A közelmúltban az interneten több írás jelent meg az Antanténusz c. mondóka megfejtéséről. Felsoroltatott több megfejtés kísérlet, ám a teljes megfejtést, értelmezést senki nem említette, holott a „Hol rejtőznek a magyar táltosok? c. könyvemben a mondóka első két kifejezését, az ANTANTÉNUSZ SZÓRAKATÉNUSZ –t az ékírás és a rovásírás segítségével megfejtettem. 

xxx

 Balatoni aranykapu (Egry József festménye, 1943-44, Magyar Nemzeti Galéria)

Az Antanténusz c. rövid, verses gyermekeknek való „kiolvasó vers”, kiszámoló, mondóka. Hivatalosan értelmetlen halandzsa-szövegnek tartják. Forrásmegjelölés nélkül némely nyelvész szerint több európai nyelvben [pl. finn[1]] is előfordul. Mások latin eredetű elhallott versnek, nemzetközileg elterjedt kiolvasónak, esetleg az indoeurópai számsor hangtanilag torzított alakjának tartják. Hangalakja tájegységenként kissé változó. Ismertebb változata:

Antanténusz, szórakaténusz, Szóraka-tiki-taka-alabala-bambusz(ka)!

Forráshivatkozás nélkül némely kutató[2] ékiratos cserépről leolvasott ősi ’sumér’ imának tartja. A wikipedia.hu[3] tudni véli a XX. az. elejéről való megfejtést: Anta Dunguz, szur-raga Dunguz, szur-raga digi-daga ala-hala Bambúz (Kelj föl Dunguz, szülj reggelt Dunguz, Szülj reggelt, áradj, terjedj, vágjad, űzzed Bambuszt!)

E vélemények sok igazságot tartalmaznak, ám forrásmegjelölés nélkül legfeljebb ötletként értékelhetőek.   

Ez ösztökélt arra, hogy próbálkozzak a megfejtéssel, és utánanézzek, mai magyar nyelven értelmezhető-e a versike. A mondat második részének megfejtése ellen a nyelvérzékem tiltakozott, mert sok, az értelmezést már a kezdet-kezdetén félrevivő szót éreztem benne.

Szőcs István, a nagy műveltségű kolozsvári tudós-újságíró véleménye volt a kiindulópont: „A népi gyerekdalok, mondókák kiszámoló-versikék érthetetlen szavai – nem halandzsák. Legalábbis annyiban nem, hogy kezdetben volt értelmük, s csak később homályosodott el.”[4] .  

Hasonló vélekedett az egyiptológus Borbola János[5]: „…nyelvünk mellett … gyermekeink énekei, rigmusai őrzik leghívebben őseink kultúráját…” E „mondóka egyáltalán nem latin eredetű, hanem ősmagyar gyermekvers… Az is elképzelhető, hogy eredetileg felnőttek sorshúzása volt, s azt vették át játékukhoz a gyermekek.” Megszívlelendő észrevétele, hogy a mondóka olvasásának „valószínű nyitja, hogy a „varázsszavakat” visszafelé kell olvasni.”

Libapásztor lányka (explow.com/nepviselet 2.)

Pass László[6], debreceni evangélikus lelkész részletesen foglalkozott a mondókával. Megállapításai helytállóak. Fritz Hommel, Friedrich Delitzsch, Franz Brünnow és Anton Deimel ékjeles szójegyzékének latin betűs szócikkei alapján, a vonatkozó ékjelek mellőzésével vizsgálta szöveget, s megállapította: „Nem kiolvasó versike…, hanem kb. 12-10.000 éves ős-magyar Nap-köszöntő zsoltár, mely hívja, hívogatja napkelte előtt a Világosság Istenét az Ég-re, hogy győzze le  a Sötétség Szellemét, hogy elterjeszthesse a világosság, a jóság uralmát az egész földön. Ez ősrégi Nap-hívogató ének ó-magyar nyelven az emberiség legősibb ismert zsoltára, ősi pentaton dallama és még ma is időszerű.”

Lepedőszél (szőrhímzés, Vas m., XVIII.sz., Néprajzi Múzeum)

1975-ben Pass László írására Komoróczy Géza nyelvész válaszolt: „Egyetlen olyan szót sem találni, mely a két nyelv [sumir-magyar] rokonságát bizonyítaná, mint ahogy az Antantémusz kezdetű gyermekversike sumer megfejtése is képtelenség.”[7] Bizonyára ez „ex katedra” kijelentés miatt az akadémikus körök azóta sem foglalkoznak a versike mélyreható elemzésével[8], hanem maradtak a halandzsa besorolás mellett.  

Úgy tűnik, Pass László megérzése és az ékiratos szószedetekben való tapogatózása helyes.  Kifogás az, hogy a cikkében felsorolt sumir-magyar szóegyezéseket nem elegendő az ékjelek a latin betűs hangzósítása, feltételezett hangalakja alapján meghatározni. Mindenképpen el kell olvasni és értelmezni kell a hozzárendelt vonalas, illetve ékjeleket.

Ez a sumir és a magyar nyelv időbeli távolsága, szerkezetileg és írásképileg eltérő volta miatt nem egyszerű. Ti. a magyar szöveg „ az egy betű, egy hang” írással készült,  míg a sumir fogalomírással.

Vajon össze lehet-e hozni e kétféle írást?  Vajon szabad-e a latin betűkkel rögzített, ám jól szótagolható mondókát visszavetíteni a több ezer évvel ezelőtt használt káld-sumir fogalomírás jeleire?

Összekötő kapocs a székely-magyar rovásírás volt. A ma használt kb. két és fél évezredes latin betűírástól[9] és még régebbi székely-magyar, részben szótag- részben betűíráson át kellett eljutni a kb. 6000 éves fogalomírásig.

Vitathatatlan, hogy a mai írásoknál kisebb-nagyobb eltéréssel a hangalak és az íráskép összhangban van. A magyar nyelvben még a Kazinczy-féle beavatkozás ellenére is megmaradt az egy hang – egy betű elve.

A székely-magyar rovásírásban ez kissé másképp fest.[10] Betűírás ez is, ám valami megmaradt a keleti nyelvek mássalhangzós írásaiból. Ti. a mássalhangzók írásakor a kiejtésekor, a hangzósításkor  a mássalhangzóval együtt ejtett un. ejtéskönnyítő segédhang, leginkább az „e” zönge jelöletlen. Egy-egy szó rovásakor a hallással érzékelt[11] mássalhangzókat kötelező jelölni, róni, de az „e” ejtéskönnyítő segédhangot jobbára nem. A rovásírás esetében az „e” zöngét bizonyos szabályok figyelembevételével bele kell olvasni szóba! A kemény, sok mássalhangzós cseh nyelv létrejötte ez elv „nemtudására” megy vissza. A sztyeppei szarmatákkal keveredett erdőlakó szláv nép nem ismerte a (szarmata) rovásírás elvét, de használta. Nem tudta, hogy a mássalhangzók olvasásakor az adott szóba bele kell érteni, olvasni az ejtéskönnyítő magánhangzót. Ez ismeret hiánya miatt lett a nyelvükben ily sok mássalhangzó.

A mondóka megfejtéséhez használt un. „somogyi rovásírásos tanító tábla” negatív képe[12]

A betű-összevonásoknak köszönhetően székely-magyar rovásírás kevés jellel sokat fejez ki. Egy-egy mássalhangzót mássalhangzóval, továbbá egy-egy vagy több magán- és mássalhangzót lehet összevonni, de csak akkor, ha a természetes szótagolás rendjét nem borítja fel. A mássalhangzók összevonásának a szó végén a helyük, hogy a szótagolás rendjét ne zavarják. Mindezt az „Antanténusz” c. versike értelmezésekor szigorúan figyelembe kellett venni.

A mai magyar nyelvérzék szerint a mondóka első „sora” két jelentésnélküli több szótagú szó. A szótaghatárok megállapítását nagyban elősegítette a versike erőteljes hangsúlyozása, vagyis a nyomatékos szótagolás.

Az ékírásos szövegek fordításában szerzett tapasztaltakkal messzemenően egybevág a XIX-XX. századi magyarul tudó, az ékírást ismerő tudósok[13] felismerése, miszerint az eredeti magyar szavak (beleértve a nyelvtani elemeket is)  szótagjainak a régiségben önálló jelentésük volt. Az „antanténusz. szórakaténusz” esetében semmi nem indokolja, hogy ez ne lenne igaz. Ennek alapján az erőteljes nyomatékkal egymástól elhatárolódó szótagokat önálló jelentéssel bíró gyökökként[14] lehet felfogni.

A gyökhatárok pontos megállapítását segítette elő a latin betűs szöveg rovásjelekkel való leírása. A Rudimenta említett szabályainak figyelembevételével, ha az egyes gyök-szavakat a hangzósításnak megfelelően összevont rovásjelekkel[15] le lehet írni, akkor azok szótagként, jelen esetben önálló jelentésű szavakként szószerkezetet alkotnak.  

Az alábbi táblázatban a 2. oszlop a mondóka két szavának, azaz szótagcsoportjának (an.tan.té.nusz szo.ra.ka.tén.usz) a mai ejtés szerinti írásképét mutatja. A következő az egyes gyök-szavak rovásjeleit, utána az ékjeleit, a latin betűs átírást és az ékjelek jelentését tartalmazza. A felettük levő nyilak az olvasás irányát jelzik. A latin betűs átírásnál az egyes magánhangzók feletti vonás nem ékezet, hanem és az alsó indexszel egyetemben a zönge pici kiejtésbeli másságát jelzi, amit a ma már nem hallunk.[16] A megfejtésnél használt jelek nem káld-sumir vonalas, hanem új-asszír szótári jelek.

Sajnos a mondóka szövege ékiratos agyagtáblán még nem bukkant elő, ezért okafogyott találgatni, mely kor ékjeles írását lehetne használni. Ti. az íráskép kb. 500 évenként alakult, változott. A XIX-XX. századi szótárak az új-asszír ékjelekre épültek, feltüntetve az egyes népek kiejtését.

 Az 1. sz. an rovása szokatlan. A n betű „arca” az említett kiadványok egyikében sem fordul jobbra. Így az olvasás iránya szerint az a betű feje az n hátára illeszkedik. Fordított esetben az olvasat na lenne. 

A 3. sz. té ilyetén jelölése sem szokványos, de ha a Tanító tábla első sorában az e és az é betűt össze lehetett vonni, akkor ez is megengedhető. 

A 4. sz. nusz szóban a kisebbre rótt u zönge a kiejtéskor alig hallik, mert az utána következő erősen hangsúlyos sz mássalhangzó szinte teljesen elnyomja.

Talányos 4. sz. nusz ékjel jelentése és értelmezése. A hangzósítás szerint a szót három összevont rovásjellel lehet leírni, tehát egyetlen dologra, fogalomra utalhat. Ám a Deimel-szótárban[18] az ékjeles gyökök közt nincs nusz hangalakkal feloldható szó, ezért fel kellett e bontani a zárt szótagú szót NU és UZ írásképű gyökké. A rovásjelek összevonhatósága miatt a nusz két ékjele is összetartozhat; minden bizonnyal egyetlen fogalmat, esetleg jelzős kifejezést (szószerkezetet) jelölhet. S valóban a NU₈ és az UZ együttes jelentése „utód liba”, vagyis „kisliba” 

A 6. sz. „SZU” gyök mai mondókabeli kiejtése: szó. Csakhogy az első megfejtők szerint a káld-sumir nyelvben nincs o/ó hang. Ezért körül kell nézni, vajon a magyar nyelv, esetleg a tájnyelv lehetőséget ad-e arra, hogy az ó más magánhangzóként, esetleg u-nak ejtődjék. Az o „… a zárt a és u között…középhelyet foglal, honnan ezekkel … tájejtés szerént némely szavakban váltakozik, mint …bagár, bogár, bugár…, sőt az a-u egybeolvadásból igen gyakran hosszú ó válik pl. monda-uk lesz mondók.”[19] A tájnyelv a lovat többféleképpen ejti: ló-lou-lú. Tehát a magyarban a szó/szu váltakozás létező nyelvi jelenség, ezért nyugodtan egybe lehetett vetni a káld-sumir SZU₁₀ kifejezéssel.

A 6. sz. szu összerovásakor felismerhetővé kellett tenni a kétbetűs összetételt, ezért célszerűnek tűnt az u jelet kisebbre, a sz mássalhangzót nagyobbra venni.  

A 8. sz. szó összevonásnál a rombusz alakú k-hoz balról illeszkedik az a. Ily összevonás van a Tanító táblán a jobb felső sor második jelcsoportjában.  A 10. sz. jel a 6. sz. jel fordítottja.

A 9. és a 10. szógyök a latinbetűs írásképe teljesen megegyezik a 3. és a 4. sz. nusz-szal. Hangzósításkor mégis úgy hallik, mintha 9. sz. tén szógyök n hangja kevésbé lenne hangsúlyos, mint az usz szógyök u, illetve sz hangja. Ezért szótaghatár nem a té és a nusz, hanem a tén és az usz közt lehet. Ezt az tükrözi ékírás, hisz a tén ékjele teljesen megegyezik a té-vel; a jelentése is ugyanaz.

A magyar nyelv annyira gazdag, hajlékony, alkalmazkodó, hogy nincs olyan idegen mondatszerkezet, amelynek a szószerinti jelentését vissza ne lehetne adni. Nincs, amit a magyar anyanyelvű ne értene, bármilyen kitekert magyarsággal lett légyen fordítva. .  

Ilyen furcsának tűnő kifejezés a 8. és a 9. sz. szóhoz tartozó ékjel jelentése.

A „kapu-közel” kifejezés szokatlan, de magyarul érthető. Azt jelenti, hogy valami közel van a kapuhoz, már majdnem megjelenik, de még nem lépte át a küszöböt. Ez az egyetlen kifejezés a mondóka első részében, amit esetleg kétféleképpen lehet értelmezni:

A Nap „kapu-közelben”, vagyis felkelőben van. A horizonton feltűnik a hajnali derengés, jelezvén, közeledik a napkelte. Ám a Nap még nem lépett a látóhatár fölé, még nem alkot „aranykaput”. Ez értelmezést támasztja alá az 1., 2., 3. sz. „égi fénykorona közeledik” kifejezés. Az „antanténusz szórakaténusz” teljességgel magyar, ezért feltételezhető, hogy ebben is megvan a magyar népdal jellemző szerkezeti sajátossága a gondolatritmus. Pl. az „alma a fa alatt, nyári piros alma” népdal első szóképe, a második szószerkezetben kissé kibővítve megismétlődik.  Vagyis a népdal megmondja, hogy a fa alatt van egy alma, s ez az alma nyári is meg piros is. S csak ezután következik a népdal tényleges mondandója: „Engem gyaláz a szeretőm édesanyja…” A mondóka esetében: Közeledik a napkelte, a Nap már-már feltűnik a látóhatáron.

A kislibák ébredése, kelése is „kapuközelben” van. Hajnaltájt a kislibák összebújva reszketnek, hidegben már nem szunnyadnak, hanem epedve várják a a melegítő napocskát.

A rovás- és az ékírás együttes felhasználásával az An.tan.tén.usz szó.ra.ka.té.nusz… mondóka mai magyar nyelvű jelentése:

Égi fénykorona közeledik, kisliba, elég a reszketés, kapu-közel a felkelés...

A mondóka ilyetén értelmezése felidézi a „Süss föl nap / fényes nap / kertek alatt / kislibáink / megfagynak” c. gyermekdalt. Az „Antanténusz”-ban is várják a libák a napkeltét, ám megjelenik benne a „Bújj, bújj zöld ág / zöld levelecske / nyitva van az aranykapu / csak bújjatok rajta!” c. dalocska „kapu” eleme is.

Bújj, bújj, zöld ág (Szék v. Doboka vármegye, Erdély, Gyermekjátékok, Magyar Néprajzi Lexikon)

A halandzsa-szövegnek tartott „Antanténusz…” versikének a magyar előidőkben megvolt a jelentése, értelme. Csoda, hogy mind a mai napig megmaradt és él a magyar gyermeknyelvben.

[1] Kiss Dénes szóbeli közlése In: Vértessy György: Antantémusz – Egy kiszámoló versike bonctana.

[2] Dudás Rudolf szerint a mondóka szövege ékiratos táblán előkerült; ám sehol nem írja, hol, melyik táblán található.  

[3] hu.wikipedia.org/wiki/Antanténusz

[4] Szőcs István: Halandzsa-e az Antanténusz? = Utunk, Kolozsvár, 1972. április. 2-4. pp.

[5] Borbola János: Magyarok Istene,  Racell K., Bp., 2005., 39-40. pp.   

[6] Pass László kéziratban terjesztett tanulmányának másolata.

[7] Benedek I. Gábor: Elavult őshaza elméletek, Hétfői Magyar Hírlap, 1975. február 3.   

[8] Badiny Jós Ferenc említi Pass megfejtését, de ő sem nem elemzi.

[9] A hagyomány szerint Romulus 753-ban alapította Rómát. 

[10] A rovásírás szabályait, és az egyes jelek leírását Thelegdi János: Rudimenta azaz a hunok régi nyelvének elemei, 1598 (Ars Libri, Bp.,1994.) és Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek (Matrona, Győr, 1998.) c. könyvben elemzett Tanító tábla c. szerint vettem figyelembe. 

[11] A Kazinczy-féle nyelvújítás, ill. -rontás eredménye: a magyar nyelvben eluralkodott a szóelemző, az un. etimologizáló írásmód. A régiségben az írás alapelve az „ahogy, hallik, úgy íratik” volt. Az írni tanuló magyar anyanyelvű gyermekek, ösztönösen ma is ezt alkalmaznák

[12] Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 2008., 6. p.

[13] Francois Lenormant és Galgóczy János

[14] Gyök: Vannak a nyelvekben bizonyos alapszók, amelyekből… belváltozás…által más-más, alapeszmében egyező szók erednek. In: Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, I-VI. 1862-1874. I. Előbeszéd, 63.p. 

[15] ligatura

[16] Ár: cipész-szerszám, vízáradat, pénzben kifejezett érték.

[17] Latin betűk esetében az olvasás balról jobbra, ék- ill. rovásírásnál jobbról balra irányul.

[18] Deimel, Anton: Šumerisches Lexikon, Teil II., Bd. 1-4. Sumptibus Pontifici Instituti Biblici, Roma, 1930.

[19] Czuczor-Fogarasi i. m. IV. köt. 998. p.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.