Mióta a magyarság betette a lábát a Kárpát-medencébe folyton-folyvást hadakoznia kellett a megmaradásáért. Valami különleges titok lappanghat a múltjában, nyelvében, szellemiségében, hogy a minden uralkodó és nem uralkodó idegen a vesztére tör.

Magyar, nem magyar kereste az okát. Mondták, a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta, hiszen minden megvan, megterem benne, ami az élethez kell. Mások szerint a tudás, a mag népeként a magyarság elődei voltak az elsődleges műveltségteremtők, és így tovább. Ám a valódi oka a nagy-nagy ellenszenvnek, hogy népünk nem evilágból való. Cselszövés, ármány, gyilok nem semmisítheti meg, hiszen a Teremtő vigyázza, a tenyerén hordozza.

A legutóbbi Vízözön idején, kb. Kr.e. 12 ezer éve Atlantisz népe Amerika, Európa és Afrika felé menekült. Noé Kis-Ázsiáig, a Kaukázusig hajózott, a kusiták, meg sem álltak az afrikai Núbiáig. A Kárpát-medencében a Pannon-tó szárazulataira került embercsoportok alig említtetnek, pedig itt régi társak (a 450 ezer éves vértesszőlősi Samu, a bükki ősember stb.) utódaira leltek.

A ember, bármennyire is hasonlít a majomhoz, nem belőle fejlődött, hanem Vízözön-túlélőként sanyarú sorsa késztette, hogy majom-módra éljen. Fán lakott, gyűjtögetett, halászott, vadászott, élelemben gazdagabb vidékekre húzódott. A Kárpát-medencébe jutott csoportok a mai Balkánon keresztül Mezopotámia északi vizenyős peremvidékére jutottak. A terjeszkedés nem népvándorlás, hanem a tudás és a műveltség átadásával párosult békés természetű vándorlás volt. Nem szorítottak ki népeket, nem foglaltak erőszakosan földet, hanem a víz levonulását követve vándoroltak egyre délebbre.

Ők voltak a szabirok, a Föld több kataklizmát átvészelt őslakói, Szibéria névadói. Ősiségüket sir Leonard , Woolley, angol régész állapította meg. Kései utódaik a kurdok, más kaukázusi és néhány kihalt európai népcsoport, továbbá a magyarság.  Feltűnő, hogy minden időben a világ „indoeurópai és sémita” urai e szkítafajú népek kiirtásán fáradoznak, sajnos egyre eredményesebben.

A Kárpát-medencéből a hegyeken át Mezopotámiába keveredett szabir parasztok csatlakoztak a Vízözön után ottrekedt núbiai kusitákhoz[1].(Ti. A Vízözön ázsiai és afrikai részre szakította a Kusita  Birodalmat.)

A Folyamközben szabirok és a kusiták együtt alkották az Ubaid népességet, akiket a hivatalosított történelemtudomány presumiroknak, az ékiratok szubaroknak, magyarosan szabiroknak nevez, oszágukat pedig SUBARTU-nak.

Alsó-Zab folyó - Kurdisztán (Where Kurdistan)

A szabirok hosszú ideig éltek a Dyjala-, a Zab- és a Habur- folyó hatalmas forrásvidékén; onnan vándorolt egy-egy csoportjuk a Folyamközbe.

A Tigris és az Eufrátesz mentén az Alsó-tenger (Perzsa-öböl) felé vándoroltak nép- és országnevét ékiratos táblák őrizték meg. Északon maradtak a sajátképpeni szabirok. Az országuk neve, SU.BAR.TU. A tőlük délkeletre vándoroltak új hazájukat KI.URI-nal, urak, ill. a gyeplőtartók földjének nevezték. Ez volt Akkád, a sémita hódítás után lett Babilónia és Asszíria. A Folyamköz déli részére költözöttek a földjüket KI.EN.GI-nek,  jövevények földjének, sémita-babiloni nyelven  SUMER-nak nevezték. Népnevük a „sumir” Kr. u. 2000 táján Hammurábi törvényoszlopán tűnik fel először.

SUBARTU, a szabirok országa életerős ország volt. A Folyamközben élő sumirok rovására erőrekapott sémita babiloni és asszír birodalmak elismerték, kénytelenek voltak vele kereskedni, hiszen rajta keresztül vitt a hettitákhoz és a hurikhoz vezető északi karavánút. A kereskelmi kapcsolatok ellenére, a rabszolgáikat Subartuban fogdosták össze.

Mind a hettiták, mind a hurrik szabirok voltak, csak akkád, babiloni és asszír szomszédaik nevezték őket másképp.”[2] Az asszír királyfeliratok szerint a lullubik, a gutik és a kassiták is szabirok.[3]  Az Amarna-táblák SUBARTU-hoz sorolták Mitannt.[4] Szabirok lakták Elamot és Sumert. A mai történettudomány meghagyta a rájukillesztett neveket, nehogy a szabirokhoz tartozó népekként lehessen őket azonosítani. A Perzsa Birodalom idején SUR-nak említik őket, ezután eltűnnek a szövegekből.

Vérbulcsu és Tormás, Árpád dédunokái Bizáncban járván követségben, elmondták a császárnak, hogy népüket „non Turcae sed Sabartoeasphali dicebatur.”[5] Konsztantinosz Porphürogennétosz  „A birodalom  kormányzása” c. művében leírja, hogy a magyarság a Zab-folyó vidékéről került hunként, avarként, magyarként ismét és ismét a Kárpát-medencébe.

A SABARTOEASPHALI kifejezésből a görögös toldalékokat elhagyva előtűnik a sabar/sabir népnév. Jelzője az asphal. Arabul Zab el asfal, jelentése Alsó Zab-folyó. A követek szerint a magyarság „őshazája”, a kurdisztáni Zab-folyó vidéke. 

Bulcsú és Tormás határozott közlése ellenére, a hivatalosított magyar történelemtudomány fenntartja a finnugor nyelv- és eredetelméletet. Vajon miért nem veszi figyelembe, miért nem tanítja, hogy a mai magyarság az Alsó Zab-folyó vidékéről származik, s nevét a folyóról kapta.

Elődeink bizonyára nagyon hosszú ideig élhettek e vidéken, mert a nép emlékezetéből kiveszett a Kárpát-medencei és a még régebbi őshaza emléke. Árpád vezér hon-visszafoglaláskori  megjegyzése, „az én ősapám, a nagyhatalmas Attila király uralta vala ezt a földet”, a hunok ottlétére, nem az őshazára vonatkozik.

SUBARTU fekvését Babilonban úgy határozták meg, ahogy a magyar gyermekek az égtájakat:

 Előttem van észak     -  SUBARTU, GUTIUM ÉS A CÉDRUSHEGYEK.

Hátam mögött dél      – AMURRU (a mai Arab-sivatag),

Balra a nap nyugszik  - ASSZÍRIA,

Jobbra pedig kél          - ELAM.

SUbartu  térképe (Ignace, Gelb: Hurrians and Subarians, Studies of  Ancient Orienatal Civilisation, Chicago, 1944. No.22., Térképmelléklet, 129. p. )

Ásatások igazolták, hogy a szabirok első telephelye a kurdisztáni Shanidar-barlang volt. Az egyik ottani emberi maradványt (Kr.e. 60000 év) virágokkal temették el. A magzati pózban eltemetett ffi. különös tiszteletnek örvendhetett, mert a holttestét teleszórták gyógynövényekkel. Körülötte, cickafark, parlagfű, zsurló, búzavirág, mályva összecsomósodott pollenjeit mutatták ki.

Észak-Irakban Hasssuna, Halaf és Samarra vidékén a szabir népesség kőből, agyagból épített házakban lakott. Állatokat, juhot, kecskét, szarvasmarhát háziasított, gabonát nemesített. Vajon a Vízözön előtti időkből emlékezett-e rá, vagy a két Zab-folyó vidékén jött rá az állatszelídítésre, a növénynemesítésre, már nemigen lehet megállapítani.  

Proto-hassunai település maradványa (Epizod Prehystori podcast.com)

Árpa, búza, zab, köles volt a legfontosabb terményük Lent termesztettek, szőttek-fontak, kosarat készítettek.  Kosárfonásuk  jellegzetes mintázatai  a mai napig fennmaradtak. Öntözéses gazdálkodást folytattak. Enélkül a mezőgazdaságuk nem fejlődött volna. A csatornázás  ismeretét a Kárpát-medencéből hozták magukkal. A szántó-vető szabirok után nevezték az utódaikat, pl. a magyarságot a mag-népének.

Megmunkálták a fémeket, kerámiát készítettek, rezet bányásztak.  

A szabír népesség bizonyára kinőtte a megművelhető medencét. A Tigris és az Eufrátesz mentén délre vándorolt csoportjaik csatlakoztak a kusitákhoz; majd Chorezmből (Aratta) az un. Uruk-i, majd ismét a Kárpát-medencéből az írásbeliséget magával hozó, un. Jemdet Nasr népcsoport érkezett hozzájuk. Őket nevezi a történetírás sumiroknak.  

A Folyamköz műveltsége nem csupán a sumirok alkotása. A sumirokra rátelepedett szolganép, az akkád, készen kapta a kulturális vívmányokat, amelyekről hosszú ideig úgy vélték, hogy sumir, de ők  is az elődeiktől, ill. rokonnépüktől, a szabiroktól örökölték. Vándorlási útvonalukat nemcsak a hátrahagyott tárgyi emlékeik jelzik a, hanem a magyarul érthető földrajzi nevek is. Pl. Etiópiában a Nílusba torkolló Setit-folyó, azért „setit” mert a vize fekete, vagyis sötét.

Subartu területén, a Habur forrásvidékén, Boghazkői-ben, Tell Halafban a sumirokénál régebbi, szabir emlékek kerültek elő. Itt jelennek meg először a bikafejes talizmánok és a kisméretű anyaistennő-szobrocskák. A kerámiák kiforrott mesterségbeli tudásról, művészetről tanúskodnak. Fő fegyverük a fokos volt. Visszamenve az időben a szabirokhoz sorolhatóak az erdélyi Tatárlakán előkerült leletek.

Vadászat – Barlangrajz (Catalhöyük) Kr.e. 5750 ( Univ. Buffallo)

A szabirok a Kárpát-medence –Chorezm – India - Szudántól a Nílus-völgye és a Duna-mente határolta hatalmas területen éltek. Műveltségüket, művészetüket óriási távolságra vándorolt népcsoportjaik vitték magukkal.

Mind a régi, mind a mai tudós világ görcsösen ragaszkodik a szabirok vidékenkénti más és más elnevezéseihez, amit az ókorban  a  szomszédos, sémita, „indoeurópai”  népek ragasztottak rájuk. Az ókorban hattinak, hurrinak, hettitának, kusitának stb. nevezték őket. Mindezt azért, mert sem e népek, sem utódnépeik műveltségét „nem akarták”, nem merték összekapcsolni a szabirokkal, hogy az árja népeket és az un. elsődleges műveltségteremtő sémitákat beszuszakolhassák közéjük. Így aztán maradtak a viszonylag késői, sémita és az indogermán népnevek. Valójában indogermán/ indoeurópai nép nem létezik, az elnevezés csupán nyelvtörténeti fogalom. Pl. a Pártus Birodalom Hyrkania, Parthava és Aria tartományból nőtte ki magát. A pártusok is szkíták, sőt a középkori német krónikák, hősi énekek szerint azonosak a magyarokkal. Így kijelenthető, hogy a magyarság árjább, mint az „indoeurópaiak” bármelyike.

 A szabir népről korunk szakemberei óvatosan, elmarasztalólag nyilatkoznak: Eredetük ismeretlen, nyelvi és faji hovatartozásukat még nem határozták meg stb.

A szabirokat és az országukat az ókori források a saját nevükön nevezik. Subartu akkád elnevezés(sumirul: SUBIR).[6] Legkorábbi említése a lagasi Eannatum keselyűsztéléjén[7], majd az akkád Naramszin-nél, a Nílus-parti  Amarna-levelekben stb. tűnik fel.  Késő-asszír szószedet szerint a  SU.BIR.^ki idegen kifejezés (a sémita nyelvben valóban). Az ékiratok a nép nevének rövidített változatait, a SU, illetve SA is használják.[8]  Az indiaiak mélyen tisztelt Budája (Buddha) e népcsoportból származott: „minden hindi daytya nemzetség, melynek neve SU-val kezdődik a szkíták híres SU nemzetségéhez tartozik.”[9] Strabón[10] megerősíti: „A Kaspi-tengertől délkeletre élő szkíták a SU törzshöz tartoznak.

Az alábbi un. presumir, azaz szabir NIMRÓD pecséthenger nyomat szövege alátámasztja, hogy Nimród népe, a tudás népe. S a szkítafajú népeknek örökül hagyja, hogy műveljék magukat. Tudás népeként legyőzhetetlenek, ha ideig-óráig az ellenkezője is kerekedik felül.

A pecsétnyomat letörött bal oldalán bunkós-, illetve gamósbot lehetett. A férfialakot Kus-nimróddal , vagyis  a Vízözön utáni első királlyal azonosítják.[11] Kezében tartja az eget és a földet össszekötő virágos ágat.. Középütt a Nippuri-zikkurat, a fénykeresztes  É-KUR (hegyház) látszik. A sumirok IM-DUGUD^hu madara hozza az ég, a Teremtő üzenetét. A félkörív alatt a hét bolygó, ma leszálló sötétségnek értelmezik. Alatta az ég üzenete. 

1. Az un. Nimród-pecséthenger nyomata

Az alábbi szöveg a Teremtő, az Ég  szkítafajú népeknek küldött üzenete:

 Jelentése: a tudás istenerő, égi fény

Mind a perzsa mágus szt. könyvek, mind az ókori görögök a szakákhoz, vagyis a szkítákhoz öt, vérségileg és műveltségileg összetartozó népet sorolnak: hun, daka, avar, kus, szabir. E népek azonosságát különféle elnevezésekre támaszkodva a hivatalosított történetírás eltitkolta a magyarság elől. Olyannyira, hogy néhány bátortalan próbálkozás ellenére, még mindig külön népnek tartatják őket. Eredetileg mindegyik nép szabír volt. A sokat vitatott hunok, az avarok és a kusok valójában a mai magyarság elődnépei.  A különbség annyi köztők, hogy nem egyszerre, hanem más-más időben érkeztek a Kárpát-medencébe. Az erdélyi dákok, vagyis a dakák/dahák nem a románok elődei, hanem a pártusok rokonnépe. A kusok a mai Szudán területén éltek, a Nílus 2 és 5. kataraktája  közt. A kusok, kusiták is szabirok.

A földművelő szabirok vallása megtermékenyülés misztériumára épül, az anyaföld termékenyítő erején alapul.  Megtestesítője a régi népeknél nagy tiszteletben álló anya. Alakját szépen megmunkált, díszes agyag- és kerámiaszobrok mutatják.  

Az ember szaporodása, vagyis a népszaporodás vallási, gazdasági és létfenntartási szempontból fontos volt. Ennek előfeltétele a megélhetés, a mezőgazdasági művelésre alkalmas termőföld biztosítása, amit a folyóvölgyekben találtak meg. A békés terjeszkedés fokozatos és állandó volt, a tudás és a műveltség átadásával párosult.   .

A szabirok vallása, hitélete úgy hasonlít a sumirokéhoz, mint a magyarság vallása a kunokéhoz.

Tesup isten (hettita templom, Kr. e. 3000, Gaziantepe, Törökország 

A szabirok TESUP istene a Föld és az Ég ura. A babiloniak Adab-bal, az időjárásistennel, azonosították. Fontos, igen tisztelt istenség volt, hiszen nélküle, eső nélkül nem lett volna termés, az állatoknak nem lett volna legelő. Az anyaistennőt, a „magna mater”-t  Hepet-nek hívták .Babiloni  szabir rabszolganő így fohászkodik az anyaistennőhöz: ”Óh, anyám, HEPET-anya!”.[12] Elamban[13]  a NAP az NAP, mint a magyarban.  A sumir EN.LIL isten fiát Astupin(u)-t. KIS/KUS városában BABA néven tisztelték.  A szabir Napisten Simike.

A sémiták megjelenésével minden a feje tetejére fordult. A hódítók saját istenneveikkel illették a régi szabir isteneket.  A görögök meghagyták a szabir elnevezéseket, de megtoldották a saját istenneveikkel: Pl. Zeus-Tesup, Simike-Helios….

 A sémita népek számára  SU.BAR.TU, kellemetlen, titokzatos északi vidék volt;  ahol a madár sem jár. a napfényes lapályhoz (Babilónia) képest valóban az volt.

SU.BAR.TU ékiratos neve:

Az ország neve sumirul:  KUR SU.EDEN.KI KUR

A sumir kifejezés első és utolsó jele a KUR. Jelentése: hegy. Még a két KUR jel elhelyezése is kifejezi a természeti formációt: Szinte körbeövezi, átöleli a megművelt földet, az EDIN-t, vagyis olyan sík, megművelt területet, amelyet peremként vesznek körül a hegyek. Az EDIN jel alapjelentése azonos a magyar edény szóval.

A szabirok az országukat beszélő néven, „hegyek övezte fennsík”-nak nevezték.

A jeleket sumirul lehet és kell olvasni, hiszen mind Subartuba, mind Sumerba, a Kárpát-medencéből sokadjára érkezett Jemdet-Nasr nép hozta magával az írásbeliséget. A tatárlaki táblák azt sugallják, hogy a Kárpát-medence és a sémita hódítás előtt Mezopotámia közt élő és folytonos lehetett a kapcsolat.  

A szabirok országának akkád nyelvű neve SU.BAR.TU. A sumir KUR.SU.EDEN.KI.KUR, „ a hegyek övezte megművelt föld”  kifejezés (szószerkezet) fordítása.

Akkádul:   SU.BIR.KI/TU/TI. Kiejtésbeli változata: Sabir, Subír.

A SU többjelentésű  jel: hús, család, szaporít, sokasodik, test.  Olvasata: SU, KUS. Az EDIN ugyanaz, mint a BIR₄ jel. A KI művelésre alkalmas sík terület, föld..

Az akkád olvasat alátámasztja a sémita babiloniak (Hammurábi) véleményét, hogy a szabirokat, szolgának, szolganépnek tartották, hiszen szántó-vető nép volt; így érthető a „test” jelentés, ami arra utal, hogy a szabir nem ember, csak test, darab.

Az akkád SU.BAR.TU elnevezésben  is benne van, hogy a  szabirok  művelték a földet, amiből következett, hogy s állatokat szaporítottak, szelidítettek. Tehát ez is beszélő név.

A szabirok évezredekig békén megfértek a városállamokban élő déli fajtestvéreikkel, a sumirokkal, hiszen ugyanazon fajnak az egyik északi, a másik déli déli ága volt. Vajon a mai tudomány miért von éles határt a szubarok/szabirok és a sumirok közt? Hiszen csak annyi köztük a különbség, mint a magyarság és a székelység, Magyar- és Erdélyország közt. A sémita-asszír hódítás előtti a III. UR-i dinasztia Subartuval perszonáluniót alkotott.

Az asszír kegyetlenség, népirtás elől a szabir lakosság észak felé menekült. Átkelt a Kaukázuson. Több csoportjuk Közép-Ázsiába, a Szír- és az Amu-darja vidékére húzódott. A klasszikus görög szövegek akkor e népet nem szabirnak, hanem szakából levezethető szkítának, magyarosan szittyának nevezik.

Asszír népirtás (részlet, Balavat-i bronzkapu, III. Salmanassar asszír király, Kr.e.880 körül) 

Az asszírok nem válogattak a népirtás eszközeiben, s nem átallották „dicsőségként” közhírré tenni. 

xxx

A mai magyarság a hegyvidéki szabirt és a síkföldi sumirt, a két testvérnépet részben rokon, részben egyenesági felmenőiként tisztelheti.

Magyarok vagyunk. A kurdokkal, ujgurokkal, csecsenekkel, baszkokkal, ingusokkal, cserkeszekkel, ainókkal, koreaiakkal és sok kisebb-nagyobb néppel együtt népünk az ókori szkíták, a szabirok, hunok, avarok, kusok, dahák „aranyágacskája”.

Vigyázzuk magyarságunkat!

[1] Bíró József: A szabir-magyarok őstörténete, Magyar Közírók Nemzeti Közössége K., Bp. 2000, 12. p.

[2] Arthur, Ungnad: Subartu, Ed. Walter de Gruyter, Berlin and Leipzig, 1936. 33. p.

[3] Ungnad i.m. 124.p.

[4] L.m.f. 123.p.

[5] Konsztantinosz Porphürogennétosz: A Birodalom kormányzása, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Bp. 1950. 

[6] Ungnad i.m. 109 p.

[7] Ungnad i.m.  24-25 pp.

[8] L.m.f. 127. p.

[9] Mahabharata: Somogyvámos,  10. fej., 2-3. pp.

[10] Sztrabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977. Vol.II.2.

[11] Marton Veronika? Nimród, a hun-magyarok őse. Matrona, Győr, 2017, 11-63. pp.

[12]L.m.f.. 138.p.

[13] L.m.f. 65. p.V