2014. február 27-én Budapesten a Magyarok Házában a „Hol rejtőznek a magyar táltosok?” c. könyvbemutatót és a  „Magyarország első elárultatása” c.  előadást tartok.  

Hely: Magyarok Háza, Budapest V. Semmelweis u. 1-3.

Idő: 20014. február 27-e csütörtök, 18.00-20.00-ig  

 A Magyarország első elárultatása c. előadás ismertetése:

A magyarságra 1920-ben ráerőszakolt trianoni békediktátumot több belső és külső árulás előzte meg. Az elsők egyike az un. keresztény magyar állam megalakulásához fűződik. 

 Lehel agyonüti Konrád császárt (iniciálé a Képes Krónikából)

Az előadás bemutatja a 955-ös szomorú végű Lech-mezei csata (Géza és I. István korabeli erőszakos keresztény térítés, Péter király véres uralma, Aba Sámuel megcsalatása) és I. András királlyá koronázása közti történelmi eseményeket, amelyek végkifejlete Vata imába foglalt megátkozása, és a magyarságnak a kereszténység „aklába” való terelése lett. 

Szent István és Aba Sámuel halála utáni zűrzavaros időkben Vata és az elkeseredett magyarok a Vazulfiakat, Leventét, Andrást (és Bélát) hazahívták Kijevből; bízván bízva, hogy hazánkat (Orseolo) Péter királykodása alatt elözönlő német és olasz papok, kalandor lovagok erőszakos, véres térítése elleni harc élére állnak. A szkíta szokásjogot, a Vérszerződés rendjét akarták visszaállítani, amikor még minden magyar egyforma és szabad volt, a magyar nemzetségeken kívül nem volt más hatalom és birokos, nem voltak püspökök, ispánok; csak magyar lehetett az úr és a parancsoló, s az idegenek szolgasorban juthattak magyar földre.  1046-ban Levente hirtelen meghalt. András tudhatta, hogy a testvérbátyja erőszakos halált halt. Az életét féltvén megszegte véreinek tett ígéretet: Megparancsolta egész nemzetének, hogy hagyja el „a szentségtelen és szkítiai szertartásokat…”. Vata vállalta fel a második magyar nemzeti felkelés vezetését. András a koronázása előtt az un. I. András király korabeli imák”-ban egyházi átokkal sújtatta Vatát.

Könyvbemutató:

A „Hol rejtőznek a magyar táltosok? c. gyűjteményes kötet 15 átdolgozott, és 130 képpel gazdagított cikket tartalmaz. Felidézi a több ezer éves magyar történelem iskolai tananyagból kihagyott, kimaradt sorsfordító eseményeit. Az egész kötetet belengi az óhaj-sóhaj: Hol vannak, lesznek-e még magyar táltosok, akik kivezetnék a magyarságot a jelenlegi útvesztőből? Nehogy hiábavaló legyen a vértanúk hazáért hullajtott vére, nehogy elvesszen a haza maradéka!

Nemrégiben kaptam egy érdekesnek ígérkező, 2011 óta az interneten kerengő dolgozatot[1].  A cikkíró felhívja a figyelmet Lipin-Belov[2] „Az ékírás regénye c. könyv néhány érdekességére, sőt le is fordít egy mondatocskát. 

1. Az 1956-os orosz kiadás

 A sumerológiában-asszirológiában járatlan olvasó bizonnyal felujjong a „Mezopotámiai magyar nyelvemlékeink – Magyar mondatok mezopotámiai kő- és agyagtáblákon” c. cikk olvastán: Csodálatos, hogy mindezt magyarul lehet olvasni és érteni!

Ám korai az öröm, mert a szerző legalább akkora tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot, mint a jóhiszemű olvasó. Sőt, megkockáztatom még jóhiszeműnek sem tartható, mert övön aluli ütést mér a magyar nyelvre. Ha elfogadnók e dolgozatban írottakat, akkor tálcán kínálnók a finnugrászoknak, semitológusoknak (és még ki tudja kiknek) utolsó megmaradt kincsünket, édes-ékes magyar anyanyelvünket.

Miért?

A sok félremagyarázás mellett a szerző legsúlyosabb vétsége, hogy latin betűs átírású szemita-asszír mondatot igyekszik mai magyar nyelven értelmezni anélkül, hogy mellékelné, értelmezné az eredeti ékírásos mondatot.

Az asszírok szemiták voltak; a nyelvük az afroázsiai (sémi-hámi) nyelvcsaládba tartozik, ahova a héber.  A magyar nyelv pedig az ural-altáji nyelvcsalád altáji ágába, ahova a sumir.[3]  A latin betűs átírással írt asszír nyelvű mondatocska magyar nyelven való olvasása a magyar nyelv szemita/sémi voltát bizonyítaná, ha tudná, de nem tudja.  A szerző erőlködése valójában nem bizonyít semmit, hiszen az asszír szavakat kicsavarja, a betűket ide-oda tologatja, kicseréli vagy megcseréli, a szavakat összetöri, hogy valami értelmezhető süljön ki belőle.

Tanárkodása idején Arany János  a tanítványai szórakoztatására hasonló elven készített képrejtvényt.  

             hat ház              kör  ül         sás              kacsa          patkó         vályog

 A szótaghatárok és szóközök áthelyezésével a szavakból az alábbi mondatocska kerekedett:

Hat ház körül sáskacsapat kóvályog.      

Csakhogy Arany János mindezt magyarul terre, nem úgy mint, az ismeretlen cikkíró, aki egy asszír mondatocskát minden szótári segedelem nélkül gyúrt át magyarrá.

(Az alábbiakban a cikk eredeti mondatai, bekezdései vastag betűsek, a vonatkozó észrevételek pedig nem. A szövegből nem az elírás, hanem a pongyola fogalmazás miatt kimaradt szavak, névelők [szögletes] zárójelbe kerültek.)

Magyar mondatok mezopotámiai (= mezőföldi) kő- agyag-táblákon.  

E címben nemcsak értelmezési, hanem helyesírási hiba is van. Ha „mettlachi” (magyarosan metlahi) vagyis „kőagyag” lett volna az íráshordozó, akkor a kifejezés összetétel, és egybe kellett volna írni.  Csakhogy Mezopotámiában kőtáblára is vésték és puha agyagtáblába is nyomogatták a jeleket; ezért a „kő- és agyagtáblán” lett volna a helyes.

A „mezopotámiai” melléknév „mezőföldi”-nek való értelmezése, bármennyire is hasonlít a magyarra, bizony nem állja meg a helyét. A „mezo” ~ μεσο görög eredetű szó, különféle szóösszetételek előtagjaként használatos. Jelentése: közép. Ha „mező”-nek tartanók, akkor mit kezdenők a többi „mezo, mezzo” előtagú szóval?  Pl. mezolitikum (a kőkorszak középső szakasza), mezzoszoprán (középszoprán – olasz közvetítéssel) stb. A  szóösszetétel második tagja a „ποταμίός”  is görög eredetű. A jelentése folyó, nem pedig föld.  A Mezopotámia összetétel földrajzi név, görögül Μεσοποταμία, magyar jelentése: Folyamköz.

Amidőn Asszíria királya elrendelte, hogy [a] ninivei könyvtára számára… minden ékírásos tábláról vegyenek másolatot… és [a]  beküldésük előtt jelről-jelre hasonlítsák össze az eredeti példánnyal….

E bekezdés a cikkben is említett orosz szerzőpáros L. Lipin-A. Belov: Az ékírás regénye 70-71.oldalán levő szöveg rövidített változata. Az asszír király (illett volna a nevét megjegyezni) valóban nagy „könyvgyűjtő” volt. A könyvtára számára összeszedette, összeíratta a régi táblákat.

… szerepel azokon ugyanaz a mondat, amit a mai mezopotámiai tudósok megfejtettek és ábécés átírásukban így hangzósították; KIMA LABIR, ISU SATIRMA BARI. Értelme: Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve (Lipin L - B[elov]: Az ékírás regénye Budapest, 1956. 170 sk).

Az ékiratos szövegek megfejtésében az európaiakon kívül (Paul Haupt, német; Francois Lenormant, francia stb.) „mezopotámiai tudósok” is részt vettek, de ők inkább irakiak (pl. Fuad Safar), irániak stb. voltak.  A könyvet Borzsák István oroszról fordította magyarra; ezért az említett mondat, a „kima labirisu satirma bari” cirill betűs volt, ami a magyar változatban értelemszerűen latin betűkkel lett leírva.  

Az eredeti ékírásos szöveg cirill betűkre, majd latin betűkre való átírása legalább két hibalehetőséget hordoz magában. Ti. az ötvenes években a cirill betűk átírása nem volt szabályozva, mint manapság. Nagyobb volt a fordítói szabadság. Ezért nem lehet vakon hinni, hogy az átírás valóban megfelel a hangzósításnak. Arról nem is szólva, hogy a hangzósítás, a kiejtés 5000 év távolából mindig kétséges és hozzávetőleges.  Mennyivel könnyebb lenne, ha lett volna magnó, rádió…, de nem volt.   

A könyv szerint az idézett mondat helyesen: kíma labírisu satirma bári. A cikkíró a labirisu-t önkényesen két szónak vette, holott a könyvben egy; maga a mondat meg csupa kisbetűs, központozási jelek nélküli ékezetes szó; az ékjel-határokat feltehetően a szóközök jelzik.

 A szakirodalom megkülönbözteti a sumir és a babiloni-asszír ékiratok átírását.  A sumirt nagybetűvel (vagy vastagon), az ékjel-határokat ponttal, a babiloni-asszírt kisbetűvel, az ékjel-határokat pedig kötőjellel kell jelezni, illetve írni. Az sem mindegy, hogy az eredetileg ékjelekkel írt szavakat rövid v. hosszú magánhangzóval írják át. Ti. mind az asszírban, mind a sumirban nagyon sok azonos latin hangzósítású,  de más-más írásképű (ékjeles) és jelentésű   szó van, amelyeknek. A latin betűs átírása ugyanolyan. Az átírásban a jelentésváltozatokat hosszú, illetve rövid magánhangzóval, illetve a szó utáni alsó indexes számok jelentik. (A magyarban ezek az azonos alakú szavak: ér, vár stb.)

2. Ékírásos csillagászati tábla (holdfogyatkozás leírása) Assurbanipal Ninive-i könyvtárából

Írástechnikailag megvizsgálva ezt… a négy szóval kifejezett mondatot, amely első pillanatra valamely idegen nyelv beszédjének tűnik [fel], a következő észrevételeket tehetjük.

- Az első szó végén hiányzik a befejező orrhang (N, NY), amit a fonetikus írásban - tudjuk - nem kellett külön jelölni, de mai helyesírásunkkal végzett átírásban igen.

Vajon, honnan tudja a cikkíró, hogy az első szó, a kima végéről hiányzik valamilyen nazális, azaz orrhang? A könyv a mondatocska egyik szavának sem közli az ékjeles változatát.  Anélkül pedig igen nehéz ellenőrizni és felülbírálni az átírást.

- A második szóként adott részleg valójában nem egy szó, hanem kettő: LAB IR.ISU.

Zavaró ez a megfogalmazás. A „részleg” bizonyára a szótagok együttesét akarja jelenteni. Bár a fenti kifejezés a könyvben egybe van írva (labirisu), a cikk szerzője önkényesen felbontotta, s csinált belőle „LABIR, ISU”-t. Továbbá nehogy az olvasó a szemének higgyen, közli, hogy az eredeti egybeírás valójában két szót takar, tehát az „ISU”-val együtt három szó (esetleg szótag?).  Az asszírok, a sumirokhoz hasonlóan rövid szavakat használtak. Egy ékjel egy szót, nem pedig szótagot takart. Elképzelhető a labirisu valójában több, legalább öt szóból, azaz ékjelből álló kifejezés: la-bi-ir-is-su, esetleg la-ab-ir-is-u, amit egybeolvastak. Ám ékjelek nélkül még találgatni sem ildomos.

4. Asszír katonák kegyetlenségei - Kikötözött foglyok (asszír dombormű részlet, Ninive, British Museum)

 - Miután már dereng előttünk a mondat értelme, azt is észrevesszük, hogy az átíró a harmadik szó elejébe beolvasztotta a nem odavaló, hanem külön írandó ,és' kötőszót.

Félreértés ne essék, a „SATIRNA” kifejezésről van szó. A szerző bizonyára a szókezdő „S” betűt gondolja „és” kötőszónak. Ha a satirna s mássalhangzóval kezdődik, miért nem odavaló? Vajon ki érti?  Dereng valakinek?

- Az utolsó BARI szót viszont, akárcsak a LAB szót, lágy hanggal (B) oldotta fel, holott ezúttal annak kemény ikerhangjára (P) van szükség.

A „BARI” szó első betűje a b, a képzés helye szerint zöngés ajakhangot, a képzés módja szerint zárhangot jelöl. A „(B)” nem „lágy hang”, nem lágy mássalhangzó.  A magyarban lágynak tartják a két betűvel jelölt gy, ty, ny mássalhangzót.  A „(P)” valójában a b mássalhangzó zöngés párja.

Felmerül a kérdés, vajon miért van szükség az írott a b helyett írott p-re. Csak nem azért, hogy értelmes mai magyar szót lehessen fabrikálni belőle? A beszédben nincs jelentősége. Hiszen ha valaki gyorsan beszél, vagyis hadar, gyakorta felcseréli a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat; a  b helyett p hallik, anélkül, hogy értelemzavaró lenne. Ám az írásban szigorúan meg kell különböztetni, mert nem mindegy, hogy baba vagy papa.   

Ha ezeket az észrevételeket figyelembe vesszük, a száz meg száz esetben szereplő mezőföldi (sic!) = mezopotámiai mondat így alakul:  KIMANY LAP IRISU és ATIRMA PARI.

Minő csoda, egyetlen ékjel értelmezése nélkül a könyvben idézett   „kima labirisu satirma  bari”, latinbetűs asszír nyelvű  kifejezésből némi csűrcsavarral, betűtologatással „KIMANY  LAP IRISU   és ATIRMA  PARI”  lett.

-  Most már látjuk, hogy magyarul van, csak éppen hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat és máris tudjuk, hogy a kőtáblák átírását ellenőrző írnok széljegyzete, Magyar grafikával így hangzik: Kemény lap írása és átírómé pár.

Vajon, honnan látjuk? Vajon mit ért a cikkíró a „hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat” kifejezés alatt?

A hangrend az illető szóban levő magánhangzók magasságának és mélységének függvénye. A magyarban a szavak lehetnek mély (lap), magas (kemény) és vegyes (írás) hangrendűek.

Tehát a cikkíró szerint ugrasztani kell, mégpedig hangrendbe, hogy „magyar grafiká”-jú legyen: 

• A „KIMANY”-ban az í hangot e-vé változtatta, hogy illeszkedjék az a-hoz; az eredmény „kemény”. (Kissé furcsa, hogy az illeszkedés elölről történik, holott jobbára mindig az utolsó, a hátsó illeszkedik az előtte levőhöz; legalábbis a magyar észjárás szerint. Ám legyen! )

• A ’LAP” önálló szóként megúszta, sehova, semmihez sem kellett ugrasztani.   

• Mi van az „IRISU”-val? Hogyan is illeszkedett e vegyes hangrendű szó? A két i magas, az u mély hangrendű. A második í hang mély hangrendű á-ra, és az u hang a-ra való cseréje a szó hangrendi besorolását nem változtatta meg. Vegyes hangrendű maradt, mint annak előtte. Ám a csereberének meglett az eredménye, a magyarul érthető „írása” kifejezést eredményezte  

• A „S” bizonyára félt egyedül, azért kellett mellé keríteni egy é-t. Pedig tudvalevő, a magyarban az „s” önmagában is kötőszó, egyedül is megállta volna a helyét.

• Az „ATIRMA” is vegyes hangrendű, még a változtatásokkal is az maradt. Ám az első a ~ á és az utolsó a ~ é cserével,  az ó-nak a r és a m  közé való beszuszakolásával  (egyedül az i maradt) létrejött az újszülött,  az átírómé.  

• Szegény „BAR” sem úszta meg, pár lett belőle.

Ez pedig kitűnő magyar mondat, pontosan azt jelenti; hogy az eredeti példány és ez átíró másolata egymással megegyezik.

A kínkeservesen kierőszakolt mondat, a  Kemény lap írása és átírómé pár valóban kitűnő.  Csak az nem érthető, miért kellett így megbukfenceztetni a magyar nyelvet, hiszen mindennemű csűrcsavar nélkül az asszír mondatnak is ugyanaz az értelme: A szövegellenőrzés igazolta, a régi és az másolt szöveg azonosságát, vagyis „Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve”.  Megkockáztatok egy sanda sejtést: Ha a cikkíró nem tudta volna, hol fordul elő, és mit jelent ez a mondat, ezen értelmet hozta volna ki belőle?  

Nem igaz tehát a sumerológusok világgá kürtölt elmélete, hogy a suűmér (sic!) nyelv semmi más nyelvhez nem hasonlít, páratlanul álló jelenség, utód nélkül kihalt idióma.

5. Assurbanipal (vadászati jelenet, dombormű részlet, Assurbanipal ninivei palotájából, British Museum)

 Ezzel valóban egyet lehet érteni. A bökkenő csak az, hogy a szöveg, illetve a mondatocska nem sumir, hanem asszír, mégpedig új-asszír.  A kételkedést eloszlatandó: Assurbanipal, az Új-Asszír Birodalom uralkodója parancsára, az uralkodási ideje alatt Kr.e. 668-631 (?) táján másolták a táblákat. Az írnokok is asszírok voltak. Ekkortájt a kétezer évvel korábban élt sumir népnek hírmondója sem maradt a Folyamközben. A nyelvük olyan holt nyelv volt, mint ma a latin. Az asszír másolók a sumir szövegeket úgy-ahogy érthették, hiszen a táblák képjel-szerű vonalas írással íródtak, ami sokatmondóbb volt, mint a semmihez sem hasonlító ékjelek.  

A sumér= szem-úr nyelv, ha rendesen olvassák, és úgy írják át ábécére, amint kell, jól érthető magyar nyelv!

E megállapítás elemzésével, értelmezésével a a következő cikk foglalkozik. 

(Felhasznált irodalom: Dr. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete, [és] a Magyarságtudományi Intézet szabadon bemutatható és felhasználható művei, [a] képek forrása [az] internet[en] szabadon bemutat[ható ott] képe[i k].)

Dr. Baráth Tibor[4] kiváló és alapos felkészültségű tudós volt, könyvét érdemes elolvasni.

E cikk jó példa arra, hogy „nem mind arany, ami fénylik”, vagyis nem minden ókori mezopotámiai ékírásos szöveg sumir, lehet asszír, babiloni…, óperzsa, sőt még pártus is; s az eredeti ékjelek nélkül mindennemű megfejtési próbálkozás zsákutcába torkollik.     

Mezopotámiában a Vízözönt túlélt Ubaid népcsoport közvetlen közelében északról érkezett újfajta, nép telepedett le. Nem hódítóként, de teljesen kialakult civilizációval jött e földre, ismerte a földművelést, a fémmegmunkálást és az írás tudományát. Az első telepesekkel karöltve megteremtette Uruk városáról, a legáttekinthetőbb régészeti lelőhelyről elnevezett un. Uruk-i műveltséget.  

1. Jellegzetes hálószoknyás uruki alakok (pecséthenger-nyomat, Uruk-kor, Kr.e. IV.évezred vége, Delaporte: Catalogue des cylindres, Hachette, Paris, 1920-1923, p.106.) 

A Tigris és az Eufrátesz övezte síkságot a közelmúltban tellek, azaz több tízméteres dombocskák tömkelege törte meg. (Ezek nem természetes domborzati képződmények voltak, hanem mindenik egy-egy hajdani teleplést, házak, templomok, paloták romjait, maradványát rejtette. Az iraki háborúban a  javarészük menthetetlenül megsemmisült.) Irakban ma is napon szárított vályogtéglából építkeznek. A vályogház, ha karbantartják akár száz évig is megmaradhat, ám elhanyagolva, ha víz, eső éri hamar sárrá omlik össze. A régi ház helyén elegyengetett törmelékre újat építettek/építenek; s padlózata egy-két méterrel magasabbra kerül, mint az előzőé. Ha ez eljárás évszázadokon át ismétlődik, a település helyén dombok, tellek alakulnak ki.

Az első Ubaid kori telepesek falvait több méternyi törmelék, vízrakta üledék választja el a későbbi, írott dokumentumokat is felmutató „korai történelmi” városok maradványaitól.

A Vízözön történetét megörökítő, eddig előkerült legrégebbi ékiratos tábla[1] szerint öt város vészelte át a nagy áradatot, mert utána „a királyság, a magasztos korona és a királyság trónja újra leszállt az égből”. A megmaradt városok szétosztattak a nagy istenek között. Eridut NU.DÍM.MUD[2], a bölcs vezér kapta, Bad-Tibira IN.NA.NA[3] úrnőé lett, Larak PA.BIL.SzAG-nak jutott, Szippart a hős UTU kapta, Suruppakot pedig SzUD.

Az ásatások tanósága szerint más mezopotámiai település, UR, Lagas, Kis, továbbá Uruk, a bibliai Erek (ma Warka) is túlélte a vízözönt.

2. AN templom, az un. fehér templom lépcsőfeljárós romjai  (Kr.e. 3200 körül)[4]

A német ásatások igazolták, hogy Uruk már a Kr. e. VI. évezredben lakott volt. A legnagyobb homokdomb (tell) borította IN.AN.NA templom padlószintjétől kiindulva szerpentinszerűen kiképzett, mintegy  kb. 180 m mély aknát ástak. Lefelé haladva mindenütt cserépedény-töredékek, vályogtéglák és kőeszközök kerültek elő. Az akna azon hatalmas, mocsaras rétegig nyúlt le, amely a Vízözön után éppen felbukkant a Perzsa-öbölből. Az alját borító gyékényfonat maradványa az áradat utáni első építkezés nyomát jelezte. Ti. a Perzsa-öböl menti vizenyős területen a leendő építmény alapzata alá még ma is a felvizesedést megakadályozandó vastag „gyékényszőnyeget” fektetnek. 

Urukban, Gilgames városában XVIII települési réteget tártak fel. (A szakirodalom római számmal jelöli az egyes rétegeket, és arab számokkal az egyes fokozatokat, időszakokat.) Ez a város lett a XIV-V. műveltségi réteg névadója, melyek alapján határozták meg a mezopotámiai történelemelőtti és történelmi műveltségek korát, egymásutániságát és időrendjét.  A XIV-VIII. réteget a korai Uruk korszaknak nevezik, és Kr. e. 3800-3500-ra datálják; a VII-V. réteget, azaz a késői Uruk korszakot Kr.e. 3500-3200 közöttire becsülik. Az ásatások a Mezopotámia szerte fellelhető településeken ugyanazon műveltségi rétegek ugyanazon sorrendjét igazolták.

Urukot az angol William Loftus fedezte fel 1849-ben. Mind az angolok, mind a németek több feltárást végeztek. A kutatóaknák elérték a legalsó település-rétegeket, de a kutatási eredményeket érdemben nemigen használták fel, mert csak a Kr. e. III. évezred első felére összpontosítottak. Így az alsóbb műveltségi szintek leleteinek kora hozzávetőlegesen állapíttatott meg (magyarán elsikkadt). Ezért tartja magát az a tévhit, hogy a sumirok csak a Kr. e. IV. évezred végén, kb. 3200 körül jelentek meg a Folyamközben, holott a tárgyi leleteik alapján Kr.e. 6000-5000 körül élt lakosságot már sumirnak lehet tekinteni.[5]  (A közelmúltig Magyarországon is hasonló volt a helyzet. A régészek mindenekelőtt a római korra összpontosítottak, s elhanyagolták a korábbi v. a későbbi korokat. Köszönet a bátrabbaknak, akik dacoltak a hivatalosított állásponttal, hogy egyre inkább kiteljesedjék hazánk, népünk történelme.)  

A legalsó, a XVIII-XIV. réteg fekete-sárga, un. al-Ubaid kori kézzel formált kerámia edények között  a XIV. rétegben másfajta kerámia tűnt fel. Jóideig a két edénytípus együtt fordult elő, majd a kézzel formált egyre kevesebb lett, végül a XI. rétegben teljesen eltűnt[6]; felváltotta a korongolt és finoman polírozott kékesfekete-szürke-vörös un. uruki kerámia.

Mezopotámiába a másodikként érkezett telepesek eredeti hazájáról, (feltételezés szerint Chorezmről) továbbá  Kr. e. IV. évezred második felének valóságos eseményeiről, művelődéstörténeti és néprajzi összefüggésekről az Enmerkar és Aratta ura[7] c. eposz tudósít. Az uruki Enmerkar Inanna istennő beleegyezésével meg akarta hódítani a „hét hegyen és hét völgyön túl” fekvő Arattát. Csakhogy Aratta is Inannának, „minden ország istennőjének” városa volt, s a javaslatára háborúság helyett megindult követjárás eredményeképpen gabona, fém, a feldolgozáshoz értő mesterek, drágakő, építőanyag küldetett Urukba. A városok egy-egy legerősebb bajnokának párviadala megegyezést jelentett, mert a két országban az állatok sokasodtak, az emberek békében éltek. A nagy távolság ellenére az eposz szerint mind Uruk, mind Aratta Inanna istennő városa volt. Ez azonosság szoros művelődésbeli kapcsolatot jelentett, hiszen „az Uruk-kor elején nem volt etnikai változás Mezopotámiában”.[8]

3.  Szakállas papkirály (30,5x10,4x7 cm, mészkő, kb. Kr.e. 3300, Louvre, Paris, de. wikipedia.org)

Ez azt jelenti, hogy a település a Vízözön előtt és után folyamatosan lakott volt, s időről-időre más vidékekről származó (pl. Chorezm, Turkesztán, Anau[9]) telepesekkel töltődött fel.[10] A kerámia stílusok változása, a fazekaskorong felfedezése és használata stb. azt mutatta, hogy az új hagyományokkal rendelkező új telepesek az első jövevényekkel békésen összeolvadtak, s létrehozták az Ubaid-it felváltó un. Uruk-i műveltséget.

E korban tűnik fel a szamár vagy ökör vontatta kerekes kocsi. Megjelent a fémmegmunkálás.  A bevándoroltak korábbi hazájukban, Kelet-Anatóliában[11] a rézérc-lelőhelyek közelében éltek, s ismerték a fémmegmunkálást. Onnan szállították a deltavidékre a nyersanyagot, hogy a saját, folyamközi kovácsaik öntéssel, kalapálással készítsék el a fém használati eszközöket. Az Uruk-korban nagy becsben tartották az értékes rézből készült tárgyakat. Nemcsak a mezőgazdasági eszközök, hanem a luxustárgyak is rézből készültek. A korabeli sírokban elvétve találtak fémszerszámokat. Az elhasználódott, elkopott fémsarlókat nem tették az elhunyt mellé. a fémet beolvasztották és új szerszámot készítettek belőle.  Az Ubaid-korból viszont garmadával kerültek elő ép és töredékes agyagsarlók, mert a nem megfelelő hőmérsékleten kiégetett agyag könnyen tönkrement, eltört, szétmállott.

4. Sarló  (égetett agyag, kb. Kr. e. 3000, Field Museum, Chicago, de.wikipedia.org)

Kiválóan megmunkálták a köveket. A messzi északról szállított mészkövekből rakták le a  a templomok, paloták stb. alapjait. A fél- és a drágakövekből ékszereket készítettek, és különféle használat tárgyak díszítéséül használták fel. A templomok és a házak romjai között számos kőedényt találtak.

A második bevándorlók elég okosak voltak ahhoz, hogy az Ubaid-koriak vívmányait ne semmisítsék meg, hanem felhasználják és továbbfejlesszék. Erről tanúskodnak a feltárt épületmaradványok.

Urukban (és másutt) a szerény kunyhók mellett hatalmas templomokat tártak fel. A település központja a templom, illetve a templomi negyed volt.  

A nagyszabású építkezéseket csak jól szervezett és összehangolt irányítással lehetett megvalósítani. Ez pontos és szakavatott mérnöki munkát, az anyagok beszerzése, szállítása, az ezernyi tégla formálása sok-sok kétkezi munkást és mesterembert igényelt, akiket élelmezni kellett. A jól megművelt, öntözött föld, a termékeny talaj bő termése biztosította az élelmezést. 

A korabeli mérnökök által pontosan megtervezett uruki (és más) zikkurat sarkai a négy világtáj felé mutattak. A tetején eredetileg kicsiny kápolna volt, ahova az istenség alászállhatott az egekből, és az isten szolgái, vagyis a papok pedig (a saját kényük-kedvük szerint, miként ma is) kinyilatkozták az akaratát.

Mind az épületek elrendezése, mind a felhasznált építőanyag, sőt a műszaki megoldás mind az Ubaid-, mind az Uruk-korban hasonló, szinte azonos volt. A változásokat a részletek jelentették. 

Uruk legkorábbi zikkuratjának a magja bitumennel összeragasztott sárcsomókból készült. A napon szárított agyagtégla-burkolat rétegei közé azonos távolságban nagy üres agyagkorsókat építettek be, melyek nyílásait a fal síkjával egyvonalban levágták, és betömték. Így a fehér meszes falat vízszintesen fekete, a korsószájnak megfelelő körök mintázták.

Ez egyszerű módszer az Uruk-korban úgy változott, hogy az épületek falazatát nem agyagkorsókkal, hanem  színes égetett „agyagtüskékkel” díszítették és erősítették meg.. A templomi negyed épületeinek homlokfalát, a teraszoszlopokat vörös, fekete égetett agyag és elefántcsont mozaikberakás borította.  Nagyméretű, napszárította agyagtéglából rakott falakra mintegy 10 cm vastagságú nedves agyagréteget vittek fel. E nedves agyagba égetett agyag-kúpokat (tüskéket) nyomtak. A falból kilátszódó színezett fejek együttese adta a mozaik-mintázatot.

5. Vörös-fekete-fehér mozaikburkolatú oszloptöredék, (Uruk,  IN.AN.NA templom, Kr.e. IV. évezred vége, upload. wikimedia. org)  

Később e „tüskedíszes” falakat, hasonló technikával készített embert és állatot formázó, dombormű-szerű figurákkal törték meg.

Az Uruk-kor különleges és legjellegzetesebb találmánya volt a kőedény-gravírozás.  A német Uruk-expedíció kb. 120 cm-es alabástromváza darabjait, és más kővázákat talált a későbbi un. Jemdet-Nasr kori rétegben, Inanna istennő templom-negyedében levő kincsesházban.

6. Az uruki váza elő – és hátoldala (Uruk, IN.AN.NA templom, Kr.e. IV. évezred vége, kb. 105 cm)[12]

A ma Uruk-korinak tartott, darabokra tört vázát teljes szépségében állították helyre.  (Az Uruk-kori besorolás kétséges, hiszen a lelet a későbbi Jemdet-Nasr rétegből került elő, s e műveltség a Kárpát-medencéből került Mezopotámiába.)

A váza sima háttér-felületéből kiemelkedő finom vonalú mintázat gravírozással készült. A vázán körbefutó többsávos mintázat a korabeli élet egyes jeleneteit ábrázolja. Legalsó hullámos sáv az életadó vizet jelképezi, a következő a korabeli gabonanövényeket, datolyapálma-hajtásokat mutatja. Felette rackajuhok, kosok, möndölöcskék, a középső sávban korsókat, élelemmel megrakott tálakat, kosarakat cipelő mezítelen emberalakok vonulnak. Legfelül körmenet-szerű elrendezésben A terhet cipelő állatokon jól látszódnak IN.AN.NA istennő leányai, a kecses, fátylas, az állatokat óvó-védő nőalakok majd Inanna istennő papnője előtt a megrakott tállal hajbókoló szolga.

A német feltárók egy sérült agyagkorsóban alabástrom férfiszobrot találtak. Minden bizonnyal egy kegyeletből újratemetett uralkodó szobra lehetett, ui. a szobor mintegy kétezer évvel régebbi, mint az agyagedény.

7. Agyagkorsóban levő alabástrom-szobor[13]

Szintén az Uruk-korinak tartják az iraki háború elején a bagdadi Nemzeti Múzeumból eltűnt, majd rejtélyes módon visszakerült, az ókori művészeti albumokból közismert női márványfejet.

8. Az „uruki asszony” (alabástrom, életnagyságú,22 cm, kb. Kr.e. 2800, National Museum, Iraq)[14]

 A késői Uruk-korban jelent meg az írásbeliség. Eleinte néhány képjelből álló beszolgáltatási és javadalmazási, azaz gazdasági feljegyzések, táblák készültek.

9. Gazdasági tábla (agyag, késő Uruk-kor-Jemdet-Nasr kor, Kr. e. IV. évezred vége, Louvre, Paris, Mesopotamien, Bechtermünz Verl., 1998)

Az írás megjelenése miatt nevezik az uruki műveltség második szakaszát  korai történelmi kornak.

Kedves Barátaim, tisztelt Olvasóim!

Nagyon sok szeretettel kívánok Önöknek áldott Karácsonyt és boldog, nyugalmas, sikeres Új évet!
Köszönöm, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, s megnézték/megnézik a cikkeimet.

M.

DEDIKÁCIÓ - 2013. december 14-én, szombaton 11.00-14.00-ig  a „Hol vannak a magyar táltosok?” c. legújabb kötetemet dedikálom Budapesten a Magyar Menedék Könyvesházban (Bp.XII. Márvány u. 48.).

A „Hol rejtőznek a magyar táltosok? c. gyűjteményes kötet 15 átdolgozott és 130 képpel gazdagított cikket tartalmaz. Felidézi a több ezer éves magyar történelemnek az iskolai tananyagból kihagyott, kimaradt sorsfordító eseményeit. Az egész kötetet belengi az óhaj-sóhaj: Hol vannak, lesznek-e még magyar táltosok, akik kivezetnék a magyarságot a jelenlegi útvesztőből? Nehogy hiábavaló legyen a vértanúk hazáért hullajtott vére, nehogy elvesszen a haza maradéka!

A kötet címével csaknem megegyező első írás a magyarság régi papjaival, a táltosokkal foglalkozik. Az ékiratok alapján felfedi, hogy a táltos elnevezés jelentése „bölcs úr”.

Szkita nyakék - A felső sorban középütt irhakabátot varró szkíták

Az „Álmos fejdelem neve az ékiratokban” c. írás kiemeli, hogy a fejedelem népének nemcsak a hadura, hanem legfőbb táltosa is volt. Az édesanyja, Emese álombeli látomása, hogy „méhéből folyam ered” és „ágyékából dicső királyok származnak” összecseng az Álmos névnek ékiratos pecséthengeren megmaradt „bőséges víz hozta” jelentésével.  A név megfejtését taglaló részek kiegészítése Anonymus sokat sejtető soraiból következik, miszerint egyáltalán nem a magyarjai ölték meg Álmos fejedelmet. 

Az ékiratos megfejtés alapján kiderül, hogy a pilisi, titokzatos elnevezésű Ziribár hegy nevének jelentése: napvárta. A régi magyarok a téli napfordulókor a hegy tetején várták a napkeltét.  

Az egyik írás beszámol a sumir nép mindennapjairól, egy másik bemutatja Ibbi-szin, az utolsó sumir uralkodó kesergőjét, miként siratja el a szemita-amoriták által lerohant és elpusztított országát, amely meglepően egybevág Magyarország újkori tragédiáival. Megrázó, hogy a sumir nép, alkatából, természetéből adódóan pontosan ugyanazon hibákat követte el, mint az évezredekkel később élő magyarság. Mintha visszapillantó tükörben látnók népünk sorsát. Okulni illene belőle, nehogy úgy járjuk, mint ők: Más népek közé szóródtak szét, azok tudását gyarapították, de nincsenek sehol. Kisebb, a  megpróbáltatásokat átvészelt csoportjaik idővel újra néppé alakultak: Volt, amelyik megmaradt, miként a magyar, s most szóratik szét; volt, amelyiknek az emléke is porladó, mint a geal.

A könyv címoldalán levő szkíta lovas (Brasinszkij: A szkíta kincsek nyomában, Helikon, Bp. 1985)

A csúsztatás magasiskolája c. cikk Komoróczy Gézának, a neves és tanult történésznek a saját fajtáját, a magyarságot gúnyoló, lenéző, csúsztatásoktól, hamis és összemosott megállapításoktól hemzsegő nyilatkozatát, továbbá a tudósoknak a „kiválasztott” nép előtérbe helyezésére irányuló erőfeszítéseit teszi helyre. Tárgyilagosan, a szántszándékkal elferdített történelmi tények helyreigazításával utasítja vissza a magyar haza és a nép gyalázását.

Az egyik írás választ ad arra, hogy a magyar nemzeti jelkép, a hármashalmon álló kettőskereszt. miként csusszant be a szlovák címerbe.

Az aradi vértanúk szobra, a Szabadság-szobor (képeslap, hu.wikipedia.org)

Az aradi tizenhárom vértanúról írtakat szűkszavú, de tartalmas életrajzi leírások egészítik ki, mert a magyarok javarésze az 1849. október 6-án, Aradon, a hazáért vértanúhalált halt tizenegy honvédtábornoknak, honvéd altábornagynak és honvéd ezredesnek, e derék magyar és külföldi katonáknak még a nevét sem tudja felsorolni, nemhogy a haditetteiket, illetve osztrák szemmel az „állítólagos bűneikkel” tisztában lenne.  

E kiadványt a könyvbarátoknak, szánom, akik nemigen szeretnek a számítógépen hosszasan olvasgatni, helyette inkább könyvet vesznek kézbe.

 "A Vízözön előtti világok" -ról

tartok előadást 

Győrött,  2013. november 9-én,  szombaton  délelőtt 10.00-12.00-ig,   

a Magyar Évezredek 7vége előadássorozat keretében.

Helyszín: Petőfi Ifjúsági Ház, Győr, Árpád út 44.  

Az előadás ismertetése:

A mai ember csak egy Vízözönről tud, holott némely ókori történetíró, a föníciai Sanchoniathon, az egyiptomi Manethon, a babiloni Béróssosz, továbbá a Biblia és a néphagyományok a földi világ keletkezéséről, több pusztulásáról és újrateremtéséről számolnak be. A 10  ősatyához kötik a vízözönelőtti világot, mindenik egy-egy kort nevesít.

A források megegyeznek abban, hogy a legutóbbi Vízözön előtt a tíz 10 őskirály/ősapa összesen 432.000 évig uralkodott, a Szent Bibliában a pátriárkák uralkodási ideje csak 7669 év.

A földön a négy elem, a víz, a lég, a föld, a tűz harca világkor-váltásokat eredményezett. Az emberiség, esetenként teljesen elpusztult, majd újra teremtetett, máskor a 8-9 túlélő örökítette tovább az emberi fajt, s mentette meg a saját maga által megőrzött tudást, ismeretet. Ám nem tudták átörökíteni az elpusztult koruk minden tudását. Sok mindent újra kellett kezdeni, újra fel kellett találni, meg kellett tanulni. A korszakváltások közt sorsfordító események történtek, azaz az emberiség civilizálódott.

Az első emberek hatalmas tudással rendelkeztek. Feltalálták a tűzet, ismerték a földművelést és az állattenyésztést, a hajózást, védekeztek a hideg és a meleg ellen, házakat, városokat építettek. Feldolgozták a fémeket. Ismerték a különféle tudományokat. „Mindent megértettek; megvizsgálták a világ négy sarkát, az ég ívének négy pontját, meg a Föld gömbölyű arcát.” Kiváló csillagászok voltak.  Matematikai, fizikai, kémiai, természettudományi tudással rendelkeztek. Nemzedékről nemzedékre gyarapodtak fejlődtek, okosodtak

.A természeti csapások által elpusztult 10 világkor közt kisebb-nagyobb korszakok voltak. A számuk népenként, földrajzi területenként és hagyományonként változott, attól függően, az illető nép mit őrzött meg az emlékezetében.

Mindez hihetetlennek tűnik, de „amiben minden nép megegyezik, annak igaznak kell lennie” (Ciceró)

Győrből kora délelőtt egy  tanítványommal és az édesanyjával vonatoztunk Budapestre, hogy az Astoriánál  résztvegyünk az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulóján tartandó, Magyarország és a magyar emberek hősiességét felidéző FIDESZ-nagygyűlésen.  A Keletiben feltűnően sokan voltak. Egy lelkes és elszánt, nemzetiszínű zászlós tisztaarcú fiataltól tudtuk meg, hogy délelőtt a Corvin-közben is megemlékezés lesz. A tanítványom, felbuzdulván a példán, előkapta a táskájából a magával hozott nemzetiszínű zászlót, és magára terítette.

Corvin-köz, egy óra körül

A Nagykörúton délelőtt már nem járt a villamos, gyalogosan indultunk Corvin-köz felé. A közbe már nem lehetett bejutni. Még a kereszteződés is tele volt emberekkel. Az idősebbek összecsukható széken, néhányan a járdaszegélyen, az üzletek lépcsőbelépőin vagy a virágládák szélén üldögéltek. A többség állt, s velem együtt figyelmesen hallgatta a szónokokat. Kivétel nélkül mindenki nemzetiszínű kokárdát viselt, csak nekem nem volt. Mellettem egy fiatal nő haja nemzetiszínű szalaggal volt átkötve, kértem tőle egy pici darabot, s belefűztem a kabátom gomblyukába.

A villamosmegállóban levő műanyag esővédő tetejére többen felmásztak; köztük egy RENDŐRSÉG feliratú kabátot viselő férfi onnan fényképezte (filmezte?) a megemlékezésen résztvevő embereket.  

A Lezsák-beszéd alatt futótűzként terjedt a hír, el kellene menni a Kossuth térre, s ott folytatni a megemlékezést.

Zászlókat lengetve több laza csoport, köztük egy-egy fekete dzsekis ifjonccal, lassan megindult az Üllői-úton a Kiskörút, ill. az Astoria felé. Néha hallatszott egy-egy bekiabálás: Gyurcsány! Takarodj! Gyertek velünk! (Ez az utcai járókelőknek és az ablakban bámészkodó embereknek szólt.) Útközben imitt-amott egy-egy rendőrt is lehetett látni, meg a fejünk felett fáradhatatlanul köröző helikoptert.  

Három óra körül az Astoriánál javában készülődtek a megemlékezésre. Elhaladván mellettük a Bajcsy-Zsilinszky úton át elértük az Alkotmány utcát. Egyre sűrűbb lett a tömeg.  Feltűnt, hogy sok a korombeli idősebb ember. 64 vármegyés fiatalokat is lehetett látni, de nem ők voltak túlsúlyban, hanem az idősebb korosztály.   

Alkotmány utca, du. fél négy körül

A mi csoportunkkal szinte egyidőben a Nyugati felől a Corvin-közből is érkezett egy csoport. Kiderült, a rendőrök feloszlatták őket, s a Körúton akartak a Parlamenthez jutni.  

Az Alkotmány utca torkolatánál levő fémrács-kordonokat a reggeli v. a délelőtti felvonulók tolhatták félre, mert amire odaértük a fákhoz. falhoz voltak támasztva.

Az utca derekán rendőrsorfal torpantotta meg a tömeget. A második-harmadik sorban voltam, alig 4-5 méterre a műanyag pajzsos „rendőröktől”. Jól hallottam az előttem állók kiabálását: Miért nem mehetünk a Kossuth térre? Engedjetek! A sorfalból egyetlen pisszenés sem hallatszott, teljes csöndben álltak előttünk. Ijesztő volt.

 A rendőrkordon előtt (www.marosvölgy.hupont.hu)

Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, a kokárdás felvonulóknál csak nemzetiszínű és Árpádsávos zászlók voltak, s a kimondott szavakon, szitkozódásokon kívül semmiféle erőszakot nem alkalmaztak. Az Alkotmány utcában senkinél sem volt Molotov-koktél, s még csak meg sem próbáltak „gyártani”. A felvonulóknál levő hátizsákok, szatyrok arra utaltak, hogy a többség vidékről érkezett.  

Az emberek nyugodtak voltak. A feketeruhás pajzsosok láttán inkább megdöbbentek, csodálkoztak;  velem együtt szinte nem hitték el, hogy rendőr kordonba ütköztek.

Ekkor valaki elkezdte a Himnuszt; mindenki együtt énekelt. A Himnusz éneklése közepette  megszólalt a hangosbemondó (automata géphangnak tűnt), hogy a tömeg oszoljon a Bajcsy-Zsilinszky úton a Bazilika felé. Alig hangzott el a felszólítás, amikor megindultak a rendőrök, s potyogtak a könnygáz gránátok és a füstbombák és a gumilövedékek. Nem a felvonulók támadtak! Az Alkotmány utca megtelt füsttel és visszafelé rohanó emberekkel. Csak kiabálás és fájdalomüvöltés hallatszott. Valaki elkiáltotta magát: Egy öregasszonyt agyontapostak a rendőrök!

Feltűnő volt, hogy a fekete ruhás rendőrök részéről nem hallatszott a lövöldözésen kívül semmi. Nem kiabáltak, nem beszéltek, s meglepően kistermetűek voltak. Később a Madách téren mondták, több rendőr érthetetlen, nem európainak tűnő nyelven beszélt, kiáltott egymásnak.

Az első sorban levőket a sisakos, pajzsos rendőrök kegyetlenül ütötték-verték; sokukat (inkább férfiakat) a Bajcsy-Zsilinszky és az Alkotmány utca sarkán elkapták, és a Nyugati irányában álló zsuppkocsiba hurcolták. Ez volt a szerencséje a hátrébb állóknak, mert idejük volt arra, hogy eltávolodjanak a rendőröktől.  

A Nyugati-felüljáró lábánál nézelődők (mint utólag kiderült) közül sokan segítvén a mentősöknek, nekiláttak a sebesültek és a sérültek ellátásának.

Intézkedő rendőrök (www.bumm.sk)

Egy mellettem futó fiatal férfinek az arcába pattant a könnygáz-lövedék (?), beterítette füsttel, korommal. Szegény, azt sem tudta, hol van. Azt hiszem nem is volt magánál. Úgy kellett elvonszolni a rendőrök elől. A Bajcsyn tért magához, s onnan már egyedül futott. Nem tudom, mi lett vele.

A velem levő fiatal srác elkezdett kiabálni: Visszamegyek, elveszítettem a zászlómat, és nincs meg az anyukám! S visszaindult a rendőrök felé. Pár méterről sikerült a karjánál fogva visszacibálni: „Majd veszel másik zászlót, s az anyukád is megkerül! Tudja, mit csinál! Nem ránk vadásznak ezek, hanem az ilyen fiatalokra, mint te vagy.” S vonszoltam magammal a Bajcsyn. Közben egyfolytában potyogtak a lövedékek. Be az Ó-utcába! – kiáltottam - Kanyarodj be!

Alig két méternyire pottyant mellénk egy füstlövedék. Szerencsére sikerült az Ó utca sarkán levő telefonfülke mögé ugranunk. Közben megkerült az anyuka, s odakiáltotta, visszamegy segíteni a mentősöknek, majd jön utánunk. Sikerült az Ó utcán át egérutat nyernünk, de futottunk az Operáig, mert folyamatosan belövöldöztek az utcába.

Az Andrássy úton idilli volt a hangulat. Néhány békés nézelődőnek, sétálgatónak, babakocsit tologató párnak szóltunk, el ne induljanak kíváncsiskodni az Ó utcába, meg a Bajcsyra, mert a rendőrök könnygázzal lövik az embereket. Nem hitték el, és sokan indultak arrafelé.

Deák tér – Gerlóczy utca      

Az anyuka nem jutott el a mentősökig. Szerencsére és a fia megnyugvására utolért minket. Immár hármasban haladtunk az Andrássy úton a Bazilika felé, hogy az Engels és a Madách téren át eljussunk a FIDESZ-rendezvényre. A rendőrkordon akkor még nem ért oda. Utólag tudtuk meg, hogy a Bazilika után megálltak.

A Zsinagóga kertjében sok férfiember álldogált.  A Dohány utca felől néhány fekete sí-maszkos, fekete bőrdzsekis nyúlánk férfi igyekezett a Deák tér irányába. Az emberek kíváncsian megbámulták őket.

A Madách házaknál egy nő sírva fakadt, mert nem tudott hazamenni; otthon maradtak a gyerekei. A házuk kapujába torkollott a rendőrkordon.

Alig féllépésnyire tőlem a Filmmúzeum sarkán egy férfi mutatta a combján és az oldalán levő égett sebet (másnap a kórházi ágyon mutatta a TV). Sokan filmeztek, fényképezték. Azt hiszem Farkasnak hívták. Tenyérnyi nagyságú fekete, füstös szélű mély seb volt az oldalán. Mondta, könnygáz-gránát találta el. A TV-ben említett gumilövedék a combját érhette.  

Az Astoriáig nem lehetett eljutni, olyan nagy volt a tömeg. A Filmmúzeum és a Deák tér között fel-alá járkáltak az emberek. Ismerősökkel is találkoztam. A bazársoron levő nagy műanyag nagybetűket (szabadság) és a ki tudja miért, a kéznél levő, glédába állított utcaköveket odacipelték a Deák térnél építendő barikádhoz. A tér felől állandó puskaropogás és durrogás hallatszott. Az álló rendőr-sorfal és a felvonulók között csetepaték voltak. A rendőrök még akkor is bántalmaztak egy fiatalt, amikor már elfeküdt az aszfalton. Mondták, meghalt.

Eközben pár métert megindult az 56-os kiszuperált tank is. (Vajon, hogy került oda?) Úgy vélem, inkább 1956 jelképeként indították el, semmint azért, hogy eltapossanak vele valakit.    

Két-három férfi kétségbeesett kiabálás közepette a Deák téren elesett fiatalember véres, nemzetiszínű zászlóját lengetve megindult az Astoria felé: Megöltek egy embert! A vére itt van a zászlón. Segítsetek! (A zászló valóban véres volt.)   

A FIDESZ-rendezvénynek közben vége lett, és sokan elindultak a Deák tér irányába. Néhány fideszes rendező próbálta ezt megakadályozni, mondván a nagygyűlés engedélye a Gerlóczy utcáig szól, addig mindenki biztonságban van. A saját érdekében senki ne menjen a Deák tér felé!

Szinte el sem hangzott, amikor a tér felől lovas-rendőrök (nők is) vágtattak az úttesten hullámzó tömegbe. Sok kisgyermekes család, idős ember volt közöttük, akik hazafelé tartottak volna.

Ezzel egyidejűleg elkezdték lőni a könnygáz-gránátokat és a gumilövedékeket, megindult a vízágyús kocsi is. Tele lett a járda futó, menekülő emberekkel. Mindenki segített a másiknak. A gyermekeket felemelték, hogy a tömeg ne tapossa el őket. Beleakadt a táskám egy vaskorlátba. A mögöttem levő férfi kiakasztotta, és futás közben a kezembe nyomta. Egy másik azt, ismételgette: Ezt nem bocsátom meg nekik! Ki volt, mi volt? Soha nem tudtam meg.

Valaki futva kiáltotta, senki ne húzódjon a lovak és a lövedékek elől az üzletek benyílójába, a rendőrök mindenkit kizavarnak és összevernek.   

A Wesselényi utcán futottunk a Körút irányába. Tele volt az utca emberekkel. A Dohány utca felől minden kereszteződésben könnygáz-gránátokat lőttek be a menekülőkre. Nem lehetett kijutni a Rákóczi útra.   

A Nagykörútról aztán elértünk a Keletibe. A Rákóczi út végén, a felüljáró alatt néhány rendőrautó keresztben lezárta az utat. Rendőrök figyelték és elkapták azokat, akiket a vízágyú vize beszínezett.  

Keleti pályaudvar, este hét óra körül

A vonatindulás előtt mindhármunknak vettem egy-egy lángost. Az elárusító észrevéve a kokárdámat, megkérdezte, a tüntetésről jövök-e: „Nemrég volt itt egy vidéki rendőrnő, akit úgy hívtak szolgálatba, hogy a Deák téren meglincseltek egy rendőrt”. – Onnan jövök, nem lincseltek meg senkit. Beszélik, három halott van, de egyik sem rendőr, hanem tüntető - válaszoltam.

Győr, 2006. október 26.  

Utószó:

Ez eddig nyilvánosságra nem hozott beszámolót a 2006. október 23-i budapesti események után jegyeztem le. Semmit nem tettem hozzá, és semmit nem vettem el belőle; csak a két kép lett az internetről utólag a cikkbe másolva.  (MV)

 Az Ubaid (al-Ubaid) népcsoport

1. Sumer jelképe – Két szarvast tartó párducfejű[1] sasmadár, az IM.DU.GUD^hu  (réz dombormű, 107x237 cm, Ninhursag templom, al-Ubaid, kb. Kr. e. 2900, British Museum)[2]

Elődeink nyomát követve minél távolabb menvén vissza az időben, annál több a kérdőjel, több a feltételezés. Mégis maradt néhány, nem is kevés azonosság, hasonlatosság, amely a mai magyarságot hozzákapcsolja az „állítólag” több ezer évvel ezelőtt letűnt mezopotámiai sumir néphez. E régi néptől való egyenesági leszármazás tudata segíti a magyarságot, hogy tartása legyen, megmaradjon, s minden alattomos munkálkodás ellenére egyenes derékkal vágja a világ, a kételkedők, a megalkuvók szemébe: „…egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók…”[3]

A hivatalosított történelemtudomány szerint Európában a magyar nép elszigetelt, társtalan, rokontalan, legfeljebb a finnugor „halszagú atyafiság” hasonlítható hozzá. Pedig a magyarságnak a nyelvileg némileg, fajilag meg egyáltalán nem rokon finnugorokon kívül vannak kortárs rokonnépei, voltak más néven nevezett elődnépei, és ha nem lesz résen, lesznek más néven nevezett utódnépei is.

2. A voguloknak  a „magyar embertani típusokhoz semmi közük” de a sumirokéhoz sem.[4]

Valami okból kifolyólag a magyar nép eredetkutatása, anélkül hogy ádáz dühvel elutasították volna, eljutott Közép-Ázsiába, a hunok elődnépeihez, az ujgurokhoz, a kazahokhoz stb. Tovább nem, pedig pártus közvetítéssel e közép-ázsiai népek műveltségének kiteljesedése is a sumiroknak köszönhető.

Kr.e. mintegy 7000-2800 között a sumirok három összetevő népcsoportja egyik a másik után a szkítaságból szakadt ki. Az Ubaid-i népcsoport a Termékeny Félhold északi részéről[5], az Uruk-i bizonyítottan az Aral-tó vidékéről, Chorezmiából, a Jemdet Nasr pedig a Kárpát-medencéből érkezett Mezopotámiába. Itt érlelődtek néppé, és hozták létre azt a magasműveltséget, melynek nyomai minden mai európai nép műveltségében megtalálhatóak.

A Folyamközbe való fokozatos bevándorlás bizonyítékai a sumir nyelvjárások.[6] Az EME.SZI, a beszélt, vagyis a köznyelv, az EME.GAL, a nagy nyelv, az EME.SU.KUD, a magasnyelv, mindenik visszatükröződik az irodalmi nyelvben, vagyis az  ékiratokban. A köztük levő eltéréseket az egymástól hosszú évszázadokra elszakadt, nem azonos időben bevándorolt népesség külön-külön nyelvfejlődésével lehet magyarázni. Pl a DINGIR, eredetileg „tündér” jelentésű szót DIMIR-nek ejtették (és írták). Pontosan ilyen különbség volt a Kárpát-medencébe visszatelepült hunok, avarok, pártusok, magyarok, kunok nyelve között. A kiejtésbeli és a szóhasználati eltérések ellenére mindenik megértette a másikat, akár a palóc, akár a kún, a szögedi v. a nyugat-dunántúli nyelvjárást beszélte.

3.  Kézzel formált Ubaid-kori edények (British Museum)

Számos szakmunka szerint az ubaidi népcsoport eredete az idők mélyébe vész, holott a Szíriából, Anatóliából, Észak-Iránból, elvándorolt lakosság hozta létre az Ubaid kultúrát. Őket lehet a sumir nép elődeinek tekinteni, vagyis „a sumirok az elő-ázsiai primer élelemtermelő kultúrák törzsterületéről, a termékeny félhold hegyes peremvidékéről költöztek a déli síkságra”[7].

4. Angol katonai egység az al-Ubaid dombon (Irak)

Az 1920-as években a mezopotámiai ÚR városától kb. 6 km-re fekvő al-Ubaid falucskához közeli a tellből (dombból) jellegzetes sárga-fekete kerámia-edények, színesre festett kerámia szobrocskák, különféle háztartási eszközök, paticsfalú, döngölt padlójú kunyhó-maradványok, agyagból tapasztott tűzhelyek, kézzel formált üvegpaszta ékszerek kerültek elő stb.[8] Ez első és leggazdagabb lelőhelyről kapta a nép és a műveltség az al-Ubaid nevet, függetlenül attól, hogy a Termékeny Félhold mely településén bukkantak rá a leletekre. Ehhez hozzájárult az is, hogy az al-Ubaid domb más, későbbi települési réteget nem rejtett. A leletek a feltárásukig a pusztulás pillanatát megőrizvén évezredekig háborítatlanul nyugodtak a sivatagban.

5. Festett női agyagfigurák (Eridu, kb Kr.e. 5000)[9]

A korabeli tengerparton,  Eriduban, az egyetlen kőből épült mezopotámiai városban 19 egymásra épült település maradványait tárták fel. Az egymástól jól elkülöníthető és megkülönböztethető, rétegek sorrendje alapján határozták meg a mezopotámiai műveltségek egymásutániságát és időrendjét. Kiderült, hogy a legalsó ásatási rétegből előkerült leletek kivitelezése, formája stb. megegyezett az al-Ubaid dombban találtakkal. Ennek alapján Kr. e. 5400 körülire datálták a mezopotámiai új-kőkori műveltség kezdetét.[10] Az építészeti szokások folytonosságából, a leletek hasonlatosságából következik, hogy nemcsak Eridut, hanem Mezopotámiát is ugyanazon, nem szemita népesség lakta.[11] 

6. Szürkemarha (47 cm, bronz, British Museum)[12]

A Kr. e. VI. évezredben Mezopotámiában a Samarra-kultúrkörből kikerült „sumirok” megjelenése valójában az Ubaid kori telepesek feltűnésével kezdődik. Néppé válásuk is ezidőben játszódott le. A Samarra-Halaf népcsoportok fokozatos egybeötvözésével jött létre a maga jellegzetes műveltségével, önálló kozmológiai, vallási és mitológiai képzeteivel a környező népektől elütő sajátságos sumir etnikum.

7. Az Ubaid-i műveltség közel-keleti kiterjedése

Kr. e. 4500 táján az al-ubaidi műveltség visszaáramlott és felülrétegződött a Samarra-Halaf kultúrkörre[14], majd Kis-Ázsia szerte elterjedt; a Bahrein szigeteken, sőt a Perzsa öböl arábiai partján is kimutatható.

8. Festett agyagkorsó (Ubaid kultúra, Arpachiyah,  Kr.e. 5900-4300, Irak Múzeum, Bagdad)[15]

A jellegzetes Ubaid féle árukat sumir gyarmatosok, telepesek Sumerból szállították új lakhelyükre. Mezopotámiával egyidejűleg kezdődhetett Elam síkságaira való betelepülés. Erről tanúskodik a Susiana-árunak nevezett, az al-ubaidival formában, kidolgozásban egyező kerámia, továbbá a teljesen hasonló öntözéses gazdálkodás.[16]

9. Antilop ( ezüst, 10,21 cm, Elam, Kr. e. 3100-3000; metmuseum.org )

10. Vaddisznó és oroszlán (Fokos, elamita, Kr. e. 4000 arany-ezüst, realhistory.ww.com)

A Mezopotámiától távoleső Közép-Ázsiában, a turkesztáni Anauban is találtak hasonló típusú leleteket, edényeket, szobrocskákat, pecsételőket. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági művelésnek és a letelepedésnek köszönhetően a Tigris és az Eufrátesz közén a lakosság lélekszáma jelentősen megnövekedett. A föld a jó termés és a gondos földművelés ellenére sem tudta eltartani a megnövekedett népességet, így időről-időre egy-egy csoportjuk távoli vidékre költözött. A  régészeti leletek nagyfokú hasonlatossága bizonyítja, hogy az elvándorolt lakosság kapcsolatban állt az „anyaországbeliekkel.”  Idővel e kapcsolattartás kereskedelemmé alakult. Ezidőben még nem lehet az akkád-asszír népirtás számlájára írni a lakosság elvándorlását, hiszen még hírük-hamvuk sem volt a szemitáknak. A szemiták erőszakos, tűzzel-vassal történő térhódítása Kr.e. 2800 táján az un. Akkád Birodalom létrejöttével indul meg.

11. Anau-i kézzel formált festett agyagedények[17]  

A Termékeny-Félhold északabbi részéről (Samarra, Halaf stb.) elszármazott telepesek magukkal vitték Mezopotámiába a földművelés ismeretét. Csakhogy a kielégítő mennyiségű, természetes csapadékkal rendelkező északon könnyebb volt a földet megművelni, mint a százaz délen. A sivatagos, csapadékmentes terület mezőgazdasági hasznosítása rendszeres és jól működő öntözéses gazdálkodást kívánt meg. Ezt nem lehetett szigorú szervezés és munkaerő-irányítás nélkül megvalósítani. Csak nagy hatáskörű és szigorú és következetes központi vezetés, azaz hatalmi szervezet foghatta össze úgy a közösséget, hogy megteremtse a bonyolult öntözőrendszerekre, folyamszabályozásokra, víztárolókra épült mezőgazdaságot. A kimondottan államszerűen működő társadalom nélkül a gátak és a csatornahálózat kiépítését, fenntartását, hasznosítását nem lehet megvalósítani, és nem lehet fönntartani és működtetni. A központi hatalmat, a kiválóan szervezett irányítást az istenség, ill. a földi helytartója, a helyettese a főpap (papi rend), a király és az öregek tanácsa, az akszakálok gyülekezete együttesen gyakorolta. (vö. Gilgames eposz). Biztosra vehető, hogy Dél-Mezopotámiában az uralkodó, a „szenátus” és a papság vezetette államok már az V. évezredben létrejöttek. [18] A lakosságnak engedelmeskednie kellett és emberfeletti teljesítményeket kellett elérnie, ha nem akart éhenhalni, vagy az első nagyobb tavaszi áradáskor elpusztulni.

A nagy terleten élt Ubaid népesség egyes csoportjai átélték, túlélték a vízözönt. A megmaradt lakosság a vízözön után is ugyanazon a helyen, ugyanabban a városállamban, városban lakott, hiszen felsőbb művelődési rétegekben is megtalálták a nyomaikat. Az ásatások a némelykor 3-4 méter vastagságú vízrakta réteg alatti, jellegzetes al-Ubaid kerámiákat a vízrakta réteg feletti műveltségi rétegekben, más jellegű kerámiákkal keveredve találták. A vízözön után a városállamokat, városokat elválasztó vizenyős területeknek köszönhetően nem alakultak ki nagy birodalmak, hanem kisebb kisebb városállamok jöttek létre. Ez szokássá merevült, és a sumir kor végéig megmaradt. A nagyobb államalakulatokat, birodalmakat majd a szemita népek szervezik meg.

12. Az Eufrátesztől keletre levő babilóniai öntöző- és csatornahálózat (Kr.e. 1684-1647, shǿyencollection)

 Egyes nemzetközi és magyarországi  tudományos körök nem a sumirok szkíta voltát, hanem a letelepedési és a műveltségbeli elsőségüket vitatják. Körömszakadtáig ragaszkodnak azon elképzeléshez, hogy Mezopotámiai első lakói, telepesei szemiták voltak. Nem átallják a nyilvánvaló tényeket, a régészeti feltárások alapján logikailag bizonyított következtetéseket kicsavarni, félremagyarázni, elferdíteni. Mondván, a szemiták elsőként teremtették meg a sumir magaskultúrát, ezért a műveltségbeli fölényük kétségtelen. Ezt azon kutatók, tudósok terjesztették, és fogadtatták el a világgal, akik eredendően is a szemita felsőbbséget hirdették (és hirdetik ma is).

A sumirok mezopotámiai jelenlétét általában Kr. e. 3200-tól, az Uruk-kortól[19] számítják, esetleg még megemlítik, hogy az Ubaid-korban a szemiták közé sorolt szemita proto-akkádok (elő-akkádok) laktak a Folyamközben. Ez a nyelvészek azon feltételezésén alapul, hogy néhány ékiratos szövegben felbukkanó történelemelőtti mezopotámiai város neve (pl. Kis) nem sumirnak, hanem szemitának tűnik; erre alapozták, hogy a sumirok előtt szemita népesség lakta Mezopotámiát.[20] E nyelvészeti hipotézis alapján tételezték fel a sumirok késői, nem Kr.e. 6000, hanem Kr. e. 3200 körüli bevándorlását, továbbá azt, hogy a sumirok előtt Mezopotámia-szerte szemita eredetű népek (hordák) vándorolgattak és telepedtek le.

Ezek félreértett, félremagyarázott következtetések. Valós alapjuk nincs, mindenik feltételezés: „Nincsenek bizonyítékok arra, hogy e városokat, az írás feltalálása előtt valóban az ékiratokban jelzett néven hívták volna.[21]  

A sumirok nem ék-, hanem kép- és vonalas írással írtak. Kr. e. 3000 táján kezdtek ék-szerű jeleket használni. Tiszta ékjeleik a szemita babiloniaknak és az asszíroknak voltak. Ha a városnevek tiszta ékiratos szövegben fordulnak elő, akkor azok jobbára szemita elnevezések. Ezt úgy kell felfogni, mint a Kárpát-medence római településneveit. Pl. Győr mai nevéről senki nem feltételezné, hogy római elnevezés, még akkor sem, ha régi, pl. középkori szövegben szerepel, hiszen a latin neve Arrabona.

Az alábbi három képen jól látszik az egyes írásfajták közti különbség. Az a) sumir beszolgáltatási tábla, kép-, illetve vonalas jelekkel íródott. Az alső sorban jól kivehető egy farkát fenntartó kutya körvonala. A b) jelű töredék az akkád korból származik, vonalas jelekkel írták. A 14. sz. képen levő tábla más tiszta ékírás.

13. a) Beszolgáltatási tábla (vonalas írás, agyag, Jemdet Nasr kor, Kr. e. 3100-2900)[22]; b) Naram-Sin, akkád uralkodó felirata (Marad város temploma, kb. Kr.e. 2800, mészkő, Louvre, Paris, fr. wikipedia.org)  

14. Asszír ékírás (news.nationalgeographic.com)

A sumir elődök mezopotámiai jelenlétét bizonyítja, hogy az al-Ubaid korban, a bizonyítottan nem szemita halafi telepesek kezdte építkezések folyamatosak voltak; ti. mindig ugyanarra a szent helyre építették, sőt időről-időre újjáépítették, kibővítették  a templomaikat. A templom pusztulása után pl. az al-Ubaid-kori település-dombot pl. temetőként használták. Ez is alátámasztja az ugyanazon, nem szemita nép művelődésbeli és vallási folytonosságát. A szemiták sem akkor, sem most nem építenek templomot, s főleg nem létesítenek temetőt az idegen, azaz a gójok vallása által megszentségtelenített helyre. Semmi nem utal arra, hogy az Ubaid-korban a bennszülött, nem szemita népesség az ide-oda vándorolgató szemitákat kiszorította vagy közéjük települt volna. Ez pontosan fordítva történt. A Mezopotámiába apránként beszivárgó, majd nagyobb csoportokban érkező szemiták települnek rá és szorítják ki a sumir lakosságot. (A módszer évezredek óta nem változott. Ma is ugyanígy zajlik hazánk megszállása, a magyar lakosságnak a Kárpát-medencéből való kiszorítása.)  Tehát „az Ubaid-kori kultúra valamilyen korábbi hazájára vonatkozó mindenféle spekuláció alaptalan”[23]. A sumirok megjelenése Mezopotámiában elsődleges, gyakorlatilag a legelső Ubaid-kori telepesek feltűnésével kezdődik. A lelkiismeretes régészek többsége elutasította az „elvi meggondolások” alapján erőszakolt késői sumir bevándorlás feltételezését.

Sem a halafi, sem a belőlük kialakult ubaidi népesség nem volt szemita. A szemiták csak évezredekkel e népek után jelentek meg Szíriában, Mezopotámiában és Palesztínában.[24] A III. évezred derekán, Nimród földjén, a későbbi Asszíria területén sem laktak szemiták, a népesség szubar-hurri volt.[25] A szemiták jelenléte még a Jemdet-Nasr időkben (Kr.e. 3200-3000) sem bizonyítható, csupán bizonyos fokú valószínűséggel feltételezhető. 

Elő-Ázsia őslakói, a sumirok, a szubarok és a hurrik teremtették meg a legősibb mezopotámiai és kisázsiai műveltségeket. Dél-Mezopotámiában a sumir műveltség fölénye teljes három évezreden keresztül, kb. Kr. e. 5000-2000 között fennállt, s csak Kr.e. 2000 táján, a III. Uri-i dinasztia bukásával változott meg. 

Folytatás: A sumir nép eredete (IV.) -  Uruk-i népcsoport.

A pártusok, a magyarság nemzetalkotói

c. előadást tartok 

 2013. szeptember 4-én 17:30-kor

a Csillaghegyi Közösségi Házban

1039  Budapest, Mátyás király út 13-15.

 Az előadás ingyenes!

Mindenkit szeretettel várunk.

Az előadás ismertetése:

A Pártus Birodalom mostohagyermeke a történetírásnak. Az általános, főleg a magyar történelmi munkák szinte meg sem említik. Jó esetben néhány bekezdést, oldalt írnak róla. Sem az érdemeiket, sem a történelmi nagyságukat nem értékelik.  

A XIX-XX. században  az izgalmas pártus-római csatározások és egy-két birodalomépítő nagy király történetét dolgozták csak fel. Pedig a középkorban tudott volt, hogy a magyarság elődei a pártusok. A középkori német és bizánci források a magyarokat a hunokkal és az avarokkal egyetemben a pártusokkal azonosították. A Magyarország megszállását, a magyarok tönkretételét századok óta szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkodásának eredménye, hogy a népünk elfeledte pártus elődeit.  

Kezdetben a pártusokat a médek majd az achaimenidák (óperzsák) uralták, végül makedóniai Nagy Sándor hódította meg őket. Kr. e. 247-ben a Szeleukida uralom idején első királyuk Nagy Arszak megalapította a Oártus Birodalmat, a legnagyobb és a leghosszabb ideig fennálló közel-keleti birodalmat. A királyaik céltudatos politikával, szövetségkötésekkel, a szomszéd népek viszályainak ügyes kihasználásával területileg és politikailag növelték az országukat.

A Párthus Birodalom csillaga akkor kezdett hanyatlani, amikor minden katonai erejét latba vetette a római területszerző hadjáratok kivédésére, s közben nem ügyelt a Birodalom perzsa tartományurainak hatalmi törekvéseire. A köztük levő ellentét nemegyszer polgárháborúvá fajult, amely meggyengítette a nagykirály hatalmát, és perzsa hatalomátvételhez vezetett. Kr. u. 228-tól a Párthus Birodalom végérvényesen elenyészett. A pártushű lakosság megöletett vagy elismerte a perzsa főséget vagy tömegével menekült a szomszédos szkítafajú népekhez. Az utódaik a szkíta-magyar nemzetségekkel együtt Dentu-Magyarián át a Kárpát-medencébe költöztek, és a magyarság nemzetalkotóivá lettek. Némely nemzetségük, a barkó, a matyó, a tahó és a gányó bizonyítottan a Felvidéken telepedett le.

A Párthus Birodalom csodálatos tárgyi és szellemi műveltségét a szkítaságnak az Arszakida királyok kiváló erkölcseivel párosult szellemi és katonai ereje teremtette meg. Ezért egyetlen más népnek, műveltségnek sincs joga a történelmüket elhallgatni, a pártus népet lebecsülni és lenézni. A kései magyar utódoknak kötelességük megismerni az életüket, a viszontagságaikat, a történelmüket, hazájuk megvédéséért vívott küzdelmeiket. Okulni kell a sorsukból, hogy a magyarság ellenálljon és felvegye a harcot a „cukroszacskóba csomagolt” idegen hódítás ellen, nehogy Magyarország csak a nevében maradjon magyar.