcsolatban valami lehetett, mert különben Decebal aligha kérte volna az Erdélytől távoli pártus segítséget!)  

 

cosoni.jpg

Dák aranyérme (daciangold.blogspot)

 

Az Óxosz/Amu-Darja és a Jaxartész/Szir-darja vidékén élő harcias, a lakhelyét gyakran változtató szkítafajú daha népcsoport mindig segítette a rokonvérű pártusokat és a királyaikat: „…az Arszakida vérből származó, a daháknál nevelkedő Artabanust [tőlük] hívták”[14] a pártus trónra.

A „daa, daha” kiejtve valóban hasonlít a „tahó”-hoz. (A magyarban az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélődhetnek: dt; így lett a daha = tahó.)

A gányó a dél-alföldi dohánykertész csúfneve. A dohányföldeket mindenféle ággal, giz-gazzal kerítették be, hogy az apróvadak ne tegyenek kárt bennük. Innen származik a magyar nyelv „összegányol, hebehurgyán összetákol” kifejezése.

 

011_a_dohanykertesz_tudomanya_clip_image002.jpg 

Dohányszárító pajta (Újkígyós, sulinet.hu)

 

A szakirodalomban nincs nyoma, hogy a gányó valamely népcsoport neve lenne. Ennek ellenére Jerney János[15] említi a gányókat. A tahókkal együtt felvidéki magyar népcsoporthoz tartozhattak, akiket a hegyvidéki sovány föld nem tudott eltartni, ezért az Alföldre szegődtek dohánykertésznek. (A Békéscsaba környéki Újkígyós eredetileg gányófalu volt.[16])          

 

(A pártusokról bővebben ld. Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. c. könyvet)

 

[1] Schneiderwirth, A. j. herman: Die Parther oder das neupersische Reich unter den Arsaciden, Verl. Dunkelber, Heiligenstadt, 1874,  176-179. pp.

[2] Tabari: Geschichte der Perser, Araber zur Zeit Sasaniden, E.J. Brill in Leyden, 1879. 8. p.

[3] Tabari i. m. 6-7. pp.

[4] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010. 114. p.

[5] Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, Trattner, Pest, 1825, 82. p.

[6] Istvánffy Gyula: Palócz néprajzi tanulmányok, Budapest, 1894.

[7] Teljességgel megegyezik a Dunántúlon használatos „istenuccse” mondással. Az „uccse” tehát az „úgy segéljen” szólás régies, tájnyelvi alakja lehet. 

[8] Czuczor Gergely - Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. köt., 439. p.  

[9] „Amasis” beszélő név = a mázas. A magyar a negédes képmutatóra mondja: mézes-mázos.

[10] Hérodotosz/ Herodotos történeti könyvei, I-IX., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1893. IV. kv. 200-205., 137-139. pp.

[11] Hérodotosz i. m. V. kv. 49, 52., 173, 177. pp.                                

[12] Jerney János’ keleti utazása a magyarok’ őshelyeinek kinyomzása végett, I-II. Pest, M.DCCCLI, (1851),  225. p.

[13] Cantu, IV. köt. 200. p.

[14] Tacitus összes művei, I-II., Európa Kvk., Bp., 1980., II. köt., Évkönyvek, II. kv. 3.

[15] Jerney i. m. 300. p.

[16] A dohánykertész tudománya – sulinet.hu

 

A középkori német források népünket a hunokkal és az avarokkal egyetemben a pártusokkal azonosítják. A XIX. századi történetírók meggyőződéssel hirdették, hogy a 895-896-ban a Kárpát-medencébe költöző magyarok a pártusok utódai. 

 map_sassanian_empire.jpg

Pártus Birodalom (Kr.e. 100 körül – realhistoryww.com)

 

A hon-visszafoglalás után Európában a Kárpát-medencei magyarságot azonosnak tartották a pártusokkal. A 955-ös Lech-mezei „német győzelemről” szóló históriás ének több ízben pártusnak nevezi a magyarokat.

A csata előtt I. Ottó a későbbi német-római császár ekképp bíztatja a katonáit: „Mert midőn a hír röpíté, hogy az ungáriusok (magyarok) ellene fegyvert fogának, már a part mellett állának fölfegyverkezve. A városokat, szántóföldeket, falvakat szerteszét pusztíták. Az atyák siraták a fiaikat, s a fiak anyja mindefelé száműzetik. Mit én, mondá Ottó, késlekedőnek látszódjak a párthusoknak? Intem a’ lassú vitézeket. Míg kések, addig nőttön nő a veszély. Szakasszátok félbe a késést, és a párthus ellenségnek velem álljatok elébe… A’ francus űz, a pártus fut… A vértől vöröslő Liquus (Lech) a párthus „győztest” mutatá a Dunának. Kis erővel legyőzetve a párthus: előbb is, utóbb is diadal lőn.”[1]

 

lechfeld1457.jpg

A Lech-mezei csata (Hektor Mülich (1415-1490) illusztrációja,  Sigmund Meisterlin: Nürnberg város története.1457., Staatsbibliothek Augsburg - upload.wikimedia.org)

 

A fenti szöveg a magyar népnevet egyszer említi, különben mindendig pártust mond. A középkori Európában, a Német-Római Birodalomban a magyarokat mind ungarus, mind a pártus néven ismerték.

 

partus_ferfifej.jpg

Szembetűnő hasonlatosság - Pártus herceg (bronzszobor részlet, Sami, Khuzisztán)[2] – Szent László győri hermája[3]

 

Orseolo Péter („aki német vala”[4]) XI. századi életrajzírója Pannónia lakóit pártusnak nevezi: „A pártusok lakják Pannonia javarészét.”[5]

Hazánkban máig tartja magát az a vélemény, hogy a magyaroknak nincs közük a pártusokhoz, mivel az elnevezésük egyetlen magyar nyelvemlékben, történetírónál nem fordul elő. Ezt megcáfolja az Országos Széchenyi Könyvtár őrizetében levő I. András király korabeli imádságok szövegében (1365. Fol. Hung. I) a pártus őseink „bardus” változatban előforduló neve: „…szent jeles harcosok, németvágók, BARDUS ősöltők erős szent jeleseik…”[6]

 

andras.jpg

I.András király korabeli imák (1046, fóliáns, OSZK)[7],

Zsámboki János[8] „A magyarok dolgairól” c. művében pártusnak nevezi a magyarokat.

Stephanus Byzantinus  szerint  „A pártusok hajdanán szkítiai atyafiság volt.”[9]

Suidas, a X. századi lexikografus kijelenti, „a pártusok ugyanazok, mint a szkíták”[10], és eszerint a magyarság is.

 „A hun-magyarok hajdan az örményektől, a perzsáktól és Aria többi népétől általában chus, chusan és chusita néven neveztettek, kiket a görög és római írókból saca, daha, massageta, scytha neveken ismerünk, laktak pedig a Kaszpi-tenger dél-keleti partjain az  Óxosz és a Jaxartesz folyóktól öntözött tájékokon, délszakról a Paropamisus hegységig és Indiáig terjedtek, keletről a nagy sivatag válaszotta őket Chínától, az Áltai hegység pedig a mongol-tatár fajtól. A Chus néptörzsnek egyes ágai átköltöztek az  Óxoszon inneni vidékre, és az …ariai vagy irani népek közt foglaltak helyet, közülök legmélyebben ékelték bé magukat ezek közé a Párthusok, kik utóbb a daha felekezetbeliek segítségével Arszak vezénylete alatt a syro-macedonok uralmát Bactriában megdöntvén a honszerző Arszak családjából királyokat adtak a Perzsáknak, Örményeknek, Medusoknak, Indo-scytáknak és a chusoknak vagy Hun-magyaroknak, és ekképp a tág értelemben vett ariai faj összes népeit egy nagy világbirodalomban egyesítették.”[11] Eszerint a magyarság, sokkal inkább árja, mint bármelyik, magát árjának tartó (indo)európai nép!

Az ókorban a magyarság  elődeit különféleképpen nevezték: Ptolemaiosz mazorani[12], Plinius mazacar[13] néven utalt rájuk. A Kr. u. IV. századi perszepoliszi feliratokon unnuk.[14] E „nép” hazája az  Óxosz és a Jaxartész vidéke, Parthava és Aria tartomány volt. Atyafiságan laktak együtt itt a dahák, a daha-párnik/avarok, a szakák, a massageták/királyi szkíták, a hunok. Mindnek volt saját neve, függetlenül attól, hogy az ókori források hogyan nevezték őket. Csakúgy, mint a Felvidéken a palócsághoz tartozó  barkókat, a matyókat, gányókat és a tahókat, akik a magyar krónikák említette 108 hun-magyar nemzetséghez tartoztak. 

Az ókori szerzők „a közép-ázsiai hun-magyar népeket…, az  5. sz. előtt Kr. u. a görögök chus, hun, mazar és egyéb nemzeti nevükön nem ismerték, hanem általában szkítáknak, név szerint daha-, szaka-, massageta szkítáknak nevezték”[15] Az örmények, a perzsák és a kínaiak chusnak, chusannak chusitának hívták őket.[16] A dahákhoz sorolták az aparnikat[17], vagyis az avarokat. A kusokat a Biblia Chám fia Chustól származtatja; utódaik afrikai  és az ázsiai etiópok, vagyis a kusok. Hazájukat, az Kusita Birodalmat[18] a Vízözön szétválasztotta, így maradtak a kusok Ázsiában, India határvidékén.[19] Thuróczy[20] a magyarok elődeiről szólva az ázsiai etiópok (kusok) hazáját egyenesen Kis-Indiába teszi. 

Az ókori írók a különféle szkítafajú népeknek jobbára nem a saját népnevét, hanem a velük kapcsolatban álló szomszédos népek görög, római, bizánci névadásait őrizték meg. A görögök a Kr. u. V. századig a kusokat általában szkítának nevezték. Később a szkíta név egyre ritkábban fordul elő, majd megszakad. A helyébe a szasszanida perzsákkal szintén örök háborúságban álló hun lép.

 

pic_s_c_scythian_20art_ritual_20of_20brotherhood_20kul_20oba_20kurhan.jpg

Szkíta vérszerződés (arany, Kul-Oba kurgan – enciclopediaofukraine.com)

 

Valójában az történt, hogy ismert lett e nép saját neve. A források felhagytak a görögök szkíta elnevezésével, és helyette a saját vagy más népek adományozta népnevüket, a hunt használták. Attila hunjaitól való megkülönböztetéstül ephtalita- és cidarita hunoknak, esetleg keleti hunoknak nevezték őket.

Az ókori írók egyivásúnak tartották a közép-ázsiai szkítafajú népeket:

- A szkítákhoz tartozó sok népnek a pártusokkal egyenlő [hatalmi] állása volt.[21]

-  „A massageták, kik Balkhban laknak, a chusok”.[22]

- A kínai írók daháknak hívták a pártusokat, a baktrokat és a szakákat..[23]

- A szaka szó a chus név elferdítéséből származik.[24]

- Az örmény forrásokban a hun nép hol chus, hol ephtalita. A görögben viszont  hun, annak félreismerhetetlen jeléül, hogy a „chus és hun… egy nép.”[25]

- Az Európába, a Kárpát medencébe vándorolt avarok a szolgáik voltak a Perzsia határszéleinél lakott valóságos avaroknak; megkülönböztetés végett ál-avaroknak (pseudo-avares) hívták őket.[26]

- A Perzsia melléki avarokat a bizánc írók hun meg turk néven illették:. „A Kr. u. VI. század végén a keleti avar birodalomnak a törökök által történt felforgatása után a keleti-avarok közül egész csapatok vonultak be Európába, és egyesültek az európai avarokkal.”[27]

 

375px-parthian_king_ashur.jpg

Ismeretlen szkíta/pártus király terrakotta mellszobra (Pergamon Museum, Berlin, dailyhistory.org)

 

- Az ókori írók a szaka/saca-, daha-, massageta-szkítáktól származtatják a pártusokat, kiket az örményeknél kusoknak, és azonosak a hun-magyarokkal.[28]

- „A szogdok, a dahák, a massageták, a szakák ugyanazon nép.”[29]

Dio Cassius[30] a pártus nép történetének kivonatában hasonlóan vélekedik: „A pártusok elpártolván a szkítáktól Médiában és azzal határos lakatlan tájékokon telepedtek meg. Kezdetben jelentéktelen nép voltak, és majd a medusoknak, majd a pezsáknak, majd a Bactriában uralkodó syro-macedonoknak hódoltak. A II. században Kr. e. Arszak vezérlése alatt a seleucidák ellen fellázadt görög tisztviselőket, egyiket a másik után megtámadták, tartományaikat elfoglalták, végre magát Seleucust megverték, és ekkép urai lettek fél Ázsiának.”

Arszak, az első pártus király a Parthava tartománybeli szkíták támogatásával verte le a makedónokat. Ezért hálából és tisztességből az országát Párthiának, Párthus Birodalomnak nevezte el. Ezt tette a méd-perzsa származású II. Kürosz, kit a médek ellenében a perzsák támogattak, ezért országának a Perzsia nevet adta

Byzantinus szerint a „szkíta” kifejezés jelentése „vas”[31]; eszerint a „szkíta” merő fordítása a „vas” szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve.

A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas” neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes” nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata. 

Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának eredménye, hogy ezekről mitsem tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből. 

 

[1] Ebert, Friedrich Adolf: Ueberlieferungen zur Geschicht, Literatur und Kunst der Vor- und Mitvelt, Band I., Waltherschen Buchhandlung, Dresden 1826. 81-82. pp.

[2] Régészeti Múzeum, Teherán, Irán, colledge: The Parthians, Thames and Hudson, London, 1967, 12. 

[3] A szent László Herma 400 éve Győrött, Győri  Egyházmegyei Könyvtár és Kincstár, Győr, 2007.

[4] Petthő Gergely: Rövid magyar Krónika, Cassán, 1729. 22. p.                                                       

[5] Mabillon, Jean: Acta Sanctorum Ordinis S. Benedicti in saeculorum classes, 9 Bde., Vita S. Petri Urseoli, Venedig 1733-1738., Tom VII. p. 851., In: Jerney János’ keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, Parthia, II. k. Pesten, a’ szerző’ tulajdona, M.DCCCLI II. köt., 165. p.

[6] Marton Veronika: I. András korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 153. p.

[7] L.m.f.

[8] Samboki (Sambucus/Zsámboki) János: Rerum Ungaricarum Appendix, In: Bonfinii Historia Pannoniae – Caloniae Agripp. [Köln], 1680, 556. p.

[9] Byzantinus, Stephanus: [Ethnica oder] de Urbibus, Lipsiae in Libraria Kuehniana, MDCCCXXV (1825/1494), in voce Parthiaei, 675. p. 

[10] Suidae Historica, Basileae Heruag. Per Eusebium Episcop. (1581), parthi címszó, 733. 19. 

[11] Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei és hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, I-II., A Szamosújvári Árvaház tulajdona, Kolozsvár, 1870. I. 35-36. pp.

[12] Ptolemaiosz, Klaudiosz: Cosmographiae. Incunable, 1478., faximile: Carthographia-Cosmographia, Amsterdam, 1966. = Theatrum orbis terrarum, Bd. 2. Vol. VI. 

[13] Plinius, Caius Secundus: Die Naturgesichte des Caius Plinius Secundus, Übersetzt G. C. Wittstein, Band I-II. , Buch I-VI.  Druck u. Verlag von Gressner – Schramm, Lepzig, 1881., Buch XII-XXI. Ueberseßt und erläutert Dr. Ph. H. Külb, Verl. Harduini, Stuttgart, 1853.  Buch VI. 7., 421. p.

[14] Fejér, Georgius (Fejér György): Aborigines et incunabula Magyarorum, In: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Budae, 1829-1844.

[15] Lukácsi i. m. I. 35. p.

[16] Lukácsi i. m. II.277. p.

[17] Strabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977.  XI. VIII. 2.,  543. p

[18] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2017. 21- pp.

[19] Lukácsi i.m. II. 278-279. pp.

[20] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk. 1980., 24. p.

[21] Plinius i.m. Buch VI. Kap. 29. 456. p. 

[22] Asolich: Örmények története 2. kv. 3. fej. In: Lukácsi i. m. II. 290. p.

[23] De Guignes, Joseph (Deguignes): Histoire generale des huns, des Mongoles, des Turcs el des autres Tartres occidentaux, 3 vols. Desaint & Saillant, Paris. 1757.

[24] Calmet: Commentaire littéral, historique et moral sur la Règle de S. Benoît, Paris, 1734. 10. p.

[25] Lukácsi i. m. I. 36. p.

[26] L.m.f.

[27] Theophylactus Simocattes: VII. 3.,  Lukácsi  i. m. II. 64. p.

[28] Lukácsi i.m. I. 286. p.

[29] Christophori Cellarii supplementi - Q. Curtius de rebus gestis Alexandri Magni, Liber I-X., In: Quintus, Curtius Rufus: Alexandergeschichte : Die Geschichte Alexanders des Großen. Übers: Siebelis, Johannes, Phaidon, Essen/Stuttgart, 1987. B. VI. Abs.III/3

[30] Dio Cassius: (Cassius, Dio Coccenianus): Römische Geschichte (Romanica Historia, Lib. I-LXXX.), 80 Büchern, Weidmann, Berlin, 1895-1901., XXXVI. (Pompeius)

[31] Stephanus Byzantinus: De urbibus. In: Jerney i.m. 303-304. pp.