A táltosok hozzátartoztak a magyar falu életéhez. Együtt éltek a néppel; résztvettek az ünnepeiken, osztoztak a gyászukban.  Kézen-közön hasznos vénemberek, gyerekek mesefái, komoly atyafiak tanácsadói, választatlan bírái, tanácsadói voltak: Senkifiai, de mindenki apjai, mondták róluk. 

Táltosasszony (Részlet a Feszty-körképről)

Manapság is élnek a falvakban táltosok-utódok. Készséges, mindenki bizalmát élvező egyszerű emberek, akik lakodalmakban násznagyok, disznóvágáskor böllérek, búcsújáráskor harsányok, állatjárványkor lódoktorok, tréfagyártók és versfaragók. 

A TAL.TAS kifejezés jelentése: bölcs úr. Hiába keresnők a középkori magyar-latin szótárakban. Helyette van mágus, sámán; táltos nincs sehol.  

A táltosok a régi magyarok bölcsei és papjai voltak. E kifejezést, ugyanilyen értelemben használták a sumirok. A TAL ékjel bölcset, tudóst jelent, a TAS pedig az úr jelentésű ékjel egyik kiejtésváltozata. Összeolvasva TAL.TAS, jelentése bölcs úr, ami pontosan fedi a magyar táltos feladatkörét.

A sámán a latin-magyar szótárban és Szibériában a finnugoroknál van. A szótárakat egyházi emberek, szerzetesek készítették. (Szenczi Molnár, Páriz Pápai) Furcsa lett volna, ha a nép tanítóit, gyógyítóit, állítólagos vallási vezetőit valódi nevükön nevezték volna.  Így lett a magyar táltos sámán, mágus, varázsló, kuruzsló.

A mágus Babilonban, Medeában megbecsült, papi rend volt. Jósoltak, gyógyítottak, szertartásokat végeztek, vizsgálták a csillagokat, az ég boltozatját, mindent, ami a világban élt, mozgott. Az égi jelenségeken keresztül értesültek a Teremtő szándékáról, s közvetítették az emberek felé. Pontosan ez volt a feladatköre a középkorban a magyar táltosoknak is.

Magyarföldön az isteni gondviselés jóvoltából minden hetedik fiúgyerek táltosnak születik. Különleges jegyekkel, hat ujjal, foggal jönnek a világra. A természet, a Teremtő jelöli meg őket. Felesleges ujjacskájukat a születésükkor a kórházi orvos lecsípi. Később a helye sem látszik.

A táltos néha születik, néha lesz, de mindegyik valamelyik hírneves „mester” mellett készül a táltosságra. A szkíta szokásrend szerint a szülőknek a jellel született gyermeket át kell engedniük a táltosoknak: Ősi módon megáldják, nyáron a forrás vízébe mártják, télidőben a szent forrás vízével a fejét megspriccelik. Felcseperedésüket figyelemmel kísérik, tanítják, táltossá nevelik.

Somogyi kanászok (kaposvármost.hu)

A bakonyi falvak disznómakkoltató népe időről-időre felkerekedett, beköltözött a Bakony erdőségeibe, hogy vigyázzon a disznókra. Vitték magukkal serdültebb gyermekeiket. Az erdőben a táltosok foglalkoztak velük, megtanítva mindazt, amit a „papok” tanítani szoktak. A szükséges ismereteket, írást, olvasást, magyar istenek nevét, a fogantatást stb.[2]

Az egyház figyelő embereket, pristaldusokat küldött a falvakba, a falusi vásárokba, hogy  megtudják, hol, melyik családban született hetedik fiúgyerek. Felsőbb egyházi parancsra, még mielőtt a táltosok a maguk módján megkeresztelték volna, megelőzve őket kényszerítették a szülőket, hogy katolikus módra a keresztvíz alá tarthassák a gyermeket.  Ez néha balul sült el. Mihelyst a gyermek az eszét használni tudta, értesülvén születése körülményeiről, otthagyott csapot-papot, s a táltosokkal tartott.  

A táltosok régen tudatosan, manapság ösztönösen keresték a módját, hogy kapcsolatot létesíthessenek a Teremtővel. Magas fára másztak, hogy közelebb kerüljenek hozzá.

A szibériai sámánok tűzre dobott ágak, bogyók, füvek illatát, füstjét lélegezték be, különféle füvek főzetét itták, hogy elbóduljanak. Tollruhát öltve másztak a fa tetejére, hogy Istennel beszéljenek.

A szibériai sámán, az „ördög papja” Karmos lába démoni tulajdonságaira utal (Nicoleas Witsen rajza. 1692. - Dr. Berta Gyula: Sámánok és sámánizmus,  Amega . Orvostörténeti szemelvények, 2020.II.)

A magyar táltos is tollruhát öltve mászott a fára, hogy közelebb legyen a Teremtőhöz, s értekezhessen vele. Ám a táltos révülete és a sámán bódulata közt óriási a különbség.  A magyar táltos is fára mászott, ám, nem szedett ajzószereket, hanem ráolvasásokra, kántálásra és dobszóra révült el, úgy került kapcsolatba Teremtővel. Sugallatait a táltos jövendölésként, mérlegelés nélkül továbbította az embereknek. Az idegrendszerük ekkor volt a leginkább próbára téve. Révületben meredtek az ismeretlen jövő felé. Felkapaszkodtak az „élet fáját” utánzó létrán a magasba, hogy megkapják a Teremtő üzenetét. Külsőleg, varázsszövegek fojtotthangú mormolásával, monoton dobolással teremtették meg hozzá a szükséges légkört.  

Az egyfenekű táltos dob a táltosi hatalom jelvénye, a kozmológiai erők sűrített szimbóluma.  A dob hártyáján nem díszek, hanem a világmindenséget tükröző rajzolatok vannak. Gyógyításkor a hangja előzte a betegség gonosz szellemeit. A dob táltosról táltosra, apáról fiúra öröklődött.  Volt olyan táltos, akinek elveszett a dobja, esetleg ellopták. elbujdosott, vagy felakasztotta magát:„Elveszett a dobja, elveszett az ereje”. Dob nélkül nem tudott jövendőt mondani, nem tudott gyógyítani. 

Sámándob teteje (Altáj, hu.m.wikipedia.org)

A táltosok a csillagállások szerint madár és állathangok alapján rövid jóslatot mondtak: A hollókárogásból egy egész évet tudtak végigjósolni: Aries/KOS: új hír, Taurus: ua., Virgo: rossz hír a napra… A tyúk kárálásából, kodálásából, az állat-ember szemmozgásából, tűzropogásból, kutya vonításából messzemenő következtetéseket vontak le. Nagyon odafigyeltek az állatokra. A viselkedésükből, a hangjukból tudták, érezték mi következik. Az állatok minden baljós eseményt az embernél sokkal korábban megéreznek. Viselkedésükkel szinte „közlik” a környezetükkel, valami várható, valami bekövetkezik. A táltosok sorskutató jövendöléseket végeztek. A legutolsó hazánkra vonatkozó közismert sorskutató jövendölés 1946-ban a Hanyban volt.[3]

Nagy tekintélye volt az életüket pásztorkodással, halászattal és más ősi foglalkozásokat űző, életüket nehezen fenntartó táltosoknak. A pusztában, erdőkben, mocsarakban kis kunyhókban húzódtak meg. A korábbi táltosok lelke velük volt, támogatta őket. Táplálékuk friss tej és kenyér. Mást el sem fogadtak. Az ünnepségeken elfogyasztják az áldozati állat húsát, mulatoznak, mint mindenki. Ám, ha öregen, magányosan, elhagyatottan éltek a nép jószívvel állt melléjük.  Ha tehetetlen öregek voltak, faluból valaki naponta meglátogatta, rakta a tüzet, élelmet vitt.

A táltoshit legnagyobb ünnepe, a karácsonyi sólyomröptetés. A régi magyarság Krisztus születése ünnepét a sólyom ünnepének tartják.  Ekkor engedték vadászatra a sólymokat. A nép a táltosokhoz hordta a madarait, hogy áldják meg őket.

Eldugott helyeken, erdőkben, lápok vizenyős területek szárazulatain áldozati szertartásokat végeztek. Az inkvizíciós fenyegetettség ellenére fehér lovat áldoztak.  Hosszú fehér ingszerű ruhában, hajukat, homlokukat színes vagy fehér szalaggal átkötve végezték a lóáldozatot.  E szertartásra utaló elnevezések, rejtekhely-dűlőnevek, határnevek sokhelyütt előbukkannak:  Lóvágótelke, Lápbújó, Búvóberek…

Péter-Pálkor, az új kenyér, vagyis a nyár-ősz ünnepén kenyéráldozat tartották. Az új lisztből a táltos sütötte a kenyeret. A faluból, a környékből mindenki, még a megkereszteltek is kaptak az apró friss cipóból, a rómaiak nevezte pártus-süteményből, a pogácsából. Nagy becsben tartották ezeket a pogácsákat. Gyerekkoromban a szomszéd néni suplikján láttam fehér zsebkendőbe kötött pogácsát. Titokban, óvakodva nézegettem, nehogy észrevegyenek.  

A középkorban a főúri várakban, udvarházakban egyre szaporodtak a külországi egyetemeken képzett-végzett „gyábavaló” doktorok.  Az nép félelemteljes tisztelettel, ám nagyobb bizalommal volt gyógyító táltosaihoz, mint a külföldi orvosokhoz, akiknek a gyógyítása javulás nélkül vagy halállal végződött. A keresztény egyház nagyon kegyetlenül lépett fel a táltosok ellen, ám a nép megvédte a gyógyítóit. A sikeres táltos-gyógyításokat irigyelték az idegen orvosok. Különösen ezt nehezményezte, üldözte az egyház..

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció c. könyve nyomán 

(Editiroal Transsylvania, Buenos Aires )

(Folytatása következik!)

[2] Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 1999.

[3] Máté Imre: Yotengrit, I-IV. Püski, Bp. 1915., II. 196-200. pp.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.