A káld-sumirok a régi magyarokhoz hasonlóan egyistenhívők voltak. Az egyetlen teremtő istent imádták és a természeti tüneményekben való megnyilvánulásait tisztelték. A közönségesen káldeusnak nevezett papjaik istenalakokkal népesítették be az eget, s ezt továbbították az emberek felé. Bár tisztelték a víz nemző erejét, mégis hitték, hogy az ember élete fentről, az égből, a Naptól, a Holdtól és az csillagoktól kapja/kapta a törvényét. 

A Fiastyúk és a Bika csillagkép közötti Holdban látszik, amint az Újhold éppen legyőzi a fekete Holdat. (agyag, 28 cm, Pergamon Museum, Berlin – mesopotamiangods.com)

A hódító sémita népek, a babiloniak, az asszírok átvették a káld-sumirok asztrálhitét, , de az elnevezéseken kívül a bolygóistenek lényegén nem változtattak, legfeljebb harcias tulajdonságokkal ruházták fel a jóságos, segítő istenalakokat. Így lett az eredeti tulajdonságát megtartva IN.AN.NÁ-ból, a sumir anyaistennőből a sémiták nagy prostituáltja, harcias Istárja.

Az asszírok a sumir EN.LIL isten csillagát, a Szaturnuszt, a legtávolabbinak tartott bolygót, a főistenüknek, Bél-nek szentelték. „Mivel a halandókat irányító hét bolygó közül a Szaturnusz kering a legmagasabb pályán és különös hatalommal,…”[1], ezért Bél is a hetedik egekben székel. Ő jelölte ki a csillagok útját, s kormányozza bolygója keringési pályáján belül levő a többi bolygót. E felfogás „A káldeai teremtés-mítosz” öröksége, mert a Naprendszer megteremtése idején SAR, a Szaturnusznak megfelelő bolygóisten irányította a bolygótársait, s engedélyezte az új Nap, a Nibiru beléptét a bolygók „rendszertelen rendszerébe.”[2]

A káldeusok Bél istent összekapcsolták a Nap éltető erejével, hiszen a sumir EN.LIL (én-lélek) istenhez hasonlóan ő volt az ég és a világosság ura. Ő választotta el az eget a földtől és teremtette meg az embert, és élhető környezetét, a földi életet.

A római és az arab asztrológiában a Szaturnusz vészhozó „csillag” volt. a Mars kisebb, a Szaturnusz nagyobb szerencsétlenséget jelentett. Később a Szaturnusz, mint a legfőbb irányító a zsidók csillaga lett. (Valójában a székelyek csillaga!)

Az éjszakai sötétséget bevilágító csendesen vándorló Hold Mylittához (az akkád-babiloni-asszír Istár megfelelőjéhez), Bél isten asszonyához, a női termékenység, a szülés és a nemzés istennőjéhez tartozott. Bolygója a Vénusz. Az istennő erejét a babiloniak eleinte a természet szépségében fedezték fel. A babiloni templom körfala övezte árnyas liget hűvösséget nyújtott, a vízmedencében benne volt az éltető víz. Ám e hely lett a bujálkodás melegágya. 

Ágyjelenet (égetett agyag, m. 11,3 cm, I. amorita/babiloni dinasztia, Kr. e. 2000 körül, Louvre, Paris)

 A babiloni (nem sémita( leányok különös szokással, szüzességük feláldozásával kellett szolgálniuk az istennőt: Életükben egyszer idegen férfinak kellett odaadni magukat, hogy megszabaduljanak az istennőhöz fűződő kötelékektől. Ezt jelképezte a ligetben várakozó sok-sok hajadon fejére tekert zsinórkoszorú, amit csak az aktus bekövetkeztével vehettek le. Az istennő ligetében addig kellett várakozniuk, míg valamelyik arrajáró „zarándok Mylitta istennő nevében” egy ezüstöt nem dobott az ölükbe, jelezvén, hogy megoldja az istennőhöz fűző köteléküket. Ezután a választott leány a templomon kívül közösült az idegennel. (Utána élhetett csak tisztességes életet.) A kapott pénz a templomot gyarapította.”[3] E szokás azon alapult, hogy Mylittának, Istár babiloni megfelelőjének, a termékenység anyjának minden elsőt, lett légyen az állat, növény vagy embergyerek fel kellett ajánlani. A hajadonok feláldozták magukat, érintetlenségüket, hogy ne legyenek magtalanok (sic!). Az a sémiták közül kikerülő ellenszegülők fejét simára borotválták. Tisztességük jeléül a kopaszságukat eltakarandó parókát viseltek. Hammurabi, a sémita-babiloni uralkodó e szokást törvénybe iktatta.

A korai zsidóság körében „minden első” feláldozásának ürügyén gonosz szokás alakult ki[4]: A bálványimádó izraeliták Jeruzsálem tőszomszédságában a Hinnom-völgyében felállított a Mólekh és Baál (Bél) isten oltárán égették el [elsőszülött] gyermekeiket.[5] [A középkorra e szokás érintetlen leányka feláldozására „szelidült”!] A zsidóknál a bálványok tiszteletére gyújtott, embert emésztő tűz miatt utált hely, a gyehenna, az örök kárhozat, a pokol jelképe lett, ahol a gonoszok lelkei bűnhődnek.[6]

A Mars bolygót Nergálnak, az alvilág istenének szentelték. Nergál eredetileg Nap jellegű isten, a Napisten másik megnyilvánulása, az éjszakai, a Babilonból nem látható déli féltekét bevilágító Nap volt.

A Merkur Nebo-hoz, az ég írnokistenéhez tartozott. A káldeusok az ember sorsát befolyásoló hét „bolygót”, a születés isteneinek tartották. A Jupiter és a Vénusz jótékony, a Szaturnusz és Mars kártékony, a többi közepes vagy határozatlan természetű volt. A Jupiter (az ékiratos teremtés-mítoszban ZU.AB) és a Vénusz volt a két szerencsehozó égitest. A Jupiternek tudták be levegő mérsékelt és jótékony melegségét, míg a Vénusz a hűs és a termékeny harmatot hozta. A vörös, tüzes fényű Marsot kártékonynak tartották, hiszen az okozta a mindent kiszárító hőséget[7], a késői korokban összekapcsolták a háborúval. (A káldeusok a Napot és a Holdat is bolygónak tartották!)

Mezei munkát végző káld-sumir parasztok a csillagjegyek sugallata szerint végezték a mezei munkákat. - A magyar parasztok az Orion csillagkép feljövetelekor, kb. hajnali 3-kor indultak szénakaszálni, mert hajnali harmatban jól fog a kasza – gemma, 8gchaldeans.weebly.com)

Az égitestek nemcsak a természet alakulására voltak jó vagy kevésbé jó hatással, hanem az ember életére, sorsára. Ezért nevezték a káldeusok az égitesteket tolmácsoknak az isteni szándék közvetítőinek. A bolygók azon csillagképek természetét és hatását is felvették, melyek mellett elvonultak.

A Napnak az Állatövön bejárt útja tizenkét állomásra, azaz házra osztatott. A tizenkét csillagkép az év tizenkét havának felelt meg. Pl. a Nap saját házának az Oroszlán csillagzatában való legmagasabb állását tekintették. Hasonlóképpen osztották fel a bolygók pályáját is. A káldeusok felfogásában e bolygóházaknak isteni hatalmuk voltak, mivel a hozzájuk tartozó bolygók „jellemét és erejét” megváltoztatták, illetve meghatározták. Ezért az egyes bolygóházakat az „istenek urainak” is nevezték.[8]

Állatövi jelek – Felül a Vénusz, a Hold és a Nap jele alatta a többi csillagjegy (mészkő, kassita kudurru/határkő, Kr. e. XII. sz. – members.westnet.com.au)

Az égabroszon az Állatöv csillagképei mögött tizenkét, ezek mögött ismét tizenkét csillagkép (összesen 36) van. Ezek a Teremtő „tanácsoló istenei”, mert csekély mértékben ugyan, de hatással vannak a közelükben elhaladó bolygókra. A káldeusok az északi és a déli égbolton az Állatöv mögötti huszonnégy állócsillagot „bírák”nak is nevezték. A Földről látszódóak az élők, a nem látszódóak a holtak sorsát határozzák meg.[9]

Az év tizenkét hónapja az Állatöv csillagainak volt szentelve, a hét napjai pedig a hét bolygónak. A hét első napját, a mi szombatunkat Bélhez (Szaturnusz) kapcsolták. (E beosztás nem a zsidók sajátja, hanem, mint minden mást, ezt is átvették a babiloniaktól; és ehhez igazították ünnepnapjukként a szombatot). A hét egyes napjai pl. mindig azoknak a bolygónak lettek szentelve, amelyeké az éjfél utáni első óra volt.

A káldeusok nemcsak a Napot, a Holdat és az Állatkört és a tanácsadó csillagképeket tisztelték, hanem minden égitestet. Ahhoz is értettek, hogy a csillagállásokból következtessenek a Teremtő akaratára. Valójában nem a Teremtő akaratát közvetítették, hanem a javaslatát, tanácsát, s az emberen múlott mit vesz észre belőle és mit fogad meg. Pl. A gyermek születésének percnyi pontosságú idejét ismerve megjósolták élete alakulását. A csillagzatok folytonosan változó helyzetéből meghatározták a kis- és nagyhorderejű dolgok (háború, békekötés, látogatás stb), tevékenységek elvégzésének legkedvezőbb időpontját.

Nabonid, új-babiloni uralkodó tiszteleg a Hold/Szin, a Nap/Samas és a Vénusz/Istár jelképe előtt (Nabonid oszlopa, bazalt, Kr. e. 534-539, 58x46x25 cm – britishmuseum.org)

A csillagoknak az ég boltozatán való vándorlásából, az egymáshoz való közeledéséből- távolodásákból, erejük egymás hatására való növekedéséből vagy elvonásából leszűrt következtetések határozták meg az emberek, a nép, a birodalom, az uralkodó stb. sorsát. E jóslásokhoz tudniuk kellett, hogy az égitesteknek milyen a színűk, mely évszakban és mely világtájon kelnek és szállnak alá. Keletnek szárító hőséget, délnek melegséget, nyugatnak termékenyítő nedvességet, északnak hideget tulajdonítottak. A bolygók hatása jelentősen függött attól, hogy milyen alacsonyan vagy magasan álltak az ég boltozatán.[10]

Ez volt a káldeusok hite és tana.

A sémiták erősödő térhódítása nagyban befolyásolta a babilóniai lakosság vallási gyakorlatát. A Kr. e. kb. 2500-2000 között a káld-sumirok, csillaga végképp leáldozott. Mezopotámia kis városállamait egyre-másra foglalták el a sémita babiloni-asszír dinasztiák, akik bizony nem bántak kesztyűs kézzel a toldalékoló nyelvű, szkítafajú sumir lakossággal. SIR.BUR.LA^ki, A Lagas-i papkirályok legtovább fennálló országa, városállama is elpusztult, a betolakodó idegenek martaléka lett.

A hikszoszok egyiptomi uralmával egyidőben az sémita-amorita babilóniak országa, Babilonia hatalma csúcspontjára jutott. A korabeli ismert világ legelső állama a műveltség, a tudomány, és a gazdasági élet központja lett.  

Az eredeti egyszerű és magasztos hitet, miszerint EN.LIL vagy ahogy ők nevezték Bél isten, az egek ura, a magasban székelő szent és tiszta jóakaratú isten, a káldeusoknak köszönhette. Ezt ellensúlyozta Mylitta istennő „kéjes” szolgálata. E szokásban a bevándorolt sémiták jellemének érzéki elemei mutatkoztak meg.

Idővel a babiloni életmód egyre elpuhultabb, bujább és romlottabb lett. Hiába volt meg a csillagok mozgása által kormányzott világba vetett hit, az idők folyamán a csillagok figyelése, vizsgálata, és a belőlük való jóslás (asztrológia) merő számolgatássá süllyedt.

Kháldeus pap áldozatot mutat be Marduk, Babilon főistene és Nabu, az írás istenének jelvénye előtt (kerek mázas agyagpecsét, Kr.e. 7-6. sz., Louvre, Paris – biblical.archeology)

E folyamat zajlott le a régi Rómában, és ez történik manapság is. A mai élet is elpuhult, buja és szemérmetlen, kegyetlenül önző és gyilkos, amelynek a vége nagy változás, az ellenkezőjére való fordulás lesz, mert az ember istentől kapott természete csak ideig-óráig tűri a vég nélküli bűnt és az erkölcsi szennyet.

[1] Tacitus: Korunk története, In_ Tacitus összes művei, V. kv. 4., 371. p.

[2] Marton Veronika: A káldeai teremtés-mítosz, Matrona, Győr, 2009., 50-61. pp.

[3] Hérodotosz/Herodotos történeti könyvei I-IX., Franklin-Társulat, Bp. 1892. I. kv. 199. 84.p.

[4] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 121-1126. pp.

[5] Szent Biblia, Bibliatársulat, Ó-testamentum, Királyok könyve, II. 23.10, Jeremiás próféta könyve, 7.31, 32.35.

[6] Révai Nagy Lexikona, Révai-testvérek, Bp. -1925. VIII. köt. 426. p.

[7] Diodor’von Sicilien historische Bibliothek, Verlag der MeβIerschen Buchhandlung, Stuttgart, 1827, Bd. II. 30.

[8] L.m.f. Bd. II. 30.

[9] L..m.f. Bd. II. 31.

[10] Stuhr, Peter Feddeersen: Die Religions-Systeme der heidnischen Völker des Orients, Verlag von Veit u. Comp. Berlin, 1836. I. 423-424. pp.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.