Az 57 évig uralkodó II. Alüattész  a lüdöket szerencsés háborúkkal a Kis-Ázsia a leghatalmasabb népévé tette. Békében meg a birodalom ügyeit intézte. A legigazságosabb és a legbölcsebb királyuk emlékét a lüdiaiak kegyelettel őrizték. Nagy halottjukat a Hermus-folyó vízén túl, a főváros Szardeisz/Sardis fellegvárával szemközti köves lapályon temették el. E síremlék „az egyiptomi és a babyloniai műveket kivéve minden mást hatalmasan felülmúl”.[1] 

Alüattész, méd király sírját rejtő tumulus/kurgán  (mai látkép, 360x61 m - en.wikipedia.org)

Alüattész kisebbik fia, Kroiszosz/Krőzus Kr. e. 563-ban, harmincöt évesen került Lüdia trónjára. A ióniai asszonytól született bátyja, Panteleon támogatóit eltávolította, a vezérüket, Lüdia leggazdagabb emberét kínpadra vonta, vagyonát elkobozta. Aranyaiból busásan juttatott Apollón napisten epheszoszi és thébai templomának.

Egyeduralkodóként okosan folytatta atyjának a kisázsiai görög városok elleni harcát. Az ősatyja, Gyges kezdte háborúságának ügyes alkudozással és óvatos engedékenységgel vetett véget. Ezzel a hatalom legmagasabb csúcsára emelte országát.

Szövetséget és barátságot kínált Milétosz városának. E szövetséggel Krőzus megosztotta a görög városok laza egységét. Észrevétette velük, hogy nem pusztulást akar, sőt kedvező feltételeket kínál: Befejeztette a milétoszi Artemisz templom átalakítását, arany kegytárgyakat adományozott a templomnak. A többi görög városnak is méltányos megadási feltételeket szabott. Nem kívánta a városkapuk megnyitását, hanem megelégedett a lüd főség elismerésével és az évi adófizetéssel. Elrendelte, hogy a tengerparti görög városok a lüdiaiaknak szabad kereskedést, s ha akarják, szabad letelepedést biztosítsanak.[2] A görögök lakta szigeteket békén hagyta, mert a tengerparti görög városok segítsége nélkül nem látta biztosnak a győzelmét.

Krőzus aranyérméje (Metropolitan Museum of Art, New York – open.edu)

Tisztelte a görögök isteneit, s gazdag adományokban résesítette a szentélyeiket. Többször előfordult, hogy a lekötelezettjeit busásan megjutalmazta. Egy epheszoszi kereskedőt szekér arannyal jutalmazott meg, egy athéni nemest behívott a kincseskamrájába; megengedte neki, hogy annyi aranyat vigyen, amennyit csak akar.[3] Roppant bőkezűen foglalkoztatta a görög művészeket. A görögök hálával fogadták Krőzus templomi ajándékait: „Kroisos baráti erénye soha nem megy feledésbe!”[4] 

Jeles görög férfiakat is szívesen látott az udvarában. Több napig tartotta magánál Szolónt, a hét görög bölcs egyikét. Hérodotosz[5] jegyezte fel kettejük beszélgetését: Krőzus megmutatta Szolónnak palotája kincseit, drágaköveit, díszöltönyeit, edényeit. Azután eltelve saját sikereitől és az elismeréstől, amelyeket a görög városok körében kivívott, s amelyekre az ősei hiába törekedtek, megkérdezte tőle:  

• Kit tart ő, a sok világot bejárt Szolón, a legboldogabb embernek?

Szolón az athéni Tellust mondta a legboldogabbnak. Derék fiai és unokái voltak, kik mind túlélték; mert a legnagyobb fájdalom az, ha az utódok előbb halnak meg. Hosszú élet után szép halállal távozott. Kr. e. 580 körül szülővárosáért, Athénért, az elűzött athéni király, II. Pandion megarai hívei ellen vívott harcban esett el az Athéntől 18 km-re levő Eleusisnál.

Szolón (mozaik, Baalebek közelében, Suweydiében feltárt római villából, Nemzeti Múzeum, Libanon, Beirut - open.edu)

„Solon mivel sok szép dolgot mondott Tellosról, felbosszantotta Kroisost, ki aztán kérdést tett fel”, remélve, hogy a második legboldogabb ő lesz, ám Szolón a második helyet az argoszi Cleobisnak és Bitonnak adta. A testvérek nem voltak túl tehetősek, de a szükségleteikre futotta. Ám oly erősek voltak, hogy mindketten megnyerték a versenyeket. Héra ünnepén a kocsihúzó fehér tehenek nem jöttek be időben a mezőről, pedig az anyjuk templomba készült. A fiai felvették a jármot, és az anyjukat a 45 stádiumra[6] levő templomba vontatták. Az ünneplő argosziak dicsérték a fiúk erejét, a nők pedig boldognak mondták az anyát, kinek ilyen gyermekei vannak. Ekkor Cydippe papnő, a fiúk anyja Héra szobra előtt imádkozott és áldozatot mutatott be. Kérte, az istennőt, hogy a gyermekei, kik annyira megtisztelték, részesüljenek a legfőbb jóban, mi embernek juthat.  Az áldozat és a lakoma után a két fiú elaludt a templomban, és nem ébredt fel többé.

Az embert tehát a legfőbb jó, ami érheti az életben a ”sápadt halál, ami egyaránt kopogtat be szegények kunyhóin és királyok palotáin”. (Horatius)

Krőzus csodálkozott: A szerencsét, amelyben ő királyként részesült Szolón semminek tartja, hiszen még a közönséges emberekkel sem állítja egy sorba!

„ Ó, Kroisos! olyan embert kérdezel te ki az emberi dolgok felől, a ki tudja, hogy az isteni lény irigy és állhatatlan…” Ó, Kroisos!  Te… nagyon gazdag vagy és sok nép fölött uralkodol…” De boldognak most még nem mondhatlak „mielőtt nem tudom, hogy szép véget ért-e az életed… A nagyon gazdag nem boldogabb annál, kinek csak egy napra van kenyere, ha a sors nem engedi meg neki, hogy minden szép birtokában halhasson meg. Sok dúsgazdag ember ugyanis boldogtalan, viszont sokan szerény vagyon mellett is boldogok.”[7]  

Az ember élete „mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, míg szerencséje megváltozhat. A jövő mindig változásokkal terhes, s csak azt tarthatjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta.”[8]

Suweydie-i római villa mozaik-padozata (Nemzeti Múzeum, Beirut - livias.org)

A gazdag, de szerencsétlen embernek két előnye van a szerencsés szegénnyel szemben. A gazdag  kielégítheti a vágyait, és könnyebben elviselheti a „baleseteket”. A szegény kevésbé, és nem tud úgy ellenállni a sorscsapásoknak, mint a gazdag, ám védelmet talál abban, hogy jól van, rendben van minden körülötte: Egészséges, jó gyermekei vannak, szép külsőnek örülhet. Ha az életét is jól fejezi be, akkor boldognak mondható.

A halála előtt boldognak senki nem nevezhető, csak szerencsésnek. E „jó tulajdonságokat emberi lény bizonyára nem egyesítheti magában, valamint egy ország sem képes minden szükségletet a maga erejéből nyújtani önmagának, az egyiket bírja, de a másiknak híjjával van… Sok embernek megmutatja ugyan az isten a boldogságot, de csak azért, hogy azután gyökerestül felforgassa”[9]

Szolón ezzel elbúcsúzott a megsértett királytól, akit nem sikerült bölcsebbé tennie.

Ezidőben a lüd fővárosban tartózkodó Aiszoposz, a meseíró „tanácsképpen így szólt a bölcshöz:

• Hidd el, Szolón, a királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet!

• Zeuszra mondom, nem – felelte Szólon -, hanem vagy minél kevesebbet vagy minél hasznosabbat![10]

Szolon távozása után az isten nagy csapással sújtotta Krőzust.

Fiai közül Atys/Atüsz, a nagyobbik kortársai között mindenben az első volt, mindenben győzedelmeskedett, a kisebbik süketnéma nyomorék volt. Az apa megálmodta, hogy szeretett fia, Atüsz halálát ércfegyver okozza. Ez intés miatt, ijedtében nemcsak megházasított a fiát, hanem harcolni sem engedte, sőt minden szúrófegyvert elzárt előle. Midőn Atüsz lakodalmára készülődtek Midasz király unokája, a száműzött frígiai Adrastos/Adrasztusz[11], aki véletlenül megölte a testvérét, Sardisba érkezett, hogy az ország szokásai szerint tisztulásban részesüljön.

Szardeisz/Sardis létképe (légifelvétel - alumni.berkeley.edu/california-magazine)

Krőzus elvégezvén  a tisztító szertartást, befogadta az idegent. A tisztító szertartás mind a lüdiaiaknál, mind a görögöknél azonos volt: A bűnös szó nélkül leül a házigazda tűzhelyéhez. Kardját a földbe szúrja, arcát kezébe rejti. E jelek adják tudtára a házigazdának az idegen kérelmét; mire az malacot áldoz, ennek vérét más italáldozatokkal együtt a bűnös kezére önti, s egyúttal Zeuszhoz fohászkodik; majd a bosszúállás véres istenőit, az  erinnüszokat /erynniseket engeszteli ki süteményekkel; s csak ezután tudakozódik a bűnös neve és bűne után.[12]     

Malac feláldozása - Tisztító szertartás (tondo/beillesztett kerek kép, attikai vörösalakos amfóra, Kr. e. 510-500, Louvre -  en.wikipedia.org)

Ekkortájt Mysiában nagy vadkan pusztított; az ottaniak nem bírtak vele. Kérték Krőzust, válogatott ifjakkal és kutyákkal küldené hozzájuk a fiát, Atüszt, hogy elpusztítsák a vadkant. Krőzus nehezen bocsátotta el újházas fiát, de Atüsz ekképp érvelt: A háborúban mindig dicsőséget aratott, most meg az atyja visszatartja! Mit szólnak majd ehhez a polgárok, mit a fiatal felesége? 

Krőzus elbeszélte a fiának az álmát, ám Atüsz azt hozta fel, a vadkannak nincsen sem keze, sem vas szege. Így Adrastos gondjaira bízva elbocsátotta a fiát.

A mysiai Olümposzon a vadkant minden oldalról körülfogták, csak úgy röpködtek rá a kelevézek. Adrastos fegyvere elvétette a célt, és Atüszt terítette le.

Adrastos kérte a lüd királyt áldozná fel őt a halottnak. Krőzus azt válaszolta, a halott már ki van engesztelve, mert Adrastos maga magát ítélte halálra. Az atya illő temetést rendezett a fiának, ám Adrastos mégis megölte magát Atüsz sírján.

Így teljesedett be Krőzus álma.

Krőzus két évig gyászolta a fiát, ám sógora, Asztüagész méd király bukása és a perzsák növekvő hatalma felrázta őt a gyászából, és végzetes háborút indított az óperzsa II. Kürosz ellen.

Artemis templom romjai (Sardis, Kr. e. 300, Nyugat-Törökország, - ancient.eu)

[1] Hérodotosz/Herodotos történeti művei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia Kiadványa,  Budapest, 1892, I. 93. 44. p. 

[2] Hérodotosz i. m. I. 27, 16. p.; VI. 37, 132. p.

[3] Hérodotosz i. m. VI. 125.,

[4] Des Pindaros Werke, Verlag von Ernst Fleischer, Leipzig, 1846, 68. p. 

[5] Hérodotosz i. m. I. 29-33, 16-19. pp.

[6]  1 ógörög stádium = 600 láb, vagyis 184,87 méter. 

[7] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp.

[8] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, I-II., Magyar Helikon, Bp., 1978,  Szolón – Publicola, I. 201. p.

[9] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp. 

[10] Plutarkhosz i. m. I. 201. p.

[11] adrastos – kikerülhetetlen

[12] Apollonios/Apollonii Rhodii Argonaticorum, Libri IV/690-700., ex Officina Elzeviriana, Lugd. Batavorum [Leiden, Hollandia],  anno CIC ICC XLI [1641], 446 p.

Kis-Ázsiában az Égei-tenger partjától keletre, a Hermosz és a Meander folyó határolta termékeny területen, az ókori Hettita Birodalom részén volt a lydek/lüdok hazája. 

Az ókori Lydia/Lüdia térképe (ancientmoney.org)

Nagyon régi, nagyműveltségű, de ismeretlen eredetű nép volt. A XIX. századi történészek a lüdiaiakat szíriai és kisázsiai csoportra osztották. Névhasonlóság alapján az országnevüket Sémfia Lúd nevéből származtatták. A szíriai lüd népcsoportot sémitának tartják, míg a kisázsiaiakat fajilag nem tudják hova beosztani.[1] E bizonytalanságot a Biblia is tükrözi. Az Ószövetség Sém öt fia közül csak Arám és Arpaksád utódai nevét közli, Élámét, Assúrét és Lúdét nem.[2] A héber szent iratok szerzői a sémiták művelődésteremtő főségét kiemelendő mindhármójukat Sém fiai közé sorolták. 

1. Az ókori kis-ázsiai népek leghatalmasabb, legműveltebb „törzse”a lüd volt, ezért lett a héber szent iratokban Sém fia Lúd, a nyugati sémiták (lüdok) névadó törzsatyja.

2. Élam népe, az elamiták ősei, Susa első lakói nem voltak sémiták.

3. Asszíria eredeti lakossága szkítafajú lovasnép, kusita/szkíta származék volt. A sémiták gyarmatosként, kereskedőként tolakodtak közéjük, s vették át az uralmat.

A vállalkozó szellemű, kereskedő, iparűző lüd nép elsőként fedezte fel az arany „hatalmát”, és verte az első arany- és ezüstpénzt. A közhittel ellentétben a föníciaiak tanulták el a lüd néptől a pénz használatát, s nem fordítva.  Az ország mesés gazdagsága a természetes aranylelőhelyek kiaknázásán alapult.

Bikával hadakozó oroszlán (lüd aranypénz , Kr. e. 564/53-550/39, 20mm, 10.57 g, Sardes/Szardeisz – wildwinds.com)

 A boráról híres Tmolus/Timolus hegy sziklái hatalmas arany teléreket rejtettek. A Hermoszba ömlő Pactolosz/Pactolus, régi nevén Chryforrhoas (…forrás?) „mérhetetlen mennyiségű” aranyszemcsét mosott ki a földből. (Ugyanúgy mosták az aranyat, mint a Sziget- illetve a Csallóközben: Báránybőrt tartottak a  folyóba, s a beletapadt aranyszemcséket kirázták)  Feltalálták a gyapjúszövést és a festést. A tengerpart tele volt a festékalapanyagot tartalmazó bíborcsigákkal, hogy mártogathassák a „szomjas gyapjút phocaeai bíbor nedvbe.”[3] Rövidre nyírt szőnyegeik kedveltek voltak. Sáfrányból és nárdusból illatszereket, kenőcsöket tudtak készíteni. Nem igazán voltak tengerészek, mert tengerparti kikötőikre a görögök tették rá a kezüket; így a termékeiket káriai hajók szállították görögföldre. A szomszédos jónok a lüd súly- és mértékrendszert használta.[4] A görögök tőlük tanulták el lovasharcot. A kiváló lüd lovassereg furulyaszóval indult a csatába. A három- és húszhúros kithara[5] feltalálását is a lüdoknak tulajdonítják.

Kitharán játszó nőalak (vázakép, Kr. e. 440-430 – en.wikipedia.org)

Hosszú, lábig érő ruhát viseltek, átlátszó, jajvörösre festett inget, aranyszövésű öltözéket, fejkötő szalagot, puha bőrcipőt, fülönfüggőket hordtak.[6] Számos Lüdiából származó mesterségbeli tudás, felfedezés közvetlenül vagy föníciai közvetítéssel jutott el a görögökhöz, s onnan a rómaiakhoz.  Ám lüd nép műveltsége a görögökre nemcsak jótékonyan hatott, hanem káros szokásaikat, a tobzódást, a bujálkodást, a fényűzés és a tunyaságot is eltanulták.  

A lüdiai királyok és más előkelők gazdagsága a Paktólos-folyó aranyfövenyéből és a Tmólos-hegy aranybányáiból származott.[7]  A Kr.e. 6. században egy lüdiainak 300 q aranya volt, egy másik a szántóföldjeiből, rabszolgái munkájából, bányáiból és az aranymosásból hatalmas vagyont halmozott fel. Krőzus/Kroisos, lüd király mesés vagyonának, aranykincseinek híre máig tartja magát.[8]

Kezdetben Lüdiát Meonról, Phrygia és Lüdia első közös királyáról Meoniennek nevezték. Az országot, egymást váltva három más-más fajú családból származó királyok uralták. Még a trójai háború előtt az első az atüada/atyada, a következő a heraklida, végül a mermnada uralkodócsalád volt. Mind az ókori források, mind a későbbi feldolgozások egymásnak ellentmondóan közlik a lüdiai királyok sorát, ezért a továbbiakban Hérodotoszt és az Allgemeine Weltgeschichte[9] adatait követjük.

Lüd lovas (freskótöredék,  Régészeti Múzeum, Museum, Isztambul, fotó: Crawford H. Greenewalt – sardisexpedition.org)

Az első mesebeli uralkodó Zeus és Ma földanya fia, Manész. Mivel a  királyság apáról fiúra szállt, a fia Kotüsz következett. Midőn a jóltermő lüd földeket aszály, az embereket éhínség sújtotta Kotüszfia Atüsz, az ország névadójának, Lüdosznak az atyja[10]  „… sorshúzás útján két fia közül Lydost magánál tartotta. Tyrrhénost pedig a nép nagyobbik felével elküldte.” Az Appennin-félszigeten letelepedett lüd gyarmatosokat „a vezérük neve után tyrrhéneknek hívják, akiket „a rómaiak etruskoknak és tuskoknak neveznek”[11] A mai történetírás nemigen ügyel Hérodotosz, Strabón, Plutarkhosz közlésére, hogy az etruszkok a kisázsiai Lüdiából származnak, s hagyja a tévhitet: ismeretlen eredetűek, mondván Xanthos, lüd történetíró töredékes [!] munkája nem említ kivándorlást. A nyelvészek történészek szerint nem származhatnak Lüdiából, mert az etruszk toldalékoló, (mint a magyar,) a lüd meg hellén-fríg nyelv.

Kerek sátrat formázó etruszk ház-modell (agyar és bronz, Kr. e. 8. sz, Vulci, Museum of Art Genova – ancient.eu)

Lüdosz hetedik leszármazottja Jardanész, asszony-módra élt. Szerette az asszonyok társaságát, vígan font, és színes kelméket szőtt velük. A halála után a leánya [vagy a felesége], Omphalé uralkodott. Idegen férfiakkal szerelmeskedett, majd megölette mindegyiket. A lüd leányokat rabszolgákkal való hálásra kényszerítette. E királynő került kapcsolatba a Héraklésszel, a görög félistennel. Héraklész Zeusz fia, őrületében elkövetett feleség- és gyermekgyilkosság után sikeresen teljesítette a rászabott tizenkét feladatot. Bűnét az istenek mégsem bocsátották meg. Delphoiban azt a jóslatot kapta, hogy elfogják és eladják; így lett Omphalé női munkát végző rabszolgája. A királynő szerelmi viszonyt folytatott vele. Ruhát cserélt vele, átlátszó női öltözékbe bújtatta, felvette az oroszlánbőrét és hordta a buzogányát. A lüdiai pénzeken valóban látszik egy oroszlánbőrbe öltözött, íjjal felfegyverzett nőalak. A nászukból született „Alcaeus”, a huszonkét királyt számláló Héraklida uralkodóház őse. Argon, lüd király dicsekedett is, hogy a rabszolga Héraklész és Omphalé királynő utódja.[12] 

Omphalé és Herkules (dombormű. Kr. e. 2. sz. Régészeti Múzeum, Nápoly – hiveminer.com)

Omphalé és Héraklész viszonya kozmikus gyökerű lüd mítoszt idéz: Szándon, a lüd Napisten a Holdistennőt, elveszi a szüzességét, de mihelyst a szent egybekelés megtörténik, az isten engedi át magát a holdistennőnek, és jellemet cserél vele. A nő viseli a fegyvert, szakállt növeszt, a férj asszonyi munkát végez, és asszonyias jellemet ölt.[13] (Erre vezethető vissza a szakállas Istár babiloni kultusza.

A görög mitológiában Szándon helyébe Héraklész került, ezért a források a második lüd királyi házat hol Szándonidának, hol Héraklidának nevezik.

A nemek feladatkörének ilyetén összemosását, az asszonyias férfiasságot és a férfias nőiességet a régi görögök kezdetben igencsak elítélték. Korunkban is efféle folyamatnak lehetünk tanúi. Egyre inkább a nők veszik át a férfi szerepköröket; Beállnak a férfiak helyére. Ez a hanyatló, a leáldozóban levő társadalmak, műveltségek sajátja.

A 19. uralkodónál ideig-óráig megszakad a héraklidák sora. Árdiszt a rokona letaszította a trónról, így menekülnie kellett. A lüdiaiak nem nyugodtak bele szent királyuk elűzésébe és a trónbitorlót megölték. Követeket küldtek Cymébe Árdiszhoz, újra foglalja el ősei trónját.[14] A visszatért király jóindulattal és igazságosan kormányozott. Népének régóta nem voltak olyan jó napjai, mint alatta.

A VIII. században Kandaulész, az uralkodóház utolsó királya vigyázatlanságból veszítette el a trónját és az életét. E történetet az ókori szerzők nem egyöntetűen írják le, ám abban egyeznek, hogy a király gyilkosa kerül a trónra.

Kandaulész nagy bizalommal volt a testőréhez, Gyges/Gügészhez. Dicsekvően bizonygatta, hogy a felesége, a királyné a legszebb asszony a világon.”… nem hiszed, a mit én a feleségem szépségéről… mondok. Meztelenül kell… őt látnod! … A hálószobámba a nyitott ajtó mögé állítalak. Miközben vetkőzik módodban lesz őt látni. Az asszony észrevette a hálójából kiosonó Gygest, s megfogadta, bosszút áll. Mert a lüdiaiknál, s majd minden barbár népnél még a férfi is szégyenletesnek tartja, ha meztelenül látják, hát még az asszony! A királyné reggel hívatta Gygest: Választhatsz: vagy megölöd Kandaulest vagy te halsz meg! Gyges jobbnak látta, ha életben marad, ezért megölte a királyát. Így jutott feleséghez és királysághoz.  A gyilkosság hírére a lüd nép fegyvert fogott, hogy megbosszulja a királya halálát. E lázadásból kitűnik, hogy a lüdok nagyon ragaszkodtak Szándon napistenüktől származó uralkodóházukhoz, és nem akarták elfogadni egy jöttment királykodását. Gügész megnyerte a királyi testőrség támogatását, és az ellenfeleit eltette az útból. Mivel a királyt már nem támaszthatták fel a két fél megegyezett: Gügész csak akkor uralkodhat, ha az isten szava megerősíti. „A delphoi jósda Gyges királyságát megerősítette, de megmondta, e gyilkosságért az ötödik leszármazottja lakol meg.” Így került uralomra mermnádok dinasztiája.[15] 

Gügész megerősödvén megtámadta a tengerparti görög városokat, hogy Lüdiának kijárása legyen az Égei-tengerre, és sikerrel harcolt az országba betörő médek és a kimmer-szkíták ellen. A görög terjeszkedés feltartóztatására az utódai is komoly harcokat vívtak. Sikeresen megvédték Szárdészt a fővárosukat. Az idegen támadók, görögök, - célpontja „arany Szérdész” volt, ahova Kis-Ázsia gazdagsága folyt, és a lakóinak párját ritkító fényűző életet biztosított. 

Aliattész sírdombja (könyvillusztráció, Harmsworf History of the World, 1907 – lookandlearn.com)

A Gügész utódai, Árdisz, Szadiattész, és Aliattész alatt a lüdok a görög parti városok kivételével a Halis vizéig egész Kis-Ázsián uralkodtak. Alüattész (Kr. e. 610-560) királynak hadjárata valósította meg a tengerhez való kijutást, és a birodalom határait a Halüsz (=Halas?) folyóig terjesztette. Adófizetői lettek a frígek, a bithüniaiak, a paphlagonok, a müsziaiak és a károk. Ezen adókból, a Tmolosz és a Szipülosz hegy bányáiból, a Paktolosz arany fövenyéből Szárdész várában roppant kincset halmozott fel.  A lüdek háládatosan is emlékeztek vissza a „legigazságosabb és a legbölcsebb” királyukra. Ötvenhat évi uralkodása alatt a szerencsés kimenetelű háborúkkal népét Kis-Ázsia uraivá tette, békében pedig a birodalom ügyeit igazságosan intézte.

Szárdész lakosai a Hermosz vizén túli köves lapályon temették el nagy halottjukat. A Bin tepe (=ezer halom) mezőn a sok feltárt és feltáratlan sír legnagyobbikáról írja az ephesusi Hipponax: „Menj keresztül a lüdek területén, Alüattész sírja, Gügész emlékműve s oszlopa, s végre Attisz, a nagy király emlékjele mellett, a lemenő nap felé fordulva.” Hérodotosz, Xenophon is megemlékezik a lüd sírmezőről. 

Lüdia ekkoriban jól szervezett állam volt, kiváló haderővel és nagy kincsekkel rendelkezett. A lüd nép előtt ígéretes jövő állt volna, ha az ötödik királyra vonatkozó jóslat nem árnyékolta volna be. Alüattész nem Pantaleont, egy jóniai asszonnyal nemzett fiát jelölte ki utódjául, hanem a káriai asszony fiát, Krőzust. Ő volt a mermnád dinasztia ötödik királya. A Napisten jóslata szerint neki kellett bűnhődnie őse, Gügosz királygyilkosságáért.[16]

[1]Lenormant, François_Historie ancienne de l’Orient jusque aux guerre médiques, IX. ed. Paris, 1885, I. 290. p.  

[2] Szent Biblia, Bibliatársulat, Budapest [?],

[3] Ovidius: Átváltozások, Európa Kvk. Bp. 1982. VI. kv. 6-10,  Arachané , 6-10, 51. p. 

[4]Boeckh, August: Metrologische Untersuchungen über Gewichte, Münzfüße und Maße des Alterthums in ihrem Zusammenhange, Berlin Verlag von Veit u. Comp., 1838,76. p.

[5]  Plutarch: Moralia, (Gregorius.N.Bernardakis),  Teubner, Leipzig, 1895, 6,  (Pseudo-Plutarch: De musica)

[6] Xenophon: Anabaszisz, Európa Kvk. Bp. 1968, 95. p.  

[7] Strabón: Geographika, XIII. 3/5, 657. p.

[8] Boeckh, August: Staatshaushaltung des Athener , Verl. Reimer, Berlin, 1866. I. 9, 10 pp.

[9] Allgemeine Weltgeschichte, [Bd. 1-100], wierter Band, Troppau, 1785.

[10] Allgemeine Weltgeschichte i. m.280, 284-285 p.

[11] Strabón i. m. V. k. II/2. 243. p.

[12] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 290-291 pp.

[13] Lydus, Johannes Laurentius/Ioannes Lydus: De mensibus, Impensis ed. Weberi, Bonnae, [1837] IV. 46. 81. p.

[14] Heraclidae Pontici fragmenta de rébus publici, Koeler,  Halae Saxonium, Ex Officina Rengeriana, 1804.  12-13, 60. p.

[15] Hérodotosz történeti könyvei, MTA kiadványa, Budapest, 1892, I/7-14, 10-12 pp.

[16] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 294-296. pp.

A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatomban a magyarsággal rokon, sok esetben azonos, rég letűnt, hallomásból is alig ismert, toldalékoló nyelvű népeket idézek . Életútjuk, hanyatlásuk hasonló a magyarságéhoz. Mindegyik a hatalmas, életerős szkítasághoz, a kusita népességhez tartozott. A közép-ázsiai szkíta központtól való tér- és időbeli eltávolodás, továbbá a hódító sémita és indoeurópai népek műveltségbeli hatása miatt átformálódtak. Nyelvük kicserélődött, erkölcsük fellazult. Elszunnyadt bennük a hivatás- és a küldetéstudat. Megelégedtek az élet és a halál szabályos váltakozásával és közte a mindennapoknak a hódítók sugallta pillanatnyi élvezetével.

Kréta (freskó,  Minósz palotája, worldhistory.us)

Kréta legrégebbi lakosait a görögök eteokrétaiaknak nevezték. Leleg néven az Égei-tenger szigetvilágát, Rhodost, Szamost és Kioszt, a Kykládokat stb. népesítették be. Kereskedelmi telepeik/gyarmataik[1] voltak Kánaánban, Észak-Afrikában, a Kaukázusban, sőt a Fekete-tenger északi részén is. Őket nevezi a történelem károknak.

Kária (Heinrich Kiepert, Asia Citerior, Caria, 1903,  volkansadventures.com)

A népet a krétai lelegektől származó „Kár”-ról „Lydos”, a lyd/lüd és „Mysos”, a mys/müz nép ősatyjának testvéréről nevezték el.[2]

A károk kiváló hajósok és hírhedt kalózok, tengeri rablók voltak. A labirintusról elhíresült Minósz, Kréta uralkodója fékezte meg őket.[3] „Adót… nem fizettek; de ha Minosnak szüksége volt rájuk, megtöltötték hajóit emberekkel…, az időben a legnagyobb tekintélyre tettek szert az összes népek között…, mígnem a görögök elődei, a dórok és az iónok át nem szorították őket Kis-Ázsia partvidékére. Görög kézre kerültek a legjobb kikötőik. 

Mausolos, Kária achaimenida satrapájának szobra (Mausoleum, Halikarnassos – de wikipedia.org)

A károk története összefonódott a görögökével, végül teljesen elgörögösödtek.[4] A váltás nem ment vérontás nélkül. Az Athénból Káriába származott görög férfiak nem „vitték magukkal a feleségeiket a gyarmatba, hanem káriai asszonyokat vettek nőül, kiknek a szüleit leölték. E gyilkolás miatt a nők egymás közt megegyezve esküvel fogadták,… sohasem esznek egy asztalnál a férjeikkel, senki sem szólítja nevén urát, mert atyáikat, férjeiket, gyermekeiket leölték, [ám] e tettük után mégis velük élnek.”[5] A görög férfiemberek csapot-papot hátrahagyva indultak a útnak .  A családjukat, ha volt, hátrahagyták, miként a mai migránsok. Az új helyükön ha nem is családra, de asszonyra volt szükségük. Erőszakkal szereztek hát maguknak. Úgy tűnik,  e  régi recept ma is érvényes. Ugyanúgy,  ugyanolyan körülmények közepette.

Az ókori rómaiak nem tudták eldönteni, a károk „szárazföldi bennszülöttek, pelazgok avagy krétaiak-e”[6]. Ám abban egyeztek a görögökkel, hogy mind nyelvileg, mind fajilag barbárok voltak, csak a görög együttélés során változott meg a nyelvük[7]. Ám a vallásos életben a kár nyelv jóideig tartotta magát: Apollón napisten Théba-környéki jóshelyén nem görög, hanem barbár, vagyis „káriai nyelven szólt a jóslat”[8]

Az Eufrátesz és a Tigris folyam (biblestudy.org)

Az ókorban Örményország és Kappadókia határán is volt egy Kária. E terület volt a sumir agyagtáblákon említett Subartu. A kegyetlen és véres hódító, népirtó „I. Tiglatpilesar, asszír király hivatalos uralkodásának 2. évében, Kr. e. 1115-ben hadjáratot indított a „kusiták, későbbi nevükön a kurdok [?] széles földjének egy része, nevezetesen Kária ellen. Az égigérő vad hegyek közé [sémita-asszír] király eladdig nem lépett…” Hiába védekeztek a kusiták, az asszírok győztek…; 25 kár várost romboltak le…[9] 

A károk őshazája [?] Eufrátesz forrásvidéke lehetett, ahol egy néppé olvadtak össze a területet korábbi lakosaival, a khétákkal[10]. Az elődeik bevándorlóként érkeztek ide az afrikai és az arábiai Punt-országból.[11] A másik ág, a görögök által föníciainak nevezett népesség a Földközi-tenger keleti partvidékét népesítette be. [A Vízözön két részre szakította az etiópiai központú nagy Kusita Birodalmat. A Noé dédunokája, Khúsfia Put a Vörös-tenger afrikai oldalán Eritreát és a kis-ázsiai oldalon Arábia egy részét kapta. Így kerültek a kusiták Kis-Ázsiába. Nimród kusitái pedig az Oxus-folyó vidékére. Felhívom a figyelmet arra, hogy Khús és Nimród azonos személy. A „nimród” párducbőrrel felövezettet, tehát magas rangot, beosztást jelent, nem pedig személynevet.][12]

Az egyik kezében fokost, a másikban dárdát tartó labraundai Zeusz (bronzérme, 35 mm, Kr. e. 315 körül,  Mylasa, Kária, Törökország-esty.ancients.info) 

A káriai városok élén fejedelmek álltak. Az egyes helységeket szövetségi kötelék kapcsolta össze. Kr. e. 500. évről a károk gyűléséről tétetik említés, melyen meghányták-vetették miként vegyék fel a harcot a perzsa hódítók ellen. A vesztes csatát túlélt károk a „harczias Zeusnak a labraundai szentélyébe, egy nagy és felszentelt platán berekbe gyülekeztek…”, hogy „áldozatot mutassanak be a harczias Zeusznak”.[13] A nép a jobbjában harci bárdot (vagyis fokost), baljában lándzsát tartó „harcias” Zeusz szobra előtt áldozott. Ez istenséget a saját nyelvükön „Labrandeus”-nak hívták. A „labris” szó csatabárdot, a „deus” istent jelent. Jelentése: Fokos-isten. [A hun-magyarok egyik harci fegyvere is a fokos volt! ] 

Ilyen lehetett a Halikarnasszus-i mausoleum a világ 7 csodájának egyike (Kr. e. 350, rekonstrukció, orangesmile.com)

Halikarnasszus városában van Kária Kr. e. 377-353 közt uralkodó óperzsa satrapájának II. „Mausolos[nak a] síremléke, a világ hét csodájának egyike, …amelyet Artemisia királynő emeltetett a férje emlékére. A magyarul jól érthető satrapa kifejezés a „sátor” és az „apa” összevonásával jött létre. Jelentése: sátorapa, vagyis a sátorlakó nagycsalád feje.[14] 

A mausoleum romjai (orangesmile.com)

Hérodotosz okos szóval utasítja vissza a Salmakis forráshoz fűződő hiedelmet, miszerint „a belőle ivókat elpuhítja… Az emberek elpuhulásáért a levegőt vagy a vizet szokás okolni, pedig az elpuhulás oka … a gazdagság és a mértéktelen életmód.”[15]

A görögökkel való összeborulás előtt a károk bátor harcosok voltak. Kiváló fegyverzetüket a görögök lemásolták, átvették. A sisakjukra forgókat tettek, szíjjal látták el, hogy kényelmesebben lehessen viselni, vértjeikre színes képeket festettek. A pajzsukra fogókat tettek. Ők használtak először lábvértet.[16] A görögök bár sokat tanultak a károktól, mégis a krétaiakkal és a kappadókiaiakkal együtt a népnevük „k” kezdőbetűje alapján „három legrosszabb k” csúfnevet illesztették rájuk.[17]

Kerámiaedény alján levő „rovásírásos” felirat (Caria, Thessaloniki – livius.org)

A károk azt állítják, hogy mindig az Égei-tenger partvidékét lakták. Földjükön mindenféle jó megtermett, bőven volt szőlő, füge, olaj. Erdőiket-mezőiket buja növényzet borította. Jól éltek, s aki jól él, könnyen behódol. Így esett, hogy a káriaiakat, kik akkortájt semmiféle vitézi tettet nem vittek véghez” Kr. e. 548-ban Harpagos, II. Kürosz óperzsa uralkodó hadvezére szolgákká tette őket.[18] 

Szarkofág (részlet, Aphrodisziasz, Kária - hiveminer.com)

[1] Nem a mai értelemben vett gyarmat

[2] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Bp. 1893, I/171., 73. p. 

[3] Thukydides, M.T.A. kiadványa, Budapest, 1887, I.kv./8,6. p.   

[4] Hérodotosz i. m. I/172, 73. p.

[5] Hérodotosz i. m. I/145, 65. p.

[6] Pomponii Melae de chorographia libri tres, in Aedibus B.G. Teubneri, Lipsiae, MDCCCLXXX (1880), I/16, 19. p.

[7] Hérodotosz i. m. I. 172, 73. p.

[8] Hérodotosz i. m. VIII/135, 138. p.

[9] Hommel, Fritz: Geschichte Babyloniens uns Assyriens, Grote’sche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1885. 524. p.

[10] Brugsch-Bey, Heinrich: Geschichte Aegypten’s unter den Pharaonen, Hinrischs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1877. 334. p. és  Movers i. m. 288.p.

[11] Movers, F.C.: Die Phönizier, Vol. I-II, 1841-1856, Vol. II. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1856, 17-21, 78-81, 89 pp. (hivatk. Hérodotosz, Xenophon, Thukydides stb.)

[12] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2018, 11-14. pp.

[13] Hérodotosz i. m. V/119, 119. p.

[14] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 158. p.  

[15] Strabón i. m. XIV. kv. 2/16, 687. p.

[16] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Band, Traßler, Troppau, 1785, 323. p.

[17] Dr. Fáy Elek: A magyarok őshona, Ranschburg Gusztáv Könyvkereskedése, Budapest, 1910. 90. p. 

[18] Hérodotosz i. m. I/174, 75. p.

Lükia/Lycia/Lykia története valahol a mítoszok világában kezdődött. Eredetileg barbár krétaiak voltak ők is, miként a többi Kis-Ázsiába települt népcsoport.

Lükia, Pamphilia és Pisidia (ancientmoney.org)

A két testvérnép, a Kis-Ázsiába nem egyidőben bevándorolt solymosok és a termilok görög hatásra egymás ellenségeivé lettek. Míg a solymosok megőrizték krétai hazájuk szokásait, addig a termilok követték az új, görög módit, olyannyira, hogy Lükos vezérük kedvéért megváltoztatták a nevüket, aki „saját magáról lykiosoknak nevezte el őket”.[1]

A krétai trónviszály miatt Szarpédónnal együtt az akkor még barbár termiloknak nevezett lükiai népnek is el kellett hagynia a szigetet.[2] „A kikergetett nép Ázsiába jött Mylias [-hegyvidék] földjére.” A Xanthus-folyó torkolata felől nyomult Kis-Ázsiába, és helyet szorított magának a károk és a solymosok között, vagyis a solymosokat pisidiai Sólyom-hegységbe űzte. „Mert az a föld, ahol most a lykiaiak laknak régente Mylias vala, a myliaiakat pedig akkor solymosoknak nevezték.”[3]

Lükost, az Athénből elűzött királyfit a termilok nemzeti hőseként tisztelt vezére, „Sarpedon befogadta és uralmának részesévé tette”[4]. A halála után a harcias athéni menekült lett az uralkodó vezér. A bátor és erkölcsös népet rávette, hogy testvérnépük a Krétáról korábban érkezett solymosok rovására erőszakkal szerezzék meg a jól védhető hegy- és tengerövezte tartományt.

Lükiai harcos (freskó-részlet, síremlék, Kizilbel, Elmali közelében  Törökország Kr. e. 6. sz. – wikiwand.com)

Lükiában van a lángot lövellő Khimaira/Chimaera-hegy. Megszemélyesített alakja az oroszlán, kecske és kígyófejű nőstény szörny. „A monda szerint az első királyuk, Amisodarus etette” és Bellerophontész[5] ölte meg. A korinthoszi királyfi felhőkbe szálló lovával, a Pegazussal legyőzte a solymosokat és az amazonokat. Királyi parancsra az elveszejtésére törő palotaőröket mind levágta. Iobatész, Lükia királya ekkor ismerte fel, hogy Bellerophontész az istenek kegyeltje; ezért nekiadta a második leányát és a fele királyságát.[6]   

Lükiai előkelőség (síremlék, Karaburun, Elmaly Lükia, Törökország, kb. Kr.e. 475 – wikiwand.com)

A királyságot idővel a mitológiai ősök utódainak egy-egy város feletti uralma váltotta fel. Bellerophontész, Szarpédón, Lycus, Telephus, és Patara „nemesi” családjai uralták a róluk elnevezett városokat, és hozták létre a lükiai városok szövetségét, amelyből egy-két, az ősi szokásokkal dacoló város maradt ki, pl. a kalózkodásról elhíresült Phasélis.

Az országot a Földközi-tenger, a nagyobb Phrügia, Pamphilia és Kária határolja. Legnagyobb kikötővárosa Telmessos (nem tévesztendő össze a solymosok sasfészkével Terméssossal! E két alig egy hangban különböző név bizonyítja a lük és a solymos nép közös eredetét.)

A görög harciasságot elsajátító lükiaiaknak Krétáról hozott „barbár” erkölcsű, mondhatni jámbor szokásaik is voltak: Minden más néppel ellentétben az „anyjuk után nevezték magukat…”, ha megkérdeztek valakit közülük, kicsoda, az anyja nevét mondta, s anyai őseit sorolta fel. „Ha egy polgárnőnek a férje rabszolga, a gyermekeit nemeseknek tekintik, de ha egy polgárnak idegen… vagy szolganeje van, gyermekei törvénytelenek.”[7] E szokásból kitűnik, hogy a sémita népektől eltérően a nőket nem tartották alantasnak, hanem tisztelettel viseltettek irántuk. E nőtisztelet jobbára a szkítafajú népek, a régi egyiptomiak [kusiták!], az etruszkok és a hun-magyarok sajátja.

A Xanthos folyótól délre Patarában épült Apollón, azaz Lyceius, a világosság, a fény istenének jóslatokról híres-nevezetes temploma. A monda szerint Apollón a hat nyári hónapban Délosz szigetén tartózkodik, a hat téli hónapban pedig a patarai Naptemplomban.[8] Lükiában nincsenek téli ködök, az ég télen is derültebb, mint Hellaszé, ezért a napisten a borongós görög telet a fény hazájában tölti. Mivel az első görögök a Xanthus-folyó völgyében a napisten tiszteletével találkoztak, úgy vélték „Lyciát/Lükiát az országot  „Lyceius”-ról, a  fény istenéről nevezték el, nem pedig Lükosról, az athéni menekültről. A déloszi papok tisztában voltak azzal, hogy az Apollón kultuszuk legelső tanai Lükiából származtak.[9]

Patarában „nincs állandó jóshely” de, ha az isten „megjelenik, akkor a jósnőt [szibillát] éjjelenként vele együtt bezárják a templomba.”[10] Az éppen illetékes szibilla ezután hirdette ki az isteni jóslatokat. Efféle szokásuk volt a babiloniaknak, az egyiptomi thébaiaknak is. A Napisten templomának papnői és papjai a madarak repüléséből, áldozatokból, álomfejtésekből is megértették istenük akaratát.[11]  

Hypnos és Thanatos Lükiába viszik a trójai háborúban elesett Sarpedon holttestét (vázakép, British Museum, London - eklablog.com)

A lükiaiak szeretetteljes ragaszkodtak a halottaikhoz. Egész sziklatömegeket alakítottak át sír-utcákká és temetőkké. A hegyoldalakat csodás faragású kripták övezték. Midőn a Szarpédón, Bellerophontész unokája Trójánál elesett Apollón… „a hulló nyilak közül kiragadta a holttestet, megmosta a folyó vizében, megkente ambrosiával és isteni ruhákba öltöztette. S rábízta két ikertestvérére Hypnosra és Thanatosra, az ’Álomra’ és a ’Halálra’ azok gyorsan vitték s letették Lykiában, hogy testvérei és rokonai eltemessék, hantoljanak sírt föléje, emeljenek oszlopot, mert ez ajándék jár a halottaknak.”[12]

Lükiai királyok sziklába vájt kriptái – Dalyan, Törökország wikiwand.com)

A lükiaiak műveltsége nagyon régi időkre nyúlik vissza. Számos területen a hellének mintaképei, elődei voltak. A peloponnészoszi Tirünsz/Tiryns védfalait Lükiából hívott, kétkezi munkából élő hét küklopsz építette.[13] Krétai eredetű írásuk közbülső helyet foglalt el a baktriai és a görög között.[14] Erősen vitatható, hogy lükiaiak az írásukat a görögöktől tanulták volna és nem viszont. Jóval a thrák Orpheusz, a görög mitológia legendás dalnoka előtt élt Olen, a hiperboreus szüzek tiszteletére írt himnusz szerzője. Hazája az Apollón-tisztelő Lükia volt. „Ez az Olen, ki Lykiából jött, írta a többi régi dalokat is, melyeket Déloszban szokás énekelni.”[15]

 A lükiaiak földrengésekkel, ellenséges támadásokkal dacoló sziklaszilárd váraikat a völgyek fölötti szirtekre, magaslatokra építették, ám ez nem óvta meg őket az ellenséges támadásoktól. A lüd/lyd hódítástól megvédték az országukat, a többitől már nem: „Midőn Kroisos [Krőzus] a Halys-folyón innen csaknem minden népet legyőzött, -… a kilikiaik és a lykiaiak kivételével a többieket mind a hatalma alá hajtotta.”[16] Mikor II. Kürosz, óperzsa uralkodó megdöntötte a lüd királyságot, és kiterjesztette a hatalmát a kisázsiai népre, a méd Harpagos vezetésével hadjáratot indított az ellenálló, lázadó lükiaiak ellen. Xanthos város védői kitűntek a hősiességükkel és a bátorságukkal: „…mikor Harpagos a xanthosi síkságra vezette seregét, kivonúltak és …nagyon vitézül harcoltak mindazonáltal legyőzettek és városba szorítva, feleségeiket, gyermekeiket, vagyonukat és szolgáikat a fellegvárba vitték; azután felgyujtották …, mely … leégett. E tettük után a xanthosiak … esküt tettek s kivonulva mindnyájan elestek a harczban.”[17] Tudhatták, hogy perzsa fogsgágba esni egyenlő a kínhalállal. A mostani, xanthosiak nyolcvan család kivételével bevándorlók. „A nyolcvan család véletlenül nem volt a városban, és …életben maradt„.[18]

Xanthos romjai (fethiyedays.com)

A lüd támadást és az óperzsa hódítást macedóniai Nagy Sándor és a szeleukidák uralma követte, végül az ország római provincia lett. Akkori fővárosa Müra/Myra keresztény érseki székhely volt.

Szent Miklós  püspök emlékére épült bazilika maradványa (Myra/Müra, Lükia, Törökország. A freskók XII. századiak -westwards.de)

A római uralomig a lükiaiakat az ókoriak nagyon rendes, tisztességes népnek tartották: „…annyira polgári és rendes módon éltek, hogy bár a szerencsétől támogarva tengeri uralmukat egészen Itáliáig terjesztették ki, mégsem ragadtatták magukat semmiféle gyalázatos nyerészkedésre, hanem megmaradtak a lykiai szövetség ősi szervezetében”.[19]  Némely  lükiai város római hatásra bekövetkezett erkölcsi romlását bizonyítja, hogy kihasználva helyi adottságokat, a hajóépítéshez kiváló fákat adó erdőket, a csipkézett tengerpart adta hajó-búvóhelyeket kalózkodásra adták fejüket. Phasélis város gyalázatos rablófészek lett. Ha a tengerpartja közelében eltűnt egy hajó, s ez számtalanszor megtörtént, az elveszett hajót „phaseli”-nek hívták.[20]

A lükiaiak, a többi ókori kisázsiai néphez hasonlóan, régi nagyságukat, erkölcsüket, szokásaikat a hódító sémita, indoeurópai  népekkel  szemben nem tudták megőrizni. Hírüket-nevüket, romlásukat történetét  tanulságul,  az ókori írók hagyták ránk.   

 [1] Strabón: Géographika, Gondolat, Bp. 1977.  XII. kv. VII.5.

[2] Ld. a blogon közölt „Solymosok” c. írást!

[3] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX. Franklin Társulat, Budapest, 1892. I/173., 74. p. 

[4] Strabón, Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977. 697. p.

[5] Ld. a blogon közölt „Solymosok” c. írást!

[6] Apollodorus: The Library, Vol.I, II/III. 1-2, 151-153. pp.

[7] Hérodotosz i. m. I/173., 74. p.

[8] Horatius: Carminae, III. 4/64

[9] Schönborn, Julius August: Ueber das Wesen Apollon’s und Verbreitung seines Dienstes, Druck u. Verlag Mittler u. Sohn, Berlin, 1854. 24, 26. pp.

[10] Hérodotosz i. m. I/182. 77. p.

[11] L.m.f.

[12] Révai Nagy Lexikona, I-XXI.,  Révai Testvérek, Bp. XVI. köt. 583. p. Sarpedon címszó,  

[13] Strabón i.m. VIII. kv. 6/11., 400.p.

[14] Schmidt Moriz: The Lycian inscriptions, Williams & Norgate, London, et al.,1868. III., VII.   

[15] Hérodotosz i. m. IV/35, 20. p.

[16] Hérodotosz i. m. I/28, 16. p.

[17] Hérodotosz i. m. I/176, 75. p.

[18] Hérodotosz i. m. I/176, 75. p.

[19] Strabón i. m. XIV.k. III/2. 695. p.

[20] Allgemeine Weltgeschichte, Band IV. Traßler, Troppau, 1785,306. p.   

Az ókorban Közel-Keleten Kréta szigetével átellenben a tengerpart mentén élt a solymosok kis népe. A valaha hatalmas, büszke, harcos nép „legrégebbi tartózkodási helye Dél-Kánaánban lehetett, onnan vándoroltak Kréta szigetére”[1], majd az istenségükről elnevezett Sólyom-hegy (Güllük Dag) vidékére.

Kiterjesztett szárnyú  sólyom (sziklakép - Sólymos-hegy, Pisidia tart. Törökország - eu.fotolia.com) 

A területükért, hazájukért folytatott harcban számuk megcsappant; több, idővel ellenségükké vált népcsoport szakadt ki belőlük. A történelem myliai/müliai, lyciai/lükiai, pisidiai, káriai néven illeti őket, holott a különféle elnevezések dacára azonos nyelvet beszélő egyazon népességet alkottak. A különbség az volt köztük, hogy az egyik korábban, a másik később kelt át Krétáról Kis-Ázsiába.

Sólyom-hegy (science.fandom.com)

Ehhez hasonló volt a középkorban a kunok betelepülése a magyarok lakta Kárpát-medencébe. Eredetileg a „kipcsák, sárga ujgur, ázsiai kun”[2] törzsszövetséghez tartozott, a hon-visszafoglalás után néhányszáz évvel a tatárok elől menekült kunok sem fajilag, sem nyelvileg nem különböztek a befogadó magyarságtól. Habsburgok és az utána következő uralkodók „etnikai” feszültséget szítandó, Mária Terézia kiadta rendeletre, a Redemptio-ra[3] hivatkoztak, miszerint a jászok és a kunok idegen, török nyelvű „néptest” a magyarságban. E felfogást osztja a mai magyar történetírás is.  

 Amphiteátrum a Solymos-hegy alatt (bolge6.ormansu.gov.tr)

Az ősidőkben Kréta és barbár népessége föníciai érdekkörbe tartozott. Europénak, Agénór föníciai király leányának[4] „a fiai… összevesztek Kréta királysága miatt… Minos kerekedett felül,… Sarpedont, [a testvérét, a híveivel együtt]… kiűzte. A kikergetett nép Ázsiába jött Mylias földjére…. az a föld, ahol most a lykiaiak laknak, régente Mylias vala, a myliaiakat pedig akkor solymusoknak nevezték.”[5] Szarpedón halála után a bevándorolt „athéni Pandion fiának Lykosnak nevét vették fel”[6], azóta nevezik e tartományt Lükiának, a népet lükiaiaknak[7]. E nép megerősödött, és híven követvén új uralkodójukat, Lükost, és a Krétáról korábban kivándoroltakat, a hagyományaikhoz és a nyelvükhöz jobban ragaszkodó myliaiakat és a solymosokat elűzték. A területükön új királyságot alapítottak. [8] Úgy tűnik, az idegen, hódító eszméket követő Lükos vezette nép testvérháborúba keveredett a korábban érkezett, ugyanazon nyelvet beszélő fajrokonaival. A elűzött myliaiak északkeletre, a solymosok meg Pisidia és Lükia határvidékén „egy széles tó mellé” települtek.

 Solymos-hegy sziklás oldalába vájt  lovas   (sírkamra bejárat - slowtravelguide.com)

Kilikiától és a Taurus-hegységtől nyugatra a vad szirtekkel borított Solymos-hegység az ókori solymos nép hazája. Az antik írók egy-egy elejtett mondattal emlékeznek meg róluk. Ám az eredetük és a történetük e töredékekből is kiteljesedik. A XIX. századi történetírók feltételezése szerint e sémita eredetű népcsoport Makedóniai Nagy Sándor hadjárata után több kisázsiai néppel egyetemben elgörögösödött.

A hasonnevű hegyről elnevezett Solymost Pisidia, Lükia és Pamphylia tartomány övezi. Emiatt a történetírók hol Pisidiához, hol Lükiához sorolják. „A lykiaiak[nak is nevezett solymosok] eredetileg Krétáról származnak, mert Krétában régente… csak barbárok laktak.”[9]

A XIX. századi történetírók állításával ellentétben tehát a Földközi-tenger déli partvidékét benépesítő, Krétáról kiözönlött népesség sem sémita, sem indoeurópai, hanem barbár, vagyis szkíta volt.

A magyarul jól érthető „solymos” elnevezés jelzi, e nép kötődött a sólymokhoz, azaz a solymászathoz. A „Solymos-hegy” környéki régészeti feltáráskor számos sólyomábrázolás került elő. A korabeli pénzérmék hátoldalán a kibetűzhető körirat szerint a karján sólymot tartó, Solymos nevű férfialak látszik. A kéztartása pontosan olyan, mint a középkori Magyarországon és Európa-szerte a solymászoké volt.

Termessosi pénzérme. Jobb oldalon a karján sólymot tartó Sólyom isten egészalakos képe látszik (bronzérme.  Kr. e. 138-268 - wikiwinds.com)

A vár fölött emelkedő dombnak Solymos a neve. Bevehetetlen városukat[10] Szarpedón, a kitelepülteket vezető krétai királyfi alapította. Nem is választhatott volna védhetőbb helyet a népének, mert Terméssost megközelíthetetlen sasfészekként ölelik körbe a Solymos-hegység áttörhetetlen sziklás csúcsai.[11] „A közelben van, Bellerophontész sánca, és a solymosokkal vívott csatában elesett fiának, Peisandrosnak a sírja.”[12]

A Pegazuson ülő Bellerophontész megöli a Chimaerá-t (mozaik, Rhodosz - /commons.wikimedia.org)

Homérosz írja le a Bellerophontész, a mitikus görög hős történetét: Bellerophontész véletlenül megölte a bátyját, és Argoszba menekült. A királyné sikertelenül üldözte a szerelmével. Bevádolta király-férjénél.[13] Prötuszt kötötte a vendégbarátság, és a korinthoszi királyfit Jobatészhez, Lükia királyához, az apósához, küldte, hogy veszejtse el. Jobatész veszélyes vállalkozásokat rótt rá: Hódítsa meg a solymosok városát, a bevehetetlen Termésszost, győzze le az amazonokat, ölje meg a szörnyszülött Khimairát. Bellerophontész a Pegazuson, az istenek ajándékozta szárnyas lovon, érkezett: „harcolt a dicső solymosnéppel”[14], legyőzte az amazonokat, megölte a Khimairát. A lük király látván, hogy Bellerophontész az istenek kegyeltje, feleségül adta hozzá a leányát.[15]                                                                     

A solymosok „a hajukat borzasan viselték, és nem használtak hajkötőt, hanem a fejükre a lovaik fejbőrét húzták, melyet a kéményben keményítettek meg.” A lósörény volt a sisakforgó, a két fül meg hegyezve állt fölfelé. Josephus Flavius[16] e szokásuk alapján sorolja őket a sémita népek közé. Hérodotosz[17] meg éppen emiatt tartja őket „ázsiai aithiopiaiak”-nak, vagyis kusitáknak. [Az ázsiai kusiták azonosak a szkítákkal!] A Solymos-hegyről előkerült lovas ábrázolásokból kiderül, hogy a solymosok lovas-népként inkább tartoztak a kusita-szkítákhoz semmint a pásztorkodásból és ...-ból [18] élő sémitákhoz.

Strabón felsorolja az ókori Pisidia tartományban beszélt nyelveket, a pisidát, a solymost, a görögöt és a lydet.[19] Tehát a solymos nyelvet megkülönbözteti a többitől. Mivel a krétai solymos népet barbárnak tartották, akkor a nyelvük is az volt. A görögök barbár nyelvnek a szkíták toldalékoló nyelvét nevezik.

A solymosok nemcsak őseik nyelvét, hanem a bátorságukat, harcmodorukat is megőrizték. Az ókori írók mindegyike megemlíti, hogy kiváló, bátor harcosok voltak.

A hírük eljutott makedóniai Nagy Sándorhoz (Kr.e. 356-323) aki a Phrügia felé vezető utak ellenőrzését biztosítandó kilátástalannak tartotta az ember és a természet védte Termessos, a „sasfészek” bevételét, inkább a szomszédos Selge városát támadta meg; Termessost érintetlenül hagyta.[20] A solymosok hazájának a későbbiekben is különleges helyzete lehetett, mert a Kis-Ázsiát meghódító makedónok soha nem avatkoztak e város belső ügyeibe. Ám ez nem gátolta a görög műveltség térhódítását.

Termessos romjai (bolge6.ormansu.gov.tr)

A város mitikus alapítója, az istenként tisztelt Solymos papjait megkülönböztetett tisztelet övezte, bár az isten kultusza Zeuszhoz, görög főistenhez kapcsolódott. Solymos, a város mitikus alapítója, helyi hős volt, és központi szerepet játszott Termessos vallási életében. A görögösödés ellenére a termésszosziak Solymos istenük emlékére (és a római császár tiszteletére!) időről-időre „Sólyom játékok”-at rendeztek. 

A Termessos jólétének és létezésének földrengés vetett véget. Rombadöntötte a városba vezető vízvezetéket. Bizonyára a Kr. u. évszázadokban volt a földrengés, mert a korai kereszténység idején püspöki székhely volt. A város a Kr. u. V. századra néptelenedett el, s az újkori utazók megjelentéig feledésbe merült.[21]

[1] Bochart, Samuel: Samuelis Bocharti Geographia Sacra, seu Phaleg et Canaan, Lugduni Batavorum, 1707, 361. p.

[2] hu.wikipedia.org/wiki/Kunok

[3] Redemptio = megváltás.   Mária Terézia 1745 évi „Diplomá”-ja alapján a jászkunok 1702-ben pénzért visszavásárolták a török háborúk miatt elveszített korábbi kiváltságaikat. In: Kelemen Kajetán: A jász-kun redemptio története és fejlődése a jelen korig. Szeged, 1877.

[4] Mitológiai ábécé, Gondolat, Bp. 1973, 241-242. pp.

[5] Hérodotosz i. m. I. kv. 173., 74. p.

[6] Hérodotosz i.m. VII. kv. 92. 42.p.

[7] Hérodotosz i. m. I. kv. 173., 74.

[8] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Bd., J.G. Traßler, Troppau, 1785. 306-307. pp.

[9] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1892,  I. kv. 173., 74. p.

[10] 1847-ben e város romjait az angolok Termessos-szal azonosították. Némely térkép tengerparti városnak tünteti fel, holott nem az volt.

[11] Kosmetatou, E.: Pisidia and the hellenistic Kings..., Ancient Society, Leuven, Nr. 28. 1997, 5-37. pp.

[12] Strabón: Geographica, Gondolat, Bp. 1977. XIII. kv.16., 662. p

[13] E történet vándormotívum. Hasonló József és Pótifárné története. In: Szent Biblia, Bibliatársulat, Mózes I. kv. 39. rész, 42. p. ,

[14] Homérosz: Iliász, VI. 184, 203. 

[15] Wörterbuch der Mythologie, Hoffmannsche Verl., Stuttgart, 1874.                    

[16] Des Flavius Josephus kleinere Schriften -  Gegen Apion – Buch I. 22., 118. p.

[17] Hérodotosz i. m. VII. kv. 70., 37-38. pp.

[18] 256. sz. Tell-Amarna-i levél. In: The Interpreters Dictionary of the Bible, Abington Press, New York, 1962. (Jerusalem, Joshua stb. címszó)

[19] Strabón: Geographica, Gondolat, Bp. 1977. XIII. kv.17. 662. p.

[20] Xenophon Lucius Flavius Arrianus: The Anabasis of Alexander, Transl.: Chinnock, Book I. Chapter 27.5.; I. Chapter 28.1-2., Buttler and Tanner, London, MDCCCLXXXIV. (1884) , 73, 75. pp.

[21] turkisharchaeonews.net

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

Tisztelettel értesítem Önöket, hogy a

Sasadi és Farkasréti Öregdiákok Egyesülete

meghívására Budapesten 

„A Világ teremtése az ékiratok szerint -

A káldeai teremtésmítosz” 

c. előadást tartok.

Időpont: 2019. április 24., szerda, 18.00-tól

Helyszín: Farkasréti Általános Iskola, Budapest,  XI., Érdi út 2.

Minden érdeklődőt szeretettel vár a Rendezőség!

A Naprendszer  ábrázolása (sumir pecséthenger-nyomat, Kr. e. 2600 ?)   

Az előadás ismertetése:

A XIX. században Assurbanipal, asszír uralkodó agyagtábla könyvtárából előkerült ékiratos teremtésmítosz, az „ENUMA ELIS”, a Naprendszerünk keletkezéséről szóló csillagászati leírás. A hét ékiratos tábla végigviszi, miként alakult ki a Nap körül keringő bolygók mai rendje. Továbbá felfedi mi szerepe volt a Föld ikertestvérének, a tévesen Nibirunak nevezett X. bolygónak bolygórendszerünk létrejöttében.

A vetített képes előadás a bibliai teremtés-történetétől eltérően mutatja be, miként vélekedtek a sumirok és a babiloni-asszírok a Naprendszer keletkezéséről. Felfedi miként jött létre a bolygók mai rendje, s honnan, hogyan került a Föld és a Nap a jelenlegi helyére, továbbá mi kapcsolat van a Naprendszer és a Magyar Szent Korona között.  

 Minden kedves Olvasómnak ez írással kívánok áldott Húsvéti Ünnepeket!

x

A kereszt általában két egymást metsző vonalból, gerendából, fémből alkotott alakzat. Önállóan vagy köralakú keretbe foglalva már a kőkorszakban is felbukkant. Különleges változata a kampós v. horogkereszt, azaz a szvasztika. Az őskorban Nap-, illetve tűzszimbólumként tisztelték. A szvasztika szinte minden őskori/ókori nép, maya, sumir, kínai, indiai stb. nép emlékeiben előfordul. A hasonlóság miatt összetévesztik a hitleri Németország hivatalos jelképével, a náci horogkereszttel.[1]  Pedig van köztük különbség. Míg a náci horogkereszt vége jobbra néz, addig az őskori szvasztika derékszögű vége jobbára balra.

Nap-jelképes tál (Samarra műveltség, Irak, Kr.e. 5500-4800, Pergamon Museum, Berlin-waa.ox.ac.uk)                                                                                                                                                       

Jézus „Krisztus halálának emlékére a keresztet már a legrégibb időkben szent jelképként tisztelték”[2] A IV. századtól, vagyis Nagy Konstantin bizánci császár uralkodása óta a kereszt a keresztényi türelem, a vigasz, a remény nyilvános és általános jelképe, a hívek nagy tiszteletben tartották. A német-római császári koronán, a katonák pajzsán és az érméken is megjelent.[3] 

Nagy Konstantin bizánci császár és az anyja, Helena császárné (XI. sz., Hosias Loucas -  aboutturkeyandmore.blogspot.com

A kereszténység jelképe az ókor legkegyetlenebb büntetőeszköze volt. A föníciaiak, a punok a rabszolgák, gonosztevők, szökevények kivégzéséhez, lassú kínhalálához használták. A punoktól került a görögökhöz, majd a rómaiakhoz.

A földbe állított és rögzített cölöpre (palum) húzták fel, fel a keresztgerendát (patibulum). és kb. 1/3-2/3 arányban szegezték fel. Kinyújtott karral, háttal erősítették rá az elítéltet.[4] A lábat rögzítették, utána mind a lábát, mind a kezét rászegezték. Enyhébb büntetés esetében felkötözték. A hagyomány szerint Jézus Krisztus keresztrefeszítése is hasonlóképpen történt, a mellette levő két latrot csak felkötözték a keresztre.[5]

Jézus keresztrefeszítése (Fra Angelico, 1430 - onelittleangel.com)

Cicero (Kr.e. 106-43) római szónok és író teljes mértékben elítélte e kivégzési módot: A legszörnyűbb és a legutálatosabb halálnem, mert a halálraítéltek, nem egyszerre, hanem csöppönként veszítik el az életüket.

A fordulat Nagy Konstantin (Kr.u. 272-337) bizánci császárnak a kereszt jegyében (In hoc signo vinces) kivívott győzelme után következett be. A császári zászló rúdjára (labarum) a régi sas helyére tűzte ki Krisztus monogramját, ez lett a keresztes zászló (vexillum crucis).[6] 

Vetranius és Nagy Konstantin, bizánci császár pénzérméje (sasos és Krisztus-monogrammos labarummal, zászlóval - en.wikipedia.org)

Ducas VII. Mihály labarnummal, a tetején sem Krisztus monogramm, sem sas nincs (Magyar Szent Korona képei)

Az 1358-ban írt Képes Krónika képein követni lehet, hogy a régi hun-magyar jelképek mikor, melyik uralkodó idején cseréltettek fel a kereszttel. A hunok és a magyarok bejövetelekor még a fekete karvaly, vagyis a turul képe volt a pajzsokon. A magyar keresztény térítés idején pedig a német-bajor mintára megszervezett királyi hatalom jelképe a hordozható egyszerű latin kereszt. Ennek ellenére az I. István királyt ábrázoló miniatúrákon a pajzson és a zászlón hármashalmon álló kettőskereszt van. A XIV. sz-i Képes Krónika megírása idején a kettőskereszt már az elfogadott nemzeti jelképek egyike.

Álmos vezér turulos pajzzsal – I. István kettőskeresztes zászlóval és pajzzsal (Képes Krónika, 1358)

Az evangélium tanúsága[7] szerint Pilátus a zsidók nagy bosszúságára héberül, görögül és latinul írt táblát (causa v. titulus) helyeztetett a keresztre. E keskenyebb léc, a patibulum a fej feletti részére lett szegezve. A Golgota-ábrázolásokon Krisztus keresztjén levő feliratos keresztléc párhuzamos a keresztgerendával (patibulum), ami a keresztnek kettőskereszt formát kölcsönzött. A kereszt alsó ötödén levő keresztléc a felfeszített lábának megtámasztására szolgált. 

Ereklyetartó (sztaurotéka, XII. sz., bizánci munka, aranyozott ezüst fa alapú rekeszzománc, 35x25 cm, Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár; muvtor.btk.ppke.hu)

A francia, német olasz templomi levéltárakban számos feljegyzés utal arra, hogy a templomi kincsek bizánci v. görög eredetűek.[8] A Keletet megjárt katonák, papok stb. hozták magukkal vagy követjárások ajándékaiként kerültek Európába. 

 A nesztorianus keresztény Hulagu, mongol kán és és az asszonya Doquz katun, karaita hercegnő  (Szír Biblia – ipfs.io)

A kettőskereszt a pápai és a császári udvar szertartások kelléke.   Nálunk először III. Béla pénzein fordult elő. Eleinte pajzs nélkül, 1190 táján már pajzsba foglalva valódi címerképként szerepel. Az alábbi érme „bizánci” hatást mutat, hiszen III. Béla Manuel bizánci császár udvarában nevelkedett, mint a császár örököse, vő-jelöltje. Ekkoriban Bizáncban a kettőskereszt már nem egyházi, hanem a keresztény császári hatalom jelképe. Magyarországon III. Béla cserélte fel a hordozható latin keresztet a bizánci kettőskereszttel, s ezzel a magyar királyi hatalmat a bizánci császári hatalom mellé állította.[9] Azóta a kettőskereszt mind a pénzeken, mind a pecséteken a magyar királyság következetesen használt jelvénye és címere.

III. Béla, magyar király kettőskeresztes dénárja (ezüst, Kr.u. 1189, eremtar.hupont.hu) 

 János király pecsétje (1530 körül)[10]

Az eddigiekből kitűnik, a magyar nemzeti jelképek egyike, a kettőskereszt Jézus keresztrefeszítésével függ össze. Ez a Kr.u. évtizedektől nagyjából rendben is van. Csakhogy a bizánci művészet e sajátos termékének eredete néhány évezreddel korábbra, a sumir korra nyúlik vissza.

A sumir-akkád pecséthengereken tűnik fel először a kettőskereszt ősképe egy vastagabb szárból kettéágazó virágos/bimbós ág. Az alanti pecséthenger-nyomaton levő férfialak kétfelé ágazó virágbimbós ágat tart a kezében, a háttérben fénykeresztes tornyos épület látszik.

Nimród (?) a fénytemplom előtt ( Kr.e. 2800 körül, akkád kor, pecséthenger-nyomat, töredék )

A két oldalágat növesztő szár volt a kettőskereszt eredője. Alig száz év alatt már írásjelként használták. A jel legrégibb formája két egymással párhuzamos függélyes (függőleges) vonal, melynek mindegyikéből egy-egy ágacska nyúlik ki.

9. A kétágazó ág kettőskereszt formájú írásjeggyé való alakulása

Az első írásjegy minden ókori, ékjeleket használó nép írásjegyei közt megvan. Olvasata általában PA vagy UGU (ág). 

Jelentése: elöljáró, hős, jogar, az ég felső régiója, folyamodó, elrendez stb.

A keresztény egyházi szertartásrend a kettőskeresztet jogarként is használta.

A PA a sumir városállam főpapja és uralkodója elnevezésének (PA.TE.SI) első jele. A sumiroknál az uralkodói és a főpapi hatalom egyetlen személy, az Istentől elrendelt „papkirály" kezében volt.  Ez nem azonos a szemita uralkodói feladatkörével, hiszen ő az Isten helytartója, istenként uralkodik. Az istentől elrendelt hatalommal rendelkező sumir uralkodóknak időről-időre kötelességük volt a ténykedéséről számot adniuk Istennek. A magyar Árpádházi-királyok (sőt a Meroving uralkodók is) ilyen szakrális (szentséges) hatalommal rendelkeztek. 

A  PA.TE.SI, más olvasattal  az I.SzA.AK  kifejezés ékjelei, olvasata és a jelentése:

 A PA.TE.SI jelentése „elöljáró, az éggel összekötő” magyarosabban: az éggel összekötő főség.  E kifejezés pontosan megfelel a papkirály feladatának, hogy kapcsolatot létesítsen az éggel, istennel. A magyar ember számtalanszor fohászkodik ekképpen istenhez: „Adná az ég!”

A másik olvasat az „is.sak.k^u” , asszír kifejezés. Magyar nyelvterületen, főleg Vas-megyében az ISZAK vezetéknév. A régiségben minden bizonnyal valamely főpapi feladatkörrel ellátott vezérnek lehetett a címe, ami mindmáig vezetéknévként őrződött meg.  A sumirok maradéka az I. és a II. asszír birodalomban élt. A megmaradt lakosság a III. Asszír Birodalomban lezajlott népirtás elől észak felé a szkítákhoz, azaz a hun-magyarokhoz menekült. Így került a magyar nyelvbe az „iszak^u” kifejezés. E név bizonnyal összefüggésben van Ábrahám fiának Izsák (Isaak) nevével. Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot az Úrnak, vagyis kapcsolatot akart vele teremteni. A bibliai Izsák neve is beszélő név, hiszen őmiatta lépett kapcsolatba az Úr Ábrahámmal.  

A II. világháború után jónéhány évig tiltott volt a magyar nemzeti jelképeknek, a kettőskeresztnek, a hármashalomnak, a magyar címernek, a magyar Szent Koronának mindennemű ábrázolása, felidézése, sőt még az említése is. Ennek ellenére nem sikerült a magyarság emlékezetéből, hitéből kitörölni.  

[1] Heraldikai lexikon. Horogkereszt. – hu.wikibooks.org

[2] Révai Nagy Lexikona, XI. köt. Révai Testvérek, Bp. 1914. 512. p.

[3] Volbach, F. W.: La Croce, Biblioteca Apostolica Vatcano (Museo saero Vaticano), Roma, 1937, 1. p.

[4] Encyclopedia Italiana, Vol.1-35, Instituto dell’Encyclopedia Italiana, Roma, 1929-1937, Vol. XII. Croce címszó. 

[5] Nagy Konstantin, bizánci császár (272-337) törölte el.

[6] Fiuizanius, F. Augustinus: De ritu sanctissimae crucis romano pontofici praeferendae commentarius, Roma, 1592. 59.p.

[7] Szent Biblia, Bibliatársulat, Bp. Új Testamentum, János Evangélioma, 19. rész, 19., 119.p.

[8] Bárányné Oberschall Magda: Konstantinos Monomachos császár koronája = Archeologia Hungarica, XXI. Bp. 1937. 42. p.

[9] Hóman Bálint: Magyar pénztörténet -1000-1325, MTA, Bp. 1916., 4. p. 

[10] Szalay József–Baróti Lajos: A magyar nemzet története, I-IV. Lampel Róbert (Wodianer F.  és Fiai) R.T., Bp., 1895, III. köt.

A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatban sorjában bemutatom Kis-Ázsia azon ókori országait, népeit, népcsoportjait, amelyek emlékét a magyarság akár tanult ismeretei, akár a hagyományai révén megőrizte. Lesznek közöttük olyan népek is, amelyekről semmiféle írás, emlék nincs a magyar hagyományokban , de a történetüket olvasván a magyar ember érzései azt súgják, valami mégis összeköt bennünket velük.

x x x

Kilikia Kr. e. 102-től római provincia (topoi.org)

A Fekete- és az Égei-tenger között elterülő magas hegyekkel körülölelt fennsík Kis-Ázsia félszigete. Délkeleten, a hófedte Taurus-hegység alatt a tenger mentén húzódó keskeny, a Pyramus és Saros folyó torkolatánál kiöblösödő lapály a Szíriával szomszédos Kilikia. Lakói a kilixek (kilikiaiak).  Régente hypachajaiaknak hívták őket. Az elnevezés a régi lakosság nevének görögös változata. A régiségben az országot Khelek-nek hívták, legalábbis Pharnabazus, az achaimenida (óperzsa) királyi házzal vérrokon, Phrügia óperzsa (Kr.e. 435-378) helytartójának érméin így szerepel. Baaltars, kilikiai istenség képével veretett érmékkel fizette ki az egyiptomi szolgálatban levő görög zsoldosokat. Ezért feltehető, hogy II. Pharnabazus, nemcsak az egyiptomi hadsereg parancsnoka, majd Phrügia helytartója, hanem Kilikia satrapája is lehetett. (A helytartó értelemben használt satrapa szó eredetileg a sátor+apa összevonásából származik.[1])

A tarsusi Baal/Heraklész (terrakotta fej - tumblr.com)

Baáltars, az óperzsák uralma alatt Tarsus városának "hivatalosított" védistene volt.  A név a Baál és Tarsus név összevonása. Jelentése: Tarsus-i Baál.  Az alábbi érmén Baál isten uralkodói pálcával a kezében ül a trónusán. Más érméken íjjal és kalászokat és szőlőfürtöt tartva ábrázolták.[2] Némelyik érmén sas is van mellette. A tarsusi Baál éppen olyan bíborruhát viselt, mint Melkart isten papja, a föníciai alapítású észak-afrikai Karthágóban. Baál/Melkartot munkálkodó és győzedelmes istennek képzelték, ki a pusztulásból új életet teremt. Legyőzi az Állatöv kártékony égi jeleit: Újra és újra visszavezeti a Napot a föld közeléből, a túlságos forróságból és a föld távolából, a téli hidegségből. Az élete magában a Nappályában testesül meg. Midőn a Nap a legforróbb sugarait küldi a Földre, vagyis az Oroszlán jegyében áll, Baál/Melkart napistennek az oroszlánt, az égető forróság jelképét kell legyőznie. A jó Napisten diadalmaskodik a rossz Napisten fölött, vagy a saját hevében önmagát kell elégetnie, hogy megifjodva újra szelídebb meleget küldhessen a Földre. Mikor a Nap a legtávolabb van a Földtől Baál isten alszik, vagy halott. [3]  A görögök forrásokban a semita népek oroszlánfékező istene, a föniciaiak Baálja, a tirusziak Melkartja, a tarsusiak Szándonja általában Heraklész néven szerepel. Nagyon sokszor az eredeti istennév feltüntetése nélkül! 

Kezében uralkodói pálcát tartó Baaltars, Tarsus, kilikiai város istene (ezüststater[4], British Museum, London – de.wikipedia.org) 

Az ókori Kilikia gazdag ország volt. A Taurus-hegység lejtőin kiváló lovakat tenyésztettek. A meredek hegyek védte termékeny lapályon jól termett a szőlő, a köles, a búza és az árpa. A tenger mentén sok védett, a kalózhajók megbúvására alkalmas kikötőhely és több kereskedőváros volt.

Ókori út (Tarsus, Kilikia - graecomuse.wordpress.com)

Az előidőkben a tengerpartot, nem sémita, hanem toldalékoló nyelvű barbár népek, a károkkal és lükiaiakkal rokon nagy és híres népcsoport, a khéta lakta. A bibliai időkben úgy nevezték e vidéket, hogy „a khéták partja”. A föníciaiak csak a XII-VIII. században telepedtek rájuk, éppúgy, mint a közeli Ciprus szigetére[5]; vonzotta őket Kilikia  gazdagsága, a kiváló hajófa, a vas és a rézbányák.[6] 

Az országot a föníciai fennhatóság idején Poszeidón fiának Agénór föníciai királynak a fiáról, Kilikszről (Cilix), Kilikiának nevezték[7], hiszen az ő nevéhez fűződik e terület gyarmatosítása. 

Kr. e. 900 körül a föníciaiak hatalmát az asszírok döntötték meg. A feliratok szerint a két legnagyobb várost, Anchiálét és a híres-nevezetes Tarsust II. Sargon, asszír király fia, Sanherib (Kr.e. 745-680) alapította. Ám valószínűbb, hogy az asszír megszállás e városokat már felépülve, szilárd falakkal körülvéve találta.[8] A helyi mítosz építőként a „Szíriából” érkezett Sandachust, vagyis Szándont említi.[9] (A Sandachus összetett név második része a „-chus” kusita kapcsolatot sejtet, hiszen Kis-Ázsiában évezredekig éltek kusita-szkíta népcsoportok. (A kus jelentése szkíta!) Spartacus, a róla elnevezett felkelés vezetője, a Kr.e. 71-ben megölt római rabszolga-gladiátor neve is szóösszetétel. A nevéből elhagyva a szókezdő görögös „s” betűt, marad a „parta-kus”. Eszerint Spartacus pártus-kus/szkíta lehetett[10]. Appianus[11]  szerint thrák volt, de lehetett szkíta is, hiszen az ókori Thrákia nemcsak Görögországgal, hanem a szkíták földjével is határos volt, s az átjárás természetes és közvetlen lehetett. (Az ókorban egyáltalán nem voltak szigorú országhatárok, mint a közelmúltban!)

Kiegészítés: Spartacus kusita-pártus volta mellett szól, hogy Kr. e. 101-ben Decebal a pártusok szövetségét kereste  a nagy ellenfél, Róma ellen. A pártusok el is indították a segítő csapatokat, de mire megérkeztek volna a rómaiak elfoglalták Daciát/Erdélyt. A pártus sereg visszafordult. Ám nagyonis elképzelhető, hogy a pártusok közül néhányan, talán nem is kevesen ottragadtak Erdélyben vagy Thrákiában, a mai Bulgáriában. Ott kerülhetett Spartacus is római fogságba. Mivel Thrákia területén esett fogságba, a római történetrók nemes egyszerűséggel a fogságbesés helyéről thráknak tüntették fel, holott nem voltak az.  (In: Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 60, 100. pp.) 

Tarsus látképe (bible-history.com)

Az asszír uralkodók a mindenkori hódítók szokásának megfelelően a felirataikban saját nagyságukat emelendő minden hírneves építményt, réges-régi várost stb. asszír alapításúaknak tüntettek fel. (Ugyanígy románosítják, szlávosítják a trianoni utód-országok a magyar területeken levő, magyar alapítású épületeket, várakat, sőt a törzsökös magyar főurakat, királyokat is.)

Az asszír hódítás során az asszír Szándon (görögül Heraklés) a lett a kilikiaiak főistene. Róla mondják: Kilikia városait kellett „szolgálnia”, vagyis az „istenség” feladatkörét betöltenie.[12]

Az országnak csak a Taurus lejtőin fekvő része, az un. Kleutherokilikia tudta magát megvédeni az asszír hódítástól. Diodorus Siculus[13] e terület szabadságát az amazonok hadjáratának tudja be.  

Kilikia a Kr.e. V. században már az óperzsák adófizetője. A tengerparti városok olyan gazdagok voltak, hogy száz háromevezős hajót állíthattak a hódítók szolgálatába. Évente 500 mázsa ezüst adót fizettek. Kilikia földjét őrző megszálló katonaság 140 lovat emésztett fel. Az év napjainak számával megegyezően 360 fehér lovat küldtek Dareiosz, perzsa királynak.[14] A régiségben mind a sumirok, mind Romulus és Remus korában egy esztendő 360 napot számlált. Ez volt a 60-as, a szexagezimális számrendszer alapja. Eszerint osztották fel a kört is 360 fokra.

A kilixek gyapjú kabátot és marhabőrből készült sisakot viseltek. A csatában a keményre szárított bőr páncélként védte a fejüket a sérülésektől. „Pajzs helyett ökörbőrből készült bozontos védőeszközt használtak.” Hajítódárdáik és kardjaik az egyiptomiakét formázták.[15]  

Az óperzsákkal való háborúskodás idején a forrásokban többször említtetik Syennesis[16], kilikiai király. Ez arra enged következtetni, hogy a Kr. e. VII. században Kilikiát saját honi királyai igazgatták.

Killikiát Kr. e. 200-100 között hódították meg a rómaiak. 

Római kapu maradványa (Kilikia, XIX. századi kv. illusztráció[17] - followinghadrian.com)

[1] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai – a magyarság nemzetalkotói. Matrona, Győr, 2001. 158. p. 

[2] Movers F(ranz) K(arl): Religion und die Gottheiten der Phönizier, Eduard Weber, Bonn. 1841. Bd. I. 14. p.

[3] Movers i. m.  Bd. 1. 188-190 pp.  

[4] A stater ezüstből készült ókori görög pénznem. A Kr. e. 8. századtól Kr. u. 50-ig rúdként, majd érmeként használták.

[5] Movers, Die Phönizier, Geschichte der Colonien - Zweiten Bandes zweiten Theil, Ferd. Dümmler’s Buchhandlung, Berlin, 1850. Buch II., Cap. III. 129. p.  

[6] Movers i.m. Buch II.. Cap. IV. 168-169. pp.

[7] Hérodotosz Hérodotosz történeti könyvei, I-IX, Franklin Társulat, Budapest, 1892. VII. 91., 42. p. 

[8] Anabasis, I. 2., 21.

[9] Movers i. m. Buch II., Cap. III. 169. p.

[10] Brodersen, Kai: Wie Spartacus Bulgare wurde? Hermes, Buchhandlung, Berlin,  2011. Band., 139.,  267–269. pp. 

[11] Appian: The Histories of Appian - The civil Wars, I-V. Loeb Classical Library, Harvard Univ. Press, Cambridge,  1913. I.,116 p. (penelope.uchicago.edu)

[12] Movers F(ranz) K(arl) i. m. Buch II., Cap. IV. 169. p.

[13] Diodórosz Szikulosz/Diodorus Siculus, Bibliotheca Historica, Amstelodami, Sumptibus, Jacobi  Wetstenii, M.D.CCXLVI (1746), Vol. III. 55. p.  

[14] Hérodotosz i. m.  III. 90., 197. p. 

[15] Hérodotosz i. m. VII. 91., 42. p.

[16] Hérodotosz i. m. I. 74., V. 118., VII. 98,

[17] CARNE, John: Syria, The Holy Land, Asia Minor, &c. Fisher, Son &Co. London, 1836-1838.

Mózes a fáraó előtt (6. sz. Szír Biblia, Párizs – en.wikipedia.org)

A „Ki volt Mózes” cikksorozat utolsó része Tacitust[1] (Kr.u. 55/56-117/120), a legmegbízhatóbb ókori történetíró zsidókról szóló írását[2] idézi. „A korunk története” (Historiae) Galba és Domitianus római császár 27 éves uralkodásának elismerten a legmegbízhatóbb forrása. E munkához elsődleges dokumentumokat, a szenátusi ülések jegyzőkönyveit (acta senatus), a római hivatalos közleményeket (acta diurna populi Romani), továbbá számos levélgyűjteményt (epistolarium) és szónoklatot használt fel. Mindezek ellenére némely mai történész nem átallja megjegyezni, hogy e műben „a zsidó nép eredetéről szóló ostoba rágalmakkal találkozhatunk… Tacitushoz… ezek szerint nem jutott el az ugyancsak Rómában, vele egyidőben élt római lovagnak, Josephus Flaviusnak”, [azaz Joseph ben Mathitjahu ha Kohen-nek, a római illetőségű zsidó történetírónak[3]] „… görög nyelven írt munkája, amely… cáfolta Manethónnak és követőinek alaptalan rágalmait.”[4]

Tacitus római császári pénzérmén (Siscia/Sziszek, Kr. u. 275-276. Előlap: Tacitus mellképe.  Hátlap: Salus, a jólét, az egészség római istennője)

A tisztánlátás végett (esetenként szószerint) idézem Tacitus[5] írásának az ókori judaizmusra vonatkozó részét, kiegészítve más ókori szerzők véleményével:

Midőn Egyiptomban ragályos betegség támadt, Bokkhórisz/Bakenrenef fáraó (Kr.e. 725-720) Ammón isten jóshelyén „azt parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, és az effajta embereket, akik gyűlöletesek az istenek előtt, vitesse más földekre.” Összegyűjtötték tehát és a sivatagba kergették a tisztátalanokat. Moyses/Mózes, az egyik száműzött figyelmeztette őket, se az istenektől, se az emberektől ne várjanak segítséget, hanem abban bízzanak, mint mennyei vezetőben, kinek segítségével kiszabadulnak a szükségből.

Bakenranef/Bokkhórisz fáraó szobra (XXI. egyiptomi dinasztia, Kr.e. 725-720 – pinterest.com)

A kitaszítottak útnak indultak. „Mózes, József fia[6] [sic] lett a vezérük. Ellopta az egyiptomiak szentségeit. Az egyiptomiak utánuk eredtek, de a viharok visszatérésre kényszerítették őket.”[7]

A vízhiány miatt a földre rogyadoztak, miközben egy falka vadszamár egy fás sziklához szaladt. Mózes utánuk menvén bőségesen talált vízereket. Az elhagyottak hetednapra lakott vidékre jutottak, a lakosokat elűzték, földjeiket elfoglalták és várost és szentélyeket építettek.

Ammon/Zeusz  (fej, újattikai, Kr.e. 1-Kr.u. 1. sz. National Archological Museum, Görögország - pinterest.com) 

Mózes, hogy a jövőre nézve magához láncolja a népét, s új, más emberekétől eltérő szokásokat vezetett be: „Szentségtelenné tett mindent, ami nekünk szent volt, és megengedett mindent, amit nálunk tisztátalannak, szégyenletesnek számított.”[8]

A kószálásuk végét, szomjúságuk csillapítását segítő állat, a szamár képét szentélyükben állították fel. Ammón isten meggyalázására kost áldoznak.  Bikát is áldoznak, mivel az egyiptomiak Apist [bikát] tisztelik. - A disznó húsától tartózkodnak, emlékezve azon nyomorúságra, amelyet egykor ez állat betegsége, a rüh hozott rájuk.  A korábbi hosszú éhezésük emlékére gyakorta böjtölnek. A rabolt gyümölcsök bizonyítékául kovásztalan kenyeret esznek. A hetedik a pihenőnapjuk, mivel e napon lett vége a fáradalmaiknak. A hetedik évet is semmittevéssel töltik.

Mózes tanácsolására más szörnyű szokásaik is lettek: „Soha ember iránt jóindulattal ne viselkedjenek, hanem mindenkinek mindenkor a legrosszabbat tanácsolják és minden oltárt, minden templomot, melyet útjukban találnak, pusztítsanak el.” A száműzöttek elfogadván ezt, s midőn „lakott országba jutottak, hol az emberekkel kegyetlenül bántak, a templomokat kirabolták és leégették, végre pedig Júdeában egy város építettek, melynek eredetileg Hierosyla (templomrablás) volt a neve, de ez később, a gyalázat kisebbítése érdekében Hyerosolyma (Jeruzsálem) névre lett átváltoztatva.”[9]

Apis bika (Egyiptom, fresko-részlet, Kr.e. 1000, - wikipedia.org)  

„Egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek,… mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távolt tartja magát; egymás közt semmi nem tilalmas. Nemi szervük körülmetélést azért vezették be, hogy a különbözőségről felismerhetők legyenek.” [Mások szerint higénés oka volt.]  „Akik az ő szokásaikra tértek át, ugyanezt művelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibe vételét. Sokaságuk gyarapításával… törődnek, mert senkit a később születettek közül megölni nem szabad, s a csatában elesettek vagy kivégzettek lelkét halhatatlannak tartják: innen a nemzés szeretete és a halál megvetése. A holttesteket egyiptomi szokás szerint eltemetik,…”[10] Csak egyetlen istenséget imádnak, míg az egyiptomiak sok állatot és képet tisztelnek. Szentségtörőknek tartják azokat, kik mulandó anyagból emberalakú istenképeket készítenek. Szerintük az istenség a legfőbb, örökkévaló, változhatatlan és elpusztíthatatlan. Ezért nincs a városaikban és a templomaikban istenkép. „Mivel papjaik síppal s dobbal kísérik éneküket, borostyánnal övezik homlokukat, s templomukban arany szőlőtövet találtak, némelyek úgy gondolták, kelet meghódítóját, „Liber[11] atyát tisztelik, bár a két kultusz egyáltalán nem egyezik: mert Liber ünnepi s vidám szertartásokat [szokásokat] rendelt, a zsidók istentisztelete  képtelen s szegényes”[12], vagyis „the Jewish religion is tasteless and mean / Iudaeorum mos absurdus sordidusque”[13]

Liberalia – Liber isten ünneplése (vázakép- görög amfóra, Kr. e. 530-520 – Martin von Wagner Museum, Würzburg -  datuopinion.com)

[1] Publius/Gaius Cornelius Tacitus (Kr.u. 55/56-114/120) római szenátor, történetíró.   

[2] Tacitus összes művei, I-II. Európa Kvk. Bp. 1980, Korunk története, 369-378 pp.

[3] de.wikipedia.org

[4] Grüll Tibor: Mózes, a titkos fáraó – Régi-új téveszmék Mózes származásáról, Hetek Közéleti Hetilap, 2000. 11.4., IV/45 – hetek.hu

[5] Tacitus i. m. V. könyv, 3-4, 370-371. p.

[6] Jákob fia József előre látta, hogy, Egyiptomot éhínség sújtja. A megakadályozására elrendelte a gabona központi begyűjtését, így nagy becsben állt a fáraó előtt. Bár a források nem írják, befolyásánál fogva a fia Ozarship néven bejuthatott a héliopoliszi papok közé. Megbetegedvén, ő is száműzött, és Mózes néven a tisztátalanok vezetője lett. (MV)

[7]Justinus M. Iunianus: Historiarum Philippicarum T. Pompeii Trogi Libri XLIV in epitomen redacti, Liber XXVI./II. – The Latin Library – de.wikipedia.org   

[8] Tacitus i. m. V. kv. 4. 371. p.

[9]Flavius, Josephus / Josephus, Flavius: Against Apion, trans. by William Whiston I. 34. - onlinebooks.library.upenn.edu

[10] Tacitus i. m. V. kv., 5., 371-372. pp.

[11] Liber atya / Szabad atya: Ősi római istenség. A növényi és az állati termékenységet tulajdonították neki. Márciusi ünnepén, a Liberalián öltötték fel az ifjak a nagykorúságukat jelző férfitógát. Mivel a bor és a szőlőtermesztés védnöke is volt, a görög Bakkhosszal/Dionüszosszal azonosították, s Bacchusnak is nevezték. – en.wikipedia.org. és arcanum.hu

[12] Tacitus i. m. V. kv., 5., 372. p.

[13] Tacitus: The Histories (1876) by Tacitus, translated by Alfred John Church and William Jackson Brodripp, Book 5. 5. -  en.wikisource.org

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

Tisztelettel értesítem Önöket, hogy az egri Hun Fokos Szövetség Hagyományőrző Egyesület  meghívására

Nimród, a magyarság ősatyja

c. előadást tartok.

Helyszín: Eger Város Önkormányzata, 3300 Eger, Dobó István tér 2.,  Üvegterem.   

Időpont: 2019. január 28. 18.00-20.00.

A bábeli torony építése (Egerton kézirat, XIV. sz, British Library,   London) 

Az előadás rövid ismertetése:

A vetített képes előadás a kusita/szkíta Nimródnak, a magyarság elhallgatott, és a mesék körébe utasított ősatyjának származását, életútját, továbbá uralkodásának az Ószövetségből ismert és az ókori írók munkáiban fellelhető történetét mutatja be. A magyar krónikák és népünk hite szerint a bibliai Nimród a magyarok és a hunok ősatyja.

Az Ószövetség írói Nimródhoz egyetlen népet sem rendeltek, holott Noé minden leszármazottjához egy-egy ókori nép kötődik. Ennek oka, hogy a „nimród” méltóságnév; félistenként tisztelt hősöket, nagy uralkodókat, országalapítókat és népősöket illetett meg.

Nimród életének eseményei legalább annyira valószerűtlenek, mint az ószövetségi történetek. A különbség, hogy a papság által mintegy kétezer éve sulykolt bibliai történetek máig élnek a köztudatban, míg Nimródé feledésbe merültek.