Reméljük, mielőtt a szentek a mennyország kapuján bebocsátást kérnének, megegyeznek, hogy „szent” megnevezésük melyik nyelvhez tartozik. Ha az etimológiai szótárakat vennék alapul, saját magukkal is komoly nyelvi vitába, ellentmondásba keverednének. Nem tudnák eldönteni latin vagy szláv néven kopogtassanak, s vitájuk közepette magyarul libbenne be a sumir eredetű „szent”.

 

peter_mint_popa.jpg

Szent Péter mint pápa (Schedel: Nürnbergi Krónika, 1493. – wikimedia.org)

 

A "szent" szó csak azért nem magyar eredetű, mert az elődnyelvet, a sumirt,  az erdélyi Tatárlaka-i amulett népének beszélt nyelvét nem ismerjük. Pedig ők vitték az írásbeliséget és minden bizonnyal a hangzósítását is Mezopotámiába.   

Kis hazánkban mindig fogas kérdés szavaink származása, eredete. A józan ész nem hiszi, a magyar nyelvérzék nem igazolja, hogy műveltségszavaink javarésze a szlávból (a latinból, németből és még ki tudja honnan) származik, csak azért mert a számukat tekintve nem férnek bele a mintegy hatszáz „finnugor eredetű” alapszavaink közé.

A ”szent” szavunk is ezek közé tartozik. Eredetéről a régebbi és az újabb etimológiai szótárak sem egyeznek. Az egyik szerint latin, a másik szerint ismeretlen szláv eredetű. Akár így, akár úgy, mindenképpen átvétel. Pedig létezik a „nevető harmadik”, a közvetítő nyelv, a sumir.

A „szent” kifejezés lényege, jelentése minden nyelvben ugyanaz: Szentek azon megdicsőült lelkek, akik kegyes [ember]életük miatt még a földön tiszteletben részesültek, akik a földön Istennek híven szolgáltak és [a földi életük befejezése után] istenes életük jutalmául a mennyei dicsőséget elnyerték[1].

 

800px-muenster-100725-15996-uberwasserkirche-schlussel.jpg

Szent Péter jelképe - A mennyország kulcsa (részlet, Szent Péter szobra, Münster, Überwasserkirche – wikipedia.org)

 

Csakhogy nem mindenik kegyes életű ember szent, hanem csak azok, kiket a katolikus anyaszentegyház e címmel fölruház. Hiába voltak mind a nép, azaz a közvélemény, mind a valóságban kegyesek és szentéletűek, nem lehettek felavatott szentek. Csak akkor, ha az egyház, vagyis a római pápa ünnepélyesen megadta nekik (canonisatio) a „szent” címet, és elrendelte, hogy az élő hívek által kegyeletben tartassanak és nyilvánosan tiszteltessenek. 

 

img_1065.jpg

A háromarcú Szentháromság. Középen a szakállas Atya, a jobb oldalon fiatal férfiarcként a fiú, a bal oldalon a női arcú Szentlélek. A régi magyarok tudhatták az ősi titkot, hogy a Szentlélek nem más, mint a "Magna Mater," a magyar ősvallás istenasszonya. Talán a  katolikus egyház változtathatta lélekké, hiszen 1628-ban  Orbán pápa  betiltotta   háromarcú ábrázolást. A freskón az alak baljában az élet könyve, jobbjával áldást oszt. Az isteni hármasság harmadik tagja a sumiroknál is nő volt: Enlil-Enki-Ninhursag. (Szkíta stílusú freskó. Gömörrákos, Gömör, Felvidék/Szlovákia – kiváncsiturázo.blog.hu)


pic_s_c_scythian_20art_ritual_20of_20brotherhood_20kul_20oba_20kurhan_1.jpg

 

Háromarcú szkíta aranyfüggő (Kul-Oba kurgan, Ukrajna – enciklopediaofukraine.com)

 

Szentek minden vallásban vannak. A hagyományos vallásokban leginkább elfogadottak a latin (római) és a görög egyház szentjei: az arkangyalok, a szent család tagjai, az apostolok, a kereszténység első hirdetői, az egyházatyák, a vértanúk, a különféle rendű-rangú egyházi emberek, a remeték, a szüzek, és az egyháznak nagy szolgálatot tett királyok, uralkodók stb.[2]

 

besztercebanyan-es-eperjesen-is-barddal-es-orszagalmaval-abrazoltak-szent-laszlot_1.jpg 

1083-ban a nagyhatalmú Szent (I.) László magyar király pápai engedéllyel (?) avatta szentté I. István magyar királyt. (Szent Lászlót formázó konzol a besztercebányai Mária Mennybemenetele templomban, XIII. sz. Fényképezte: Görföl Jenő – felvidék.ma) 

 

A magyar ember számára az örökigazságok, eskütételek, adott szavak is lehetnek szentek, s a régiségben ezt be is tartották. Átvitt értelemben szent, ami igaz, amit vitathatatlanul hinni és teljesíteni kell: szent igaz, szent igazság. Szent az ígéret, a fogadás, az eskü, az adott szó stb.[3]

„A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára”  szerint a „szent szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén svet, szlovák sväty. A magyarba egy igen régi, még nazális –et tartalmazó, k(örül)b(belüli).  [szvent] ejtésű déli szláv szó kerülhetett, amelyből a szóeleji mássalhangzó-torlódás miatt a v kiesett, akárcsak a szabad esetében.”[4]

Íme, itt a feltételes mód!

Tehát a nyelvészek nem tudják, csak feltételezik, hogy a „szent” XI. századi [déli] szláv jövevényszó, mert a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében szláv lakosságot talált, s rájuk települvén a szavaikat átvette:  „Az állami élet kialakulásával esett időben egybe a kereszténység felvétele is, melyben szláv térítő papok jelentékenyen közreműködtek. Innen van, hogy – a latin hatás mellett – egyházi terminológiánk tekintélyes része szláv eredetű: kereszt, szent, malaszt”[5] stb.

A X-XI. században valóban volt a Kárpát-medence peremvidékén némi szláv lakosság, ám a nagymérvű nyelvi és egyéb műveltségi átvétel elutasítandó. A régészeti leletek tanúsága szerint a magyarság műveltebb volt, mint az itt talált szlávság. A szláv sírokban szinte semmi mellékletet nem találtak, a „hon-visszafoglaláskoriak” viszont fejlett műveltségre valló, gazdagon díszített tárgyakkal voltak tele. Fordított okoskodásnak tűnik, hogy a műveletlenebb szlávságtól vettük volna át a legismertebb vallási szavunkat, a „szent”-et és még sok mást.

A magyar „szent” szó nem lehet szláv átvétel, hiszen a latin sanctus (szent), az óperzsa zend és a szpenta a magyar szent szóhoz hangzásra is jobban hasonlít, mint a szláv szvatihoz (cseh: svatý).  A szláv kölcsönzésének ellentmond, hogy a X-XI. században a Kárpát-medencében zömében latin nyelvű német papok terjesztették a római kereszténységet. Voltak köztük szlávok, de nekik is a latin nyelvet kellett használniuk. VIII. János pápa Kr. u. 873-ban, majd utána többször megtiltotta Metódnak a liturgiában  a szláv nyelv használatát.[6]

 

 img1.jpg

Cirill és Metód, a két görög szerzetes  a glagolita ábécé és az óegyházi/ószláv nyelv megalkotója  (XV. századi ószláv krónika – magyarkurir.hu)

 

Metód próbálkozhatott ugyan szláv nyelv használatával, de a pápa nem járult hozzá. Kikötötte, hogy a hittérítők ”ne szláv nyelven végezzék a szertartásokat, mint ezt a bolgárok és oroszok teszik”. 973-ban jött létre a regensburgi püspökséghez tartozó prágai püspökség. Ez előtt Csehországban sem volt szláv nyelvű a liturgia.[7] Több évtizeddel az 1054 évi egyházszakadás előtt már mutatkoztak a vallási ellentétek az egységesnek tűnő római és a bizánci kereszténységben.  A pápa azért tiltakozhatott a szláv nyelv használata ellen, hogy ezzel is különbözzön bizáncitól, amely az bolgár és orosz nyelvterületen megengedte az anyanyelv használatát. Metód bizánci keresztény lévén természetesnek találhatta, hogy Bohémiában[8] szláv nyelven "prédikáljon", térítsen.

Kétlem, hogy a hittérítők a magyaroknak szlávul vagy latinul prédikáltak volna, hiszen a megtérítendő nép egyik nyelvet sem értette. Ezt bizonyítja I. András 1046-ban íratott Vata imába foglalt megátkozása, az I. András király korabeli magyar nyelvű imák: Templomi, gyülekezeti zsolozsmázásra készült, s addig kellett imádkoztatni a hívekkel, míg bizonyosan el nem hitték, hogy Vata a magyar szabadságharc vezetője „garázda lófő”. 

Az „Imák”-ban háromszor fordul elő a „szent”. Kétszer Máriát írja szentnek: „sent maria assunt hyveuc” és „sent maria hyveuc”; egyszer pedig I. Andrást, a későbbi magyar  királyt: „sent ieleus Andoreus urut”.[9] 

 

ritkasagok0014.jpg

András király korabeli Imák (OSZK, 1365.fol.Hung. A hamisítványok között van, pedig nem az – mek.oszk.hu  és  MartonVeronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006.)

 

Az első hitelesnek tartott nyelvemlékünkben, a Halotti Beszéd-ben is előfordul a „szent” szó: „És vimádjuk mend szentököt” stb.[10]

A magyar „szent” kifejezés a XIX. századi etimológiai szótára latin sanctusnak felel meg, s a Czuczor-Fogarasi szótár a latinból eredezteti. Hangtanilag közel áll az ugyancsak a latinból származott francia saint, a szláv szvieti, szväti, szvati szóhoz stb. Csaknem ugyanilyen a zend[11] nyelven írt ősrégi Zendaveszta szövegében előforduló szpenta vagy a román sfinta (szent) szó, melyekhez hangokban a fönti szláv szavak közelebb állnak, mint a latin sanctus szóhoz. A mongol szain (= jó, szép, nemes) gyakran a vallásos és isteni dolgok jelzője.[12]

A fentiek szerint a magyar „szent” szónak a latinból és a szlávból való eredeztetése  megnyugtatón nem hihető

A nagyfokú latinbetűs átírási és jelentésbeli hasonlatosság miatt a sumir SzA.AN.GU olvasatú, templomi elöljáró jelentésű szóból egyeneságon, de külön-külön eredeztethető a magyar „szent” és a latin „sanctus”, s e kettőből vagylagosan a szláv „szent” kifejezés. 

Sumerban minden templomnak csak egy szanguja, vagyis legfőbb papja, elöljárója lehetett. Ő volt a templomi papság vezetője, a templom főpapja.[13] A feladatköre megfelelt a „szent” szó mai értelmezésének: „Szent az, aki a földön Istennek szolgál”. A templom főpapja, s valamennyi pap valóban Isten és az emberek közötti összekötő kapocs, s ilyetén minőségben különbözik az egyszerű embertől, hiszen istent szolgálja, vagyis szent, még akkor is, ha esetleg a mai papokhoz hasonlóan nem is élt/él Istennek tetsző életet.

A három jelből álló, háromszótagos SzA.AN.GU szó ékjeleinek jelentése: 

 

szangu_1.jpg

 SZA - nép

 

szangu_2.jpg

AN - Isten, istent jelentő szócsoport meghatározó

 

szangu_3.jpg

GU - kötelék, csomó

 

Összeolvasva: Népet és Istent összeköt[ő].

A fordítás  tökéletesen egybevág a „szent” szó értelmével.

A magyarság elődei a szkíta-magyarok egy része a Kaukázusba majd a Meotisz vidékére húzódott a népirtó sémita asszírok elől, s megalapította Dentumagyariát, a Don-tövi Magyarországot. Másik részük a Pártus Birodalomból a szászánida perzsa bekebelezést kikerüledő a szkítafajú hunoknál talált menedékre. Majd ellenállva a kazár kagán beolvasztó törekvéseinek, nem vette fel zsidózó vallást, hanem elindult Etelköz, majd a Kárpát-medence felé. Vitte magával a zoroaster és a manicheus vallás szertartásrendjének számos szavát, köztük a „szent”-et is.

 800px-manichaean_diagram_of_the_universe_detail_12.jpg

Manicheus próféták: Mani, Zoroaster, Buddha és Jézus – Az Univerzum négyessége  (XIII-XIV. sz. – csct.ugent.be)

 

A görög és a latin szertartásrend szavait a magyarság nem a szlávoktól kölcsönözte, hanem már a hon-visszafoglalás előtt a dontövi Magyarországban, vagyis Dentumagyariában már ismerte, és a saját anyanyelvén, magyarul használta.  

 

[1] A magyar nyelv szótára. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Készítették: Czuczor Gergely és Fogarasi János. Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862. szent címszó –  A továbbiakban Czuczor-Fogarasi

[2] Révai Nagy Lexikona, I-XXI., Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Bp., 1911-1935.   szent címszó

[3] Czuczor-Fogarasi i. m.

[4] arcanum.hu (Magyar etimológiai szótár, szent címszó)

[5] MNyT. i. m.  287-289. pp.

[6] Böhm János: A liturgikus nyelvekről, Az Érseki Lyceum Könyvnyomdája, Eger, 1897. 39. p. 

[7] Böhm János i. m. 52. p.

[8] Csehország (Morvaország nélkül) középkori latin neve.

[9] Marton Veronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006. 62. p.

[10] Révai Lexikon i.m. szent címszó

[11] A parszik, az óperzsák utódainak szent könyve zend nyelven íródott. A vallásalapító Zoroaszter tanait tartalmazza. A mai nyelvtudomány szerint a zend iráni nyelv. Horvát István és Szabó József szerint közeláll a magyarhoz, a magyar rokonnyelve.

[12] Czuczor-Fogarasi i. m. szent címszó.

[13] D. 314. 28. sz.

A bejegyzés trackback címe:

https://martonveronika.blog.hu/api/trackback/id/tr8915503896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása