A „Kocsi szekér, kocsi szán… „ c. népdal első megközelítésben személyszállító járművek felsorolásának tűnik; nyáron szekér, télen szán. Kivétel a kocsi, bár manapság minden kerekes járművet így hívunk. Ez valójában egy dunántúli falucska, Kocs neve. A középkorban e faluban a helyi mesteremberek kiváló utazószekereket gyártottak. Így  akár szekeret, akár szánt készítettek,  mind kocsi, azaz kocsi illetőségű volt.

Középkori kocsi szekér (autoszektor.hu)

A „kocsi” kerekes jármű első okleveles említése 1267-ből való. Kocson, Tatától alig 20 km-re fekvő településen fejlesztették ki a magyar szekérből a szíjakra felfüggesztett „hinta-szekeret”, a kényelmes és gyors „kocsi szekeret”. 1485-ben Bécsbe menet Mátyás király is használta. Eljutott a lengyel fejedelemhez, onnan a francia királyhoz, és fokozatosan kiszorította az eladdig utazásra használt kényelmetlen taligákat, zötyögős szekereket.[1] 

Középkori kétkerekű szekér/kordé (reneszánsz miniatúra, 1455-1460 közt, Angers, Fraciaország - ica.themorgan.org)

A becses utazószekér kocsi néven bejárta Európát; németül Kutsche-nek, angolul coach-nak nevezték; cocher-ként, azaz kocsisként még a francia nyelvben is visszaköszön. Manapság nemes egyszerűséggel kocsinak neveznek minden négykerekű járművet, akkor is, ha nem ló vontatja, hanem benzin stb. hajtja.

Római utazókocsi (dombormű, 115x70 cm, Maria Saal templom, Zollfeld, Ausztria - akg-images.com)

A „kocsi szekér” szószerkezetben az „i” képzős melléknév átvette a  főnév, a „szekér” szerepét. Így lett a népdalban említett „kocsi szekér”-ből kocsi, miként a tokaji borból tokaji stb.

A régi magyar nyelvtanok kiemelik a földrajzi nevekhez járuló i melléknévképző „térség, terjedés” jelentését. Az idegen, a külső szemlélő szempontjából a Kocs községben készített jármű „kocsi illetőségű”, de csak akkor, ha elkerül a faluból, ha más tájékra viszik. A többi szekértől megkülönböztetendő viszi magával a „valahova való tartozást” kifejező melléknévképzős megnevezését. Így járt a „kocsi szekér”. A földrajzi név és a hozzáillesztett –i melléknévképző elveszítvén melléknévi jellegét főnévként kezdett új életet.

A "kocsi" megnevezés alig néhányszáz éves. Szekérként, taligaként az ókorban mindenütt használták, csak a dél-amerikai Andokban nem. Ez érthető, hiszen a meredek hegyoldalakba vágott ösvényeken életveszélyes lett volna kerekes járművel közlekedni.

A „szekér” írásos említése a sumir-akkád korba nyúlik vissza.

Kétféle írásjellel jelölték, ám kortól függően mindegyiknek volt vonalas és ékjeles[2] változata. Minden bizonnyal a két írásjel a szekér rendeltetését különböztette meg (társzekér, katonai szekér stb.). Az írásjelek elemzése némi támpontot ad arra, hogy mire használták, mit szállítottak vele.

Az alábbiakban a szótárban található két „szekér” jelentésű ékjel közül az első kifejezés elemzése következik, míg a másik jel bemutatása a következő részben lesz:

A jel jelentése: szekér.[3] Egyértelmű sumir hangzósítása nincs. Nagy fantáziával lehetne a sumir olvasatát a MAR-t és asszír olvasatát, a „gar”-t összekapcsolni a magyar „szekér”-rel.

A jel alapjelentése szekértest, „szekérdoboz”, szekér, távolodik stb. Mind a magyarban, mind a sumirban a jelentése: szállítóeszköz. A szekér valóban arra való, hogy az egyik helyről (távolodva) vigyen valamit a másik helyre.

Az alábbi „szekér” jelentésű jelnek sem a latinbetűs átírása, sem a hangzósítása nem kapcsolható a magyar nyelvhez, érdekességként mégis megemlítendő.

A képszerű vonalas jel a jólismert rúddal húzható kiskocsit formázza.

Nemcsak az ék-, hanem a vonalas jelen is jól felismerhető, hogy a két jel összetétel: 

A sumir olvasata MAR, az asszír gar; két jelből álló összetett szó. Az első jel jelentése a „fa”, a szekér anyagára utal. Mezopotámiában valamilyen fából, bambuszból készíthették. Az összetétel második tagjának jelentése: „nyelv”. A képjelen látszik, hogy a kiöltött nyelvhez hasonló T alak, a  „szekértestet” (tutajt ?) húzó rúdféle volt. Az összetételben semmi jelzés nincs a szekérre jellemző kerékre. A Vízözön után a folyamközi vizenyős, tocsogós, mocsaras talajon a hosszúkás méretes falaphoz, nádköteghez illesztett rúd, a „nyelves fa” volt a legcélszerűbb jármű, vontatható, húzható  szállítóeszköz. Teherrel megrakva botokkal, rudakkal csúsztathatták a vízen, a vizenyőn, ahol a kerekes szekér beragadt volna. A zsombékok közti vizes részeken is hasznos „jármű” lelhetett. Valójában tutajként működött.

Bambuszszárból készített „tutaj” (újbabiloni dombormű részlet, Kr. e. 700 körül – mesopotamien.de)

Az akkád-babiloni-asszír korban a fenti összetett ékjelből már nem érezték ki a „jármű” anyagát, a „fá”-t, ezért a szót szócsoport meghatározóként[4] megtoldották a „fa” ékjelével.

Így az eredetileg MAR olvasatú szekér a „fa” jelentésű GIS jellel együtt szerepel az agyagtáblákon. Asszír olvasata: marru vagy nar-kab-tum.[5]

A fenti sumir, illetve asszír jelet mind a szótárak, mind a fordítók „szekér”-ként adják vissza, ami a  mi  fogalmaink (és az ókoriak) szerint „kerekes jármű”. A fenti elemzésből kiderül, hogy sem a sumir vonalas, sem az asszír ékjel nem adja vissza a szekér „kerekes jármű” tartalmát, míg a következő részben bemutatandó „szekér” jelentésű jel viszont igen. Ezért célszerűnek tartanók, ha az elemzett kifejezést egyszerűen „jármű, szállítóeszköz” értelemben adnók vissza.

Magyar nyelvterületen egészen az újkorig a fentemlített sumir „jármű”-höz hasonlót használtak a vízi, lápi emberek.    

A sumir vonalas jelet formázó (vizi)talpak, azaz  tutaj-típusok a XIX. század végén (Vág, folyó, Nyitra vármegye.)[6]

A Kárpát-medencei Nagyalföld a magyar középkorban vizenyős, mocsaras terület volt. A szárazulatokkal való összeköttetést, közlekedést az alábbi kép mutatja be.  

Átkelés a Tiszán lábón (Közép-Tisza –vidék)[7]

A sumir MAR kifejezés fenti megfejtését és értelmezését, továbbá a magyar „tutajjal” való egybevetését csak és kizárólag a magyar nyelv ismeretében lehetett elvégezni.

 (Folytatása következik)

 [1] Réthei Prikkel Marián: A kocsi eredete, In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1897, Budapest, Értekezések, 53-56. pp.; Tóth Béla: Mende-mondák Bp., 1900,  kocsi

[2] A Labat-, és a Deimel szótár a képszerű vonalas jeleket új-asszír ékjelekké alakítja át, s eszerint adja meg a szótári alakot.

[3] A szekér jelentésű jel szövegkörnyezetben megtalálható: Delitzsch: Assyrische Lesestücke, Hinrichs’ Buchhandlunlung, Leipzig, 1876., 89-89. p.,  továbbá Meißner, Bruno: Assyriologische Forschungen, I. Leyden by Brill, 1916. sz. 21. p. 1. sz. 

 [4] Szócsoport meghatározó: az egyes jelek, kifejezések elé vagy mögé illesztett önálló jelentésű megkülönböztető, figyelemfelhívó jel, amelyet nem olvasnak bele a vonatkozó kifejezésbe: Földrajzi neveknél a föld KI olvasatú jele, megkülönbözteti a KI-vel jelölt városállamot a hasonnevű várostól. A fenti esetben a „fa” GIS olvasatú jele arra utal, hogy az eszkö valamilyen fából készült.

[5] Meißner, Bruno: Assyrologische Forschungen, Altorientalische Texte und Untersuchungen, Bd. I., Ed. Brill, Leiden, 1916, 1. 21.1

[6] Magyar Néprajz, I-VIII., Akadémiai Kiadó, Bp, 2001. II. k, Gazdálkodás, Vizi közlekedés és szállítás, 206. ábra

[7] Magyar Néprajz, II. k., 208. ábra

Reméljük, mielőtt a szentek a mennyország kapuján bebocsátást kérnének, megegyeznek, hogy „szent” megnevezésük melyik nyelvhez tartozik. Ha az etimológiai szótárakat vennék alapul, saját magukkal is komoly nyelvi vitába, ellentmondásba keverednének. Nem tudnák eldönteni latin vagy szláv néven kopogtassanak, s vitájuk közepette magyarul libbenne be a sumir eredetű „szent”.

Szent Péter mint pápa (Schedel: Nürnbergi Krónika, 1493. – wikimedia.org)

A "szent" szó csak azért nem magyar eredetű, mert az elődnyelvet, a sumirt,  az erdélyi Tatárlaka-i amulett népének beszélt nyelvét nem ismerjük. Pedig ők vitték az írásbeliséget és minden bizonnyal a hangzósítását is Mezopotámiába.   

Kis hazánkban mindig fogas kérdés szavaink származása, eredete. A józan ész nem hiszi, a magyar nyelvérzék nem igazolja, hogy műveltségszavaink javarésze a szlávból (a latinból, németből és még ki tudja honnan) származik, csak azért mert a számukat tekintve nem férnek bele a mintegy hatszáz „finnugor eredetű” alapszavaink közé.

A ”szent” szavunk is ezek közé tartozik. Eredetéről a régebbi és az újabb etimológiai szótárak sem egyeznek. Az egyik szerint latin, a másik szerint ismeretlen szláv eredetű. Akár így, akár úgy, mindenképpen átvétel. Pedig létezik a „nevető harmadik”, a közvetítő nyelv, a sumir.

A „szent” kifejezés lényege, jelentése minden nyelvben ugyanaz: Szentek azon megdicsőült lelkek, akik kegyes [ember]életük miatt még a földön tiszteletben részesültek, akik a földön Istennek híven szolgáltak és [a földi életük befejezése után] istenes életük jutalmául a mennyei dicsőséget elnyerték[1].

Szent Péter jelképe - A mennyország kulcsa (részlet, Szent Péter szobra, Münster, Überwasserkirche – wikipedia.org)

Csakhogy nem mindenik kegyes életű ember szent, hanem csak azok, kiket a katolikus anyaszentegyház e címmel fölruház. Hiába voltak mind a nép, azaz a közvélemény, mind a valóságban kegyesek és szentéletűek, nem lehettek felavatott szentek. Csak akkor, ha az egyház, vagyis a római pápa ünnepélyesen megadta nekik (canonisatio) a „szent” címet, és elrendelte, hogy az élő hívek által kegyeletben tartassanak és nyilvánosan tiszteltessenek. 

A háromarcú Szentháromság. Középen a szakállas Atya, a jobb oldalon fiatal férfiarcként a fiú, a bal oldalon a női arcú Szentlélek. A régi magyarok tudhatták az ősi titkot, hogy a Szentlélek nem más, mint a "Magna Mater," a magyar ősvallás istenasszonya. Talán a  katolikus egyház változtathatta lélekké, hiszen 1628-ban  Orbán pápa  betiltotta   háromarcú ábrázolást. A freskón az alak baljában az élet könyve, jobbjával áldást oszt. Az isteni hármasság harmadik tagja a sumiroknál is nő volt: Enlil-Enki-Ninhursag. (Szkíta stílusú freskó. Gömörrákos, Gömör, Felvidék/Szlovákia – kiváncsiturázo.blog.hu)

Háromarcú szkíta aranyfüggő (Kul-Oba kurgan, Ukrajna – enciklopediaofukraine.com)

Szentek minden vallásban vannak. A hagyományos vallásokban leginkább elfogadottak a latin (római) és a görög egyház szentjei: az arkangyalok, a szent család tagjai, az apostolok, a kereszténység első hirdetői, az egyházatyák, a vértanúk, a különféle rendű-rangú egyházi emberek, a remeték, a szüzek, és az egyháznak nagy szolgálatot tett királyok, uralkodók stb.[2]

1083-ban a nagyhatalmú Szent (I.) László magyar király pápai engedéllyel (?) avatta szentté I. István magyar királyt. (Szent Lászlót formázó konzol a besztercebányai Mária Mennybemenetele templomban, XIII. sz. Fényképezte: Görföl Jenő – felvidék.ma) 

A magyar ember számára az örökigazságok, eskütételek, adott szavak is lehetnek szentek, s a régiségben ezt be is tartották. Átvitt értelemben szent, ami igaz, amit vitathatatlanul hinni és teljesíteni kell: szent igaz, szent igazság. Szent az ígéret, a fogadás, az eskü, az adott szó stb.[3]

„A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára”  szerint a „szent szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén svet, szlovák sväty. A magyarba egy igen régi, még nazális –et tartalmazó, k(örül)b(belüli).  [szvent] ejtésű déli szláv szó kerülhetett, amelyből a szóeleji mássalhangzó-torlódás miatt a v kiesett, akárcsak a szabad esetében.”[4]

Íme, itt a feltételes mód!

Tehát a nyelvészek nem tudják, csak feltételezik, hogy a „szent” XI. századi [déli] szláv jövevényszó, mert a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében szláv lakosságot talált, s rájuk települvén a szavaikat átvette:  „Az állami élet kialakulásával esett időben egybe a kereszténység felvétele is, melyben szláv térítő papok jelentékenyen közreműködtek. Innen van, hogy – a latin hatás mellett – egyházi terminológiánk tekintélyes része szláv eredetű: kereszt, szent, malaszt”[5] stb.

A X-XI. században valóban volt a Kárpát-medence peremvidékén némi szláv lakosság, ám a nagymérvű nyelvi és egyéb műveltségi átvétel elutasítandó. A régészeti leletek tanúsága szerint a magyarság műveltebb volt, mint az itt talált szlávság. A szláv sírokban szinte semmi mellékletet nem találtak, a „hon-visszafoglaláskoriak” viszont fejlett műveltségre valló, gazdagon díszített tárgyakkal voltak tele. Fordított okoskodásnak tűnik, hogy a műveletlenebb szlávságtól vettük volna át a legismertebb vallási szavunkat, a „szent”-et és még sok mást.

A magyar „szent” szó nem lehet szláv átvétel, hiszen a latin sanctus (szent), az óperzsa zend és a szpenta a magyar szent szóhoz hangzásra is jobban hasonlít, mint a szláv szvatihoz (cseh: svatý).  A szláv kölcsönzésének ellentmond, hogy a X-XI. században a Kárpát-medencében zömében latin nyelvű német papok terjesztették a római kereszténységet. Voltak köztük szlávok, de nekik is a latin nyelvet kellett használniuk. VIII. János pápa Kr. u. 873-ban, majd utána többször megtiltotta Metódnak a liturgiában  a szláv nyelv használatát.[6]

Cirill és Metód, a két görög szerzetes  a glagolita ábécé és az óegyházi/ószláv nyelv megalkotója  (XV. századi ószláv krónika – magyarkurir.hu)

Metód próbálkozhatott ugyan szláv nyelv használatával, de a pápa nem járult hozzá. Kikötötte, hogy a hittérítők ”ne szláv nyelven végezzék a szertartásokat, mint ezt a bolgárok és oroszok teszik”. 973-ban jött létre a regensburgi püspökséghez tartozó prágai püspökség. Ez előtt Csehországban sem volt szláv nyelvű a liturgia.[7] Több évtizeddel az 1054 évi egyházszakadás előtt már mutatkoztak a vallási ellentétek az egységesnek tűnő római és a bizánci kereszténységben.  A pápa azért tiltakozhatott a szláv nyelv használata ellen, hogy ezzel is különbözzön bizáncitól, amely az bolgár és orosz nyelvterületen megengedte az anyanyelv használatát. Metód bizánci keresztény lévén természetesnek találhatta, hogy Bohémiában[8] szláv nyelven "prédikáljon", térítsen.

Kétlem, hogy a hittérítők a magyaroknak szlávul vagy latinul prédikáltak volna, hiszen a megtérítendő nép egyik nyelvet sem értette. Ezt bizonyítja I. András 1046-ban íratott Vata imába foglalt megátkozása, az I. András király korabeli magyar nyelvű imák: Templomi, gyülekezeti zsolozsmázásra készült, s addig kellett imádkoztatni a hívekkel, míg bizonyosan el nem hitték, hogy Vata a magyar szabadságharc vezetője „garázda lófő”. 

Az „Imák”-ban háromszor fordul elő a „szent”. Kétszer Máriát írja szentnek: „sent maria assunt hyveuc” és „sent maria hyveuc”; egyszer pedig I. Andrást, a későbbi magyar  királyt: „sent ieleus Andoreus urut”.[9] 

András király korabeli Imák (OSZK, 1365.fol.Hung. A hamisítványok között van, pedig nem az – mek.oszk.hu  és  MartonVeronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006.)

Az első hitelesnek tartott nyelvemlékünkben, a Halotti Beszéd-ben is előfordul a „szent” szó: „És vimádjuk mend szentököt” stb.[10]

A magyar „szent” kifejezés a XIX. századi etimológiai szótára latin sanctusnak felel meg, s a Czuczor-Fogarasi szótár a latinból eredezteti. Hangtanilag közel áll az ugyancsak a latinból származott francia saint, a szláv szvieti, szväti, szvati szóhoz stb. Csaknem ugyanilyen a zend[11] nyelven írt ősrégi Zendaveszta szövegében előforduló szpenta vagy a román sfinta (szent) szó, melyekhez hangokban a fönti szláv szavak közelebb állnak, mint a latin sanctus szóhoz. A mongol szain (= jó, szép, nemes) gyakran a vallásos és isteni dolgok jelzője.[12]

A fentiek szerint a magyar „szent” szónak a latinból és a szlávból való eredeztetése  megnyugtatón nem hihető

A nagyfokú latinbetűs átírási és jelentésbeli hasonlatosság miatt a sumir SzA.AN.GU olvasatú, templomi elöljáró jelentésű szóból egyeneságon, de külön-külön eredeztethető a magyar „szent” és a latin „sanctus”, s e kettőből vagylagosan a szláv „szent” kifejezés. 

Sumerban minden templomnak csak egy szanguja, vagyis legfőbb papja, elöljárója lehetett. Ő volt a templomi papság vezetője, a templom főpapja.[13] A feladatköre megfelelt a „szent” szó mai értelmezésének: „Szent az, aki a földön Istennek szolgál”. A templom főpapja, s valamennyi pap valóban Isten és az emberek közötti összekötő kapocs, s ilyetén minőségben különbözik az egyszerű embertől, hiszen istent szolgálja, vagyis szent, még akkor is, ha esetleg a mai papokhoz hasonlóan nem is élt/él Istennek tetsző életet.

A három jelből álló, háromszótagos SzA.AN.GU szó ékjeleinek jelentése: 

 SZA - nép

AN - Isten, istent jelentő szócsoport meghatározó

GU - kötelék, csomó

Összeolvasva: Népet és Istent összeköt[ő].

A fordítás  tökéletesen egybevág a „szent” szó értelmével.

A magyarság elődei a szkíta-magyarok egy része a Kaukázusba majd a Meotisz vidékére húzódott a népirtó sémita asszírok elől, s megalapította Dentumagyariát, a Don-tövi Magyarországot. Másik részük a Pártus Birodalomból a szászánida perzsa bekebelezést kikerüledő a szkítafajú hunoknál talált menedékre. Majd ellenállva a kazár kagán beolvasztó törekvéseinek, nem vette fel zsidózó vallást, hanem elindult Etelköz, majd a Kárpát-medence felé. Vitte magával a zoroaster és a manicheus vallás szertartásrendjének számos szavát, köztük a „szent”-et is.

Manicheus próféták: Mani, Zoroaster, Buddha és Jézus – Az Univerzum négyessége  (XIII-XIV. sz. – csct.ugent.be)

A görög és a latin szertartásrend szavait a magyarság nem a szlávoktól kölcsönözte, hanem már a hon-visszafoglalás előtt a dontövi Magyarországban, vagyis Dentumagyariában már ismerte, és a saját anyanyelvén, magyarul használta.  

[1] A magyar nyelv szótára. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Készítették: Czuczor Gergely és Fogarasi János. Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862. szent címszó –  A továbbiakban Czuczor-Fogarasi

[2] Révai Nagy Lexikona, I-XXI., Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Bp., 1911-1935.   szent címszó

[3] Czuczor-Fogarasi i. m.

[4] arcanum.hu (Magyar etimológiai szótár, szent címszó)

[5] MNyT. i. m.  287-289. pp.

[6] Böhm János: A liturgikus nyelvekről, Az Érseki Lyceum Könyvnyomdája, Eger, 1897. 39. p. 

[7] Böhm János i. m. 52. p.

[8] Csehország (Morvaország nélkül) középkori latin neve.

[9] Marton Veronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006. 62. p.

[10] Révai Lexikon i.m. szent címszó

[11] A parszik, az óperzsák utódainak szent könyve zend nyelven íródott. A vallásalapító Zoroaszter tanait tartalmazza. A mai nyelvtudomány szerint a zend iráni nyelv. Horvát István és Szabó József szerint közeláll a magyarhoz, a magyar rokonnyelve.

[12] Czuczor-Fogarasi i. m. szent címszó.

[13] D. 314. 28. sz.