1. A Magyar Tudományos Akadémia épülete (színezett litográfia, XIX. század második fele)

1858. február 27-e a magyar tudományos élet gyásznapja. Ekkor iktatták be a Magyar Tudós Társaság, a későbbi MTA nemzeti létét fenyegető, az osztrákok által 1853 októbere óta szorgalmazott alapszabály-változtatásokat. „Többek között ki volt hagyva, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat.  Az akadémia, új elnökével, gróf Dessewffy Emillel az élen mindent elkövetett, s Deák Ferencz hatalmas tollával feirt a koronához, hogy az akadémia megrendszabályozása véget érjen. Ennek daczára az új alapszabályok életbe léptek, az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki, s a hatalom részéről minden megtörtént, hogy Széchenyi nagy alkotása nemzetellenes irányba forduljon.”[1] 

2.  Párducfejű napmadarat ábrázoló egynyelvű feliratos  buzogányfej (égetett agyag, Tello, British Museum)

Az osztrák Toldy/Schédel Ferenc (1805-1875), a késmárki cipszer Hunfalvy/Hunsdorfer Pál (1810-1891) már az Akadémián volt. Aztán jöttek a többiek… Budenz, Simonyi, Munkácsi/Munk stb.

A tudományos tekintélynek számító Hunfalvy 1848-49-ben a magyar országgyűlés tagja, a debreceni parlament egyik jegyzője volt. Követte a képviselőházat Szegedre majd Aradra. Míg a 48-asok bujdosásra kényszerültek, életüket, szabadságukat mentették, ő békén visszavonult, és 1850-ben amnesztiát kapott.

3. Hunfalvy és Ujfalvy

Nagy szolgálatot tehetett az osztrákoknak, hogy megúszta az üldöztetést, s fényes karriert futhatott be: 1850-től haláláig az Akadémia főkönyvtárnoka, 1865-67-ben a képviselőház, a kiegyezés után a főrendiház tagja. Az országgyűlés munkájáról továbbíthatott  adatokat az osztrákoknak, hogy így megjutalmaztatott?

Levelezéséből és 1857-ben az Akadémián tartott Bábel Tornya[2] c. előadásából kiderül, jól ismerte a francia, angol tudósoknak a sumir/akkád és a turáni nyelvek rokonságáról, továbbá a magyar-sumir nyelvhasonlításairól szóló elméletét. Ismertette Oppertnek az ékiratok megfejtésével kapcsolatos munkásságát. Semmit nem hallgatott el, sőt elismerőleg szól róla. S meglepetésre ő is turáninak, későbbi szóhasználattal ural-altájinak tartotta a magyar nyelvet. Előadása végén több kifejezésre (hal, fül, kéz, ország, faj stb.) vonatkozóan egyetértett a magyar-turáni nyelvhasonlítással, de nem tudta megállni, hogy e körbe a finnugor nyelveket be ne vonja.  Ebben van némi igazság, ám a magyar az elsődleges, s mindenik finnugor nyelv e közvetítő sumir utódnyelv átvétele. 

Hunfalvy az udvarias helyeslésen, és a sumerológia eredményeinek tárgyilagos bemutatásán túl, elárulta, hogy a finnugor nyelvek bevonásával ugyan, de egyetértett a sumir-turáni rokonsággal: „… a személyi névmás[3] (pronomen personale), melly annyira szerepel az igékben, felette hasonló az ural-altaji és az árja, vagy ind-európai nyelvekben; de az már az ékiratokban kifejtett szumir vagy akkad nyelvben is megvan, a mellyet ural-altajinak mondanak. Ez a szumir nyelv pedig nem lehetne fiatalabb még a védák nyelvénél sem, mert hisz előbb teremtett magának írást, mint az.”[4]

4. Turán területe IV-VI. században

Merészen idézte Lenormantot: „Általában nevezetes történelmi tény az, hogy a míveltség  nem a szanszkrit, vagy … a legtökéletesebb nyelvű népeknél kezdődött, hanem Sinaországban, Mezopotámiában , az Euphrates és Tigris közén, meg Egyiptomban. A sinai míveltség hatása nem érte a Földközi tengert, de a mesopotomiai (assyriai, babyloniai) megelőzte az egyiptomit, s ez terjedett Phoeniciára, Görögországra s így az európai népekre. A mesopotomiai kezdet pedig nem az assyriaiaknál és babyloniaknál, hanem az ezeket megelőzőturán nyelvű népnél támadt, a mellytül azok elfogadták az írást. I. Sargon Kr. e. 1900 körül fogadá el a sémi hitet a régi turán hit helyébe.”[5]

1870 után Hunfalvy a sumir-magyar nyelv egybevetésével, összehasonlításával nem foglalkozott. Ha következetesen kitartott volna korábbi véleménye mellett, akkor a magyar tudományos élet nem fulladt volna bele a finnugor elméletbe, a „halszagú atyafiság”-ba, mely mind nyelvészetileg, mind őstörténetileg kerékkötője lett az átfogó, tárgyilagos magyar eredetkutatásnak.

1876-ban Magyarország Ethnográphiája c. munkájában a finn-ugor nyelvészeti anyag közé még becsempészte és egyetértően idézte Oscar Peschel (1826-1875) német földrajztudóst és néprajzost, hogy további kutatásokra van szükség: „Mielőtt a Kr. e. tizennyolczadik században a sémi khaldeusok uralkodni kezdettek Babyloniában, az Euphrates torkolatján egy birodalom létezett volt, Úr nevű fővárossal, mellynek királyai nem sémi nevűek. Ott találták ki a legrégibb ékírást, az úgynevezett szumir-akkad írást, amellybül származott az assyriai-babyloniai…„ Ezt az ős népet turánnak nevezik, inkább ural-altajinak mondható… mert, úgy látszik, közelebb áll a finn ághoz, mintsem a törökhöz… Kár hogy az akkád vagy szumir nyelvnek kinyomozása egészen az assyriai-babylonai nyomozások által föltételeztetik. Sokáig lesz tehát, míg teljes bizonyosságot nyerünk, de akkor meg is lesz fejtve az ethnographiának legérdekesebb rejtvénye.”[6] 

5. Az un. agyagtű, kúpos részével az épület agyagfalába nyomandó "burkolat-csempe” (Bible History Online)

Hunfalvynak két arca volt. Az egyiket kifelé, külföld felé mutogatta, ezért elismeréssel szólt a sumerológusokról, a másikkal befelé gonoszkodott. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a kiváló tudományos felkészültségű angol Sayce és Rawlinson, a francia Oppert és Lenormant, a német Delitzsch és a többiek nem a levegőbe beszélnek, s igaz Müller Miksa által turáninak nevezett számos szkíta, köztük a magyar és az akkád/sumir nyelv közti rokoni, leszármazási kapcsolat. Rossz fényt vetett volna rá, ha tudós létére a bizonyított eredményeket semmibe veszi.  

Lenormantnak a „A káldeaiak ősi nyelve” (La langue primitive de la Chaldée) c. könyvét francia nyelvű levélben elismeréssel és egyetértéssel üdvözölte. Sajnálkozott, hogy idős korára való tekintettel nem mélyedhet bele a sumir nyelvészeti összehasonlításokba. Ám bíztatja a tudóst győzzön meg mindenkit az akkád (sumir) nyelv igaz jellegéről.

Minden bizonnyal Halévy-re utalt, hiszen akkor már dúlt a „harc” a sumir nyelv és nép létezését kétségbevonó halévysták és ellenzőik között.

Hunfalvy bizonyára nem számított arra, hogy e levelét Lenormant közzéteszi[7], mégpedig azért, hogy a másik köpönyegforgató, a szintén Párizsban élő magyarországi Ujfalvy Károly Jenő (1842-1904), néprajzos, nyelvész elutasító véleményével ütköztesse.

Ujfalvy hatalmas karriert futott be. Földrajzi munkásságáért megkapta a Francia Becsületrendet, itthon meg a Ferenc József rendet.  Kezdetben a Revue de Philologie et d’Ethnographie c. folyóirat igazgatójaként támogatta, sőt kiegészítette Oppert és  Lenormant megállapításait. A népek vándorlása[8] c. könyvében sumir és a turáni nyelvkutatás új távlatait csillogtatta meg: „…a sumir-akkád nyelv nem közös anyja a turáni nyelveknek, hanem testvérük, s ha a sumir nyelv teljesen ismert lesz, akkor ez az összes turáni nyelv közös eredetét bizonyítandja.”  

1874-ben Ujfalvy a francia Philologiai Társaság alelnökeként, minden bizonnyal Halévynak, a Társaság elnökének hatására fokozatosan elfordult a sumemrológiától, s kezdte durván támadta Lenormantot és  a sumir-turáni nyelvrokonítási elméletét.

Ujfalvyból hiányzott a német Friedrich Delitizschre jellemző vonás, a tudomány iránti alázat: Delitzsch eleinte egyetértett Lenormanttal, és több német egyetemen sumerológiai előadásokat tartott, mondván az akkád/sumir nyelvnek a turáni nyelvekkel való rokonsága nem utasítható el. Idővel mégis elfogadta Halévy azon véleményét, hogy a sumir nyelv nem létezett, ezért nem is lehet tanítani, s beszüntette sumir nyelvi előadásait.  Ám a francia ásatásokon előkerült egynyelvű táblák kétségbevonhatatlanul meggyőzték a sumir nyelv létezéséről, és Halévy bánatára, folytatta sumerológiai előadásait. Delitzsch képes volt arra, amire nagyon kevesen, hogy a tudományos eredmények és bizonyítékok hatására korábbi elméletén keresztüllépve beismerje tévedését.  

Hunfalvy idehaza a másik arcát mutatta: Ádáz dühvel támadott mindenkit, aki a finnugrizmus mindenhatóságát kétségbe merte vonni. „… Hunfalvynak Batu káni szerepe volt: feldúlt és elégetett minden hagyományt. A hun rokonságot merőben megtagadta, s Atilla magyar dicsőségét bedobta az Akadémia szemetesládájába.”[9]

Mivel vásárolták meg? Csak találgatni lehet.

Pálfordulását minden bizonnyal az Akadémián az osztrákok magyarellenes, magyargyűlölő politikáját képviselő Budenz szorgalmazta.  

Budenz József (1836-1892) Hunfalvy pártfogoltjaként[10] került az Akadémiára. 22 éves korában kezdett magyarul tanulni. Német létére, döcögő magyar nyelvtudása dacára „anyanyelvük ismeretére”, jobban mondva megrontására tanította a magyarokat. Annak ellenére, hogy Magyarországon nagy karriert futott be, nemigen kedvelte a magyarokat: „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”[11]

Míg Európában Lenormant 1883-ban bekövetkezett haláláig a tudósok a sumir nyelv megfejtésén és a nyelvtanának a magyar, ill. a turáni nyelvek alapján való összeállításán fáradoztak, addig nálunk az MTA mereven elzárkózott az új sumir-babiloni-asszír nyelvészeti felfedezésektől, és teljes egészében a magyar nyelvnek a finnugrisztika páncéljába való beleerőltetését szorgalmazta.  

Lenormant halála után a német Fritz Hommelen és Delitzschen kívül már alig akadt a sumerológiának teljesen elkötelezett tudós, aki következetesen felvette volna a harcot a halévysták ellen.  

Halévy kiváló szószólóra lelt a magyarországi zsidó-iszlamista Goldzieher Ignáczban, az orientalista kongresszusok szinte állandó magyarországi küldöttében.  Goldzieher soha nem foglalkozott ékírással, nem értékelte a mezopotámiai ásatások eredményeit. Halévy „szemüvegén” keresztül ismerte meg a sumerológiát; nem vezérelte más, mint a fajtársa és annak munkássága iránti vak tisztelet.

Az 1892-es londoni Nemzetközi Orientalista Kongresszusról való beszámolóját a sumir kérdéssel kezdte. Keresetlen szavakkal mutatta be Halévy elméletét, miszerint sumir nép, nyelv, műveltség, vallás nem létezett. Kihangsúlyozta, az ellenpárt meghajolt Halévy elmélete előtt, és így a sumir kérdés immár nem létezik.  

A magyar nyelvészek e jelentés elhangzása után fokozatosan visszahúzódtak. Merészségnek számított a sumirnak még az említése is. Néhány próbálkozáson kívül nemigen akadt magyar finnugrista nyelvész-akadémikus, ki Hunfalvy nyomdokain merészen felvállalta volna a finnugor, de legalább az ural-altáji nyelvek sumirral való kapcsolatának vizsgálatát. Aki a magyar nyelvnek a finnugoron kívül más keleti nép nyelvével való hasonlóság, rokonság mellett állt ki, tudományos felkészültsége kétségbevonásának (Vámbéry Ármin), kiközösítésnek, elhallgattatásnak (Szentkatolnay Bálint Gábor), gúnyolódásnak (Cserép József) tette ki magát.

6. Vámbéry/Wamberger Ármin (1832-1913)  dervis öltözékben -  Szentkatolnai Bálint Gábor  (1844-1913)  - Cserép József (1858-?)

A világégések során idegenbe szakadt (Padányi Viktor, Götz László, Bobula Ida, Badiny Jós Ferenc stb.) és az itthoni (Varga Zsigmond) tudós-magyaroknak köszönhető, hogy feléledt a sumerológia;  s lassan-lassan, ha nem is az Akadémián, de közkinccsé lett a magyar-sumir egyenesági leszármazásnak a XIX. században  már bizonyított elmélete.

Sajnos az emigrációs nagy öregek mára már eltávoztak. Néhány kivételtől eltekintve az utódaik tudtukon kívül sikamlós talajra tévednek azzal, hogy, hogy másodkézből való munkák alapján dolgoznak, nem pedig az eredetiekből, miként Halévy tette. Összetévesztik a sumir és a szemita asszír-babiloni szavakat, összekeverik az ókori keleti népek tárgyi emlékeit, felcserélik a nyelveiket, összekeverik a népeket, emiatt az érvelésükben elemi logikai hibákat vétenek, S ezzel a hivatalosított nyelv- és történelemtudomány képviselőinek valós  nemtetszését váltják ki.[12]   

[1]A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor, I-X.,  Atheneum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat, Budapest, 1898., X. köt. 492-493. pp. 

[2] Budapesti Szemle, 1857. I. köt., 424-444. p. 

[3] személyes névmás

[4] Hunfalvy Pál: Magyarország Ethnographiája, A. M. Tud. Akadémia Könyvkiadó Hivatalában, Budapest, 1876. 31-32. pp.

[5]Lenormant, Francois: La langue primitive de la Chaldée et les idiomes touraniens, Maissoneuve & C^ie Éditeurs, Paris, 1875., 321. p.

[6] Peschel, Oscar: Völkerkunde, Verlag von Duncker & Humblot, Leipzig, 1874., 533-534 pp. Hunfalvy fordítását ld. Magyarország ethnographiája, 41. p.  

[7] Revue de philologie er d’etnographie, 1876/2. 78. p.

[8] Ujfalvy de Mező-Kövesd, CH. E. de: Les migrations des peuples et particuliérement celle des Touraniens, Maissoneuve & C^ie Libraires-Éditeurs, Paris, 1874., 102.p.  

[9] Gárdonyi Géza

[10] Habsburg-Tescheni Albert Frigyes Rudolf Albert (1817-1895) főherceg javaslatára Hunfalvy pártfogoltjaként került Budenz az Akadémiára.  

[11] Budenz August Ahlqvist, finn nyelvésznek 1870-ben írt leveléből, In: Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete, Gondolat, Bp. 1991.

[12] A sumir nyelvitáról szóló cikkek vezérfonala Érdy Miklós: A sumír, ural-altáji, magyar rokonság kutatásának története, Gilgamesh, New York, 1974. c. könyve.

A törökországi Drinápolyból (ma: Edirne) Párizsba származott Joseph Halévy megjelenése az ékiratos szövegek megfejtésében különös visszafejlődést, megtorpanást, meddő helybenjárást eredményezett. Csípőből tagadta a sumir népnek és nyelvnek még a létezését is. Valójában az új tudományág, a sumerológia kerékkötője lett. Pontosan azért tudott ellenérvekkel, sokszor durva támadásokkal fellépni, mert alaposan ismerte a szakirodalmat, a bukaresti zsidó tanintézményekben szerzett ismeretei képesítései folytán tisztában volt az ókori közel-keleti népek műveltségével, és kiválóan tudott magyarul.

Joseph Halévy, a sumerológia kerékkötője (mishauzan.over-blog.com)

Az 1874-ben kiadott dolgozatában megírta a sumir nyelv cáfolatát. "Nevéhez fűződik a sumir elmélet elleni, több évtizedes vita, hogy a mesébe való mindaz, amit a szumir-akkád nyelvről, vallásról és a művelődésről beszelnek; ilyen soha nem volt Chaldeában; az ékiratok azon neme, melyből a szumir-akkád népre és nyelvre következtettek, nem egyéb, mint a közönséges asszír-babiloni nyelvírásnak a közönséges ékírástól eltérő symbólikus módja"[1]

Szerinte az ókori mezopotámiai városok agyagtábla könyvtáraiból előkerült kétnyelvű sumir-babiloni, illetve -asszír ékiratos táblák, szószedetek, írásmutatványok azonos tartalmú szövegei közül az egyik szemita, a másik a babiloni-asszír papok titkos nyelvén íródott. Mondván, nem is lehetett másképp, hiszen Mezopotámiát a legkorábbi időktől kezdve szemita népek lakták.

A két ellenfél idősebb korban

 François Lenormant (1837-1883), a sumerológia védelmezője és Joseph Halévy (1827-1917), a sumerológia ellenlábasa

Az új nyelv elleni váratlan támadás a tudományos életben nagy feltűnést keltett, hiszen a XIX. sz. utolsó harmadára már teljességgel elfogadták a sumir nép és a nyelv létezésének bizonyítékait.  A nyelv feltárásának és az ékiratos szövegek fordításának húsz évig tartó menete megtorpant. A tudósok felhagytak a szövegfejtéssel és álláspontjuk megvédésére kényszerültek. Minden erejüket a sumir nyelv és a nép létezésének régészeti és nyelvészeti bizonyítására fordították.

A Halévy által emlegetett kétnyelvű, asszír és valamilyen titkosírással írt szövegek szószedeteknek bizonyultak. Oppert nyílt vitában kérdezte meg tőle, hogy az agyagtáblákra a szemita asszír mellett miért kellett a papok titkos nyelvén is leírni a szöveget, hisz bármelyik babiloni-asszír írástudó anélkül is könnyedén elolvashatta, és megérthette volna. Vajon ki másnak szólhatott a „titkosírással” írt szöveg, ha nem egy másnyelvű népnek, a sumirnak? (Oppert sem tudott magyarul, ennek ellenére elismerte, hogy a turáni nyelvek közül a magyar közel áll sumirhoz. Mátyás Flórián[2] levélben hívta fel a figyelmét a sumir „a magyar ősi nyelvezet szavainak”[3] hasonlóságára.)

Sumer és Akkád (Az ókorban a Tigris és az Eufrátesz külön mederben folyt a sumir városállamokig nyúló Perzsa-öbölbe.)

A korai történelmi időkben Sumert és Akkádot a turáni fajú sumirok lakták. Kb. Kr.e. 3200-tól az Arab-sivatag felől a könnyebb élet reményében folyamatosan szivárogtak Mezopotámiába a szemita nomádok. A sumirokat Babilónia déli részére, Sumerba szorították le. Ez nem jelenti azt, hogy a szemiták mellett Észak-Babilonban, azaz Akkádban ne éltek volna sumirok. Az agyagtábla-szótárak tették lehetővé Babilónia sumir őslakosai és a betolakodott, az országot meghódított szemiták közti nyelvi érintkezést. Sumirok voltak a kiszolgálók, a mesteremberek, rabszolgák stb, a szemiták meg a rossz értelemben vett uraik, uralkodóik.

Pl. a „kutyafej” képjelére visszavezethető UR olvasatú ékjel jelentése főnévként: őr, kutya; igeként: tart, ragad, kerget; csupa kutya-tulajdonság. Ezen kívül jelent még „ember”-t is, mégpedig olyan embert, akinek a feladata az őrzés, a megtartás. A jel hangzósítása és a jelentése megfelel az „úr” szavunknak. A magyar úr nemcsak uralkodik, felügyel, hanem óvja-védi háza népét, családját, a rátestált vagyont, s kutyakötelessége a róluk való gondoskodás.     

Halévy emberére akadt François Lenormant, francia akadémikusban, aki a sumir és a turáni nyelvekről szóló könyvében[4] kiállt a sumir létezése és turáni eredete, nyelvrokonsága mellett. Bizonyításai Riedl Szede[5] német nyelvű magyar nyelvtanának, továbbá a nyelvemlékeink[6] bizonyító felhasználásával a magyar nyelv szerkezetére, logikájára támaszkodtak.

Riedl Szende magyar nyelvtana

A sumir nyelv a szemita babiloni-asszír nyelvtől nemcsak a szókincsében, hanem a szógyököktől világosan elkülönülő toldalékok, jelek ragok, képzők meglétében is különbözik. Csak annyiban szemita, hogy a szó- és szótagjeleket a szemita babiloni-asszír papok használták, de a saját nyelvükön olvasták. Egyszerűen átvették a sumirok feltalálta írásrendszert (a gazdasági és az állami berendezkedést is), anélkül, hogy valami újat tettek volna hozzá. Erre mondta Samuel Noah Kramer, hogy az agglutináló sumir nyelv úgy illik a flektáló szemitára, mint a rosszul szabott ruha.

Ám el kell ismerni, hogy a bonyolult írásképű, a vonalas írás és az ékírás közti un. átmeneti ékjelek egyszerűsítése a szemita-babiloni írástudók érdeme.

Kétnyelvű (sumir-asszír) tábla-töredék - egy-egy oszlopon belül az első a 90 fokkal elforgatott sumir vonalas jel, a második az assszír ékjel (agyag, Kujundsik/Ninive, Nimród palota)[7]

A magyar nyelvet ismerő Halévy egyik fő érve volt, hogy mind a sumirban, mind a szemita nyelvekben előragok vannak, a turáni nyelvekben pedig nincsenek. Csakhogy a magyar nyelvben nemcsak a felsőfok „leg” képzője, hanem az összes igekötő előragnak tekinthető. Pl. a sumir MU igei előrag (helyesebben előtag) a magyarban a „meg” igekötőnek felel meg, s mindkét nyelvben befejezetté teszi az igét. 

A MU.DU jelentése: megépít. A megkezdett cselekvés eredményes, az illető tevőlegesen be is fejezi, amit elkezdett. 

Halévy a bizonyítékok hatására érveit egyre-másra módosította, de elméletét, miszerint a műveltségteremtő nép nem turáni, hanem kizárólag szemita volt, 43 éven át, egészen a haláláig mereven védelmezte: Semmibe vette a francia és az angol tudósok, Hincks, H. Rawlinson, Oppert és mások  kb. két évtizedes sumir nyelvészeti kutatásait és eredményeit, semmibe vette a régészeti feltárásokat. Kijelentette, csak akkor fogadható el a sumirok létezése, ha egynyelvű, azaz sumir nyelven írt táblákat is felfedeznek.  

S lőn!

1880-ban Ernest de Sarzec[8] a Basra-i francia alkonzul feltárta a mezpotámiai Satt el Hai csatorna partján Gudea városát, a Kr.e. IV. évezredtől legalább 2 ezer évig lakott SIR.BUR.LA.KI[9], „a bőséges fény földjének helye”[10]  nevű sumir várost. Számos Gudea-szobor, pecséthenger, feliratos kagylóhéj, és kb. 30 ezer egynyelvű, kizárólag sumir nyelven írt agyagtábla és –töredék került elő. 

Úr-Ningirsu kagylóba vésett sumir nyelvű névjegye; jól látszódik SIR.BUR.LA.KI város vonalas írásos neve ( de Sarzec gyűjtemény, Louvre, Paris)

A kb. Kr.e. 2200 táján elpusztított, lerombolt, felégetett település azon kevés ókori város közé tartozik, amelyet soha nem építettek újjá, a területére soha nem épült sem város, sem falu, de még ház sem. A leletek a pusztulás pillanatát őrizték. (A XX. századi iraki háborúk idején amerikai bombák és lövészárkok szabdalták fel, tették tönkre a föld megőrizte emlékeket.)[11]

Az egynyelvű táblák ékesen bizonyították a toldalékoló nyelvű sumir nép létezését. Halévy a sumir nyelv létezését illetően kénytelen-kelletlen beismerte tévedését[12], de azt, hogy a sumir turáni nyelv lenne, továbbra is tagadta; mereven kitartott a szemiták műveltségteremtő elsősége mellett.

A sumir nép és a nyelv létezését nem tudta ugyan megcáfolni, de a nemzetközi tudományos világot közönyössé tette a turáni eredet és a magyarral való mindennemű kapcsolat iránt. A magyarországi tudós körökben e közöny teljességgel eluralkodott, hovatovább teljes tagadásba ment át. Magyarországon még ma is merészségnek és gúnyolódás tárgyának számít mindennemű sumir-magyar műveltségi kapcsolatnak még az említése is.    

Lugalanda, a trónfosztott lagasi uralkodó pecsétje (de Sarzec gyűjtemény, Paris, Louvre)

François Lenormant Joseph Halévynak a francia tudósok körében felháborodást keltett állításait nemcsak visszautasította[13], hanem komoly érvekkel bizonyította is, hogy a mezopotámiai turáni népnek számtalan, a korai történelmi korokból való tárgyi emléke került elő, s a nyelve meg valóságosan beszélt nyelv volt.

1870-ben Archibald H. Sayce, angol tudós elsőként fordított le egy egynyelvű, 12 soros sumir szöveget. A táblán nem volt semmiféle fordítást megkönnyítő asszír szövegmagyarázat vagy, szószedet.

 Lenormant fiatalkori képe (festmény?)[14]

François Lenormant (1837-1883), a Francia Nemzeti Könyvtár régészeti tanszékének professzora, a Francia Akadémia tagja készítette el az első összefüggő, rendszerezett sumir nyelvtant[15]. Természetszerűleg felhasználta hozzá az előkerült kétnyelvű táblákat. E táblák az asszír fordítással együtt sumir szavakat és önálló szóként is használt toldalékokat tartalmazták. Érdekes, hogy e táblákon semmigéle igékre vonatkozó leírás, ragozási sor nem volt. Az igék toldalékolását, vagyis az igeragozást a megfejtett szövegek alapján következtette ki. Emellett észrevette, hogy a sumirok és a turáni népek hitvilága azonos nyugszik. (A magyar vonatkozását majd Varga Zsigmond[16], református teológia-professzor  bizonyítja Az ötezer év távolából c. könyvében.)

  François Lenormant: Káldea ősi nyelve és a turáni nyelvjárások

Lenormant kutatási eredményeit 1902-ben Berlinben tartott előadásában[17] a korábban Halévy-párti Friedrich Delitzsch fényesen igazolta. Tárgyi emlékek alapján bizonyította, hogy a világ teremtésének története, a Vízözön, a bűnbeesés és számos más hitrege a sumiroktól származik, a szemita babilóni-asszírok tőlük vették át, s onnan a zsidókon keresztül jutott a keresztényekhez.

Lenormant  bevallja, hogy állításait sokkal jobban alá tudná támasztani, ha a magyar nyelvtudása nem lenne oly fogyatékos. Korai halála megakadályozta, hogy jobban megismerje, és a sumerológiai kutatásaihoz alaposabban felhasználja nyelvünket anélkül, hogy magyar barátja és tudós-munkatársa, Galgóczy János, a nemzetközileg elismert amatőr-sumerológus nyelvismeretét igénybe vette volna. Nemsokkal a halála előtt harmadszor is Budapesten járt, hogy magyar nyelvtudását gyarapítsa. Elvesztése nemcsak a Halévy-elmélet ellenzőinek táborát gyengítette, hanem a magyar nyelvtudománynak is óriási veszteséget jelentett. Utána alig akadt külföldi, aki a sumir-magyar nyelvi és műveltségi leszármazás mellett oly felkészülten és tárgyilagosan kiállt volna. Néhány magyar tudós, Nagy Géza (1855-1915), régész, néprajzos, az MTA levelező tagja,  Ribáry Ferenc (1827-1880), történész, Mátyás Flórián (1818-1904), történész, nyelvész az MTA tagja, és Galgóczy János (1838-1920) közíró és mások, ha megtették, az MTA-t és magyar tudományos életet uraló finnugristák részéről teljes elutasításban részesültek.     

Joseph Halévy kilencven éves korában halt meg. Volt ideje bőven, hogy szakadatlan propagandával, magyar nyelvtudásának ellentétes irányú felhasználásával, a véleményét, miszerint "a  sumir és a turáni nyelveknek semmi köze nincs egymáshoz", elterjessze és bevigye a köztudatba.

Elméletét az MTA teljes egészében elfogadta.  A szaktekintélynek számító Halévy két magyarországi követője, a Párizsban működő Újfalvy Károly, és az Akadémián ténykedő Goldzieher Ignác a magyar nyelvismeretüket arra használta fel, hogy minden erejővel megcáfolja a magyar és az újonnan felfedezett nyelv és nép közötti, bizonyított és nyilvánvaló rokonságot.

[1] Nagy Géza: Tanulmányok a szumirokrúl, Ethnografia, IX.evf. 1888. 29. p.

[2] Mátyás Flórián (1818-1904) történész, nyelvész, heraldikus, az MTA tagja.

[3].Szepessy Géza: A magyar-sumér rokonság első hivatalos vitája jegyzetei” c. kiadatlan kéziratból.

[4] Lenormant, François: La langue primitive de la Chaldée et les idiomes Touraniens (A káldeaiak ősi nyelve és a turáni nyelvek), Maisonneuve, Paris, 105-146. pp. 

[5] Riedl, Anselm Mansvet (Szende): Magyarische Grammatik, Wilhelm Braumüller k.k. Hofbuchhändler, Wien,

[6] Halotti Beszéd, Margit legenda, Huszita Biblia.

[7] Transaktions of the Society of Biblical Archeology, Vol. VI., 1878. Jan.

[8] Heuzey, L. – Ernest de Sarzec: Découvertes en Chaldée (Felfedezések Káldeában), Leroux, Paris, 1884-1912.

[9] Mai arab nyelven: Tello, a korabeli szemiták Lagas-nak hívták. 

[10] Az öbölháborúk idején a város romjainak közelében az amerikai repülőgép-radarok, a helyi lakosok által ismert, megszilárdult, megüvegesedett, un. obszidián talajréteget észleltek. Szétbombázták. Az őskori kifutópálya nyomát mindörökre eltüntették.. A város minden bizonnyal homokos talajt borító megszilárdult, üveges rétegről kapta a „fény földrevetülésének helye” nevét. Hasonlóképp járt Szippar, Napváros melletti un. üveghegy is.

[11] Marton Veronika: Az ékírás története, Matrona, Győr, 2005. 9. p.  

[12] Halévy, Joseph: La sumerisme et le historien babylonienne historique, Paris, 1884.

[13]Lenormant: La langue primitive de la Chaldee. Maisonneuve, Paris, 1875

[14] pesaventoromano.blogspot.com

[15] Lenormant, François: Études Accadiennes, in Lettres Assyrologiques, Maisonnevue, Paris, 1873-1879.

[16] Varga Zsigmond: Ötezer év távolából, Bertók L. Bizománya, Debrecen, 1942.

[17] Delitzsch, Friedrich: Babel und Bibel,1902. I.13-án Berlinben a Német Keleti Társaságnál megtartott előadás. (magyarul: Babylonia és a Biblia, Atheneum, Budapest, 1903.)

 I. András koronázása (Képes Krónika)

A mai magyar irodalomtörténet az 1192-95 között III. Béla, magyar király korában írt a Pray-kódexben talált „Halotti Beszéd [és Könyörgés]”-t tartja az első magyar nyelvű szövegemléknek. Holott ennél kb. 150 évvel korábbi az un. I. András király korabeli Imák. A kettő közti különbség, hogy a Halotti Beszédről 1770-ben, a finnugrizmus derengésekor a jezsuita Pray György történetíró számolt be, míg az Imákról Jerney János, nyelvtörténész 1854-ben, s akkorra a magyar akadémiát már beborította az osztrák köd. Ha e nyelvemlék valamelyik európai országban került volna elő, a híre bejárta volna a fél világot, csakhogy Magyarországon, magyar nyelven bukkant fel.  Ezért keltették hamisítvány voltát, nemcsak idegenek, hanem elismert magyar nyelvészek, művelődéstörténészek.

Karácsony közeledtével nemzeti érzéseinket megerősítendő mutatnám be Önöknek ez alig ismert nyelvemléket, nyelvünk régiségének, kiforrottságának ékes bizonyítékát, anyanyelvünk csodáját. Méltán lehetünk rá büszkék. A szövege megindító és szomorú. Imába foglalt átok.  Vatára, a XI. századi idegen hódítás, az erőszakos keresztény hittérítés ellen kirobbant magyar nemzeti felkelés vezetőit, az ősi szokások és a régi vallás híveit átkozza meg. 

E cikkben bemutatom az I. András király korabeli imák valódiságáról immár százötven éve folyó, lassan csendesedő vitát. Idézek irodalomtörténészeket, akik mindennemű vizsgálat nélkül hamisítványnak nyilvánították, és másokat, akik komoly érvekkel álltak ki az valódisága mellett. Eredeti voltát eleinte senki nem vonta kétségbe, sőt a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára féltett nyelvemlékként őrizte. Ám az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után, az MTA nemzetellenes irányítása idején Toldy Ferenc irodalomtudós véleménye nyomán a hamisítványok közé sorolták. Szakszerű felülvizsgálata, ellenőrzése mindmáig várat magára.  A régi magyar nyelvemlékek közt nincs megemlítve, a magyar iskolákban nem tanítják, pedig némely irodalomtudós szerint a 1846-ban, I. András magyar király koronázása előtti évben íródott.   

1842-ben Klagenfurtban Literáti Nemes Sámuel régiségárus több más könyvvel együtt vásárolt egy „negyedrétalakú, bőrhártyára írt, mindössze 155 levelet magában foglaló… a XIII. században készült Breviárium[1]”-ot eladta Jankovich Miklósnak. A halála után a „Jankovich’ Diplomaticai gyűjteménnyel egyetemben a’ Magyar Nemzeti Múzeum’ birtokába került, hol [1851]-ben mint ritka nemzeti ereklye őriztetik.”[2]. Jerney János a tábláról a magyar és a latin nyelvű bőrhártyákat lefejtette. Kiderült, hogy a magyar szöveg I. András király korabeli, a Halotti Beszédnél megállapíthatóan régebbi három latin nyelvű tagmondattal, ill. mondattal megtört magyar nyelvű szövegemlék.

Ilyen lehetett a Breviárium…[3]  (A képen jól látszik a bekötésre használt fóliáns keskenyen visszahajtott széle)

A Breviárium  „háta… bőrhártyával van behúzva, tábláját pedig ősnyomati … vallásos dolgokat tárgyazó levelekből összeraggatott boríték képezi: minek külsejére mind a’ két tábla’ színén ismét bőrhártya-boríték lőn ragasztva, oly módon hogy a’ fölső, vagyis a’ könyv előlapjánáli oldalán magyar, alsó vagy véglapjánáli részin latin szövegü elég homályos régi irat vehető észre; következőkép e’ két külső borítéki hártya a’ könyvvel, vagy annak tartalmával legkisebb kapcsolatban sem áll, hanem észrevehetőleg ujabb időkben alkalmaztatott táblaborítékaul.” [4]

A lefejtett, viszonylag durva bőrhártyák egyenlő vastagságúak. A mellső oldaluk sárgásdrapp; a ragasztásnyomok alig látszódnak. A hátoldaluk sötétebb vöröses drapp; ezeken több a ragasztásnyom.

1. A Breviárium belső borítóján levő 15,5/17,6x20,2 cm-es bőrhártyán levő magyar nyelvű szöveg (a visszáján latin)

Az előlapról lefejtett bőrhártya színén egy XI. századból származó két különálló, de egymással egybefolyva írt 21 soros magyar nyelvű ima van. A  visszáján levő 19 soros latin szöveg haloványabb. A magyar nyelvű szöveg kiválóan olvasható, magyar nyelven jól érthető.  A nehézséget csak a korabeli, a maitól teljesen eltérő, de rövid idő alatt megszokható betűformák jelentik. S akkor az olvasó előtt feltárul egy csodálatosan fogalmazott, zengzetes magyar nyelven írt szöveg, amit csak néhány helyen tör meg egy-egy latinos szó.

A Breviárium hátsó borítója is bőrhártyából készült.  Mindkét oldalán jól olvasható 18-18 soros latin nyelvű szöveg látszik. Különös, e bőrhártya és a rajta levő latin szöveg eredetiségét senki nem vonta kétségbe; hosszú évek szorgos „munkájának” eredményeképpen csak a magyar nyelvű szöveget kiáltották ki hamisítványnak.  

Jerney János az MTA-nak 1854-ben bemutatott A nyelvkincsek az Árpádék  korszakából c. II. közleményében az Imákat rézmetszet-másolatban tette közzé. 

2. A magyar nyelvű szöveg Jerney féle rézmetszet-másolata

Jerney vizsgálata szerint a Breviárium első borítóján levő latin/magyar nyelvű szöveg csergubacs tintával íródott, a latin sorok piros cziromfestékkel (cinóber?), miként a Halotti Beszéd. A betűk formája és a bőrhártya eredeti. „Ez iromány a’ diplomaticai szabályok szerint a’ kor kivánatainak mindennemű kellékeit a homlokán viselő régiség.” Elvégezvén az írástani egybevetést, megállapította, a betűformák hasonlóak, a tartalom nem azonos, egyik a másiknak nem fordítása[5]

Szombathy Ignác (1865) tanár szerint a két iromány valódi 11. sz-i régiség; de nem eredeti, hanem egykorú másolat, vagyis dupplikcatum…. A betűk mindkét hártyán rideg kis írásból (literae minutae) állanak, ami a 12-ik század előttre mutat… Pontozás, ékezés, mondatválasztás nincs benne, tehát az írás még régibb időből való. „A hártya szövegének írója nem lehetett az ima szerzője… A hártya durva, aligha volt hivatalos egyházi használatra szánva, hanem valamely magán egyén az imákat lemásolta betanulás, vagy családi vagy más kisebb kör számára előolvasás végett… maga a téma, a [széles körben elterjesztendő egyházi átok] feltételezi, hogy több példányban forgott és így másolatok és ezek másolatai keletkezhettek.”[6]

A XIX. században I. András király korabeli imák eredeti hártyáját az elsőkét elolvasó Szabó Józsefen[7], továbbá Jerney Jánoson és Szombathy Ignácon senki nem vizsgálta meg. Ennek ellenére a valódiságáról az 1848-49-es szabadságharc óta vitáznak. A már említett tudósok az eredetiségét nem vonják kétségbe, sőt megerősítik a XI. századi voltát.  A magyar nyelvtudomány viszont azóta is Literáti hamisítványának tartja, bár a hamisítvány-pártiak meg sem kísérelték a nyelvemlék alapos pergamen-, tinta- és írásvizsgálatát.

Toldy Ferenc irodalomtörténész az 1851-es kiadású magyar irodalomtörténetében[8] még nem vonta kétségbe az Imák valódiságát: A Halotti Beszédhez „kor szerint legközelebb áll két, hártyára írt imádság ’hogy András király a keresztyén hitben megmaradjon’, melyet legelőször Jerney János ismertetett meg az akademiában…, és 1049. és 1054. között készültnek tart.

Toldy véleménye idővel megváltozott. 1862-ben az irodalomtörténete harmadik kiadásában már gyanúsnak[9] találta, 1872-ben meg kijelenti:“alig kétséges, hogy az ima Literáti Sámuel gyártmánya”.[10] Tehát Toldy, az irodalomtörténet 1852-es, első és az 1872-es, utolsó kiadása közti röpke húsz év alatt eljutott az Imák valódiságának elismerésétől a teljes tagadásig.

Megjegyzem, Toldy véleményének megváltozása fokmérője, hogy osztrák parancsra mily ütemben vették át az idegenek a magyar tudományos élet és az Akadémia magyartalanító irányítását.

Lóskay Bekény (1863) bencés művelődéstörténész szerint a hártya „tentája elsárgult…, hogy néhol csak a képzelet teremthet betüket a puszta nyomokon[11].”

Fejérpataky László (1878) historikus és oklevéltani író egyenesen Literáti hamisítványának tartja az Imákat: „…gyanús az írás; ingadozó kézről tesz  tanúságot… Gyanus az imák nyelve is… a kifejezései szokatlanok, erőltetettek, világosan látható, hogy a koholó erőnek erejével… keresett mennél szokatlanabb, régiesnek látszó kifejezéseket, hogy hitelesség mázát kenhesse reá.”[12] 

Észrevehető, hogy a Tihanyi Alapítólevél a helyhatározókat főnevekkel és határozószavakkal (feherwaru rea, holmodi rea), az Imák meg ragos főnevekkel (hazuctul, feuldun) fejezi ki. Tehát az Ima szebb magyarsággal íródott. Ebből kitűnik, hogy az írnok, ill. a szöveg fogalmazója magyar anyanyelvű lehetett, annak ellenére, hogy a szöveg latinos műveltségéről is árulkodik.

A XIX. század végétől ez iromány elleni aknamunka tovább folyt; a viták nevetségességbe torkolltak.

Tóth Béla (1899) a Magyar ritkaságok[13] c. könyvben koholmánynak minősítette. Literáti Nemes Sámuelnek felrótta, nem tudni, hol született, nemesi származása sem deríthető ki. Bár a Nemzeti Múzeum számos régiségét megvásárolta, az András kori ima mégis az egyik hamisítványa.

Tehát, azért hamisítvány, mert szegény Literáti nem volt nemes, és urambocsá’, még régiségkereskedő is volt.

Pintér Jenő (1930) irodalomtörténész Literátit szélhámosnak, félműveltnek, hamisítónak nevezi. „Ez erdélyi származású régiségárus többízben beutazta Magyarországot s Ausztriát,…gyűjtötte a történeti és természeti ritkaságokat, s a régiségeit a maga gyártmányaival is gyarapította… Jerney meg nem vette figyelembe, milyen tudatlan elírások s nyelvi furcsaságok éktelenkedtek a szövegben.”[14]

Pintér „tudatlan elírások és nyelvi furcsaságok éktelenkednek a szövegben” megjegyzését Novotny Elemér cáfolta meg: „A szövegben lehetnek elírások, de helyesebb ezeket XI. századi szokványos szövegfordulatoknak tartani.”

A korabeli írnokok lassan, alaposan dolgoztak, ezért írásközbeni hebehurgyaság kevésbé feltételezhető, mint manapság. Többszáz éves szövegben nem ildomos írnoki tollhibát, elírást feltételezni. A jelenkori szemlélőnek mindig abból kell kiindulnia, hogy ő téved! Az írnok tudta, mit ír. Ezen kívül, nem helyes a XIX. századi, de a mai magyar nyelvi jelenségeket sem visszavetíteni a XI. századba. 

Pintér Szabó Károly történész józan kritikájára hivatkozik, mondván Az I. András korabeli Imákról mint „szövegkoholmányról lerántotta le a leplet. ”[15].

1866-ban Szabó Károly A régi hún-székely írásról c. munkájában kritikának sem mondható néhány sort valóban írt az Imákról. „Én részemről, mióta ezen irományt Jerney munkája után megismertem, mindig koholmánynak tartottam...”[16] Bevallása szerint Jerney tanulmányát és a rézmetszet másolatot vizsgálva alakult ki e véleménye. Az eredetiség kétségbe vonása, elutasítása Jerney János „legnagyobb hűségben”[17] készült rézmetszet-másolatán alapult.

Tehát Szabó Károly, tisztességesen bevallja, az eredeti fóliánst nem is látta, hallomásra és a másolatra épített.

Toldy Ferenc akadémikus elutasító és Szabó Károly jóhiszemű véleménye alapján az Imák hamisítvány volta terjedt el. Toldyt „hiába kérte Szombathy Ignác a hártya hamis voltát megerősítő… okok, illetve bizonyítékainak megjelölésére” [18], nem történt meg!

A XX. század végefelé Tompa (Techert) József[19] nyelvész, a korabeli véleményekre, szövegmásolatokra alapozva kijelentette, a szövegben sok a nyelvi furcsaság. Literáti a kódexeket forgatta, a hamisításhoz szükséges anyagot ebből merítette. Vagyis, ha az anyag nincs meg a kódexekben, nyelvi furcsaság, ha megvan, a kódexek forgatására vall. Akár így, akár úgy, mindenképpen hamisítvány. Két munkájában említi az Imákat, de nem szól, hogy az eredeti fóliánst megvizsgálta volna. 

Sárkány Kálmán[20], jogász minden elérhető adatnak utánanézve értékelte a megjelent véleményeket és kritikákat, és megindokolta az Imák valódiságát. 

Novotny Elemér[21], jogász tárgyilagosan bizonyította az Imák valódiságát, és cáfolta a kétkedést sugalló véleményeket. Megjegyzi, „dr. Pataki János tud. kutató, kódexszakértő megvizsgálta a bőhártyát, és megállapította, hogy az valódi. Erről nyilatkozatot adott. Olvasatommal kapcsolatban – amelyből egyes részeket… bemutattam – pedig közölte, hogy ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni valója nincsen.” Pataki János említett írására nem sikerült rábukkannom. 

E cikk az „I. András király korabeli Imák” c. könyvem rövid és részleges kivonata. A könyv megírásához felkutattam minden vonatkozó megjelent tanulmányt, újságcikket, kritikát, értékelést. Megkíséreltem feltárni a szöveg XI. századi keletkezésének történelmi hátterét

.

Az I. András király korabeli imák c. könyv borítója

Az imákban előforduló személyek mindegyike a XI. században élt, s a kereszténység magyarországi terjesztésének részeseként vagy szenvedőjeként I. András magyar király kortársa volt. András a koronázása előtt a római kereszténység iránti elkötelezettségét bizonyítandó íratta a két imádságot, s átkoztatta meg benne Vatát, a nemzeti felkelés vezetőjét: „garázda lófő Vata, pörös bogumil, törvénye urunknak ne szabadítsa meg a gyehennából!”[22]

Kerestem a magyarázatot, vajon mi indíthatta I. András királyunkat az Imák megíratására. Vázoltam népünknek a magyarellenes érdekeket kiszolgáló, az országunkat az idegenek szabad prédájává tevő uralkodói ellen folyó küzdelmét. Igyekeztem rávilágítani a háttérben már akkor megbújó idegen érdekcsoportok és a magyarországi kiszolgálóik hazánk gazdasági, erkölcsi, területi és nyelvi megsemmisítését célzó nemzetközi ténykedésre. Jerney János idézett szövegmagyarázata alapján pásztáztam végig a szöveget. Művelődéstörténeti szempontból értelmeztem a szavakat, szószerkezeteket, mondatokat. Mindezek alapján teljes mértékben egyet lehet érteni a valódiságát hirdető tudósok véleményével: Az Országos Széchenyi Könyvtárban a Literáti-hamisítványok közt őrzött[23] 1046-ban írt nyelvemlék, ha nem is elsődleges fogalmazvány, de korabeli eredeti „másodlat” és megbecsült a magyar nyelvű szövegemlékeink közt lenne a helye. 

 Melléklet: 2 részben közlöm az Imák kinagyított képét, hogy jobbAN lehessen olvasni a szöveget. Az első rész utolsó két sora, és a második rész első két sora azonos. M.

[1] Breviárium: katolikus papi zsolozsmás könyv.

[2] Jerney János: Magyar nyelvkincsek az Árpádék korszakából.  Második közlemény, mely I. András kir. korabeli 800 éves imádságokat tartalmazza, Kiadta a’ Szent-István-Társulat Pesten, 1854, 4. p.

[3] Breviarium Romanum gedruckt bei Johannes Guerilius Venedig 1609, Méret: 14,7 x 11 x 6 cm

[4] Jerney János i. m. és  Szombathy Ignác: Böngészet legrégibb nyelvemlékünkben = Tanodai Lapok, 1865. 19. évf. 215-217. pp. alapján. 

[5] Jerney i.m. 11. p., és az I., II. tábla.

[6] Szombathy i.m. 216. p.

[7] Századunk, 1844. Pozsony, 7. sz. 

[8] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Emich és Eisenfels Kv.nyomdája, Pesten, 1852.

[9] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Pest, 1862. I. k. 77. p.

[10] Novotny Elemér: Sumer-magyar, Duna Kvk. Vállalat, Svájc, 1977. 62-63. pp. 

[11] Lóskay Bekény i.m. 90. p.

[12] Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában, Rudnyánszky A. Könyvnyomdája, Bp. 1878. 23. p.

[13] Tóth Béla: Magyar ritkaságok = Curiosa Hungarica, Az Atheneum Irod. És Nyomdai R.T. kiadása, Bp., 1899. 5-10. pp.

[14] Pintér Jenő magyar irodalomtörténete, I. köt., Stephaneum nyomda és könyvk., Bp, 1930., 724. p.

[15] Pintér Jenő i.m. 724. p.

[16] Szabó Károly: A régi hún-székely írásról. Második közl. 123-124. p. In: Budapesti Szemle, Első közlemény, 1866. V. köt. 115-143. pp., Második közl.  1866. VI. köt. 106-130. pp. 

[17] Szombathy i.m. 215. p.

[18] Novotny Elemér i.m. 63. p.

[19] Tompa József: Művészi archaizálás és nyelvemlékhamisítás 1772-1873 közt, MTA Nyelv- és Irodalomtud. Oszt. (I.) Közleménye, XXIV. köt., Akadémiai Kiadó., Bp. 1967. 112. p. és  A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv, Akadémiai K. Bp. 1972. 53, 97, 289. pp.

[20] Sárkány Kálmán: Koholmány-e az I. András-korabeli magyar imádság? In: Magyar Történelmi Szemle, II. évf. 1971. 2. sz. Buenos Aires,

[21] Novotny Elemér i.m. 57-76. pp.

[22] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006, 63. p.

[23] OSzK jelzet: 1365. Fol. Hung. I.

Tisztelt Olvasóim!
A minap a facebookon levelet kaptam. Válaszoltam is, de úgy tűnik, nem jutott el a küldőhöz.. A felvetett kérdések és a válaszaim lehet, másokat is érdekelnek, ezért felteszem a facxebook-ra és a blogomra. Sajnos nem tudom megkérdezni a feladót, közölhetem-e a nevét (ti. a levél végén csak egy M betű van), ezért csak a nevek betűjeleit közlöm.

"PSZ
2014. december 1. 21:17
---------- Továbbított levél ----------
Feladó: TM
Dátum: 2014. december 1. 18:50
Tárgy: RE: A sumir nyelv-vita és az előzményei - I. rész
Címzett: XY"

A  PSZ-től kapott levelet kimásoltam. A feltett "kérdés" után következik a vonatkozó VÁLASZ. A válasz befejeztét (MV)- vel zártam. Előfordul, hogy némelyik több felvetésre is vonatkozik. A levél küldője általában idéz a cikkemből, de „idézőjellel” nemigen jelzi.

Sumirok (Tell Asmar, Irak Múzeum Bagdad)

ÍME:

1770-ben Koppenhágában a magyarországi Sajnovics János a jezsuita Hell Miksával együtt, a csillagászati megfigyelések mellett folytatott nyelvészeti tanulmányok eredményeképpen, megírta a finnugrizmus alapművének számító összehasonlító nyelvészeti munkáját a "Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse" (Koppenhága, 1770). A finnugrizmust ennek hatásara karolta fel és terjesztette a Magyarországra bevándorolt, német, osztrák, cipszer stb. értelmiség.

Ez nem stimmel. Tessék elolvasni Sajnovics könyvét. Nem erről ir.
Nem a bevándorolt németek terjesztették, hanem a császári udvar!!!! Ezt kellene körüljárni, hogy mi köze volt ehhez a sok jezsuitának.
A németeket mindez nagyon nem érdekelte.

VÁLASZ:
Valóban nem „német”-et kellett volna írnom, hanem helyette svábot, szászt. Egységes német államként Németország 1871 óta létezik. Előtte, a halódó német-római császárság területén fejedelemségek, hercegségek voltak. A magyar középkorban a német nyelvterületről rengeteg német vándorolt Mo-ra. Nem az osztrák császári udvar (ha intézménynek tekintjük) terjesztette a finnugrizmust, hanem a megbízásából az idegenek, az idegen származásúak köréből kerültek ki a finnugrizmus terjesztői, a magyarság bomlasztói: Budenz német volt, Hunfalvy szepességi szász (cipszer), Goldziher zsidó…
Sajnovics, Hell Miksa jezsuita volt. Gondolja, hogy „VII. Keresztély, dán király kezdeményezésére és Mária Terézia megbízásából” szervezett norvégiai expedícióban magánemberként vettek volna részt? A jezsuitáknál szigorú rend és engedelmesség uralkodott... (MV)

"Tisztelem az urak álláspontját, de én, azonban mint miniszter, az ország érdekeit nézem, s ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".[6]

Azóta már kiderült, hogy bármennyit is keresték, ezt a Trefort idézetet sehol nem lehet eredetiben megtalálni. Tehát nem állja meg a helyét.
Érdemes a témáról Bakay Kornél nagyon alapos tanulmányát elolvasni, sok félreértést tisztáz: Hogyan lettünk finnugorok.

Trefort Ágoston

VÁLASZ:
Az idézett megbeszélés nem bizonyítható, de a rákövetkező események rácáfoltak, mert a magyar állam nem támogatta a déli származáselmélet kutatóit. Bakay Kornél említett tanulmányát ismerem. (MV)

Henry Rawlinson (1810-1895), angol diplomata, majd asszirológus a Közel-Keleten valamilyen szkíta nyelven írt ékiratos feliratokat talált. Megállapította, hogy az ékiratok nyelve Elam és Médea (Mada) szkíta nyelvével rokon. Valószínűleg az első káldeusok is szkíták voltak. A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte. Az asszírok a régi szkíta jeleket megtartva, minden egyes ékjelnek a saját nyelvükön új értéket adtak, vagyis a jeleket a saját anyanyelvükön olvasták. Később, amikor a sémiták kerültek előtérbe, a szkíták két főfaját, a sumirt és az akkádot egymástól már megkülönböztették.

Ez elég zavaros. Honnét tudta, hogy szkita feliratok, miután MÁIG nem tudjuk, hogyan beszéltek a szkiták, mivel nyelvemlék nem maradt fenn? Cask feltételezések vannak, de még az sem biztos, hogy 1 nyleven, vagy több nyelven társalogtak. Honnét lehetett tudni, hogy Elam és Médea nyelve szkita volt? Kik voltak a káldeusok?

VÁLASZ:
Ha Rawlinsonhoz és másokhoz hasonlóan ismernők néhány keleti nyelvet, fel sem merülne e kérdés. Nem véletlenül indultak ki az óperzsa háromnyelvű feliratokból. Egy-egy felirat szövege mindhárom nyelven ugyanazt jelentette. (A hieroglifák esetében a háromnyelvű Rosette-i kő írása volt a megfejtés kulcsa).
A XIx. században káldeusnak nevezték az ékírást használó népet, mert a görögök és a Biblia által említett Káldea területén találták meg a leleteiket. Később fogadták el a „sumir” nevet.
Miért gondolja, hogy nem maradt fenn a szkíta nyelvből semmi? Éppen H. Rawlinson értekezett a méd nyelvről, Ázsia tele volt szkítafajú népekkel: szakák, türkök, ujgurok, pártusok stb. (MV)

Háromnyelvű, óperzsa, babiloni, elamita feliratú pecsétnyomó (Persepolis)

A kháldok (magyarosan káldeusok) egy ókori mezopotámiai sémi félnomád nép voltak az i. e. 9. században, amikor először feltűnnek az asszír forrásokban. Később ők adták az Új-babiloni Birodalom vezető rétegét. Valójában nem önálló nép, hanem azarámiak egyik törzse, amely Dél-Mezopotámiában telepedett le. A népnév a babiloni Ḫaldû országnévből keletkezett, mint annak lakóira vonatkoztatott jelző. Ezt a görögök Χαλδαία és χαλδαιος alakban vették át. Innen a latinba chaldaeus formában ment át, amelyből a magyarban a „kháldeus” vagy „káldeus” kiefejezés kialakult. A k(h)áld népnév ennek rövidített változata.

VÁLASZ:
A káldeus elnevezésről: Egy korábbi cikkemben bemutattam az un. népek táblájának nevezett kb. Kr.e 3400-3200-ból származó pecséthenger-nyomatot (5 férfialak). A középsőt KAL.DU volt. Jelentése: a föld feje, a föld elseje (első embere). Innen származhat a káld elnevezés. A káldeus népség eredetileg arameus, mások szerint arámi törzsszövetséget jelentett. Kr.u. 850 táján vándoroltak Dél-Mezopotámiába. Kr.e. 625 táján dinasztiát és birodalmat hoztak létre: Méd támogatással szétverték a gyenge, halódó Új-Asszír Birodalmat. Ez volt a régies szóhasználattal az Új-Káldeus Birodalom (ma jobban szeretik az Új-Babiloni Birodalom nevet használni). A káldeusok birodalmának a perzsák vetettek véget. Woolley írja, hogy e káldeusok szemita nyelven beszéltek, de fajilag nem voltak szemiták, s őrizték elődeik (sumir) hagyományait. (MV)

Ma egy keleti keresztény egyházat neveznek káld vagy káldeus egyháznak, amelynek azonban etnikailag vagy nyelvileg nincs közük az ókori kháldeusokhoz.

Valahol azt olvastam, hogy a káldeusok volt a papi retag. Minden esetre, ha cask a i.e. 9. században jelentek meg, a sumérokhoz nem lehetett sok közük.

Káldeus férfi török nemzeti öltözékben

VÁLASZ:
A káldeusok az Óperzsa Birodalomban és Párthiában papi kasztot, réteget alkottak. Az antikvitásban (médek, óperzsák, görögök stb.) káldeusnak hívták az asztrológiában és a különféle tudományokban jártas babiloni tudósokat. 

Igaza van, a mai káld egyház csak a nevében káldeus, egyébként nem. A sumir eredetileg szkíta nép volt, ezzel minden tudós egyetértett. (MV)

A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte.
Ezt végképp nem értem. Honnét lettek hirtelen babiloni szkiták, a akkádokról meg tudjuk, hogy semi nép volt…

VÁLASZ:
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a cikk a XIX. századi nyelvvitákról szól. Akkoriban a ma sumirnak nevezett népet akkádnak, kasd-szkítának (=káld-szkíta) stb. nevezték. A XIX. sz. 80-as éveitől Oppert javaslatára kezdték Mezopotámia "őslakóit' sumirnak hívni. Ez elnevezés kiszorította az "akkád" nevet. A sumir név elfogadásával egyidejűleg megegyezés történt, hogy a Folyamközbe beszivárgott és a sumirokat leigázó első szemita népcsoportot, akik eleinte rabszolgák, vagyis szolgák voltak, akkádnak nevezzék. (Megjegyzem, a rabszolga kifejezést nem helyes használni, hiszen a mai szóhasználatban kissé más.) Ezek voltak a feketefejűek, I. Sargon népe.
A babiloni szkíta elnevezésben a babiloni anakronizmus. Ti. a sumir korban (kb. Kr.e. 3300-2800 közt sem Babilon városa, sem Babilónia (először szemita városállam majd Birodalom) nem létezett. Minden bizonnyal a XIX. századiak azért használták e későbbi elnevezést, hogy behatárolják mely területről, mely népről van szó. Ezt manapság is megteszik. Pl. Néhány évezreddel korábban magyarokról beszélnek, holott népnévként akkor még nem létezett. Ezért használom pl. a magyar helyett a "magyarok elődnépe" kifejezést. (MV)

Becsülöm Marton Veronikát, de azért lehetne óvatosabb az átmásolásoknál.
M.

VÉGEZETÜL:
Ha a XIX. századi v. régebbi írókat idézek, ha a korabeli tudós-vitákról írok, a korabeli szakkifejezéseket használom. Ha mindegyiket megmagyaráznám, parttalanná válnának a cikkeim. Évek óta írom, és teszem fel a blogra az írásaimat, írom a könyveimet. Pl. A káldeusokról "A pártusok, a sivatag lovagjai", a sumirok korábbi névváltozatairól a "A sumir kultúra története”, az ékírások megfejtéséről pedig „Az ékírás története” c. könyvemben írtam. (MV)
Köszönöm a figyelmüket! (MV)

1. A „nagy templom”, az UR-i zikkurat romjainak felfedezése 1854-ben[1]

A XIX. század hetvenes éveiben az írástudó, művelt nagyközönség Európa-szerte érdeklődéssel figyelte a mezopotámiai ásatásokról szóló híradásokat.  Néhány tudós, a francia Paul-Émile Botta és Jules Oppert, az ír Edward Hincks és az angol Henry Rawlinson nekiveselkedett, hogy az előkerült különleges jelekkel írt szövegeket megfejtsék, megértsék.

A kezdet kezdetén, nagyjából 1844 -1874 között elvétve akadt, aki az kutatások és a megfejtések menetét megzavarta, az eredményeket kétségbe vonta volna. Eszményi és irigylésreméltó helyzet alakult ki. Jóindulatú észrevételeikkel egymás munkáját, az agyagtáblára írt szövegek megfejtését, kutatását segítették. Mindennemű megjegyzést, kiegészítést, kritikát a bíráló részéről megalapozott forráskutatás előzött meg. Bármennyi időbe is került, mielőtt vitatkoztak, bíráltak, esetleg cáfoltak volna, vették a fáradtságot és alaposan elmélyültek a kérdéses anyagban, átfogóan tanulmányozták az új felfedezéseket, a vonatkozó írásokat. Vitatkoztak szóban és írásban, anélkül, hogy az egyik tudós megsértette volna a másik önérzetét, felkészültségét. Egymás eredményeit örömmel használták fel és tették közzé.

A sivatag homokjából előkerült ékiratos táblákat válogatás nélkül megfejtették, latin betűkre írták át, és fordították angolra, franciára. Kibontakozóban volt két új tudományág, az asszirológia és a sumerológia.

 2. Asszír szfinx (Ninive-i palota)[2]

A sumir „ékírás” megfejtéséhez a Kr. e. 645-329-ig fennálló Óperzsa/Akhaimenida Birodalom három legnagyobb népcsoportjának (óperzsa, elamita, új-babiloni) ékjeles feliratai adták a kulcsot.

3. Az ékírás története, vagyis az ékírás megfejtésének története  [3]

Először a legfiatalabb, a behistuni sziklás hegy  oldalán, , Persepolisban és másutt talált domborművek óperzsa ábécével írt szövegeit fejtették meg, majd az új-babiloni (és a hasonló asszír) fogalomírás, végül az elamitának nevezett méd-szkíta szótagírás következett. A behistuni sziklafeliratok második, elamitának nevezett nyelve, az ural-altáji nyelvekkel rokon méd-szkíta nyelv volt. Ez lett a 475 évig fennállt Pártus Birodalom hivatalos nyelve. Tehát nem fedi a valóságot, hogy a szkíták és a pártusok nyelve ismeretlen lett volna, csak éppen nálunk nemigen foglalkoztak vele; ha igen, nem hozták nyilvánosságra, esetleg németül, angolul, franciául stb. publikálták. A hivatalosított nyelvtudomány szerint „délibábos nyelvészkedőnek tartott” Borgátai Szabó József, soproni tanító, Körösi Csoma Sándor göttingeni iskolatársa talán elsőként kísérelte meg az elamita (méd-szkíta) nyelv magyarral való egybevetését.[4] 

Hincks észrevételével Henry Rawlinson egyetértett, miszerint az új-babiloni (új-asszír) nyelv szemita ugyan, de az ékjeles írás valamelyik toldalékoló nyelvű régi turáni, a későbbiekben sumirnak nevezett néptől származik. A két tudós az asszír ékírás alapján egymás eredményeit és Botta észrevételeit felhasználva egymástól függetlenül fejtette meg a sumir írásjeleket és a nyelvet. Kiderült, hogy a jelek egy-egy fogalmat jelölnek, amelyek a későbbi turáni nyelvekben szótagokká váltak. A hajlító (flektáló) nyelvek elöljárószavai mind a sumir, mind a turáni nyelvekben (ide tartozik a magyar is) szóvégi toldalékként, ragként tűnnek fel.   

5. Turán[9], az Oxus folyón túli közép-ázsiai sztyeppe[10] (a hivatalos álláspont szerint iráni nyelvű lovasnomád népek lakták)

A XIX. században turáninak vagy turáni-szkítának hívták a ma ural-altájinak nevezett népeket és a nyelvcsaládot. Az ural-altáji elnevezés megtévesztő. Turán, az Aral-tótól keletre az Oxus/Amu-darja folyón és az Altáj-hegységen túli közép-ázsiai sztyeppe felöleli Kazahsztánt, Türkmenisztánt, Üzbegisztánt, Tadzsikisztánt, Kína nyugati részét, beleértve az ujgurok földjét. E terület a szkítafajú, azaz a turáni népek hazája. Ekkoriban a nyugatra szakadt magyarságot faji és nyelvi jellege miatt nagyon helyesen a turáni-szkíta népek közé sorolták.

5. Kurgan feltárása (Ukok-fennsík, Altáj-hg.)[5]

A turáni elnevezés a XX. századra megváltozott, először altáji lett, ebbe kissé nehéz lett volna besuvasztani az urali finnugor[6] népecskéket, ezért kiterjesztették ural-altájivá. Az Altáj és az Urál közti óriási területet különféle fajú és nyelvű, finnugor, török, tatár, perzsa, kazár-zsidó, szláv stb. népek lakták. Így könnyű volt közéjük, a finnugor „halszagú atyafisághoz” sorolni a magyart.   

A Turántól meglehetősen távoli az Ural-hegység, a finnugor népcsoportok, a vogulok, osztjákok stb. földje.  Nyelvüket a turáni, toldalékoló nyelvű népektől kölcsönözték. Ricskov[7], Nagy Péter, minden oroszok cárjának utazója 1774-ben németül megjelent naplójában/jelentésében részletesen beszámol az Orenburg környéki, a Káma folyó vidéki cseremiszekről, votjákokról stb. Közli a hovatartozásukat, hogy réges-régen szkíta fennhatóság alá tartoztak, nyelvüket tőlük kapták stb.

6. Az „altáji hercegnő”. A fenti, 5. sz. képen levő kurgánban talált tetovált bőrű női múmia, Kr.e. 3000-2500, a DNS-e szerint nem mongoloid, hanem európai típus (Régészeti és Néprajzi Intézet Múzeuma, Novoszibirszk, Oroszország).[8]

Az első, aki komolyan és eredményesen foglalkozott az ékiratokkal, közelebbről az 1843-44-ben  II. Sargon, asszír király fővárosában, Khorsabadban talált ékjeles szövegekkel, a francia Paul-Émile Botta (1802-1870), a moszuli francia konzul volt.  Megállapította, hogy a felfedezett ékírás 642 jele teljesen azonos a persepolisi stb. feliratok harmadik, új-babiloni, ill. új-asszír nyelvének jeleivel. Ez azóta is megdönthetetlen megállapítás vezette rá Hincks-et, hogy a feliratok nyelve nem ábécén, hanem szó-, illetve szótagjeleken alapul.

Nem sok időbe telt, és előkerültek a bizonyítékok, az árnyékát előre vetítő feltételezett turáni-sumir nép szövegemlékei. 

1849-ben Austen Henry Layard[11] (1817-1894), angol régész Ninivében, az ókori Asszíria fővárosában feltárta Sennacherib (+ Kr.e. 681), asszír király mintegy 15 ezer kötetes agyagtábla-könyvtárát; 1853-ban Hormuzd Rassam (1826-1910), káldeus-keresztény régész, a British Museum munkatársa rábukkant az unoka, Assurbanipal (Kr.e. 668-626) kb. 10 ezer kötetes könyvtárára. Az agyagtáblák között ott voltak az ismeretlen nép, a sumir létezésének bizonyítékai, a kétnyelvű (sumir-asszír) ékiratos táblák. Ezek és a már megfejtett achaimenida feliratok új-babiloni (új-asszír) szövegének egybevetése alapján derült fény, hogy miről is szólnak, mit rejtenek a babiloni-asszír és a sumir szövegek. A szövegfejtéseket 1855-től nagyban elősegítette a francia Jules Oppert, asszirológus munkássága; olyannyira, hogy sokan (pl. a cseh Zamorovsky) neki tulajdonítják Hincks több sumir vonatkozású megállapítását.

7. Harhar város ostroma. Alul a karóbahúzott foglyok, jobbra egy lenyilazott asszír, balra a bástyára törekvő asszír katonák; a várfalon belül a feltartott karú várvédők. Könyörületre nem számíthattak, a szemita asszírok nem kegyelmeztek az ellenállóknak. (II. Sargon Khorsabad-i palotájának faláról készült rajz)[12]

Az ékiratos szövegek sikeres megfejtésének hírére megjelentek a kételkedők, az ellenzők, olyanok, akiknek fogalmuk sem volt az asszír és a sumir ékiratos szövegek mibenlétéről, sem a nyelvről.[13] Ennek ellenére kezdték kétségbe vonni az orientalisták, Botta, Hincks, Henry Rawlinson, Oppert szaktudását, felkészültségét.

Ez ösztökélte a londoni Királyi Ázsiai Társaságot (Royal Asiatic Society), hogy tanácskozást hívjon össze, vajon mennyire fogadható el az ékiratos szövegek megfejtése, mennyire hitelesek a fordítások.

Anyag volt bőven, ismeretlen is, megfejtetlen is. Az asszír királyok Ninivében, Nimrud/Kalchu-ban és Khorsabad/Dur-Sarrukinban feltárt palotáiból előkerült feliratos szobrok és domborművek részben a  Louvre-ban, részben a British Museum-ban vannak kiállítva.[14] 

8. Levágott fejeket számláló sumir írnokok

A Társaság három angol tudóst, Talbot-ot[15] (1800-1877), Rawlinsont és  Hincks-et, továbbá az éppen Londonban tartózkodó  Oppert-et (1825-1905) kérte fel, hogy ugyanazon időben, de egymástól függetlenül fordítsák le I. Tiglat Pilasar, asszír király Kr. e. 1150-ből származó újonnan felfedezett, korábban nem ismertetett feliratát.[16] A litografált szöveget lepecsételve adták át a tudósoknak. 1857. május 29-én Anglia legkiválóbb értelmiségieiből álló zsűri bírálta átírásokat és a fordításokat. Megállapíttatott, hogy az egyes fordítások közt csak némi fogalmazásbeli eltérés volt. A szöveg átírása (transzliterálás), értelmezése azonos volt. Bebizonyosodott, hogy a négy tudós kiállta a próbát, ismeri az asszír nyelvet. E kísérlet jelentősen előrelendítette az asszír ékírásos szövegek megfejtését, és egy időre elhallgattatta az ellenzők táborát.

Minden új tudományos eredménynek, felfedezésnek bárhol és bárkitől is származik kétféle ellenzője, „kerékkötője” van. Az egyik azért tagadja, mert nem tudja, a másik, mert nagyon is tudja.

Az első nem ismeri, és nem is veszi a fáradtságot, hogy áttanulmányozza, megismerje a kifogásolandó anyagot. Általában fogalma sincs a sumir nyelvről, nyelvtanról, az ékírásról, sőt a sumir nép történelméről sem. Valamit hallott, valamit olvasott róla, de az messze nincs összhangban a tanult ismereteivel, ezért kapásból elutasítja. Nemegyszer keveri az ékírást a rovásírással.  Tiltakozása a hivatkozások, hivatkozásán alapul. Felcseréli, összekeveri a sumir leleteket a szemita babiloni-asszírral. Nézi, de nem látja a köztük levő különbséget, csak azt tudja, mindenik régi és keleti.

A tájékozatlansága a másik felet  mosolyra, gúnyolódásra, készteti. Mert ő aztán tökéletesen tisztában van a sumerológiával. (Tagadni, hamisítani csak átfogó ismeretekkel lehet!)  Kapásból különbséget tesz a sumir és a szemita babiloni-asszír lelet között, felismeri az óperzsát; tudja, melyik a pártus stb. Átírja latin betűkre, olvassa és fordítja az ékírást, a vonalas írást is. Tud a sumir és a magyar nyelv kapcsolatáról. Kiválóan ismeri mindkét nép történelmét. Tudja, de nem hirdeti, hogy a sumir éppúgy szkítafajú nép, mint a magyar. Mindkettő nyelve ural-altáji, azaz a turáni nyelvek közé tartozik. Mégis tagad, mert a faji, a politikai és gyakran a gazdasági érdekei ezt kívánják.  

[1] Loftus, William Kennett: Travels and Researche sin Chaldaea and Susiana in 1849-52, Robert Carter and Brothers, New York, 1857. 128.p.

[2] Botta, Paul-Émile – M.E. Flandin: Les Monuments de Ninive, I-V. Imprimerie Nationale,  Paris 1849-1859, I. 505.p.

[3] Marton Veronika: Az ékírás története, Matrona, Győr, 2005.

[4] Szabó József (Borgátai): A magyar nyelv keleti emlékei, I – II. füz. Sopron, 1844, 1862

[5] Encyclopedia of safety, 19.02.2012

[6] Az ugor elnevezés ószláv nyelven magyart jelent. In: Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, a M.Tud. Akadémia kiadása, Budapest, 1916.

[7] Rytschkow, Nikolaus: Tagebuch über seine Reise durch verschiedene Provinzen des rußischen Reichs, bey Johann Friedrich Hartknoch, Riga, 1774. 

[8] New York Daily News, Thursday, August 16. 2012

[9] Stieler, Adolf: Hand-Atlas, Gotha bei Justus Perthes, 1847.; p. 39. Asia, 

[10] Firdauszi: Királyok könyve (Sáhnáme), Magyar Helikon, Bp. 1979. 

[11] Layard, Austin Henry. Niniveh und seine Überreste, Verlag der Dyk’schen Buchhandlung, Leipzig, 1850.

[12] Botta rajza,  In: Journal asiatique, paris, 1844. jan-fév., pl. XXV. 94-95. pp. 

[13] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Matróna, Győr, 2008.

[14] Reade, J.: Assyrian skulpture, British Museum, London, 1983.

[15] William Henry Fox Talbot (1800-1877) utazó, matematikus, botanikus, nyelvész, asszirológus, régész, a talbotípia néven ismert fotóeljárás kifejlesztője. (wikipedia.org)

[16] Comparative Translations by…F. Talbot,…E. Hincks,… Oppert… H.C. Rawlinson … of the Inscription of Tiglath Pileser I =   Journal of the Royal Asiatic Society  of Great Britain and Ireland, 1861. XVIII. köt., 152. p. 

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. november 13-án, csötörtökön délután három órakor a Kaposvári Egyetemen  a SENIOR oktatási program keretében

Koppány és a nemzetvesztő királynék

címmel előadást tartok.

 Hely: Kaposvári Egyetem, Kaposvár, Guba S. u. 40.

Az előadás ismertetése:

A magyar államiság kezdetének eseményeit mind a magyar, mind a külföldi források sokszor egymásnak ellentmondóan, nem a tanult ismereteknek és az iskolai tananyagnak megfelelően tálalják.

Az előadás beszámol arról, hogy a Géza fejedelem és I. István király korában hazánk miként került idegen érdekkörbe, lett római keresztény, részletezi a Koppány vezette első magyar szabadságharcot.  

A 955 évi un. Lech-mezei csatavesztés után világossá vált, hogy a magyarok Pannóniáját nem lehet nyílt harccal megszerezni és a német-római érdekkörbe vonni. A nyugati világi és egyházi vezetés az özvegy Géza fejedelem és Adelheid lengyel hercegnő, majd Vajk, a későbbi I. István magyar király és Gizella bajor hercegnő összeházasításával fűzte szorosabbra „Magyarország” és a Német-Római Birodalom közti politikai és vallási köteléket. Az idegen királynéknak sikerült elérni, amit a fegyvereseknek nem: német-római érdekkörbe vonták Magyarországot.

A Lech-mezei csata (részlet a szász Világkrónikából - Säxischen Weltchronik, 1270)

A nyugati gyepűvédők elszigetelt fegyveres felkeléssel próbálták meggátolni a német-római területszerzést, Koppány dunántúli szabadságharca pedig egyenesen az erőszakos térítés és az idegen királyné(k) ellen irányult. A hősiesen harcoló magyarok Veszprémnél vereséget szenvedtek, Koppányt megölték, lefejezték, testét felnégyelték. Az első félországra kiterjedő magyar szabadságharc elbukott. Az eladdig születési jogon szabad magyar szolga lett a saját hazájában.

Géza halála után Koppány az Árpádok legidősebb tagjaként a szkíta szokásjog, illetve a Vérszerződés értelmében teljes joggal tartott igényt a fejedelemségre. Somogyország uraként úgy vélte, elegendő katonai erővel rendelkezik, hogy megszabadítsa az országot az idegenektől, kiűzze a tűzzel-vassal térítő papokat, s visszaállítsa az ősi jogrendet, amikor magyar a magyarral születési jogon egyenlő volt.

Köszönöm a figyelmet!   

1844-től kezdődően Mezopotámiában egyre-másra tárták fel az ókori és az őskori városokat. Új fogalmak, az évezredek homályából régi népek és műveltségek tárgyi emlékei bukkantak fel. Sok, megdönthetetlennek hitt tudományos eredményt kellett kiegészíteni vagy módosítani. Ekkor került a köztudatba a sumir nép, a sumir kultúra, ami nem hasonlított semmire, nem vett át senkitől semmit, hanem lett, teremtetett és az emberi műveltségek mindmáig abból táplálkoznak. S csodák csodája a sumir nyelv egyenesági leszármazottja a magyar nyelv.

1. Mezopotámiai táj (Irak)   

A finnugor nyelvelmélet létrejötte

A XIX. században a magyar tudományos körökben olyan iskola szerveződött, amely a magyar őstörténelem hazai forrásait, kutatóit minden eszközzel igyekezett a hitelességétől megfosztani, hogy az idegenből származó, célirányos téveszméket tudatosíthassa. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után a Béccsel egyezkedő politikai áramlatoknak nem kedvezett a magyar történelem nagyszerűsége, a magyar nemzet öntudata, ezért az indogermán nyelvelmélet mintájára kreált, finnugor elméletet a magyar nemzeti öntudat megtörésének szolgálatába állították.

A finnugor nyelvelmélet[1] ötlete (ha nem is ilyen megfogalmazásban)  Aeneas Sylvius Piccolominitől, a későbbi II. Pius pápától származott, aki 1442-ben III. Frigyes német-római császár megbízásából a gyermek V. László magyar király nevelője lett.[2] Bejárta Magyarországot, megismervén a magyar viszonyokat[3], rájött, hogy Magyarország csak úgy kerülhet a klérus hatalmába, ha nemzeti azonosságtudatát elveszíti. Idegen királyaink magyar-ellenessége tanúsítja, hogy ez ötletet minden megszálló hatalom messzemenően támogatta és gyakorolta.  

1770-ben Koppenhágában a magyarországi Sajnovics János a jezsuita Hell Miksával együtt, a csillagászati megfigyelések mellett folytatott nyelvészeti tanulmányok eredményeképpen, megírta a finnugrizmus alapművének számító összehasonlító nyelvészeti munkáját a "Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse" (Koppenhága, 1770). A finnugrizmust ennek hatásara karolta fel és terjesztette a Magyarországra bevándorolt, német, osztrák, cipszer stb. értelmiség.

2. Reguly Antal (1819-1855) néprajzkutató

1842-ben osztrák sugallatra a zirci Reguly Antal a Káma folyó vidékén kutatta fel a finnugor rokonnépeket. Reguly tehetséges, sok nehézséget legyűrő nyelvész volt. Küldetését híven teljesítette. Rálelt a kis finnugor népecskékre, amelyek közül a vogulnál talált közelebbi (nyelvi) kapcsolatokat a magyarral. A vogul paleoszibériai nép, Szibéria kőkorszaki népeinek maradványa, embertanilag közelebb áll a szibériai népekhez, mint hozzánk. Nyelve átvétel.

Reguly a szabadságharc idején itthon sem volt. 1848-ban sziléziai Grafenberg-ben gyógykezeltette magát. Ekkor nevezte ki Hunfalvy (alias Hunsdorfer) Pál közbenjárására, a Bécsben székelő Magyar Királyi Közoktatási Minisztérium a pesti Egyetem könyvtárnokává. 1842 óta az Akadémián osztrák ügynökként bomlasztó Hunfalvyval állt szoros kapcsolatban, akivel élete utolsó éveiben ellentétbe is került. 1858-ban Reguly hirtelen meghalt. Finnugor gyűjteményének jórésze feldolgozatlan![4]

Reguly felfedezésével tudományos alapja lett a "halszagú atyafiság"-nak. Azt senki sem vitatja, hogy a mai finnugor népek nyelve ugyanúgy toldalékoló, mint a magyar, csakhogy a kiindulás egészen más volt. A magyar volt az átadó, nem pedig az átvevő. Mára már tisztázódott, hogy a finnugor nyelvjárás csupán közvetett, a történelem előtti kőkor-jelleg alacsony színvonalára utal.

A múlt század derekán, a Habsburgok által jóváhagyott történelemkönyv azt tanította, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok barbárok voltak, akiket a germán szerzetesek tanítottak írni, olvasni. Sőt Géza fejedelem udvarában a német szó járta[5]. A németek ismertettek meg a földművelést, nyilván azért, hogy ezzel is bizonyítsák: a magyaroknak nincs joguk az önálló nemzeti létre, hiszen még az élelmüket sem tudták megtermeszteni.

A kiegyezés előtt Albrecht főherceg a pesti egyetemre hozta a magyarul nem tudó Josef Budenz-et, hogy a magyarokat felvilágosítsa saját anyanyelvükről, és aki 1861-ben, 25 évesen lett az MTA levelező tagja! A magyar nyelv ekkor dermedt bele Budenz germán logikájába, míg a többi tudományág száz-kétszáz év alatt óriási fejlődésen ment keresztül, a magyar nyelvtudomány egyhelyben topog. Sőt elmondható, hogy rák módra kihátrál a magyar nyelv védelmezéséből.  

A finnugor elmélet győzelme Magyarországon

A magyarországi tudós-körökben (Vámbéry Ármin kontra Goldzieher Ignácz stb.) élénk viták zajlottak: vajon nyelvünk, népünk az északi finnugorokkal rokon-e, avagy a deli törökös népekkel, esetleg a sumirokkal? Ez volt az un. ugor-török háború.

3. Trefort Ágoston (1817-1888) magyar közoktatási és vallásügyi miniszter (Vasárnapi Újság, 1872. 37. sz.)

1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter értekezletet hívott össze, hogy tudományosan megállapítsák az "egyetemes magyar származási elméletet". A jelenlevő tudósok nem tudtak megegyezni, ezért a miniszter az alábbi jegyzőkönyvi nyilatkozattal rekesztette be a vitát: "Tisztelem az urak álláspontját, de én, azonban mint miniszter, az ország érdekeit nézem, s ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".[6]

Állítólag e döntés alapján a mindenkori magyar kormány több mindmáig a finnugrista kutatásokat támogatja. A gyakorlat valóban erre utal. Az MTA berkeiben nem sikerült a nyomára akadni e történetnek, tehát megtörténte igazolhatatlan.

 A hatvanas években a magyarországi, sumerológiával foglalkozó tudományos körökkel kiterjedt kultúrtörténeti levelezést folytató Verrasztó József, kolozsvári tanárember 1967. júliusi keltű levelén alapul a történetet. Hary Györgyné a „Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez” c. cikkében[7] említi. Haryné jóindulatúan dobta be a köztudatba; azóta is terjed, mint a szélfútta hópehely. A gyakorlat igazolta történet hitelesnek tűnik, mert alátámasztja a magyar hivatalosított történelemtudomány sumerral szembeni elutasító magatartását. Ki tehette, valós eseményként hivatkozott rá, anélkül, hogy az akadémiai jegyzőkönyvekben utánanézett volna. Ha meg is történt, nyoma biztosan nem maradt, mert akkoriban a belső megbeszélésekről nemigen készültek feljegyzések, emlékeztetők.

Akár így volt, akár úgy, a magyar állam a déli nyelv- és származáselmélet kutatására, szakemberek képzésére ma sem áldoz egyetlen garast sem.

A sumir nyelvvita[8]

Jelenlegi ismereteink szerint a korunk műveltsége a történelemelőtti korban a Tigris és az Eufrátesz vidékén élt sumir nép műveltségén alapul. A létezésére a 19. század közepétől folyó ásatások derítettek fényt. A korabeli kiváló nyelvi felkészültségű angol, francia, német tudósok lázas sietséggel láttak neki az előkerült ékiratos szövegek megfejtésének. Akkoriban még mindent tisztességesen lefordítottak és közhírré tettek. Akkoriban még nem volt köztük olyan tudós, aki az előkerült adatokat, az ékiratos szövegek által közölt történelmi eseményeket, továbbá a felfedezett nép nyelvét egyetlen nép a zsidóság kizárólagos szolgálatába állította volna. Erre majd a XIX. század 80-as éveinek közepétől Joseph Halévy vetemedik. Sőt, az ékiratos táblák felfedezésének és megfejtésének első korszakában a tudósok, Jules Oppert, Francois Lenormant, Fritz Hommel, Archibald Sayce és mások meg voltak győződve arról, hogy az újonnan felfedezett nép és a nyelv az ural-altáji nyelvcsaládba tartozik, és nyelvileg a magyarral szoros rokonságot mutat.

4. Edward Hincks (1792-1866), Jules Oppert (1825-1905), Archibald Sayce (1845-1933),

akik elsőként sorolták a sumir nyelvet az ural-altáji nyelvcsaládba, és vallották a magyarral való kapcsolatát.

A sumir nyelvvita I. korszaka (1850-1874)

Az ír Edward Hincks (1792-1866) keletkutató vette észre, hogy az asszír agyagtáblák sémita nyelven, de a sémitától eltérő írásjegyekkel íródtak; szerinte az ékírás feltalálója "indoeurópai" nép lehetett, amely Valószínűleg elfoglalta Asszíriát. A szövegekben viszont az utószócskák használata turáni eredetre vall. Később ezt az akkád nyelvet ó-káld nyelvnek nevezte, és a turáni (ural-altáji) nyelvcsaládból valónak tartotta. 

5. Pecsétnyomatos aszír agyagtábla (5,5x5,8x2,8 cm, Kr.e. XX-XIX. sz. Kültepe, Anatólia, metmuseum.org)

Henry Rawlinson (1810-1895), angol diplomata, majd asszirológus a Közel-Keleten valamilyen szkíta nyelven írt ékiratos feliratokat talált. Megállapította, hogy az ékiratok nyelve Elam és Médea (Mada) szkíta nyelvével rokon. Valószínűleg az első káldeusok is szkíták voltak. A babiloni szkítákat a nép akkádnak nevezte. Az asszírok a régi szkíta jeleket megtartva, minden egyes ékjelnek a saját nyelvükön új értéket adtak, vagyis a jeleket a saját anyanyelvükön olvasták. Később, amikor a sémiták kerültek előtérbe, a szkíták két főfaját, a sumirt és az akkádot egymástól már megkülönböztették.

Jules Oppert (1825-1905) német-francia asszirológus véleménye nemigen tér el Rawlinsonétól. Az ékírást több nép használta, ezek szkíták lehettek, a többi meg tőle vette át. (Ezt támasztja, alá a Kr. u. II. v. a IV században élt Justianus római történetíró: a szkíták 1500 évig szedtek adót Ázsiában, és csak Ninus[9] vetett ennek véget.) Az ékírást feltaláló nép nem lehetett sémita, tehát asszír sem. Az írás rendszere a szótagjelleg miatt, nem illik egyetlen sémita nyelvhez sem. Az íráskép eredetileg tiszta képírás volt, ebből lett a szótagírás. 1869-ben a francia Numizmatikai és Archeológiai Társaság ülésén kijelentette, a káldnak vagy sumirnak nevezett nyelv a magyarhoz hasonlatos, de rokon a törökkel és a finnel is. A szkíta nyelvek szavait, fogalmait a magyar szavakkal rokonította.

Érdemes megjegyezi, hogy a később Párizsba került zsidó-francia Joseph Halévy (1827-1917) orientalista, szemrehányást is tesz Oppertnek, hogy zsidó létére nem a saját népét tartja elsődleges kultúrateremtőnek.

Oppert az ékírást használó szkítákat méd-szkítának, káld-szkítának és ős-szkítának nevezte. Friedrich Gusatav Eichhoff (1799-1875) francia nyelvtanár, cáfolta Jules Oppert állítását, mondván a Biblia szerint Babilont a kusita Nimród alapította és a turániak előtt Berossos[10] 80 kusita fejedelmet sorol fel. Tehát helyesebb, ha a káldokat kusitának tartjuk. A szkítaságon belül a magyarok a kusitákhoz tartoznak. A kusita népek kora a Kos-zodiákus precessziós periódusára esik. Kezdete az un.“sargoni dinasztia”, azaz a Sumert elpusztító sémi-akkád népek uralmával kezdődik és kb. a Pártus Birodalom bukásával végződik.[11]  

6. Sumir gazdasági tábla (agyag, Jemdet Nasr kor, Kr.e. 3100-2900, Uruk, metmuseum.org)

A korabeli tudósok közt némi nézeteltérés az újonnan felfedezett nép és nyelv elnevezése miatt volt. Archibald Henry Sayce (1845-1933) angol asszirológussal és nyelvésszel együtt mindenik elfogadta, hogy az akkoriban még akkádnak nevezett sumir nyelv a magyarral és más ural-altáji nyelvekkel rokon. (Azóta bebizonyosodott, hogy nem rokon, több annál: egyenesági leszármazott.)

Összefoglalva:

– Az ékírás nem sémita találmány.

– Az ékírást feltaláló nép nyelve agglutináló.[12]

– E nyelvhez az élő nyelvek közül a magyar hasonlít a legjobban. Alkalmatos lenne, hogy a magyar e régi nyelv legközelebbi rokonának nyilváníttasson.

Mindez pedig történt a XIX, században, amikor „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára”[13] létrehozott Magyar Tudományos Akadémia már vagy 50 éve működött, ám semmit nem tett, hogy felvegye a kapcsolatot és tevékenyen együttműködjön azon nyugat-európai tudósokkal, akik a magyarságot a műveltségteremtő sumir nép utódjának tartották.

Bő

[1]Aenas Sylvius: Cosmographia, Hopper Kvk. Basel, 1551

[2]Aeneas Sylvius: De Liberorum Educatione ad Ladislau Hung. Er. Bohemiae Regem, Edit. Basil (1454) 974. p.

[3]Lehet, hogy V. László jellemének szerencsétlen alakítását nemcsak Czillei Ulrik, az anyai nagybácsi, hanem Aenas Sylvius Piccolomini is károsan befolyásolta. (1444-ben szerelmes novellát irt "Euryalus et Lucretia" címmel)

[4]Révai Nagy Lexikona, Budapest, 1911-1927

[5]Aloys Schröfl: Und dennoch - die Nibelungfrage gelöst!, Selbstverlag, München, 1931. 88. p.

[6]Idézet id. Verrasztó József 1967 júliusában, Kolozsvárt kelt leveléből.

[7] Valóság, 1976. 10. sz. 94. p.

[8]F. H. Weissbach: Die sumerische Frage. Leipzig, Hinrichs'sche Buchhandl. 1898 c. műve alapján 4-134. pp.

[9]Kr.e. 2000-1550 közt fennállt asszír dinasztia megalapítója

[10]Berossos Babilonban elő, görögül író pap, Kr.e. 270-280 korul megírta Babilon történetét. Töredékesen maradt meg

[11]Badiny Jós Ferenc: Káldeatol Ister-Gamíg. III., Budapest, 1987., 188. p.

[12]Egyes nyelvekben a szavak ragozásának, szóalkotásának módja az, hogy a szótaghoz ragokat, képzőket, jeleket illeszt.

[13] Széchenyi István az 1825-ös országgyűlésen tett kijelentése .

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. október 17-én, pénteken, román idő szerint délután 6 órakor  a honfoglalás előttől az európai unió utánig c. sorozat keretében a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal gyűléstermében

Körösi Csoma Sándor megkövetése

címmel előadást tartok.

Hely: Csíkszereda (Székelyföld), Polgármesteri Hivatal, Piața Cetății 1, Miercurea Ciuc 530110, Románia

Körösi Csoma Sándor síremlékét ábrázoló festmény (gr. Széchenyi István dolgozószobájában volt elhelyezve)

Az előadás végén kötetlen beszélgetés a magyar nemzeti jelképekről, a kettőskeresztről és a hármashalomról.

Az előadás rövid ismertetése:

Körösi Csoma Sándor életének, életművének könyvtárnyi irodalma van. Tibetisztikai munkásságát az egész világ csodálja és méltatja. Ám a szanszkrit és az északi-indiai köznyelv területén elért eredményeit már kevésbé említik. Midőn szóba kerül, hogy utazásának célja „kikutatni a magyarok első települési helyeit, összegyűjteni történelmi tetteiket…” mind a kortársi, mind a mai méltatások sajnálkozásba csapnak át, mondván, a célját nem érte el. Nem Indiában kellett volna keresnie a magyarok őshazáját, hanem másutt (talán Ural vidékén?).

Körösi soha, egyetlen pillanatra sem mondott le arról, hogy a hazájának tett fogadalmát, önként vállalt küldetését teljesítse. Szegénysége, becsületessége kerülőutakra késztette. Anyagi támogatást az angoloktól kapott, ezért először az ő kérésüknek tett eleget. Elkészítette a tibeti szótárt és a nyelvtant.

 Körösi Csoma Sándor (Boldogfalvi Farkas Imre rajza)

 Körösi valójában soha nem járt Tibetben. Kis-Tibetben, Kasmirban és Ladakban és Indiában járt; készült, hogy teljesítse hazájának tett ígéretét, fogadalmát, s megkeresse a magyarok elődeit. Három évig tartó tudományos felkészülés után indult Lhasszába,  Tibet fővárosába tudván tudva, hogy az ottani könyvtárakban biztos adatokat talál a magyarok elődeiről, vándorlásairól. Arról nem tehetett, hogy az emberi önzés és féltékenység időnap előtt kioltotta az életét, tág teret adva a spekulációknak:  

„Életének legkeserűbb pillanatait érezte, mivel tudatára ébredt, hogy … hasztalanul kutatott a magyarok eredete után” – írja Hunfalvy Pál, nyelvész, etnológus.

Vámbéry Ármin, keletkutató, egyetemi tanár egyenesen sajnálkozott: „…a magyar ugor és török dialectus,… amelyekről szegény Kőrösinek alig lehetett fogalma”.

Stein Aurél, keletkutató, régész, nyelvész nem csomagolta a véleményét: Minden nyelvhasonlítási kísérlete „játék, álmodozás, formátlan képzelgés”.

Schmidt József, az MTA levelező tagja, az indoeurópai nyelvészet tanára nem átallotta kijelenteni: „Körösi nem volt nyelvész, annak ellenére, hogy sok nyelvet ismert.” stb. stb.  

A Körösi Csoma Sándor megkövetése” c. előadás a tudós életműve, levelezése, a kortársainak visszaemlékezése alapján cáfolja az elmarasztaló kijelentéseket, rosszhiszemű véleményeket. Elemzi halálának körülményeit. Az előadás egyúttal bocsánatkérés és főhajtás mindazok nevében, akik emberi kicsinyességük vagy tudatlanságuk által vezérelve kétségbevonták Kőrösi Csoma Sándor nyelvészi és tudósi mivoltát, és a magyarok előidejére (őstörténetére) vonatkozó megállapításait.

Győr, 2014. október 6. 

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. október 3-án, pénteken délután 5 órakor a „Lélek és Tradíció Alapítvány” szervezésében az „Értékeink élőben” előadássorozat keretében

Nemzetvesztő királynék 

Adelhaid és Gizella

címmel előadást tartok.

Hely: Edvy-malom fogadó, Pápa, Gyimóti út 91.  

Idő: 2014. október 3., péntek, 17.00-19.00.

Az előadás rövid ismertetése:

A magyar történelem több sorsfordító, nemzetrontó eseménye fűződik Géza fejedelem második feleségéhez, a lengyel Adelhaidhoz és I. István király asszonyához, a bajor Gizellához. A királyi udvarba való beléptüket követő eseményekből kiviláglik, második hazájuk, Pannónia-Magyarország ellen fondorlatoskodtak. E királynék (V. István kivételével) és minden Árpádházi-királyunk idegen asszonya mintha valami titkos terv részese, láthatatlan karmester vezényelte magyarellenes kar szólistái lettek volna. A magyar királyok egyike sem ismerte fel, hogy az idegen királyné-feleségeikkel erősödik a pápai és a német, azaz az idegen országbeli befolyás.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

2014. szeptember 28-án, vasárnap délután 3 órakor a Békásmegyeri Közösségi Házban  a Kerecsenfészek rendezvény keretében

Táltosnak pedig születni kell…

címmel előadást tartok.

Hely: Budapest, III. Békásmegyer, Csobánka tér 5. 

Az előadás rövid ismertetése:

Mostanság megnőtt az ezotéria, a beavatottak számára hozzáférhető ismeretek, a túlvilág, a titokzatosság iránti érdeklődés. Némelyek leleményes bűvészkedéssel ki is használják embertársaik hiszékenységet, a misztikumra való fogékonyságát, mondván, felülről jövő réges-régi táltos-sugallatokat közvetítenek. S nekiállnak jósolni, jövendölni, jól-rosszul tanítani. Ez önjelölt „táltosok” nagyon távol állnak a „táltosságtól”; hiába állítják az ellenkezőjét, hiába zenélnek hozzá, valahogy mégis hamisnak tűnnek.

A régi magyarok vallása nem volt megkeverve babonákkal, és más testiségre utaló mítoszokkal. Nem voltak bálványimádók, mint más pogány népek, épített templomaik sem voltak, mint a keresztényeknek. Imádni csak a legfelsőbb lényt, a Teremtőt, imádták. Öreg fák aljában, patakok, csermelyek, folyók mentén, nagy lapos kövek mellett áldoztak neki. Látható megnyilvánulását, a kelő napot a szabad ég alatt papjaikkal, a táltosokkal együtt mély áhítattal várták.

Táltosnak születni kellett és kell, képzés által táltos senki nem lehet. Több évezredes összesűrűsödött, ösztönös tudással, természetfeletti erővel rendelkező táltosokat, természetfeletti lények választják ki. Az anyjuk méhében kapták táltos tudományukat, amit a világrajövetelük után szerzett tudással egészítettek ki. Minden időben ők voltak a tudók, a nyilatkozók, akik Isten végzéseit közvetítették az emberek felé. Tanácsadással, orvoslással, jövendöléssel foglalkoztak. Testet-lelket gyógyítottak. Szavaikban, tetteikben nyoma sem volt a hamisságnak, s az utóbbi ezer év alatt elburjánzott álságos számításnak.

A táltos, tátos név feltűnik az ókori Egyiptomban (Thot isten), Föníciában (Thouth), a kurdoknál (dédes papok), Indiában (Buddha Tát melléknevében) stb.; minden olyan népnél, akikhez a magyar elődöknek valami köze is volt.

Az előadás a magyar krónikák, legendák, az ókori szerzők írásai, feljegyzései és a nép emlékezete, a népmesék, népdalok alapján tárja fel a régi magyarok hitét, továbbá a táltosaiknak az emberek és az Atyaisten közti közvetítő szerepét.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!