Az 57 évig uralkodó II. Alüattész  a lüdöket szerencsés háborúkkal a Kis-Ázsia a leghatalmasabb népévé tette. Békében meg a birodalom ügyeit intézte. A legigazságosabb és a legbölcsebb királyuk emlékét a lüdiaiak kegyelettel őrizték. Nagy halottjukat a Hermus-folyó vízén túl, a főváros Szardeisz/Sardis fellegvárával szemközti köves lapályon temették el. E síremlék „az egyiptomi és a babyloniai műveket kivéve minden mást hatalmasan felülmúl”.[1] 

 

alyattes1_tomb_1.jpg

Alüattész, méd király sírját rejtő tumulus/kurgán  (mai látkép, 360x61 m - en.wikipedia.org)

 

Alüattész kisebbik fia, Kroiszosz/Krőzus Kr. e. 563-ban, harmincöt évesen került Lüdia trónjára. A ióniai asszonytól született bátyja, Panteleon támogatóit eltávolította, a vezérüket, Lüdia leggazdagabb emberét kínpadra vonta, vagyonát elkobozta. Aranyaiból busásan juttatott Apollón napisten epheszoszi és thébai templomának.

Egyeduralkodóként okosan folytatta atyjának a kisázsiai görög városok elleni harcát. Az ősatyja, Gyges kezdte háborúságának ügyes alkudozással és óvatos engedékenységgel vetett véget. Ezzel a hatalom legmagasabb csúcsára emelte országát.

Szövetséget és barátságot kínált Milétosz városának. E szövetséggel Krőzus megosztotta a görög városok laza egységét. Észrevétette velük, hogy nem pusztulást akar, sőt kedvező feltételeket kínál: Befejeztette a milétoszi Artemisz templom átalakítását, arany kegytárgyakat adományozott a templomnak. A többi görög városnak is méltányos megadási feltételeket szabott. Nem kívánta a városkapuk megnyitását, hanem megelégedett a lüd főség elismerésével és az évi adófizetéssel. Elrendelte, hogy a tengerparti görög városok a lüdiaiaknak szabad kereskedést, s ha akarják, szabad letelepedést biztosítsanak.[2] A görögök lakta szigeteket békén hagyta, mert a tengerparti görög városok segítsége nélkül nem látta biztosnak a győzelmét.

 

dp109257_krozus_aranyermeje_1.jpg

Krőzus aranyérméje (Metropolitan Museum of Art, New York – open.edu)

 

Tisztelte a görögök isteneit, s gazdag adományokban résesítette a szentélyeiket. Többször előfordult, hogy a lekötelezettjeit busásan megjutalmazta. Egy epheszoszi kereskedőt szekér arannyal jutalmazott meg, egy athéni nemest behívott a kincseskamrájába; megengedte neki, hogy annyi aranyat vigyen, amennyit csak akar.[3] Roppant bőkezűen foglalkoztatta a görög művészeket. A görögök hálával fogadták Krőzus templomi ajándékait: „Kroisos baráti erénye soha nem megy feledésbe!”[4] 

Jeles görög férfiakat is szívesen látott az udvarában. Több napig tartotta magánál Szolónt, a hét görög bölcs egyikét. Hérodotosz[5] jegyezte fel kettejük beszélgetését: Krőzus megmutatta Szolónnak palotája kincseit, drágaköveit, díszöltönyeit, edényeit. Azután eltelve saját sikereitől és az elismeréstől, amelyeket a görög városok körében kivívott, s amelyekre az ősei hiába törekedtek, megkérdezte tőle:  

  • Kit tart ő, a sok világot bejárt Szolón, a legboldogabb embernek?

Szolón az athéni Tellust mondta a legboldogabbnak. Derék fiai és unokái voltak, kik mind túlélték; mert a legnagyobb fájdalom az, ha az utódok előbb halnak meg. Hosszú élet után szép halállal távozott. Kr. e. 580 körül szülővárosáért, Athénért, az elűzött athéni király, II. Pandion megarai hívei ellen vívott harcban esett el az Athéntől 18 km-re levő Eleusisnál.

 

solon_w310suweydie_mosaic_seven_sages_12_solon_nmb.jpg

Szolón (mozaik, Baalebek közelében, Suweydiében feltárt római villából, Nemzeti Múzeum, Libanon, Beirut - open.edu)

 

„Solon mivel sok szép dolgot mondott Tellosról, felbosszantotta Kroisost, ki aztán kérdést tett fel”, remélve, hogy a második legboldogabb ő lesz, ám Szolón a második helyet az argoszi Cleobisnak és Bitonnak adta. A testvérek nem voltak túl tehetősek, de a szükségleteikre futotta. Ám oly erősek voltak, hogy mindketten megnyerték a versenyeket. Héra ünnepén a kocsihúzó fehér tehenek nem jöttek be időben a mezőről, pedig az anyjuk templomba készült. A fiai felvették a jármot, és az anyjukat a 45 stádiumra[6] levő templomba vontatták. Az ünneplő argosziak dicsérték a fiúk erejét, a nők pedig boldognak mondták az anyát, kinek ilyen gyermekei vannak. Ekkor Cydippe papnő, a fiúk anyja Héra szobra előtt imádkozott és áldozatot mutatott be. Kérte, az istennőt, hogy a gyermekei, kik annyira megtisztelték, részesüljenek a legfőbb jóban, mi embernek juthat.  Az áldozat és a lakoma után a két fiú elaludt a templomban, és nem ébredt fel többé.

Az embert tehát a legfőbb jó, ami érheti az életben a ”sápadt halál, ami egyaránt kopogtat be szegények kunyhóin és királyok palotáin”. (Horatius)

Krőzus csodálkozott: A szerencsét, amelyben ő királyként részesült Szolón semminek tartja, hiszen még a közönséges emberekkel sem állítja egy sorba!

„ Ó, Kroisos! olyan embert kérdezel te ki az emberi dolgok felől, a ki tudja, hogy az isteni lény irigy és állhatatlan…” Ó, Kroisos!  Te… nagyon gazdag vagy és sok nép fölött uralkodol…” De boldognak most még nem mondhatlak „mielőtt nem tudom, hogy szép véget ért-e az életed… A nagyon gazdag nem boldogabb annál, kinek csak egy napra van kenyere, ha a sors nem engedi meg neki, hogy minden szép birtokában halhasson meg. Sok dúsgazdag ember ugyanis boldogtalan, viszont sokan szerény vagyon mellett is boldogok.”[7]  

Az ember élete „mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, míg szerencséje megváltozhat. A jövő mindig változásokkal terhes, s csak azt tarthatjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta.”[8]

 

suweydie_mosaic_seven_sages_02_nmb.jpg

Suweydie-i római villa mozaik-padozata (Nemzeti Múzeum, Beirut - livias.org)

 

A gazdag, de szerencsétlen embernek két előnye van a szerencsés szegénnyel szemben. A gazdag  kielégítheti a vágyait, és könnyebben elviselheti a „baleseteket”. A szegény kevésbé, és nem tud úgy ellenállni a sorscsapásoknak, mint a gazdag, ám védelmet talál abban, hogy jól van, rendben van minden körülötte: Egészséges, jó gyermekei vannak, szép külsőnek örülhet. Ha az életét is jól fejezi be, akkor boldognak mondható.

A halála előtt boldognak senki nem nevezhető, csak szerencsésnek. E „jó tulajdonságokat emberi lény bizonyára nem egyesítheti magában, valamint egy ország sem képes minden szükségletet a maga erejéből nyújtani önmagának, az egyiket bírja, de a másiknak híjjával van… Sok embernek megmutatja ugyan az isten a boldogságot, de csak azért, hogy azután gyökerestül felforgassa”[9]

Szolón ezzel elbúcsúzott a megsértett királytól, akit nem sikerült bölcsebbé tennie.

Ezidőben a lüd fővárosban tartózkodó Aiszoposz, a meseíró „tanácsképpen így szólt a bölcshöz:

  • Hidd el, Szolón, a királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet!

  • Zeuszra mondom, nem – felelte Szólon -, hanem vagy minél kevesebbet vagy minél hasznosabbat![10]

Szolon távozása után az isten nagy csapással sújtotta Krőzust.

Fiai közül Atys/Atüsz, a nagyobbik kortársai között mindenben az első volt, mindenben győzedelmeskedett, a kisebbik süketnéma nyomorék volt. Az apa megálmodta, hogy szeretett fia, Atüsz halálát ércfegyver okozza. Ez intés miatt, ijedtében nemcsak megházasított a fiát, hanem harcolni sem engedte, sőt minden szúrófegyvert elzárt előle. Midőn Atüsz lakodalmára készülődtek Midasz király unokája, a száműzött frígiai Adrastos/Adrasztusz[11], aki véletlenül megölte a testvérét, Sardisba érkezett, hogy az ország szokásai szerint tisztulásban részesüljön.

 

sardisaerialrotator.jpg 

Szardeisz/Sardis létképe (légifelvétel - alumni.berkeley.edu/california-magazine)

 

Krőzus elvégezvén  a tisztító szertartást, befogadta az idegent. A tisztító szertartás mind a lüdiaiaknál, mind a görögöknél azonos volt: A bűnös szó nélkül leül a házigazda tűzhelyéhez. Kardját a földbe szúrja, arcát kezébe rejti. E jelek adják tudtára a házigazdának az idegen kérelmét; mire az malacot áldoz, ennek vérét más italáldozatokkal együtt a bűnös kezére önti, s egyúttal Zeuszhoz fohászkodik; majd a bosszúállás véres istenőit, az  erinnüszokat /erynniseket engeszteli ki süteményekkel; s csak ezután tudakozódik a bűnös neve és bűne után.[12]     

 

800px-sacrifice_boar_louvre_g112_1.jpg

Malac feláldozása - Tisztító szertartás (tondo/beillesztett kerek kép, attikai vörösalakos amfóra, Kr. e. 510-500, Louvre -  en.wikipedia.org)

 

Ekkortájt Mysiában nagy vadkan pusztított; az ottaniak nem bírtak vele. Kérték Krőzust, válogatott ifjakkal és kutyákkal küldené hozzájuk a fiát, Atüszt, hogy elpusztítsák a vadkant. Krőzus nehezen bocsátotta el újházas fiát, de Atüsz ekképp érvelt: A háborúban mindig dicsőséget aratott, most meg az atyja visszatartja! Mit szólnak majd ehhez a polgárok, mit a fiatal felesége? 

Krőzus elbeszélte a fiának az álmát, ám Atüsz azt hozta fel, a vadkannak nincsen sem keze, sem vas szege. Így Adrastos gondjaira bízva elbocsátotta a fiát.

A mysiai Olümposzon a vadkant minden oldalról körülfogták, csak úgy röpködtek rá a kelevézek. Adrastos fegyvere elvétette a célt, és Atüszt terítette le.

Adrastos kérte a lüd királyt áldozná fel őt a halottnak. Krőzus azt válaszolta, a halott már ki van engesztelve, mert Adrastos maga magát ítélte halálra. Az atya illő temetést rendezett a fiának, ám Adrastos mégis megölte magát Atüsz sírján.

Így teljesedett be Krőzus álma.

Krőzus két évig gyászolta a fiát, ám sógora, Asztüagész méd király bukása és a perzsák növekvő hatalma felrázta őt a gyászából, és végzetes háborút indított az óperzsa II. Kürosz ellen.


4506_artemis_templom_sardis_1.jpg

Artemis templom romjai (Sardis, Kr. e. 300, Nyugat-Törökország, - ancient.eu)

 

[1] Hérodotosz/Herodotos történeti művei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia Kiadványa,  Budapest, 1892, I. 93. 44. p. 

[2] Hérodotosz i. m. I. 27, 16. p.; VI. 37, 132. p.

[3] Hérodotosz i. m. VI. 125.,

[4] Des Pindaros Werke, Verlag von Ernst Fleischer, Leipzig, 1846, 68. p. 

[5] Hérodotosz i. m. I. 29-33, 16-19. pp.

[6]  1 ógörög stádium = 600 láb, vagyis 184,87 méter. 

[7] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp.

[8] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, I-II., Magyar Helikon, Bp., 1978,  Szolón – Publicola, I. 201. p.

[9] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp. 

[10] Plutarkhosz i. m. I. 201. p.

[11] adrastos – kikerülhetetlen

[12] Apollonios/Apollonii Rhodii Argonaticorum, Libri IV/690-700., ex Officina Elzeviriana, Lugd. Batavorum [Leiden, Hollandia],  anno CIC ICC XLI [1641], 446 p.

A bejegyzés trackback címe:

https://martonveronika.blog.hu/api/trackback/id/tr8514937002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása