948-ban VII. Konsztantinosz Porphürogennétosz, bizánci császár udvarába követként érkezett Bulcsu harka és Tormás/Tarmacsu, Árpád dédunokája.

Bulcsú vezér 948 körül Bíborbanszületett Konstantin császár udvarában megkereszteltetik (13. századi görög miniatúra - Magyarország története képekben, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1971, 28. p., 1. kép.)

Elmondásuk alapján jegyezte fel a tudós császár, hogy a magyarok nevét „…nem turkoknak mondották, hanem valami okból sabartoiasfaloi (Σαβαρτοιασφαλοι) néven nevezték…”[1]  Ám nem fejtette ki, hogy „mind a’ Lebédiában élő magyarok, mind a’ persiai határok mellé  Lebédiából kivándorlott magyarok” mely okból viselték a „sabartoiasphaloi”  nevet.

VII.Konsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár és Simeon bolgár cár találkozása (XIII. századi görög miniatúra, írás: arameus – en.wikipedia.org)

A „perzsiai határok” említése Párthiára utal, s „annyit jelent mint a’ párthiai magos hegyek, s a’ közöttük található keskeny ut, vagy is régi szólás szerént kapu és szorúlat által mentt, és bátorságban élő nép. A’ régiek az ilyetén szoros és igen keskeny  utakat závár, vagy kapu (portae, pylae, claustra, clusurae) névvel illették.”[2]

Természeti környezetbe vetítve a Pártus Birodalom bukása után a kaukázusi, vagyis a magas hegyek között élő népek kihasználva a természet adta lehetőségeket az ellenséges szasszanida perzsa, majd később az arab behatolás megakadályozására a hegyszorosokat, szurdokokat, vízfolyásokat „závárral, zárral, ajtóval” zárták, reteszelték el. Esetenként felfogták a vizet, és az ellenség megjelentekor rájuk eresztették.

A „závár”, a vízfolyás elrekesztése a 955-ös Lech mezei csatában is feltűnik, amikor Augsburg lakói a Lech-folyó elrekesztett vizét zúdították Bulcsú, Lél és Súr csatára készülődő seregeire.   

Kézai Simon krónikaírónak lehetett valami halovány sejtése a závárról, hiszen szkítiai őshazáról Justinus és Konsztantinosz Porphürogennétosz „sabartoiasfaloi” meghatározásával egybevágó leírást ad: Ugyanis olyan természet oltalmazta  fekvésű, hogy egyetlen igen kicsiny helyen lehet betalálni/bejutni.[3] Thuróczy „a magyarok régebbi története szerint” vagyis az elveszett ősgeszta nyomán  hasonlóképp írja le az őshazát, anélkül, hogy megnevezné a „závártő”-t: „Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen, egy igen kicsiny gázlón van csak odavezető út.”[4]    

Ha a szűk hegyszoros, szurdok nem záratik, nem reteszeltetik el, akkor  kapu, v. nyílás marad. Magyar nyelvterületen kapunak nevezik a szűk sziklaszirtek közé zárt szorost. A Duna szűk sziklaszoroson, a Vaskapun át hagyja el a Kárpát-medencét Erdélyből Magyarországra a Meszesi-kapun át vezet az út.  Ám egyiken sincs závár, egyik sincs „elreteszelve”. A závár tehát nem teljesen fedi a „kapu” értelmét.

A Meszesi kapu (Petri Mór: Szilágy vármegye monográphiája, VI. k., Kiadja Szilágy vármegye közönsége, Zilah, 1904, 224. p. )

A sabar-toi-asphaloi kifejezés hármas szóösszetétel: 1. sabar/savar/zavar - závár; 2. toi - tői, tövi, 3. asphaloi/axphalos - bátorságos, erősített, védett (–os görög toldalék)[5] 

Pápai Páriz Ferenc 1767-ben megjelent szótárában a ’závár = pessulus, vectis, repagulum’ kifejezés jelentése’retesz zár, ajtó’.[6]

A „kapu” kifejezés sumir/asszír erdetű szóösszetétel, Sumer és Akkád kb. 150 évig tartó sémita-asszír uralom idejéből származik, amikor a könnyebb megértés végett az eredeti sumir szóhoz hozzáillesztették az asszír megfelelőjét. A sumirok utódnépei e kifejezést vitték magukkal. Hasonlóak  a mai cigány nyelvhasználatban fordulnak elő, amikor a beszélők egyidejűleg használják a cigány kifejezést és a magyar megfelelőjét.

Mind a sumir KA, mind az asszír pu jelentése ’száj’, vagyis nyílás.

 A „sabartoiasphaloi” kifejezés középső szavában a ’toi’-ban a magyar tői, tövi szó rejtezik. Földrajzi értelemben magyar nyelvterületen a hegyek alját/lábát/kezdetét, továbbá a vizeknek a nagyobb vizekbe, folyókba való befolyásait nevezik ’tő’-nek: hegytő (ma inkább a hegyláb), Marcaltő stb. 

Az összetétel harmadik szava az "–asphaloi", görögös toldalékkal ’asphalos’ jelentése bátorságos, erősített védett.[7]

A Pártus Birodalom bukása után a pártus lakosság a perzsa dinasztiaalapító I. Artaxerxes üldözése elől az északi, a Kaukázus-vidéki méd, szaka és más szkítafajú népeknél  talált menedéket. A nyugat felé menekülő pártus harcosok meg szívesen beálltak a rómaiakhoz, csakhogy a hazájukat elpusztító  nagy ellenség, a szasszanida perzsák ellen harcolhassnak. Ők alkották pártus légiókat.

Dara városa (Pártus Birodalom Kr. e. 247 – Kr. u. 224 ?- worldhhistory.weebly.com)

Arszak, a Pártus Birodalom megalapítója, első uralkodója több várost, várat, többek között az „Apaortenon hegyen Dara városát.”[8], a szinte bevehetetlen erődítményt alapította. A környéket magas szirtek övezik, a hegy tövétől a várhoz a szorosokon keresztül vezető keskeny utakon, kapukon, závárokon lehet feljutni, vagyis a vár „závártői erősség” (savartoi-asphali) volt. E „vidéknek olyan a fekvése, hogy sem jobban védett, sem kellemesebb nem lehetne. Ugyanis mindenfelől meredek sziklák veszik körül, így őrzéséhez nem volt szükség védelmezőkre, a körülötte elterülő föld pedig oly termékeny, hogy saját erejéből is dúsan terem, és forrásvizekben meg erdőkben oly gazdag, hogy a vizek bőségesen öntözik, az erdők pedig a vadászat gyönyérével ékesítik.”[9]

A perzsáknak ellenálló, a hazájukban maradt pártusoknak a keskeny závárral lezárható szurdokon át megközelíthető Dara vára és környéke volt az utolsó menedéke.

A „sabartoiasfaloi” „[a hegy]tő erősített  zára, kapuja”, amelyen át Dara várához lehetett feljutni.

Perzsiában a „zár, závár” földrajzi név a „zoar, tzur ~ zur” (hegyszoros, kapu) alakban tűnik fel.[10] A kifejezés a magyar nyelvből kikopott „kapu, zár” jelentésű „závár” szóval függ össze, melynek hátravetett értelmező jelzője a „erősített, védett” jelentésű „asphalos” szó.

Nem azonos a hasonló hangzású „szabad - szabir” szóval, amelynek előzménye a több évezreddel korábbi, a sumir/akkád korból való Subartu.

Procopius e hunokhoz csatlakozott szkítafajú  népcsoportot „a szabir hunok nemzetség”[11]-ének nevezi. A Kr. u.  IX. században élt Theophanész a Kr. u. 508. év eseményeiről szólván említi, hogy a hunokat akkoriban sabirnak hívták[12], s Szibéria névadói lettek.  

A „sabartoi asphaloi” kifejezés nem népnév, hanem földrajzi név. Valamely földrajzi területhez való tartozást jelent; a terület jellegzetességének nevét  viseli, mint az erdélyi, muraközi, várvidéki stb. Ezért mondhatta Bulcsú és Tormás, hogy a magyarság „sabartoiasphaloi” illetőségű, vagyis  a „závártői erődítmény” népe.

Midőn Ardasír perzsa katonái kb. három évig tartó ostrom után nagynehezen bevették Dara várát, a  pártus védők és a lakosok elmenekültek.  A Kaukázus északi részén és  az Aral-tó vidékén élő szkítákhoz, a a királyi hunokhoz, a szakákhoz,  továbbá az örményekhez  csatlakoztak. A két kaukázusi kapu, a Derbenti-szoros és az Alán/Darjal-szoros závárján át be-be törtek Perzsiába, hogy a szasszanida perzsák, majd az arabok ellen harcoljanak.  

Szkítafajú rokonaikkal a Volga és a Don torkolata közti széles mezőkön létrehozták Dentü-Mogyer[13]/[Dentumagyaria[14]/Dontövi Magyarországot. Idővel megelégelvén a Kazár Birodalom zsidózó főségét Lebédiában, majd Etelközben tűntek fel, és  hun-magyarként a Kárpát-medencében telepedtek meg. (Dentumagyaria legkeletibb települése a Kaukázus tövétől északra a Kuma-parti Madsar/Madzsar[15] város volt.)  „Závártői” népnevüket Párthiából vitték magukkal, és némi kiejtés-változattal a bizánci követjárásig meg is tartották.

Arszak, a Pártus Birodalom megalapítója és első uralkodója (pártus érme - v.wikipedia.org)

[1] Konstantinosz Porphürogennetosz: De administrando imperio 38.c.; De Thematibus et de administrando Imperio, recogn. Imm. Beckerus, Bonnae, 1840. 168. p. In: Jerney i.m. 227.p.

[2] Horvát István: A’ szlavinokról, az az: kérkedőkről…, Petrozai Trattner J. M. és Károlyi István, Pesten, M.DCCC.XLIV (1844), 95-96. pp.

[3] Situm enim naturalem habet munitum, ut in solo locello paruissimo (M. Simonis de Keza Chronicon Hungaricum, Budae, Cap. 1. pag. 34.  

[4] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Helikon K., Budapest, 1986, 20. p.  

[5] Horvát István: Rajzolatok a’ magyar nemzt’ legrégiebb történeteiből, Pest, 1825. 54. p.                                   

[6] Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium latino-hungaricum… faximile, Universitas Kvk. Budapest, 1995. závár címszó ,

[7] Horvát István: Rajzolatok i. m. 54. p.

[8] Iustinus Marcus Iunianus kivonata Pompeius Trogus művéből, Helikon, Bp.,1992., 294. p.

[9] Iustinus i. m. XLI., Kv. IV-VI.  294-295. pp.

[10] Jerney János keleti utazása, Pesten M.DCCC.LI, 229-234. pp. nyomán.

[11].  Procopius: De bello Persico, Lib. I. cap. 15. Ed. Cit. Tom. I. p. 74. In: Jerney i. m. 242. p.

[12] Theophanes Chronographia, Bonnae, 1839. in 8., Tom. I. pag. 269., In: Jerney i.m. 244. p.

[13] Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1975., 81. p.

[14] Padányi Viktor: Dentumagyaria, Püski Kvk., Bp. 

[15] Timur Lenk mongoljai pusztították el. Nagy Katalin cárnő korában a megmaradt köveiből építették Jekatyerinburg erődítményét. Madsar városának már alig van nyoma.

Kedves Olvasóim, kedves Érdeklődők!

A Tatai Nyugdíjas Klub meghívására 

2019. szeptember 16-án, Tatán

Jaj, a legyőzöttnek! -Trianon,1920. június 4.

c. előadást tartok.

 Trianoni képeslap

Hely: Magyary Zoltán Művelődési Központ, 2890 Tata, Váralja u. 4.

Idő: 2019. szeptember 16., hétfő,  15.00-tól

Mindenkinek, aki szereti a hazáját fáj, hogy az igaztalan trianoni döntéssel Magyarország területét és népét feldarabolták. A múltat, be kell vallani, a hazánkon ütött sebeket orvosolni/orvosoltatni kell!

A vetített képes előadás bemutatja a trianoni „békeparancs” előzményeinek kevéssé ismert eseményeit, továbbá rávilágít az I. vh. állítólagos győzteseinek, a „dédelgetett” nemzetiségeknek magyarpusztító törekvéseire, csalásaira, hamisításaira, melynek eredménye hazánk megcsonkítása lett.

Minden érdeklődőt szeretettel vár a Rendezőség!

A XVII. században a magyarság számára még nem volt kétséges, hogy a hunok, az avarok és a magyarok, sőt a nyugati középkori források tanúsága szerint a pártusok a szkítasághoz tartozó egyazon nép. A különbség köztük csak annyi, hogy nem egyidőben érkeztek a Kárpát-medencébe.

Jellegzetes szkíta hun-magyar férfifej (III. Artabán pártus uralkodó aranyérméje – antikforever.com )

Kr. u. 228-ban a A 475 évig fennálló soknemzetiségű Pártus Birodalom bukását  nem a külső ellenség, a cselszövő Róma, hanem a dél-pártiai perzsa tartományok satrapáinak, perzsa tartományfőnökeinek felkelésbe torkolló összeesküvése okozta. Azzal kezdődött, hogy Ardasir, a becsvágyó perzsa Perzisz tartományban levő családi birtokát megnövelte, hogy a szomszédos pártus satrapákat megölette, földjeiket elfoglalta.

Ahuramazda a szalagos gyűrüvel (koronával?) avatja királlyá a szászánida perzsa Ardasírt (sziklavéset, Ardasír/I. Artaxerxész Naqsi-i Rustam–i síremléke – slideshare.net)  

A perzsákat életben hagyta. A hatalom és a vagyon megcsillogtatásával a saját pártjára állította és az uralkodójuk elleni fegyveres lázadásra ösztökélte őket. Holott a perzsák és más nem pártus, nem szkítafajú hatalmasok az elnéző és kegyes pártus királyok alatt növelhették a vagyonukat, gyarapodhattak, szaporodhattak, mívelhették a nyelvüket, szabadon gyakorolhatták a vallásukat.[1]  

A Pártus Birodalom romjain megalakult szászánida Perzsa Birodalom királyáról Ardasír/I.Artaxerxészről (224-239) ezt nem lehet elmondani. A pártusokat és a  nagykirály híveit családostul száműzte a kijelölt internáló-tartomány perzsa felügyeletű táboraiba. Addig kellett ottmaradniuk, míg híthű perzsákká és Zoroaszter-hívőkké nem váltak.[2]

V.Artaban, pártus nagykirály (érme, uralk.: 216-224 - gw.geneanet.org)  

Ismerős eljárás! Ugyanezt tették a magyarság kebelén megerősödött nemzetiségek, hogy a trianoni diktátum után Nagy-Magyarország romjain létrehozzák országaikat. Kis Magyarország rovására ugyanígy cselekednek a megerősödött, meggazdagodott idegenszívűek és kiszolgálóik, sőt összeharácsolt vagyonuk bástyái mögül még le is nézik a magyarságot.  

Midőn Ardasír Artaduktától, V. Artabán pártus nagykirály feleségének perzsa udvarhölgyétől megtudta a király álmát, miszerint az életét és a birodalmát lázadásban veszti el,  összehívta a perzsa hatalmasokat, és fegyveres harcra bujtotta őket. A perzsák két nagy csatát veszítettek, és egy álló esztendeig csetepatéztak a pártus nagykirály seregével.[3]   

Az ekkor már Artaxerxésznek nevezett Ardasír követelte V. Artabántól, hagyjon fel a kilátástalan harccal, és ne áldozzon fel több pártus és perzsa vért, mert Irán népei már nem engedelmeskednek neki, egyébként is tudja, hogy megálmodta az Arszakidák bukását. V. Artabán felháborodásában, hogy a királynéja Artaduktának elárulta az álmát, elrendelte, végezzék ki.  Artaxerxésznek meg azt válaszolta, inkább meghal, semmint a birodalmát egy rabszolga kezére juttassa.[4] (A Pártus Birodalom fennállása idején ez volt a második eset, hogy királyi vért ontottak. Mindkettő hazaárulás miatt történt !)

A döntő harmadik csatában V. Artabánt ellenséges perzsa íjász hátulról lelőtte.

A király és vezér nélkül maradt pártus nép szétszéledt. Az otmaradottak beolvadtak a szászánida Perzsa Birodalomba. Sokan a Római Birodalom perzsa határvidékén húzták meg magukat.  Némely ókori történetíró gudamacarok/guda magaroknak nevezte őket.[5]  Javarészük átköltözött a Kaukázuson túlra, a Kuma folyó vidékére és csatlakoztak a hunokhoz, majd a magyarokhoz. 

A Pártus Birodalomban a hivatalos nyelv az északnyugati arszakida/pártus nyelvjárás volt. Számos személy, földrajzi és méltóságnév magyarul is jól érthető kifejezés, beszélő név.

Ardasir szeretőjének a neve pontosan kifejezi a kapcsolatukat: Artadukta vagyis Arta dugta. (Azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélhetőek: k-g.)

Satrapa (tartományfőnök) : sátor-apa, sátorban lakó nagycsalád feje, atyja.                                      

Gudarz, pártus nagykirály – minden terve, szándéka kudarcot vallott.

Kislak – perzsiai település, stb.

A Párthus Birodalom végóráiban Párthia hét északi tartományának lakossága a világ négy tájára szóródott. Jutott belőlük bőven a hunok és a honfoglaló magyarok közé.

A magyar nyelv mindmáig megőrizte a palócsághoz tartozó néhány pártiai eredetet sejtető népcsoport, a barkó, a matyó, a tahó és a való gányó nevét. Jobbára a Felvidéken, Borsod-, Gömör- és Heves-vármegyében éltek és élnek.

Nyelvük a délebbi magyar vidékek lakóinak a nyelvétől nyelvjárásban különbözött/különbözik. Ez okozhatta, hogy mára a tahó és a gányó gúnyoros csúfnév lett, mint volt valaha a barkó és a matyó is.

Gömöri (barkó) népviselet[6]

Barkóknak nevezik a régi Gömör-vármegyében élő palócokat. E név esküvel való fogadkozásban is előfordul: Barkó úgy se![7] = Barkó úgy segéljen![8] A régiségben e név valamelyik istenségként tisztelt személy neve lehetett. A Pártus Birodalomban szokványos volt a különleges képességgel megáldott, az ország és a nép javát szolgáló emberek istenként való tisztelete.

A kalandos úton Magyarországra került barkók őseit, a baktrokat Hérodotosz az afrikai Lübiából származtatja: I. Dareiosz óperzsa király Barke városát vádolta hű embere, Aszkeszilaiosz meggyilkolásával. Kilenc hónapnyi hasztalan ostrom után Amasis[9], a perzsa gyalogság vezére a vár bevételére csalárd tervet eszelt ki: Éjjel árkot ásatott, fadeszkával, földdel álcázta. Másnap tanácskozni hívta a barkeieket. A titkos árok felett esküvének, míg a föld, ahol állnak úgy marad, ahogy van, az eskü fönnáll. A barkeiek beleegyeztek, hogy illő adót fizetnek, s ennek fejében a perzsa had nem okoz zavart. Bízván az esküben kivonultak Barkéból, megnyitották a kapukat, hogy az ellenség szabadon járjon-keljen.

(A szkíták legendás jóhiszeműsége és hiszékenysége sodorta őket bajba, mint annyiszor a magyarságot is!)

A perzsák, hogy az esküjük ne kösse őket, lerombolták az álcázott hidat, s iszonyú vérengzést vittek végbe. Dareiosz a város megmaradt lakosait rabszolgaként Perzsia keleti részén egy faluba telepítette,[10] amit a régi lakhelyük után Barkénak neveztek. Az új hazájukban megsokasodván Baktria tartomány névadói lettek. Az emléküket Balkh, Baktria fővárosának a neve őrzi.

A pártus nemzethez tartozó baktrok a Pártus Birodalom bukása után a királyi szkítákhoz csatlakoztak, és a honfoglaló magyarok népcsoportjaként a Kárpát-medencébe jöttek. A leszármazottjaik a felvidéki Gömörben, a mai Szlovákiában élnek.

Matyó a mátraaljai palócok neve. „Matieni” néven Hérodotosz is említi őket. A Halüsz/Halas folyó jobb partja és a Kis-Zab folyó közt, Kappadókia és Kilikia közt, a kurd hegyekben volt a hazájuk. A lakhelyük után kappadokiaiak vagy phrügiaiak lehettek, bár tőlük különböztek.[11] 

 Matyó menyecske (1911, Mezőkövesd – hu.wikipedia.org)

Pliniusnál a matieni nép már a Kaszpi-tengernél, a massageták szomszédságában bukkan fel. A Párthus Birodalom bukása után innen vándoroltak más rokonfajú népcsoportokkal együtt a Kárpát-medencébe.

Matyó üstökös ház (Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben – tankönyvtár.hu)  

A szótárakban, lexikonokban a tahó szó még népcsoport-névként sem fordul elő. A magyar nyelv gúnynévként viszont használja: Te tahó! S akire rásütik, az mafla, ostoba, ügyetlen ember. Valószínűleg a sajátos, a magyartól kissé eltérő palócos nyelvjárásuk miatt kapták csúfondáros a népnevüket. Jerney[12] szerint ők a közép-ázsiai daa, daha/daka nép utódai. A klasszikus írók sokszor említik őket. Európába szakadt népcsoportjuk a dák. A dák nem a románok őse, hanem a pártusokkal vérrokon szkíta nép volt. Kr. e. 108-ban az erdélyi Decebal, dák uralkodó a pártus rokonnép szövetségét kereste a nagy ellenfél, Róma ellen.[13] A pártusok sereget indítottak Dácia megmentésére. Útközben kapták a hírt, hogy Trajanus, római császár bekebelezte Dáciát (Erdélyt), Így a pártus had visszafordult. (A vérségi kapcsolatban valami lehetett, mert különben Decebal aligha kérte volna az Erdélytől távoli pártus segítséget!)  

Dák aranyérme (daciangold.blogspot)

Az Óxosz/Amu-Darja és a Jaxartész/Szir-darja vidékén élő harcias, a lakhelyét gyakran változtató szkítafajú daha népcsoport mindig segítette a rokonvérű pártusokat és a királyaikat: „…az Arszakida vérből származó, a daháknál nevelkedő Artabanust [tőlük] hívták”[14] a pártus trónra.

A „daa, daha” kiejtve valóban hasonlít a „tahó”-hoz. (A magyarban az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélődhetnek: d–t; így lett a daha = tahó.)

A gányó a dél-alföldi dohánykertész csúfneve. A dohányföldeket mindenféle ággal, giz-gazzal kerítették be, hogy az apróvadak ne tegyenek kárt bennük. Innen származik a magyar nyelv „összegányol, hebehurgyán összetákol” kifejezése.

Dohányszárító pajta (Újkígyós, sulinet.hu)

A szakirodalomban nincs nyoma, hogy a gányó valamely népcsoport neve lenne. Ennek ellenére Jerney János[15] említi a gányókat. A tahókkal együtt felvidéki magyar népcsoporthoz tartozhattak, akiket a hegyvidéki sovány föld nem tudott eltartni, ezért az Alföldre szegődtek dohánykertésznek. (A Békéscsaba környéki Újkígyós eredetileg gányófalu volt.[16])          

(A pártusokról bővebben ld. Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. c. könyvet)

[1] Schneiderwirth, A. j. herman: Die Parther oder das neupersische Reich unter den Arsaciden, Verl. Dunkelber, Heiligenstadt, 1874,  176-179. pp.

[2] Tabari: Geschichte der Perser, Araber zur Zeit Sasaniden, E.J. Brill in Leyden, 1879. 8. p.

[3] Tabari i. m. 6-7. pp.

[4] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010. 114. p.

[5] Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, Trattner, Pest, 1825, 82. p.

[6] Istvánffy Gyula: Palócz néprajzi tanulmányok, Budapest, 1894.

[7] Teljességgel megegyezik a Dunántúlon használatos „istenuccse” mondással. Az „uccse” tehát az „úgy segéljen” szólás régies, tájnyelvi alakja lehet. 

[8] Czuczor Gergely - Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. köt., 439. p.  

[9] „Amasis” beszélő név = a mázas. A magyar a negédes képmutatóra mondja: mézes-mázos.

[10] Hérodotosz/ Herodotos történeti könyvei, I-IX., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1893. IV. kv. 200-205., 137-139. pp.

[11] Hérodotosz i. m. V. kv. 49, 52., 173, 177. pp.                                

[12] Jerney János’ keleti utazása a magyarok’ őshelyeinek kinyomzása végett, I-II. Pest, M.DCCCLI, (1851),  225. p.

[13] Cantu, IV. köt. 200. p.

[14] Tacitus összes művei, I-II., Európa Kvk., Bp., 1980., II. köt., Évkönyvek, II. kv. 3.

[15] Jerney i. m. 300. p.

[16] A dohánykertész tudománya – sulinet.hu

A középkori német források népünket a hunokkal és az avarokkal egyetemben a pártusokkal azonosítják. A XIX. századi történetírók meggyőződéssel hirdették, hogy a 895-896-ban a Kárpát-medencébe költöző magyarok a pártusok utódai. 

Pártus Birodalom (Kr.e. 100 körül – realhistoryww.com)

A hon-visszafoglalás után Európában a Kárpát-medencei magyarságot azonosnak tartották a pártusokkal. A 955-ös Lech-mezei „német győzelemről” szóló históriás ének több ízben pártusnak nevezi a magyarokat.

A csata előtt I. Ottó a későbbi német-római császár ekképp bíztatja a katonáit: „Mert midőn a hír röpíté, hogy az ungáriusok (magyarok) ellene fegyvert fogának, már a part mellett állának fölfegyverkezve. A városokat, szántóföldeket, falvakat szerteszét pusztíták. Az atyák siraták a fiaikat, s a fiak anyja mindefelé száműzetik. Mit én, mondá Ottó, késlekedőnek látszódjak a párthusoknak? Intem a’ lassú vitézeket. Míg kések, addig nőttön nő a veszély. Szakasszátok félbe a késést, és a párthus ellenségnek velem álljatok elébe… A’ francus űz, a pártus fut… A vértől vöröslő Liquus (Lech) a párthus „győztest” mutatá a Dunának. Kis erővel legyőzetve a párthus: előbb is, utóbb is diadal lőn.”[1]

A Lech-mezei csata (Hektor Mülich (1415-1490) illusztrációja,  Sigmund Meisterlin: Nürnberg város története.1457., Staatsbibliothek Augsburg - upload.wikimedia.org)

A fenti szöveg a magyar népnevet egyszer említi, különben mindendig pártust mond. A középkori Európában, a Német-Római Birodalomban a magyarokat mind ungarus, mind a pártus néven ismerték.

Szembetűnő hasonlatosság - Pártus herceg (bronzszobor részlet, Sami, Khuzisztán)[2] – Szent László győri hermája[3]

Orseolo Péter („aki német vala”[4]) XI. századi életrajzírója Pannónia lakóit pártusnak nevezi: „A pártusok lakják Pannonia javarészét.”[5]

Hazánkban máig tartja magát az a vélemény, hogy a magyaroknak nincs közük a pártusokhoz, mivel az elnevezésük egyetlen magyar nyelvemlékben, történetírónál nem fordul elő. Ezt megcáfolja az Országos Széchenyi Könyvtár őrizetében levő I. András király korabeli imádságok szövegében (1365. Fol. Hung. I) a pártus őseink „bardus” változatban előforduló neve: „…szent jeles harcosok, németvágók, BARDUS ősöltők erős szent jeleseik…”[6]

I.András király korabeli imák (1046, fóliáns, OSZK)[7],

Zsámboki János[8] „A magyarok dolgairól” c. művében pártusnak nevezi a magyarokat.

Stephanus Byzantinus  szerint  „A pártusok hajdanán szkítiai atyafiság volt.”[9]

Suidas, a X. századi lexikografus kijelenti, „a pártusok ugyanazok, mint a szkíták”[10], és eszerint a magyarság is.

 „A hun-magyarok hajdan az örményektől, a perzsáktól és Aria többi népétől általában chus, chusan és chusita néven neveztettek, kiket a görög és római írókból saca, daha, massageta, scytha neveken ismerünk, laktak pedig a Kaszpi-tenger dél-keleti partjain az  Óxosz és a Jaxartesz folyóktól öntözött tájékokon, délszakról a Paropamisus hegységig és Indiáig terjedtek, keletről a nagy sivatag válaszotta őket Chínától, az Áltai hegység pedig a mongol-tatár fajtól. A Chus néptörzsnek egyes ágai átköltöztek az  Óxoszon inneni vidékre, és az …ariai vagy irani népek közt foglaltak helyet, közülök legmélyebben ékelték bé magukat ezek közé a Párthusok, kik utóbb a daha felekezetbeliek segítségével Arszak vezénylete alatt a syro-macedonok uralmát Bactriában megdöntvén a honszerző Arszak családjából királyokat adtak a Perzsáknak, Örményeknek, Medusoknak, Indo-scytáknak és a chusoknak vagy Hun-magyaroknak, és ekképp a tág értelemben vett ariai faj összes népeit egy nagy világbirodalomban egyesítették.”[11] Eszerint a magyarság, sokkal inkább árja, mint bármelyik, magát árjának tartó (indo)európai nép!

Az ókorban a magyarság  elődeit különféleképpen nevezték: Ptolemaiosz mazorani[12], Plinius mazacar[13] néven utalt rájuk. A Kr. u. IV. századi perszepoliszi feliratokon unnuk.[14] E „nép” hazája az  Óxosz és a Jaxartész vidéke, Parthava és Aria tartomány volt. Atyafiságan laktak együtt itt a dahák, a daha-párnik/avarok, a szakák, a massageták/királyi szkíták, a hunok. Mindnek volt saját neve, függetlenül attól, hogy az ókori források hogyan nevezték őket. Csakúgy, mint a Felvidéken a palócsághoz tartozó  barkókat, a matyókat, gányókat és a tahókat, akik a magyar krónikák említette 108 hun-magyar nemzetséghez tartoztak. 

Az ókori szerzők „a közép-ázsiai hun-magyar népeket…, az  5. sz. előtt Kr. u. a görögök chus, hun, mazar és egyéb nemzeti nevükön nem ismerték, hanem általában szkítáknak, név szerint daha-, szaka-, massageta szkítáknak nevezték”[15] Az örmények, a perzsák és a kínaiak chusnak, chusannak chusitának hívták őket.[16] A dahákhoz sorolták az aparnikat[17], vagyis az avarokat. A kusokat a Biblia Chám fia Chustól származtatja; utódaik afrikai  és az ázsiai etiópok, vagyis a kusok. Hazájukat, az Kusita Birodalmat[18] a Vízözön szétválasztotta, így maradtak a kusok Ázsiában, India határvidékén.[19] Thuróczy[20] a magyarok elődeiről szólva az ázsiai etiópok (kusok) hazáját egyenesen Kis-Indiába teszi. 

Az ókori írók a különféle szkítafajú népeknek jobbára nem a saját népnevét, hanem a velük kapcsolatban álló szomszédos népek görög, római, bizánci névadásait őrizték meg. A görögök a Kr. u. V. századig a kusokat általában szkítának nevezték. Később a szkíta név egyre ritkábban fordul elő, majd megszakad. A helyébe a szasszanida perzsákkal szintén örök háborúságban álló hun lép.

Szkíta vérszerződés (arany, Kul-Oba kurgan – enciclopediaofukraine.com)

Valójában az történt, hogy ismert lett e nép saját neve. A források felhagytak a görögök szkíta elnevezésével, és helyette a saját vagy más népek adományozta népnevüket, a hunt használták. Attila hunjaitól való megkülönböztetéstül ephtalita- és cidarita hunoknak, esetleg keleti hunoknak nevezték őket.

Az ókori írók egyivásúnak tartották a közép-ázsiai szkítafajú népeket:

- A szkítákhoz tartozó sok népnek a pártusokkal egyenlő [hatalmi] állása volt.[21]

-  „A massageták, kik Balkhban laknak, a chusok”.[22]

- A kínai írók daháknak hívták a pártusokat, a baktrokat és a szakákat..[23]

- A szaka szó a chus név elferdítéséből származik.[24]

- Az örmény forrásokban a hun nép hol chus, hol ephtalita. A görögben viszont  hun, annak félreismerhetetlen jeléül, hogy a „chus és hun… egy nép.”[25]

- Az Európába, a Kárpát medencébe vándorolt avarok a szolgáik voltak a Perzsia határszéleinél lakott valóságos avaroknak; megkülönböztetés végett ál-avaroknak (pseudo-avares) hívták őket.[26]

- A Perzsia melléki avarokat a bizánc írók hun meg turk néven illették:. „A Kr. u. VI. század végén a keleti avar birodalomnak a törökök által történt felforgatása után a keleti-avarok közül egész csapatok vonultak be Európába, és egyesültek az európai avarokkal.”[27]

Ismeretlen szkíta/pártus király terrakotta mellszobra (Pergamon Museum, Berlin, dailyhistory.org)

- Az ókori írók a szaka/saca-, daha-, massageta-szkítáktól származtatják a pártusokat, kiket az örményeknél kusoknak, és azonosak a hun-magyarokkal.[28]

- „A szogdok, a dahák, a massageták, a szakák ugyanazon nép.”[29]

Dio Cassius[30] a pártus nép történetének kivonatában hasonlóan vélekedik: „A pártusok elpártolván a szkítáktól Médiában és azzal határos lakatlan tájékokon telepedtek meg. Kezdetben jelentéktelen nép voltak, és majd a medusoknak, majd a pezsáknak, majd a Bactriában uralkodó syro-macedonoknak hódoltak. A II. században Kr. e. Arszak vezérlése alatt a seleucidák ellen fellázadt görög tisztviselőket, egyiket a másik után megtámadták, tartományaikat elfoglalták, végre magát Seleucust megverték, és ekkép urai lettek fél Ázsiának.”

Arszak, az első pártus király a Parthava tartománybeli szkíták támogatásával verte le a makedónokat. Ezért hálából és tisztességből az országát Párthiának, Párthus Birodalomnak nevezte el. Ezt tette a méd-perzsa származású II. Kürosz, kit a médek ellenében a perzsák támogattak, ezért országának a Perzsia nevet adta

Byzantinus szerint a „szkíta” kifejezés jelentése „vas”[31]; eszerint a „szkíta” merő fordítása a „vas” szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve.

A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas” neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes” nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata. 

Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának eredménye, hogy ezekről mitsem tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből. 

[1] Ebert, Friedrich Adolf: Ueberlieferungen zur Geschicht, Literatur und Kunst der Vor- und Mitvelt, Band I., Waltherschen Buchhandlung, Dresden 1826. 81-82. pp.

[2] Régészeti Múzeum, Teherán, Irán, colledge: The Parthians, Thames and Hudson, London, 1967, 12. 

[3] A szent László Herma 400 éve Győrött, Győri  Egyházmegyei Könyvtár és Kincstár, Győr, 2007.

[4] Petthő Gergely: Rövid magyar Krónika, Cassán, 1729. 22. p.                                                       

[5] Mabillon, Jean: Acta Sanctorum Ordinis S. Benedicti in saeculorum classes, 9 Bde., Vita S. Petri Urseoli, Venedig 1733-1738., Tom VII. p. 851., In: Jerney János’ keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, Parthia, II. k. Pesten, a’ szerző’ tulajdona, M.DCCCLI II. köt., 165. p.

[6] Marton Veronika: I. András korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 153. p.

[7] L.m.f.

[8] Samboki (Sambucus/Zsámboki) János: Rerum Ungaricarum Appendix, In: Bonfinii Historia Pannoniae – Caloniae Agripp. [Köln], 1680, 556. p.

[9] Byzantinus, Stephanus: [Ethnica oder] de Urbibus, Lipsiae in Libraria Kuehniana, MDCCCXXV (1825/1494), in voce Parthiaei, 675. p. 

[10] Suidae Historica, Basileae Heruag. Per Eusebium Episcop. (1581), parthi címszó, 733. 19. 

[11] Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei és hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, I-II., A Szamosújvári Árvaház tulajdona, Kolozsvár, 1870. I. 35-36. pp.

[12] Ptolemaiosz, Klaudiosz: Cosmographiae. Incunable, 1478., faximile: Carthographia-Cosmographia, Amsterdam, 1966. = Theatrum orbis terrarum, Bd. 2. Vol. VI. 

[13] Plinius, Caius Secundus: Die Naturgesichte des Caius Plinius Secundus, Übersetzt G. C. Wittstein, Band I-II. , Buch I-VI.  Druck u. Verlag von Gressner – Schramm, Lepzig, 1881., Buch XII-XXI. Ueberseßt und erläutert Dr. Ph. H. Külb, Verl. Harduini, Stuttgart, 1853.  Buch VI. 7., 421. p.

[14] Fejér, Georgius (Fejér György): Aborigines et incunabula Magyarorum, In: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Budae, 1829-1844.

[15] Lukácsi i. m. I. 35. p.

[16] Lukácsi i. m. II.277. p.

[17] Strabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977.  XI. VIII. 2.,  543. p

[18] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2017. 21- pp.

[19] Lukácsi i.m. II. 278-279. pp.

[20] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk. 1980., 24. p.

[21] Plinius i.m. Buch VI. Kap. 29. 456. p. 

[22] Asolich: Örmények története 2. kv. 3. fej. In: Lukácsi i. m. II. 290. p.

[23] De Guignes, Joseph (Deguignes): Histoire generale des huns, des Mongoles, des Turcs el des autres Tartres occidentaux, 3 vols. Desaint & Saillant, Paris. 1757.

[24] Calmet: Commentaire littéral, historique et moral sur la Règle de S. Benoît, Paris, 1734. 10. p.

[25] Lukácsi i. m. I. 36. p.

[26] L.m.f.

[27] Theophylactus Simocattes: VII. 3.,  Lukácsi  i. m. II. 64. p.

[28] Lukácsi i.m. I. 286. p.

[29] Christophori Cellarii supplementi - Q. Curtius de rebus gestis Alexandri Magni, Liber I-X., In: Quintus, Curtius Rufus: Alexandergeschichte : Die Geschichte Alexanders des Großen. Übers: Siebelis, Johannes, Phaidon, Essen/Stuttgart, 1987. B. VI. Abs.III/3

[30] Dio Cassius: (Cassius, Dio Coccenianus): Römische Geschichte (Romanica Historia, Lib. I-LXXX.), 80 Büchern, Weidmann, Berlin, 1895-1901., XXXVI. (Pompeius)

[31] Stephanus Byzantinus: De urbibus. In: Jerney i.m. 303-304. pp.

Ez írás bemutatja, hogy a hódító parancsszavára az eladdig bátor, fegyverforgató, szabadságszerető nép önérzete tartása, ősi szokásai miként váltak semmivé. A jó élet, a harciasság mindennemű kiiktatása, a nemi eltévelyedés és az állandó szórakoztatás/szórakozás révén az idegen érdekeket kiszolgálók irányította nép akaratnélküli, degenerált bábként eltűnt, szinte a „saját akaratából” felszívódott. II. Kürosz leleménye óta a népek leigázásának, eltüntetésének lassú, de eredményes módszere a „panem et circensés”.[1] Ez elvnek a mai magyarság is szenvedő részese.

Krőzust, Lüdia királyát hatalma tetőpontján érte utol a végzete, magasra jutott, nagyot zuhant. Szolón jövőbelátása betelesedett.  

Krőzus (?) (mázas tál - factsanddetails.com)

Krőzus értesülvén, hogy II. Kürosz, az Óperzsa Birodalom megalapítója nagyatyja, Asztüagész, méd király trónját elfoglalta, birodalmát perzsa tartománnyá tette, mérlegelte, hadat indítson-e a perzsák ellen. Krőzusnak Lüdia királyaként semmi baja nem volt a perzsákkal, rokonként, sógorkén igen, hiszen a testvérnénje, Arüénisz, a méd király felesége volt.

A végzettől vezérelve jósdákhoz fordult: „Menjen-e Krőzus háborúba a perzsák ellen…?” Két jósda majdnem azonos válaszáról emlékeznek a források: „Hadat víva a perzsák ellen, egy nagy birodalmat fog elpusztítani…” Ám azt nem közölték, melyik birodalmat. Krőzus úgy vélte, a perzsákét. Saját országa elvesztését számításba sem vette.

 Háromlábú „harang-kráter” fölé hajló Püthia (részlet, Kr. e. 330, Régészeti Múzeum, Delphi – en.wikipedia.org)

Újabb kérdéssel fordult a Delphoi-i jósdához: „Uralma sokáig áll-e fenn?” Püthia ekképp válaszolt: „Ha az öszvér lesz Média királya, akkor menekülj,… ne állj meg, és ne szégyellj gyáva lenni!” A jóslat hallatán Krőzus így okoskodott: „A médeken ember helyett soha nem uralkodik öszvér,  így az utódai soha veszítik el az uralmukat.”[2]

Krőzus rosszul értelmezte Püthia szavait, mert az öszvér a méd királylány és a perzsa szolga felemás nászból született II. Kürosz volt. 

Ajándékot vivő lüd férfi (részlet, Apadana-i palota lépcsőfeljárója, Persepolis –livius.org)

Krőzus hadai átkeltek a lüd-perzsa határfolyón, a Halison (Halas) és betörtek az Óperzsa Birodalomhoz tartozó Kappadókiába. Ártatlan lakosokat hurcoltak fogságba, földjeiket elpusztították. II. Kürosz is támadásba lendült. Ptériánál csapott össze a két sereg. Hatalmas harc volt, mindkét oldalon nagy volt a veszteség, ám a csata eldöntetlen maradt.[3]

Krőzus látván, hogy a serege kisebb, mint a perzsáké, visszavonult Szardiszba, a megerősített fővárosba. Egyiptomi, babiloni, spártai stb. szövetségeseihez követeket menesztett, hogy öt hónap múlva seregestül csatlakozzanak a seregéhez. Ostoba módon a perzsák ellen harcolt zsoldosait elbocsátotta, ezzel maga gyöngítette meg a haderejét. Gondolta, II. Kürosz nem meri támadni a lüd fővárost, hiszen egyetlen nép sem volt akkor Ázsiában a lüdnél férfiasabb és derekabb. Kiválóan használta az íjat. A csatában inkább a nemzeti fegyverét, a harci bárdot, vagyis a fokost és a hosszúnyelű dárdát részesítette előnyben.

Halas/Halys/Halüs folyó (Kappadókia, Törökország -  thesecondachilles.files.wordpress.com) 

Kürosz megtudta, hogy Krőzus megcsappantotta a katonáit, s még mielőtt a lüdiai sereg a szövetségesekkel együtt újra hadirendbe tudott volna állni megtámadta Szardiszt.[4]

A főváros előtti szabad mezőn csaptak össze. II Kürosz Meghagyta a katonáinak ne öljék meg Krőzust. Mivel a híres lüd lovasoktól, összegyűjtette a tevéket és fegyveres katonákat ültetett a hátukra. Midőn csatára került sor, a tevék szagától a lüd lovak megbokrosodtak. A lovakról leugrált lüd katonák gyalogos támadását a perzsák visszaverték. Krőzus maradék hada a városfalak mögé menekült. Tizennégy napig tartó ostrom után esett el Szardisz. A vár bevételekor egy perzsa katona rárohant az előtte ismeretlen Krőzusra. Krőzus néma fia észrevette, és ijedtében visszanyerte a hangját: „Ember, ne öld meg Krosisot!” Azóta tudott beszélni a királyfi.[5]  

Kherubszárnyas II. Kürosz („Hemhem” koronás óperzsa uralkodó /Kr. e. 580-529) dombormű, Pasargada, Irán - realhistoryww.com)

A lüd király elveszítette a fővárosát. Ő meg perzsa fogságba esett. II. Kürosz máglyát rakatott, és felvezettette rá Krőzust és 14 lüd ifjat, hogy győzelme jeléül feláldozza, továbbá meg akart győződni arról, hogy a lüdeket az istenük megmenti-e. (Ti. a perzsák vallása tiltotta a szentnek tartott tüzet ilyetén módon megszentségtelenítsék!)

Krőzusnak A máglyán eszébe jutottak Szolón szavai: „Senki sem mondható boldognak az élők között.” Pontosan úgy történt, ahogy a bölcs mondta: A nagy gazdagságból, a nagy magasságból a legnagyobb szerencsétlenségbe zuhant, ráadásul magával rántotta népét és országát.

Krőzus a máglyán (vázakép, Louvre, Paris – da.wikipedia.org)

Szolón neve hallatán II. Kürosz hiába akarta eloltatni a máglyát, nem sikerült. Krőzus észrevéve, hogy a perzsa király megváltoztatta a szándékát, Apollón napistenhez fohászkodott. Csoda történt. Az ég derült volt, szél sem fújt, hirtelen mégis nagy zápor kerekedett, s eloltotta a tüzet.

Így menekült meg Krőzus és a 14 lüd ifjú a máglyahaláltól.

Kürosz felismerte, hogy a lüd király az istenek kegyeltje, s megkérdezte: Miért indított hadat Perzsia ellen? Krőzus azt válaszolta, hogy a rossz végzete és a hellének istene ösztönözte a hadjáratra. Kürosz  tisztelete jeléül maga mellé ültette. Krőzus megkérdezte tőle: Mit buzgólkodik itt ez a perzsa csapat? Mire a perzsa király így felet: Városodat zsákmányolják, s elrabolják a kincseidet.”

Krőzus így szólt: „Nekem már semmim nincs többé, a tiedet viszik el. A perzsák szegények, elbizakodottak, ha megengeded, hogy zsákmányoljanak, aki legtöbbet viszi el, az lázad fel ellened. Szedesd el tőlük, amit magukkal hoznak! A tizedét ajánld fel Zeusznak, akkor a katonák nem háborognak!”[6] Kürosz a meghódított városokba helytartókat ültetett. Nem sanyargatta a lakosokat, csak az évi adót kellett tetszésük szerint befizetni. A Paktüasz, a Szardiszban székelő lüdiai helytartó felkelést szított a perzsák ellen.[7]

 Kürosz II. midőn hírét vette, azt mondta Krőzusnak: „Téged, ki több voltál mint apjok, magammal hoztalak, de meghagytam a városaitokat és most csodálkozom a lázadásukon…. ezért az összes lüdöt eladnám rabszolgának.

Krőzus, hogy megmentse népét, így felelt:„Bölcsen szóltál, mégse add át magad … a haragodnak. Ne dúld fel ezt a régi várost, mely mind az előbbi, mind a mostani eseményekben ártatlan. Ezelőtt én voltam a tettes az én fejemre szállt a csapás”, most „Paktyes a bűnös, őrá bíztad Sardist, őt büntesd meg! Bocsáss meg a lüdiaknak… Tiltsd meg …, hogy harczi fegyverekkel lássák  el magukat; parancsold meg, hogy ruhájukra köpenyt… öltsenek, magas csizmákban járjanak; …gyermekeiket cythéra- és hárfajátékra és kereskedelemre tanítsák! Így csakhamar… a férfiak asszonyokká válnak, semmiképp sem lesznek félelmetesek.”[8]

Krőzusnak e tanáccsal kettős szándéka volt: Egyrészt, a perzsa nagykirály haragját elfordítani a lüdökről, mert az ilyen élet még mindig jobb a rabszolgaságnál, másrészt, hogy a népére pusztulást hozandó minden lázadásnak elejét vegye. II. Kürosz hallgatott rá: Lefegyverezte a lüdöket, elvette harci ménjeiket, felmentette őket a hadviselés alól. Így rövidesen elszoktak a fegyverektől, el a harctól. Idővel elfeledték a régi időket, őseik nagy tetteit.

Ekképp lett a korábbi legharciasabb, legbátrabb lovasnépből a legelpuhultabb, élvhajhász népség, mely megérett a pusztulásra, ami be is következett. Még az erkölcsösnek igazán nem mondható görögök is lenézték őket. Kürosz II. parancsa jó talajra talált, hiszen a lüdök a harciasságuk mellett hajlamosak voltak a bujaságra. Korábbi királyaik sok bűnös szenvedélyt és nemi eltévelyedést parancsszóval erőltették a népre. A herélés lüdöknél szokásban volt. Az epheszoszi templomban a papok heréltek szolgáltak. Az istennő ünnepén extázisukban az ifjak saját magukat csonkították meg. hogy némely kereskedő, „széptermetű fiúkat kerített hatalmába, kiherélte, aztán elvitte Sarsdisba…[9], s jó pénzért eladta őket. A lüd leányoknak hozományukat összegyűjtendő Blatta (Mylitta/Astarté) istennőjük tiszteletére a templomcsarnokokban, ligetekben, áruba kellett bocsátaniuk magukat az idegeneknek, sőt a rabszolgáknak. Ez a babiloni szokást követi, miszerint a férjhezmenetelük előtt a hajadonoktól szüzességük feláldozását követelte. Blatta istennőt a leányok állig felfegyverkezve tánccal tisztelték.[10]

A perzsa király megengedte Krőzusnak, hogy a jósdához forduljon: „Nem szégyelli-e az isten, hogy Krőzust háborúra ösztökélte?” Püthia így felelt: „A kiszabott végzet elől az istenek sem menekülhetnek. Krőzus ötödik elődje, Güges bűnéért lakol, ki kézre kerítette az uralkodást, bár nem illette meg.”[11]

Krőzusnak megmaradt az élete. Vagyona egy részét megtarthatta. Lakhelye az Óperzsa Birodalom távoli részén fekvő Barka városa lett. Ott, ha nem is királyként, de királyhoz hasonlóan élhetett.  

Krőzus az óperzsa királynak adott jó tanácsával népe pusztulását ideig-óráig elodázta. Ám olyan erkölcsi fertőbe sodorta, melynek vége, ha nem is a „pokol”, de a maradéktalan eltűnés lett; hiszen a „a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Lüd-arameus kétnyelvű szöveg (Felső: lüd - A magyar rovásíráshoz hasoló.  Alsó: arameus - a héber elődnyelve. Jézus Krisztus nyelve az arámi volt!)[12]

 [1] Kenyeret és cirkuszjátékokat! – Deciumus Iunius Iuvenalis szatírái/Saturae,  Akadémiai K. Bp., 1964. 10.81.  

[2] Hérodotosz i. m. I. 53-55., 25-26. p.

[3] Hérodotosz i.m. I.76., 35. p.

[4] Hérodotosz i. m. I. 77- 80. 36-38. pp

[5] Hérodotosz i. m. I. 58., 40. p.

[6] Hérodotosz i.m. I. 88-90, 42-43. pp.

[7] Hérodotosz, III. 120.

[8] Hérodotosz i. m. I. 155-157., 67-68. pp.

[9] Hérodotosz i.m. III.48, 179. p. VIII.105. VIII.105, 126-127. pp.

[10] Pausanias: Description of Greece, B. Bell and Sons, London, 1912, Book Book IV. Chapter 31. 7., VII. Chapter 2, 4-5, 8-12. pp.

[11] Hérodotosz i. m. I. 90-92, 42-43. pp.

[12] Cook, Stanley A: A Lydian Aramaic Billingulal, The Journal of Hellenic Studies, 1917. 77.p.

Az 57 évig uralkodó II. Alüattész  a lüdöket szerencsés háborúkkal a Kis-Ázsia a leghatalmasabb népévé tette. Békében meg a birodalom ügyeit intézte. A legigazságosabb és a legbölcsebb királyuk emlékét a lüdiaiak kegyelettel őrizték. Nagy halottjukat a Hermus-folyó vízén túl, a főváros Szardeisz/Sardis fellegvárával szemközti köves lapályon temették el. E síremlék „az egyiptomi és a babyloniai műveket kivéve minden mást hatalmasan felülmúl”.[1] 

Alüattész, méd király sírját rejtő tumulus/kurgán  (mai látkép, 360x61 m - en.wikipedia.org)

Alüattész kisebbik fia, Kroiszosz/Krőzus Kr. e. 563-ban, harmincöt évesen került Lüdia trónjára. A ióniai asszonytól született bátyja, Panteleon támogatóit eltávolította, a vezérüket, Lüdia leggazdagabb emberét kínpadra vonta, vagyonát elkobozta. Aranyaiból busásan juttatott Apollón napisten epheszoszi és thébai templomának.

Egyeduralkodóként okosan folytatta atyjának a kisázsiai görög városok elleni harcát. Az ősatyja, Gyges kezdte háborúságának ügyes alkudozással és óvatos engedékenységgel vetett véget. Ezzel a hatalom legmagasabb csúcsára emelte országát.

Szövetséget és barátságot kínált Milétosz városának. E szövetséggel Krőzus megosztotta a görög városok laza egységét. Észrevétette velük, hogy nem pusztulást akar, sőt kedvező feltételeket kínál: Befejeztette a milétoszi Artemisz templom átalakítását, arany kegytárgyakat adományozott a templomnak. A többi görög városnak is méltányos megadási feltételeket szabott. Nem kívánta a városkapuk megnyitását, hanem megelégedett a lüd főség elismerésével és az évi adófizetéssel. Elrendelte, hogy a tengerparti görög városok a lüdiaiaknak szabad kereskedést, s ha akarják, szabad letelepedést biztosítsanak.[2] A görögök lakta szigeteket békén hagyta, mert a tengerparti görög városok segítsége nélkül nem látta biztosnak a győzelmét.

Krőzus aranyérméje (Metropolitan Museum of Art, New York – open.edu)

Tisztelte a görögök isteneit, s gazdag adományokban résesítette a szentélyeiket. Többször előfordult, hogy a lekötelezettjeit busásan megjutalmazta. Egy epheszoszi kereskedőt szekér arannyal jutalmazott meg, egy athéni nemest behívott a kincseskamrájába; megengedte neki, hogy annyi aranyat vigyen, amennyit csak akar.[3] Roppant bőkezűen foglalkoztatta a görög művészeket. A görögök hálával fogadták Krőzus templomi ajándékait: „Kroisos baráti erénye soha nem megy feledésbe!”[4] 

Jeles görög férfiakat is szívesen látott az udvarában. Több napig tartotta magánál Szolónt, a hét görög bölcs egyikét. Hérodotosz[5] jegyezte fel kettejük beszélgetését: Krőzus megmutatta Szolónnak palotája kincseit, drágaköveit, díszöltönyeit, edényeit. Azután eltelve saját sikereitől és az elismeréstől, amelyeket a görög városok körében kivívott, s amelyekre az ősei hiába törekedtek, megkérdezte tőle:  

• Kit tart ő, a sok világot bejárt Szolón, a legboldogabb embernek?

Szolón az athéni Tellust mondta a legboldogabbnak. Derék fiai és unokái voltak, kik mind túlélték; mert a legnagyobb fájdalom az, ha az utódok előbb halnak meg. Hosszú élet után szép halállal távozott. Kr. e. 580 körül szülővárosáért, Athénért, az elűzött athéni király, II. Pandion megarai hívei ellen vívott harcban esett el az Athéntől 18 km-re levő Eleusisnál.

Szolón (mozaik, Baalebek közelében, Suweydiében feltárt római villából, Nemzeti Múzeum, Libanon, Beirut - open.edu)

„Solon mivel sok szép dolgot mondott Tellosról, felbosszantotta Kroisost, ki aztán kérdést tett fel”, remélve, hogy a második legboldogabb ő lesz, ám Szolón a második helyet az argoszi Cleobisnak és Bitonnak adta. A testvérek nem voltak túl tehetősek, de a szükségleteikre futotta. Ám oly erősek voltak, hogy mindketten megnyerték a versenyeket. Héra ünnepén a kocsihúzó fehér tehenek nem jöttek be időben a mezőről, pedig az anyjuk templomba készült. A fiai felvették a jármot, és az anyjukat a 45 stádiumra[6] levő templomba vontatták. Az ünneplő argosziak dicsérték a fiúk erejét, a nők pedig boldognak mondták az anyát, kinek ilyen gyermekei vannak. Ekkor Cydippe papnő, a fiúk anyja Héra szobra előtt imádkozott és áldozatot mutatott be. Kérte, az istennőt, hogy a gyermekei, kik annyira megtisztelték, részesüljenek a legfőbb jóban, mi embernek juthat.  Az áldozat és a lakoma után a két fiú elaludt a templomban, és nem ébredt fel többé.

Az embert tehát a legfőbb jó, ami érheti az életben a ”sápadt halál, ami egyaránt kopogtat be szegények kunyhóin és királyok palotáin”. (Horatius)

Krőzus csodálkozott: A szerencsét, amelyben ő királyként részesült Szolón semminek tartja, hiszen még a közönséges emberekkel sem állítja egy sorba!

„ Ó, Kroisos! olyan embert kérdezel te ki az emberi dolgok felől, a ki tudja, hogy az isteni lény irigy és állhatatlan…” Ó, Kroisos!  Te… nagyon gazdag vagy és sok nép fölött uralkodol…” De boldognak most még nem mondhatlak „mielőtt nem tudom, hogy szép véget ért-e az életed… A nagyon gazdag nem boldogabb annál, kinek csak egy napra van kenyere, ha a sors nem engedi meg neki, hogy minden szép birtokában halhasson meg. Sok dúsgazdag ember ugyanis boldogtalan, viszont sokan szerény vagyon mellett is boldogok.”[7]  

Az ember élete „mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, míg szerencséje megváltozhat. A jövő mindig változásokkal terhes, s csak azt tarthatjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta.”[8]

Suweydie-i római villa mozaik-padozata (Nemzeti Múzeum, Beirut - livias.org)

A gazdag, de szerencsétlen embernek két előnye van a szerencsés szegénnyel szemben. A gazdag  kielégítheti a vágyait, és könnyebben elviselheti a „baleseteket”. A szegény kevésbé, és nem tud úgy ellenállni a sorscsapásoknak, mint a gazdag, ám védelmet talál abban, hogy jól van, rendben van minden körülötte: Egészséges, jó gyermekei vannak, szép külsőnek örülhet. Ha az életét is jól fejezi be, akkor boldognak mondható.

A halála előtt boldognak senki nem nevezhető, csak szerencsésnek. E „jó tulajdonságokat emberi lény bizonyára nem egyesítheti magában, valamint egy ország sem képes minden szükségletet a maga erejéből nyújtani önmagának, az egyiket bírja, de a másiknak híjjával van… Sok embernek megmutatja ugyan az isten a boldogságot, de csak azért, hogy azután gyökerestül felforgassa”[9]

Szolón ezzel elbúcsúzott a megsértett királytól, akit nem sikerült bölcsebbé tennie.

Ezidőben a lüd fővárosban tartózkodó Aiszoposz, a meseíró „tanácsképpen így szólt a bölcshöz:

• Hidd el, Szolón, a királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet!

• Zeuszra mondom, nem – felelte Szólon -, hanem vagy minél kevesebbet vagy minél hasznosabbat![10]

Szolon távozása után az isten nagy csapással sújtotta Krőzust.

Fiai közül Atys/Atüsz, a nagyobbik kortársai között mindenben az első volt, mindenben győzedelmeskedett, a kisebbik süketnéma nyomorék volt. Az apa megálmodta, hogy szeretett fia, Atüsz halálát ércfegyver okozza. Ez intés miatt, ijedtében nemcsak megházasított a fiát, hanem harcolni sem engedte, sőt minden szúrófegyvert elzárt előle. Midőn Atüsz lakodalmára készülődtek Midasz király unokája, a száműzött frígiai Adrastos/Adrasztusz[11], aki véletlenül megölte a testvérét, Sardisba érkezett, hogy az ország szokásai szerint tisztulásban részesüljön.

Szardeisz/Sardis létképe (légifelvétel - alumni.berkeley.edu/california-magazine)

Krőzus elvégezvén  a tisztító szertartást, befogadta az idegent. A tisztító szertartás mind a lüdiaiaknál, mind a görögöknél azonos volt: A bűnös szó nélkül leül a házigazda tűzhelyéhez. Kardját a földbe szúrja, arcát kezébe rejti. E jelek adják tudtára a házigazdának az idegen kérelmét; mire az malacot áldoz, ennek vérét más italáldozatokkal együtt a bűnös kezére önti, s egyúttal Zeuszhoz fohászkodik; majd a bosszúállás véres istenőit, az  erinnüszokat /erynniseket engeszteli ki süteményekkel; s csak ezután tudakozódik a bűnös neve és bűne után.[12]     

Malac feláldozása - Tisztító szertartás (tondo/beillesztett kerek kép, attikai vörösalakos amfóra, Kr. e. 510-500, Louvre -  en.wikipedia.org)

Ekkortájt Mysiában nagy vadkan pusztított; az ottaniak nem bírtak vele. Kérték Krőzust, válogatott ifjakkal és kutyákkal küldené hozzájuk a fiát, Atüszt, hogy elpusztítsák a vadkant. Krőzus nehezen bocsátotta el újházas fiát, de Atüsz ekképp érvelt: A háborúban mindig dicsőséget aratott, most meg az atyja visszatartja! Mit szólnak majd ehhez a polgárok, mit a fiatal felesége? 

Krőzus elbeszélte a fiának az álmát, ám Atüsz azt hozta fel, a vadkannak nincsen sem keze, sem vas szege. Így Adrastos gondjaira bízva elbocsátotta a fiát.

A mysiai Olümposzon a vadkant minden oldalról körülfogták, csak úgy röpködtek rá a kelevézek. Adrastos fegyvere elvétette a célt, és Atüszt terítette le.

Adrastos kérte a lüd királyt áldozná fel őt a halottnak. Krőzus azt válaszolta, a halott már ki van engesztelve, mert Adrastos maga magát ítélte halálra. Az atya illő temetést rendezett a fiának, ám Adrastos mégis megölte magát Atüsz sírján.

Így teljesedett be Krőzus álma.

Krőzus két évig gyászolta a fiát, ám sógora, Asztüagész méd király bukása és a perzsák növekvő hatalma felrázta őt a gyászából, és végzetes háborút indított az óperzsa II. Kürosz ellen.

Artemis templom romjai (Sardis, Kr. e. 300, Nyugat-Törökország, - ancient.eu)

[1] Hérodotosz/Herodotos történeti művei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia Kiadványa,  Budapest, 1892, I. 93. 44. p. 

[2] Hérodotosz i. m. I. 27, 16. p.; VI. 37, 132. p.

[3] Hérodotosz i. m. VI. 125.,

[4] Des Pindaros Werke, Verlag von Ernst Fleischer, Leipzig, 1846, 68. p. 

[5] Hérodotosz i. m. I. 29-33, 16-19. pp.

[6]  1 ógörög stádium = 600 láb, vagyis 184,87 méter. 

[7] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp.

[8] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, I-II., Magyar Helikon, Bp., 1978,  Szolón – Publicola, I. 201. p.

[9] Hérodotosz i. m. I. 32. 18-19. pp. 

[10] Plutarkhosz i. m. I. 201. p.

[11] adrastos – kikerülhetetlen

[12] Apollonios/Apollonii Rhodii Argonaticorum, Libri IV/690-700., ex Officina Elzeviriana, Lugd. Batavorum [Leiden, Hollandia],  anno CIC ICC XLI [1641], 446 p.

Kis-Ázsiában az Égei-tenger partjától keletre, a Hermosz és a Meander folyó határolta termékeny területen, az ókori Hettita Birodalom részén volt a lydek/lüdok hazája. 

Az ókori Lydia/Lüdia térképe (ancientmoney.org)

Nagyon régi, nagyműveltségű, de ismeretlen eredetű nép volt. A XIX. századi történészek a lüdiaiakat szíriai és kisázsiai csoportra osztották. Névhasonlóság alapján az országnevüket Sémfia Lúd nevéből származtatták. A szíriai lüd népcsoportot sémitának tartják, míg a kisázsiaiakat fajilag nem tudják hova beosztani.[1] E bizonytalanságot a Biblia is tükrözi. Az Ószövetség Sém öt fia közül csak Arám és Arpaksád utódai nevét közli, Élámét, Assúrét és Lúdét nem.[2] A héber szent iratok szerzői a sémiták művelődésteremtő főségét kiemelendő mindhármójukat Sém fiai közé sorolták. 

1. Az ókori kis-ázsiai népek leghatalmasabb, legműveltebb „törzse”a lüd volt, ezért lett a héber szent iratokban Sém fia Lúd, a nyugati sémiták (lüdok) névadó törzsatyja.

2. Élam népe, az elamiták ősei, Susa első lakói nem voltak sémiták.

3. Asszíria eredeti lakossága szkítafajú lovasnép, kusita/szkíta származék volt. A sémiták gyarmatosként, kereskedőként tolakodtak közéjük, s vették át az uralmat.

A vállalkozó szellemű, kereskedő, iparűző lüd nép elsőként fedezte fel az arany „hatalmát”, és verte az első arany- és ezüstpénzt. A közhittel ellentétben a föníciaiak tanulták el a lüd néptől a pénz használatát, s nem fordítva.  Az ország mesés gazdagsága a természetes aranylelőhelyek kiaknázásán alapult.

Bikával hadakozó oroszlán (lüd aranypénz , Kr. e. 564/53-550/39, 20mm, 10.57 g, Sardes/Szardeisz – wildwinds.com)

 A boráról híres Tmolus/Timolus hegy sziklái hatalmas arany teléreket rejtettek. A Hermoszba ömlő Pactolosz/Pactolus, régi nevén Chryforrhoas (…forrás?) „mérhetetlen mennyiségű” aranyszemcsét mosott ki a földből. (Ugyanúgy mosták az aranyat, mint a Sziget- illetve a Csallóközben: Báránybőrt tartottak a  folyóba, s a beletapadt aranyszemcséket kirázták)  Feltalálták a gyapjúszövést és a festést. A tengerpart tele volt a festékalapanyagot tartalmazó bíborcsigákkal, hogy mártogathassák a „szomjas gyapjút phocaeai bíbor nedvbe.”[3] Rövidre nyírt szőnyegeik kedveltek voltak. Sáfrányból és nárdusból illatszereket, kenőcsöket tudtak készíteni. Nem igazán voltak tengerészek, mert tengerparti kikötőikre a görögök tették rá a kezüket; így a termékeiket káriai hajók szállították görögföldre. A szomszédos jónok a lüd súly- és mértékrendszert használta.[4] A görögök tőlük tanulták el lovasharcot. A kiváló lüd lovassereg furulyaszóval indult a csatába. A három- és húszhúros kithara[5] feltalálását is a lüdoknak tulajdonítják.

Kitharán játszó nőalak (vázakép, Kr. e. 440-430 – en.wikipedia.org)

Hosszú, lábig érő ruhát viseltek, átlátszó, jajvörösre festett inget, aranyszövésű öltözéket, fejkötő szalagot, puha bőrcipőt, fülönfüggőket hordtak.[6] Számos Lüdiából származó mesterségbeli tudás, felfedezés közvetlenül vagy föníciai közvetítéssel jutott el a görögökhöz, s onnan a rómaiakhoz.  Ám lüd nép műveltsége a görögökre nemcsak jótékonyan hatott, hanem káros szokásaikat, a tobzódást, a bujálkodást, a fényűzés és a tunyaságot is eltanulták.  

A lüdiai királyok és más előkelők gazdagsága a Paktólos-folyó aranyfövenyéből és a Tmólos-hegy aranybányáiból származott.[7]  A Kr.e. 6. században egy lüdiainak 300 q aranya volt, egy másik a szántóföldjeiből, rabszolgái munkájából, bányáiból és az aranymosásból hatalmas vagyont halmozott fel. Krőzus/Kroisos, lüd király mesés vagyonának, aranykincseinek híre máig tartja magát.[8]

Kezdetben Lüdiát Meonról, Phrygia és Lüdia első közös királyáról Meoniennek nevezték. Az országot, egymást váltva három más-más fajú családból származó királyok uralták. Még a trójai háború előtt az első az atüada/atyada, a következő a heraklida, végül a mermnada uralkodócsalád volt. Mind az ókori források, mind a későbbi feldolgozások egymásnak ellentmondóan közlik a lüdiai királyok sorát, ezért a továbbiakban Hérodotoszt és az Allgemeine Weltgeschichte[9] adatait követjük.

Lüd lovas (freskótöredék,  Régészeti Múzeum, Museum, Isztambul, fotó: Crawford H. Greenewalt – sardisexpedition.org)

Az első mesebeli uralkodó Zeus és Ma földanya fia, Manész. Mivel a  királyság apáról fiúra szállt, a fia Kotüsz következett. Midőn a jóltermő lüd földeket aszály, az embereket éhínség sújtotta Kotüszfia Atüsz, az ország névadójának, Lüdosznak az atyja[10]  „… sorshúzás útján két fia közül Lydost magánál tartotta. Tyrrhénost pedig a nép nagyobbik felével elküldte.” Az Appennin-félszigeten letelepedett lüd gyarmatosokat „a vezérük neve után tyrrhéneknek hívják, akiket „a rómaiak etruskoknak és tuskoknak neveznek”[11] A mai történetírás nemigen ügyel Hérodotosz, Strabón, Plutarkhosz közlésére, hogy az etruszkok a kisázsiai Lüdiából származnak, s hagyja a tévhitet: ismeretlen eredetűek, mondván Xanthos, lüd történetíró töredékes [!] munkája nem említ kivándorlást. A nyelvészek történészek szerint nem származhatnak Lüdiából, mert az etruszk toldalékoló, (mint a magyar,) a lüd meg hellén-fríg nyelv.

Kerek sátrat formázó etruszk ház-modell (agyar és bronz, Kr. e. 8. sz, Vulci, Museum of Art Genova – ancient.eu)

Lüdosz hetedik leszármazottja Jardanész, asszony-módra élt. Szerette az asszonyok társaságát, vígan font, és színes kelméket szőtt velük. A halála után a leánya [vagy a felesége], Omphalé uralkodott. Idegen férfiakkal szerelmeskedett, majd megölette mindegyiket. A lüd leányokat rabszolgákkal való hálásra kényszerítette. E királynő került kapcsolatba a Héraklésszel, a görög félistennel. Héraklész Zeusz fia, őrületében elkövetett feleség- és gyermekgyilkosság után sikeresen teljesítette a rászabott tizenkét feladatot. Bűnét az istenek mégsem bocsátották meg. Delphoiban azt a jóslatot kapta, hogy elfogják és eladják; így lett Omphalé női munkát végző rabszolgája. A királynő szerelmi viszonyt folytatott vele. Ruhát cserélt vele, átlátszó női öltözékbe bújtatta, felvette az oroszlánbőrét és hordta a buzogányát. A lüdiai pénzeken valóban látszik egy oroszlánbőrbe öltözött, íjjal felfegyverzett nőalak. A nászukból született „Alcaeus”, a huszonkét királyt számláló Héraklida uralkodóház őse. Argon, lüd király dicsekedett is, hogy a rabszolga Héraklész és Omphalé királynő utódja.[12] 

Omphalé és Herkules (dombormű. Kr. e. 2. sz. Régészeti Múzeum, Nápoly – hiveminer.com)

Omphalé és Héraklész viszonya kozmikus gyökerű lüd mítoszt idéz: Szándon, a lüd Napisten a Holdistennőt, elveszi a szüzességét, de mihelyst a szent egybekelés megtörténik, az isten engedi át magát a holdistennőnek, és jellemet cserél vele. A nő viseli a fegyvert, szakállt növeszt, a férj asszonyi munkát végez, és asszonyias jellemet ölt.[13] (Erre vezethető vissza a szakállas Istár babiloni kultusza.

A görög mitológiában Szándon helyébe Héraklész került, ezért a források a második lüd királyi házat hol Szándonidának, hol Héraklidának nevezik.

A nemek feladatkörének ilyetén összemosását, az asszonyias férfiasságot és a férfias nőiességet a régi görögök kezdetben igencsak elítélték. Korunkban is efféle folyamatnak lehetünk tanúi. Egyre inkább a nők veszik át a férfi szerepköröket; Beállnak a férfiak helyére. Ez a hanyatló, a leáldozóban levő társadalmak, műveltségek sajátja.

A 19. uralkodónál ideig-óráig megszakad a héraklidák sora. Árdiszt a rokona letaszította a trónról, így menekülnie kellett. A lüdiaiak nem nyugodtak bele szent királyuk elűzésébe és a trónbitorlót megölték. Követeket küldtek Cymébe Árdiszhoz, újra foglalja el ősei trónját.[14] A visszatért király jóindulattal és igazságosan kormányozott. Népének régóta nem voltak olyan jó napjai, mint alatta.

A VIII. században Kandaulész, az uralkodóház utolsó királya vigyázatlanságból veszítette el a trónját és az életét. E történetet az ókori szerzők nem egyöntetűen írják le, ám abban egyeznek, hogy a király gyilkosa kerül a trónra.

Kandaulész nagy bizalommal volt a testőréhez, Gyges/Gügészhez. Dicsekvően bizonygatta, hogy a felesége, a királyné a legszebb asszony a világon.”… nem hiszed, a mit én a feleségem szépségéről… mondok. Meztelenül kell… őt látnod! … A hálószobámba a nyitott ajtó mögé állítalak. Miközben vetkőzik módodban lesz őt látni. Az asszony észrevette a hálójából kiosonó Gygest, s megfogadta, bosszút áll. Mert a lüdiaiknál, s majd minden barbár népnél még a férfi is szégyenletesnek tartja, ha meztelenül látják, hát még az asszony! A királyné reggel hívatta Gygest: Választhatsz: vagy megölöd Kandaulest vagy te halsz meg! Gyges jobbnak látta, ha életben marad, ezért megölte a királyát. Így jutott feleséghez és királysághoz.  A gyilkosság hírére a lüd nép fegyvert fogott, hogy megbosszulja a királya halálát. E lázadásból kitűnik, hogy a lüdok nagyon ragaszkodtak Szándon napistenüktől származó uralkodóházukhoz, és nem akarták elfogadni egy jöttment királykodását. Gügész megnyerte a királyi testőrség támogatását, és az ellenfeleit eltette az útból. Mivel a királyt már nem támaszthatták fel a két fél megegyezett: Gügész csak akkor uralkodhat, ha az isten szava megerősíti. „A delphoi jósda Gyges királyságát megerősítette, de megmondta, e gyilkosságért az ötödik leszármazottja lakol meg.” Így került uralomra mermnádok dinasztiája.[15] 

Gügész megerősödvén megtámadta a tengerparti görög városokat, hogy Lüdiának kijárása legyen az Égei-tengerre, és sikerrel harcolt az országba betörő médek és a kimmer-szkíták ellen. A görög terjeszkedés feltartóztatására az utódai is komoly harcokat vívtak. Sikeresen megvédték Szárdészt a fővárosukat. Az idegen támadók, görögök, - célpontja „arany Szérdész” volt, ahova Kis-Ázsia gazdagsága folyt, és a lakóinak párját ritkító fényűző életet biztosított. 

Aliattész sírdombja (könyvillusztráció, Harmsworf History of the World, 1907 – lookandlearn.com)

A Gügész utódai, Árdisz, Szadiattész, és Aliattész alatt a lüdok a görög parti városok kivételével a Halis vizéig egész Kis-Ázsián uralkodtak. Alüattész (Kr. e. 610-560) királynak hadjárata valósította meg a tengerhez való kijutást, és a birodalom határait a Halüsz (=Halas?) folyóig terjesztette. Adófizetői lettek a frígek, a bithüniaiak, a paphlagonok, a müsziaiak és a károk. Ezen adókból, a Tmolosz és a Szipülosz hegy bányáiból, a Paktolosz arany fövenyéből Szárdész várában roppant kincset halmozott fel.  A lüdek háládatosan is emlékeztek vissza a „legigazságosabb és a legbölcsebb” királyukra. Ötvenhat évi uralkodása alatt a szerencsés kimenetelű háborúkkal népét Kis-Ázsia uraivá tette, békében pedig a birodalom ügyeit igazságosan intézte.

Szárdész lakosai a Hermosz vizén túli köves lapályon temették el nagy halottjukat. A Bin tepe (=ezer halom) mezőn a sok feltárt és feltáratlan sír legnagyobbikáról írja az ephesusi Hipponax: „Menj keresztül a lüdek területén, Alüattész sírja, Gügész emlékműve s oszlopa, s végre Attisz, a nagy király emlékjele mellett, a lemenő nap felé fordulva.” Hérodotosz, Xenophon is megemlékezik a lüd sírmezőről. 

Lüdia ekkoriban jól szervezett állam volt, kiváló haderővel és nagy kincsekkel rendelkezett. A lüd nép előtt ígéretes jövő állt volna, ha az ötödik királyra vonatkozó jóslat nem árnyékolta volna be. Alüattész nem Pantaleont, egy jóniai asszonnyal nemzett fiát jelölte ki utódjául, hanem a káriai asszony fiát, Krőzust. Ő volt a mermnád dinasztia ötödik királya. A Napisten jóslata szerint neki kellett bűnhődnie őse, Gügosz királygyilkosságáért.[16]

[1]Lenormant, François_Historie ancienne de l’Orient jusque aux guerre médiques, IX. ed. Paris, 1885, I. 290. p.  

[2] Szent Biblia, Bibliatársulat, Budapest [?],

[3] Ovidius: Átváltozások, Európa Kvk. Bp. 1982. VI. kv. 6-10,  Arachané , 6-10, 51. p. 

[4]Boeckh, August: Metrologische Untersuchungen über Gewichte, Münzfüße und Maße des Alterthums in ihrem Zusammenhange, Berlin Verlag von Veit u. Comp., 1838,76. p.

[5]  Plutarch: Moralia, (Gregorius.N.Bernardakis),  Teubner, Leipzig, 1895, 6,  (Pseudo-Plutarch: De musica)

[6] Xenophon: Anabaszisz, Európa Kvk. Bp. 1968, 95. p.  

[7] Strabón: Geographika, XIII. 3/5, 657. p.

[8] Boeckh, August: Staatshaushaltung des Athener , Verl. Reimer, Berlin, 1866. I. 9, 10 pp.

[9] Allgemeine Weltgeschichte, [Bd. 1-100], wierter Band, Troppau, 1785.

[10] Allgemeine Weltgeschichte i. m.280, 284-285 p.

[11] Strabón i. m. V. k. II/2. 243. p.

[12] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 290-291 pp.

[13] Lydus, Johannes Laurentius/Ioannes Lydus: De mensibus, Impensis ed. Weberi, Bonnae, [1837] IV. 46. 81. p.

[14] Heraclidae Pontici fragmenta de rébus publici, Koeler,  Halae Saxonium, Ex Officina Rengeriana, 1804.  12-13, 60. p.

[15] Hérodotosz történeti könyvei, MTA kiadványa, Budapest, 1892, I/7-14, 10-12 pp.

[16] Allgemeine Weltgeschichte i. m. 294-296. pp.

A Kis-Ázsia ókori népei c. cikksorozatomban a magyarsággal rokon, sok esetben azonos, rég letűnt, hallomásból is alig ismert, toldalékoló nyelvű népeket idézek . Életútjuk, hanyatlásuk hasonló a magyarságéhoz. Mindegyik a hatalmas, életerős szkítasághoz, a kusita népességhez tartozott. A közép-ázsiai szkíta központtól való tér- és időbeli eltávolodás, továbbá a hódító sémita és indoeurópai népek műveltségbeli hatása miatt átformálódtak. Nyelvük kicserélődött, erkölcsük fellazult. Elszunnyadt bennük a hivatás- és a küldetéstudat. Megelégedtek az élet és a halál szabályos váltakozásával és közte a mindennapoknak a hódítók sugallta pillanatnyi élvezetével.

Kréta (freskó,  Minósz palotája, worldhistory.us)

Kréta legrégebbi lakosait a görögök eteokrétaiaknak nevezték. Leleg néven az Égei-tenger szigetvilágát, Rhodost, Szamost és Kioszt, a Kykládokat stb. népesítették be. Kereskedelmi telepeik/gyarmataik[1] voltak Kánaánban, Észak-Afrikában, a Kaukázusban, sőt a Fekete-tenger északi részén is. Őket nevezi a történelem károknak.

Kária (Heinrich Kiepert, Asia Citerior, Caria, 1903,  volkansadventures.com)

A népet a krétai lelegektől származó „Kár”-ról „Lydos”, a lyd/lüd és „Mysos”, a mys/müz nép ősatyjának testvéréről nevezték el.[2]

A károk kiváló hajósok és hírhedt kalózok, tengeri rablók voltak. A labirintusról elhíresült Minósz, Kréta uralkodója fékezte meg őket.[3] „Adót… nem fizettek; de ha Minosnak szüksége volt rájuk, megtöltötték hajóit emberekkel…, az időben a legnagyobb tekintélyre tettek szert az összes népek között…, mígnem a görögök elődei, a dórok és az iónok át nem szorították őket Kis-Ázsia partvidékére. Görög kézre kerültek a legjobb kikötőik. 

Mausolos, Kária achaimenida satrapájának szobra (Mausoleum, Halikarnassos – de wikipedia.org)

A károk története összefonódott a görögökével, végül teljesen elgörögösödtek.[4] A váltás nem ment vérontás nélkül. Az Athénból Káriába származott görög férfiak nem „vitték magukkal a feleségeiket a gyarmatba, hanem káriai asszonyokat vettek nőül, kiknek a szüleit leölték. E gyilkolás miatt a nők egymás közt megegyezve esküvel fogadták,… sohasem esznek egy asztalnál a férjeikkel, senki sem szólítja nevén urát, mert atyáikat, férjeiket, gyermekeiket leölték, [ám] e tettük után mégis velük élnek.”[5] A görög férfiemberek csapot-papot hátrahagyva indultak a útnak .  A családjukat, ha volt, hátrahagyták, miként a mai migránsok. Az új helyükön ha nem is családra, de asszonyra volt szükségük. Erőszakkal szereztek hát maguknak. Úgy tűnik,  e  régi recept ma is érvényes. Ugyanúgy,  ugyanolyan körülmények közepette.

Az ókori rómaiak nem tudták eldönteni, a károk „szárazföldi bennszülöttek, pelazgok avagy krétaiak-e”[6]. Ám abban egyeztek a görögökkel, hogy mind nyelvileg, mind fajilag barbárok voltak, csak a görög együttélés során változott meg a nyelvük[7]. Ám a vallásos életben a kár nyelv jóideig tartotta magát: Apollón napisten Théba-környéki jóshelyén nem görög, hanem barbár, vagyis „káriai nyelven szólt a jóslat”[8]

Az Eufrátesz és a Tigris folyam (biblestudy.org)

Az ókorban Örményország és Kappadókia határán is volt egy Kária. E terület volt a sumir agyagtáblákon említett Subartu. A kegyetlen és véres hódító, népirtó „I. Tiglatpilesar, asszír király hivatalos uralkodásának 2. évében, Kr. e. 1115-ben hadjáratot indított a „kusiták, későbbi nevükön a kurdok [?] széles földjének egy része, nevezetesen Kária ellen. Az égigérő vad hegyek közé [sémita-asszír] király eladdig nem lépett…” Hiába védekeztek a kusiták, az asszírok győztek…; 25 kár várost romboltak le…[9] 

A károk őshazája [?] Eufrátesz forrásvidéke lehetett, ahol egy néppé olvadtak össze a területet korábbi lakosaival, a khétákkal[10]. Az elődeik bevándorlóként érkeztek ide az afrikai és az arábiai Punt-országból.[11] A másik ág, a görögök által föníciainak nevezett népesség a Földközi-tenger keleti partvidékét népesítette be. [A Vízözön két részre szakította az etiópiai központú nagy Kusita Birodalmat. A Noé dédunokája, Khúsfia Put a Vörös-tenger afrikai oldalán Eritreát és a kis-ázsiai oldalon Arábia egy részét kapta. Így kerültek a kusiták Kis-Ázsiába. Nimród kusitái pedig az Oxus-folyó vidékére. Felhívom a figyelmet arra, hogy Khús és Nimród azonos személy. A „nimród” párducbőrrel felövezettet, tehát magas rangot, beosztást jelent, nem pedig személynevet.][12]

Az egyik kezében fokost, a másikban dárdát tartó labraundai Zeusz (bronzérme, 35 mm, Kr. e. 315 körül,  Mylasa, Kária, Törökország-esty.ancients.info) 

A káriai városok élén fejedelmek álltak. Az egyes helységeket szövetségi kötelék kapcsolta össze. Kr. e. 500. évről a károk gyűléséről tétetik említés, melyen meghányták-vetették miként vegyék fel a harcot a perzsa hódítók ellen. A vesztes csatát túlélt károk a „harczias Zeusnak a labraundai szentélyébe, egy nagy és felszentelt platán berekbe gyülekeztek…”, hogy „áldozatot mutassanak be a harczias Zeusznak”.[13] A nép a jobbjában harci bárdot (vagyis fokost), baljában lándzsát tartó „harcias” Zeusz szobra előtt áldozott. Ez istenséget a saját nyelvükön „Labrandeus”-nak hívták. A „labris” szó csatabárdot, a „deus” istent jelent. Jelentése: Fokos-isten. [A hun-magyarok egyik harci fegyvere is a fokos volt! ] 

Ilyen lehetett a Halikarnasszus-i mausoleum a világ 7 csodájának egyike (Kr. e. 350, rekonstrukció, orangesmile.com)

Halikarnasszus városában van Kária Kr. e. 377-353 közt uralkodó óperzsa satrapájának II. „Mausolos[nak a] síremléke, a világ hét csodájának egyike, …amelyet Artemisia királynő emeltetett a férje emlékére. A magyarul jól érthető satrapa kifejezés a „sátor” és az „apa” összevonásával jött létre. Jelentése: sátorapa, vagyis a sátorlakó nagycsalád feje.[14] 

A mausoleum romjai (orangesmile.com)

Hérodotosz okos szóval utasítja vissza a Salmakis forráshoz fűződő hiedelmet, miszerint „a belőle ivókat elpuhítja… Az emberek elpuhulásáért a levegőt vagy a vizet szokás okolni, pedig az elpuhulás oka … a gazdagság és a mértéktelen életmód.”[15]

A görögökkel való összeborulás előtt a károk bátor harcosok voltak. Kiváló fegyverzetüket a görögök lemásolták, átvették. A sisakjukra forgókat tettek, szíjjal látták el, hogy kényelmesebben lehessen viselni, vértjeikre színes képeket festettek. A pajzsukra fogókat tettek. Ők használtak először lábvértet.[16] A görögök bár sokat tanultak a károktól, mégis a krétaiakkal és a kappadókiaiakkal együtt a népnevük „k” kezdőbetűje alapján „három legrosszabb k” csúfnevet illesztették rájuk.[17]

Kerámiaedény alján levő „rovásírásos” felirat (Caria, Thessaloniki – livius.org)

A károk azt állítják, hogy mindig az Égei-tenger partvidékét lakták. Földjükön mindenféle jó megtermett, bőven volt szőlő, füge, olaj. Erdőiket-mezőiket buja növényzet borította. Jól éltek, s aki jól él, könnyen behódol. Így esett, hogy a káriaiakat, kik akkortájt semmiféle vitézi tettet nem vittek véghez” Kr. e. 548-ban Harpagos, II. Kürosz óperzsa uralkodó hadvezére szolgákká tette őket.[18] 

Szarkofág (részlet, Aphrodisziasz, Kária - hiveminer.com)

[1] Nem a mai értelemben vett gyarmat

[2] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Bp. 1893, I/171., 73. p. 

[3] Thukydides, M.T.A. kiadványa, Budapest, 1887, I.kv./8,6. p.   

[4] Hérodotosz i. m. I/172, 73. p.

[5] Hérodotosz i. m. I/145, 65. p.

[6] Pomponii Melae de chorographia libri tres, in Aedibus B.G. Teubneri, Lipsiae, MDCCCLXXX (1880), I/16, 19. p.

[7] Hérodotosz i. m. I. 172, 73. p.

[8] Hérodotosz i. m. VIII/135, 138. p.

[9] Hommel, Fritz: Geschichte Babyloniens uns Assyriens, Grote’sche Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1885. 524. p.

[10] Brugsch-Bey, Heinrich: Geschichte Aegypten’s unter den Pharaonen, Hinrischs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1877. 334. p. és  Movers i. m. 288.p.

[11] Movers, F.C.: Die Phönizier, Vol. I-II, 1841-1856, Vol. II. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1856, 17-21, 78-81, 89 pp. (hivatk. Hérodotosz, Xenophon, Thukydides stb.)

[12] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2018, 11-14. pp.

[13] Hérodotosz i. m. V/119, 119. p.

[14] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010, 158. p.  

[15] Strabón i. m. XIV. kv. 2/16, 687. p.

[16] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Band, Traßler, Troppau, 1785, 323. p.

[17] Dr. Fáy Elek: A magyarok őshona, Ranschburg Gusztáv Könyvkereskedése, Budapest, 1910. 90. p. 

[18] Hérodotosz i. m. I/174, 75. p.

Lükia/Lycia/Lykia története valahol a mítoszok világában kezdődött. Eredetileg barbár krétaiak voltak ők is, miként a többi Kis-Ázsiába települt népcsoport.

Lükia, Pamphilia és Pisidia (ancientmoney.org)

A két testvérnép, a Kis-Ázsiába nem egyidőben bevándorolt solymosok és a termilok görög hatásra egymás ellenségeivé lettek. Míg a solymosok megőrizték krétai hazájuk szokásait, addig a termilok követték az új, görög módit, olyannyira, hogy Lükos vezérük kedvéért megváltoztatták a nevüket, aki „saját magáról lykiosoknak nevezte el őket”.[1]

A krétai trónviszály miatt Szarpédónnal együtt az akkor még barbár termiloknak nevezett lükiai népnek is el kellett hagynia a szigetet.[2] „A kikergetett nép Ázsiába jött Mylias [-hegyvidék] földjére.” A Xanthus-folyó torkolata felől nyomult Kis-Ázsiába, és helyet szorított magának a károk és a solymosok között, vagyis a solymosokat pisidiai Sólyom-hegységbe űzte. „Mert az a föld, ahol most a lykiaiak laknak régente Mylias vala, a myliaiakat pedig akkor solymosoknak nevezték.”[3]

Lükost, az Athénből elűzött királyfit a termilok nemzeti hőseként tisztelt vezére, „Sarpedon befogadta és uralmának részesévé tette”[4]. A halála után a harcias athéni menekült lett az uralkodó vezér. A bátor és erkölcsös népet rávette, hogy testvérnépük a Krétáról korábban érkezett solymosok rovására erőszakkal szerezzék meg a jól védhető hegy- és tengerövezte tartományt.

Lükiai harcos (freskó-részlet, síremlék, Kizilbel, Elmali közelében  Törökország Kr. e. 6. sz. – wikiwand.com)

Lükiában van a lángot lövellő Khimaira/Chimaera-hegy. Megszemélyesített alakja az oroszlán, kecske és kígyófejű nőstény szörny. „A monda szerint az első királyuk, Amisodarus etette” és Bellerophontész[5] ölte meg. A korinthoszi királyfi felhőkbe szálló lovával, a Pegazussal legyőzte a solymosokat és az amazonokat. Királyi parancsra az elveszejtésére törő palotaőröket mind levágta. Iobatész, Lükia királya ekkor ismerte fel, hogy Bellerophontész az istenek kegyeltje; ezért nekiadta a második leányát és a fele királyságát.[6]   

Lükiai előkelőség (síremlék, Karaburun, Elmaly Lükia, Törökország, kb. Kr.e. 475 – wikiwand.com)

A királyságot idővel a mitológiai ősök utódainak egy-egy város feletti uralma váltotta fel. Bellerophontész, Szarpédón, Lycus, Telephus, és Patara „nemesi” családjai uralták a róluk elnevezett városokat, és hozták létre a lükiai városok szövetségét, amelyből egy-két, az ősi szokásokkal dacoló város maradt ki, pl. a kalózkodásról elhíresült Phasélis.

Az országot a Földközi-tenger, a nagyobb Phrügia, Pamphilia és Kária határolja. Legnagyobb kikötővárosa Telmessos (nem tévesztendő össze a solymosok sasfészkével Terméssossal! E két alig egy hangban különböző név bizonyítja a lük és a solymos nép közös eredetét.)

A görög harciasságot elsajátító lükiaiaknak Krétáról hozott „barbár” erkölcsű, mondhatni jámbor szokásaik is voltak: Minden más néppel ellentétben az „anyjuk után nevezték magukat…”, ha megkérdeztek valakit közülük, kicsoda, az anyja nevét mondta, s anyai őseit sorolta fel. „Ha egy polgárnőnek a férje rabszolga, a gyermekeit nemeseknek tekintik, de ha egy polgárnak idegen… vagy szolganeje van, gyermekei törvénytelenek.”[7] E szokásból kitűnik, hogy a sémita népektől eltérően a nőket nem tartották alantasnak, hanem tisztelettel viseltettek irántuk. E nőtisztelet jobbára a szkítafajú népek, a régi egyiptomiak [kusiták!], az etruszkok és a hun-magyarok sajátja.

A Xanthos folyótól délre Patarában épült Apollón, azaz Lyceius, a világosság, a fény istenének jóslatokról híres-nevezetes temploma. A monda szerint Apollón a hat nyári hónapban Délosz szigetén tartózkodik, a hat téli hónapban pedig a patarai Naptemplomban.[8] Lükiában nincsenek téli ködök, az ég télen is derültebb, mint Hellaszé, ezért a napisten a borongós görög telet a fény hazájában tölti. Mivel az első görögök a Xanthus-folyó völgyében a napisten tiszteletével találkoztak, úgy vélték „Lyciát/Lükiát az országot  „Lyceius”-ról, a  fény istenéről nevezték el, nem pedig Lükosról, az athéni menekültről. A déloszi papok tisztában voltak azzal, hogy az Apollón kultuszuk legelső tanai Lükiából származtak.[9]

Patarában „nincs állandó jóshely” de, ha az isten „megjelenik, akkor a jósnőt [szibillát] éjjelenként vele együtt bezárják a templomba.”[10] Az éppen illetékes szibilla ezután hirdette ki az isteni jóslatokat. Efféle szokásuk volt a babiloniaknak, az egyiptomi thébaiaknak is. A Napisten templomának papnői és papjai a madarak repüléséből, áldozatokból, álomfejtésekből is megértették istenük akaratát.[11]  

Hypnos és Thanatos Lükiába viszik a trójai háborúban elesett Sarpedon holttestét (vázakép, British Museum, London - eklablog.com)

A lükiaiak szeretetteljes ragaszkodtak a halottaikhoz. Egész sziklatömegeket alakítottak át sír-utcákká és temetőkké. A hegyoldalakat csodás faragású kripták övezték. Midőn a Szarpédón, Bellerophontész unokája Trójánál elesett Apollón… „a hulló nyilak közül kiragadta a holttestet, megmosta a folyó vizében, megkente ambrosiával és isteni ruhákba öltöztette. S rábízta két ikertestvérére Hypnosra és Thanatosra, az ’Álomra’ és a ’Halálra’ azok gyorsan vitték s letették Lykiában, hogy testvérei és rokonai eltemessék, hantoljanak sírt föléje, emeljenek oszlopot, mert ez ajándék jár a halottaknak.”[12]

Lükiai királyok sziklába vájt kriptái – Dalyan, Törökország wikiwand.com)

A lükiaiak műveltsége nagyon régi időkre nyúlik vissza. Számos területen a hellének mintaképei, elődei voltak. A peloponnészoszi Tirünsz/Tiryns védfalait Lükiából hívott, kétkezi munkából élő hét küklopsz építette.[13] Krétai eredetű írásuk közbülső helyet foglalt el a baktriai és a görög között.[14] Erősen vitatható, hogy lükiaiak az írásukat a görögöktől tanulták volna és nem viszont. Jóval a thrák Orpheusz, a görög mitológia legendás dalnoka előtt élt Olen, a hiperboreus szüzek tiszteletére írt himnusz szerzője. Hazája az Apollón-tisztelő Lükia volt. „Ez az Olen, ki Lykiából jött, írta a többi régi dalokat is, melyeket Déloszban szokás énekelni.”[15]

 A lükiaiak földrengésekkel, ellenséges támadásokkal dacoló sziklaszilárd váraikat a völgyek fölötti szirtekre, magaslatokra építették, ám ez nem óvta meg őket az ellenséges támadásoktól. A lüd/lyd hódítástól megvédték az országukat, a többitől már nem: „Midőn Kroisos [Krőzus] a Halys-folyón innen csaknem minden népet legyőzött, -… a kilikiaik és a lykiaiak kivételével a többieket mind a hatalma alá hajtotta.”[16] Mikor II. Kürosz, óperzsa uralkodó megdöntötte a lüd királyságot, és kiterjesztette a hatalmát a kisázsiai népre, a méd Harpagos vezetésével hadjáratot indított az ellenálló, lázadó lükiaiak ellen. Xanthos város védői kitűntek a hősiességükkel és a bátorságukkal: „…mikor Harpagos a xanthosi síkságra vezette seregét, kivonúltak és …nagyon vitézül harcoltak mindazonáltal legyőzettek és városba szorítva, feleségeiket, gyermekeiket, vagyonukat és szolgáikat a fellegvárba vitték; azután felgyujtották …, mely … leégett. E tettük után a xanthosiak … esküt tettek s kivonulva mindnyájan elestek a harczban.”[17] Tudhatták, hogy perzsa fogsgágba esni egyenlő a kínhalállal. A mostani, xanthosiak nyolcvan család kivételével bevándorlók. „A nyolcvan család véletlenül nem volt a városban, és …életben maradt„.[18]

Xanthos romjai (fethiyedays.com)

A lüd támadást és az óperzsa hódítást macedóniai Nagy Sándor és a szeleukidák uralma követte, végül az ország római provincia lett. Akkori fővárosa Müra/Myra keresztény érseki székhely volt.

Szent Miklós  püspök emlékére épült bazilika maradványa (Myra/Müra, Lükia, Törökország. A freskók XII. századiak -westwards.de)

A római uralomig a lükiaiakat az ókoriak nagyon rendes, tisztességes népnek tartották: „…annyira polgári és rendes módon éltek, hogy bár a szerencsétől támogarva tengeri uralmukat egészen Itáliáig terjesztették ki, mégsem ragadtatták magukat semmiféle gyalázatos nyerészkedésre, hanem megmaradtak a lykiai szövetség ősi szervezetében”.[19]  Némely  lükiai város római hatásra bekövetkezett erkölcsi romlását bizonyítja, hogy kihasználva helyi adottságokat, a hajóépítéshez kiváló fákat adó erdőket, a csipkézett tengerpart adta hajó-búvóhelyeket kalózkodásra adták fejüket. Phasélis város gyalázatos rablófészek lett. Ha a tengerpartja közelében eltűnt egy hajó, s ez számtalanszor megtörtént, az elveszett hajót „phaseli”-nek hívták.[20]

A lükiaiak, a többi ókori kisázsiai néphez hasonlóan, régi nagyságukat, erkölcsüket, szokásaikat a hódító sémita, indoeurópai  népekkel  szemben nem tudták megőrizni. Hírüket-nevüket, romlásukat történetét  tanulságul,  az ókori írók hagyták ránk.   

 [1] Strabón: Géographika, Gondolat, Bp. 1977.  XII. kv. VII.5.

[2] Ld. a blogon közölt „Solymosok” c. írást!

[3] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX. Franklin Társulat, Budapest, 1892. I/173., 74. p. 

[4] Strabón, Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977. 697. p.

[5] Ld. a blogon közölt „Solymosok” c. írást!

[6] Apollodorus: The Library, Vol.I, II/III. 1-2, 151-153. pp.

[7] Hérodotosz i. m. I/173., 74. p.

[8] Horatius: Carminae, III. 4/64

[9] Schönborn, Julius August: Ueber das Wesen Apollon’s und Verbreitung seines Dienstes, Druck u. Verlag Mittler u. Sohn, Berlin, 1854. 24, 26. pp.

[10] Hérodotosz i. m. I/182. 77. p.

[11] L.m.f.

[12] Révai Nagy Lexikona, I-XXI.,  Révai Testvérek, Bp. XVI. köt. 583. p. Sarpedon címszó,  

[13] Strabón i.m. VIII. kv. 6/11., 400.p.

[14] Schmidt Moriz: The Lycian inscriptions, Williams & Norgate, London, et al.,1868. III., VII.   

[15] Hérodotosz i. m. IV/35, 20. p.

[16] Hérodotosz i. m. I/28, 16. p.

[17] Hérodotosz i. m. I/176, 75. p.

[18] Hérodotosz i. m. I/176, 75. p.

[19] Strabón i. m. XIV.k. III/2. 695. p.

[20] Allgemeine Weltgeschichte, Band IV. Traßler, Troppau, 1785,306. p.   

Az ókorban Közel-Keleten Kréta szigetével átellenben a tengerpart mentén élt a solymosok kis népe. A valaha hatalmas, büszke, harcos nép „legrégebbi tartózkodási helye Dél-Kánaánban lehetett, onnan vándoroltak Kréta szigetére”[1], majd az istenségükről elnevezett Sólyom-hegy (Güllük Dag) vidékére.

Kiterjesztett szárnyú  sólyom (sziklakép - Sólymos-hegy, Pisidia tart. Törökország - eu.fotolia.com) 

A területükért, hazájukért folytatott harcban számuk megcsappant; több, idővel ellenségükké vált népcsoport szakadt ki belőlük. A történelem myliai/müliai, lyciai/lükiai, pisidiai, káriai néven illeti őket, holott a különféle elnevezések dacára azonos nyelvet beszélő egyazon népességet alkottak. A különbség az volt köztük, hogy az egyik korábban, a másik később kelt át Krétáról Kis-Ázsiába.

Sólyom-hegy (science.fandom.com)

Ehhez hasonló volt a középkorban a kunok betelepülése a magyarok lakta Kárpát-medencébe. Eredetileg a „kipcsák, sárga ujgur, ázsiai kun”[2] törzsszövetséghez tartozott, a hon-visszafoglalás után néhányszáz évvel a tatárok elől menekült kunok sem fajilag, sem nyelvileg nem különböztek a befogadó magyarságtól. Habsburgok és az utána következő uralkodók „etnikai” feszültséget szítandó, Mária Terézia kiadta rendeletre, a Redemptio-ra[3] hivatkoztak, miszerint a jászok és a kunok idegen, török nyelvű „néptest” a magyarságban. E felfogást osztja a mai magyar történetírás is.  

 Amphiteátrum a Solymos-hegy alatt (bolge6.ormansu.gov.tr)

Az ősidőkben Kréta és barbár népessége föníciai érdekkörbe tartozott. Europénak, Agénór föníciai király leányának[4] „a fiai… összevesztek Kréta királysága miatt… Minos kerekedett felül,… Sarpedont, [a testvérét, a híveivel együtt]… kiűzte. A kikergetett nép Ázsiába jött Mylias földjére…. az a föld, ahol most a lykiaiak laknak, régente Mylias vala, a myliaiakat pedig akkor solymusoknak nevezték.”[5] Szarpedón halála után a bevándorolt „athéni Pandion fiának Lykosnak nevét vették fel”[6], azóta nevezik e tartományt Lükiának, a népet lükiaiaknak[7]. E nép megerősödött, és híven követvén új uralkodójukat, Lükost, és a Krétáról korábban kivándoroltakat, a hagyományaikhoz és a nyelvükhöz jobban ragaszkodó myliaiakat és a solymosokat elűzték. A területükön új királyságot alapítottak. [8] Úgy tűnik, az idegen, hódító eszméket követő Lükos vezette nép testvérháborúba keveredett a korábban érkezett, ugyanazon nyelvet beszélő fajrokonaival. A elűzött myliaiak északkeletre, a solymosok meg Pisidia és Lükia határvidékén „egy széles tó mellé” települtek.

 Solymos-hegy sziklás oldalába vájt  lovas   (sírkamra bejárat - slowtravelguide.com)

Kilikiától és a Taurus-hegységtől nyugatra a vad szirtekkel borított Solymos-hegység az ókori solymos nép hazája. Az antik írók egy-egy elejtett mondattal emlékeznek meg róluk. Ám az eredetük és a történetük e töredékekből is kiteljesedik. A XIX. századi történetírók feltételezése szerint e sémita eredetű népcsoport Makedóniai Nagy Sándor hadjárata után több kisázsiai néppel egyetemben elgörögösödött.

A hasonnevű hegyről elnevezett Solymost Pisidia, Lükia és Pamphylia tartomány övezi. Emiatt a történetírók hol Pisidiához, hol Lükiához sorolják. „A lykiaiak[nak is nevezett solymosok] eredetileg Krétáról származnak, mert Krétában régente… csak barbárok laktak.”[9]

A XIX. századi történetírók állításával ellentétben tehát a Földközi-tenger déli partvidékét benépesítő, Krétáról kiözönlött népesség sem sémita, sem indoeurópai, hanem barbár, vagyis szkíta volt.

A magyarul jól érthető „solymos” elnevezés jelzi, e nép kötődött a sólymokhoz, azaz a solymászathoz. A „Solymos-hegy” környéki régészeti feltáráskor számos sólyomábrázolás került elő. A korabeli pénzérmék hátoldalán a kibetűzhető körirat szerint a karján sólymot tartó, Solymos nevű férfialak látszik. A kéztartása pontosan olyan, mint a középkori Magyarországon és Európa-szerte a solymászoké volt.

Termessosi pénzérme. Jobb oldalon a karján sólymot tartó Sólyom isten egészalakos képe látszik (bronzérme.  Kr. e. 138-268 - wikiwinds.com)

A vár fölött emelkedő dombnak Solymos a neve. Bevehetetlen városukat[10] Szarpedón, a kitelepülteket vezető krétai királyfi alapította. Nem is választhatott volna védhetőbb helyet a népének, mert Terméssost megközelíthetetlen sasfészekként ölelik körbe a Solymos-hegység áttörhetetlen sziklás csúcsai.[11] „A közelben van, Bellerophontész sánca, és a solymosokkal vívott csatában elesett fiának, Peisandrosnak a sírja.”[12]

A Pegazuson ülő Bellerophontész megöli a Chimaerá-t (mozaik, Rhodosz - /commons.wikimedia.org)

Homérosz írja le a Bellerophontész, a mitikus görög hős történetét: Bellerophontész véletlenül megölte a bátyját, és Argoszba menekült. A királyné sikertelenül üldözte a szerelmével. Bevádolta király-férjénél.[13] Prötuszt kötötte a vendégbarátság, és a korinthoszi királyfit Jobatészhez, Lükia királyához, az apósához, küldte, hogy veszejtse el. Jobatész veszélyes vállalkozásokat rótt rá: Hódítsa meg a solymosok városát, a bevehetetlen Termésszost, győzze le az amazonokat, ölje meg a szörnyszülött Khimairát. Bellerophontész a Pegazuson, az istenek ajándékozta szárnyas lovon, érkezett: „harcolt a dicső solymosnéppel”[14], legyőzte az amazonokat, megölte a Khimairát. A lük király látván, hogy Bellerophontész az istenek kegyeltje, feleségül adta hozzá a leányát.[15]                                                                     

A solymosok „a hajukat borzasan viselték, és nem használtak hajkötőt, hanem a fejükre a lovaik fejbőrét húzták, melyet a kéményben keményítettek meg.” A lósörény volt a sisakforgó, a két fül meg hegyezve állt fölfelé. Josephus Flavius[16] e szokásuk alapján sorolja őket a sémita népek közé. Hérodotosz[17] meg éppen emiatt tartja őket „ázsiai aithiopiaiak”-nak, vagyis kusitáknak. [Az ázsiai kusiták azonosak a szkítákkal!] A Solymos-hegyről előkerült lovas ábrázolásokból kiderül, hogy a solymosok lovas-népként inkább tartoztak a kusita-szkítákhoz semmint a pásztorkodásból és ...-ból [18] élő sémitákhoz.

Strabón felsorolja az ókori Pisidia tartományban beszélt nyelveket, a pisidát, a solymost, a görögöt és a lydet.[19] Tehát a solymos nyelvet megkülönbözteti a többitől. Mivel a krétai solymos népet barbárnak tartották, akkor a nyelvük is az volt. A görögök barbár nyelvnek a szkíták toldalékoló nyelvét nevezik.

A solymosok nemcsak őseik nyelvét, hanem a bátorságukat, harcmodorukat is megőrizték. Az ókori írók mindegyike megemlíti, hogy kiváló, bátor harcosok voltak.

A hírük eljutott makedóniai Nagy Sándorhoz (Kr.e. 356-323) aki a Phrügia felé vezető utak ellenőrzését biztosítandó kilátástalannak tartotta az ember és a természet védte Termessos, a „sasfészek” bevételét, inkább a szomszédos Selge városát támadta meg; Termessost érintetlenül hagyta.[20] A solymosok hazájának a későbbiekben is különleges helyzete lehetett, mert a Kis-Ázsiát meghódító makedónok soha nem avatkoztak e város belső ügyeibe. Ám ez nem gátolta a görög műveltség térhódítását.

Termessos romjai (bolge6.ormansu.gov.tr)

A város mitikus alapítója, az istenként tisztelt Solymos papjait megkülönböztetett tisztelet övezte, bár az isten kultusza Zeuszhoz, görög főistenhez kapcsolódott. Solymos, a város mitikus alapítója, helyi hős volt, és központi szerepet játszott Termessos vallási életében. A görögösödés ellenére a termésszosziak Solymos istenük emlékére (és a római császár tiszteletére!) időről-időre „Sólyom játékok”-at rendeztek. 

A Termessos jólétének és létezésének földrengés vetett véget. Rombadöntötte a városba vezető vízvezetéket. Bizonyára a Kr. u. évszázadokban volt a földrengés, mert a korai kereszténység idején püspöki székhely volt. A város a Kr. u. V. századra néptelenedett el, s az újkori utazók megjelentéig feledésbe merült.[21]

[1] Bochart, Samuel: Samuelis Bocharti Geographia Sacra, seu Phaleg et Canaan, Lugduni Batavorum, 1707, 361. p.

[2] hu.wikipedia.org/wiki/Kunok

[3] Redemptio = megváltás.   Mária Terézia 1745 évi „Diplomá”-ja alapján a jászkunok 1702-ben pénzért visszavásárolták a török háborúk miatt elveszített korábbi kiváltságaikat. In: Kelemen Kajetán: A jász-kun redemptio története és fejlődése a jelen korig. Szeged, 1877.

[4] Mitológiai ábécé, Gondolat, Bp. 1973, 241-242. pp.

[5] Hérodotosz i. m. I. kv. 173., 74. p.

[6] Hérodotosz i.m. VII. kv. 92. 42.p.

[7] Hérodotosz i. m. I. kv. 173., 74.

[8] Allgemeine Weltgeschichte, Vierter Bd., J.G. Traßler, Troppau, 1785. 306-307. pp.

[9] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., a Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1892,  I. kv. 173., 74. p.

[10] 1847-ben e város romjait az angolok Termessos-szal azonosították. Némely térkép tengerparti városnak tünteti fel, holott nem az volt.

[11] Kosmetatou, E.: Pisidia and the hellenistic Kings..., Ancient Society, Leuven, Nr. 28. 1997, 5-37. pp.

[12] Strabón: Geographica, Gondolat, Bp. 1977. XIII. kv.16., 662. p

[13] E történet vándormotívum. Hasonló József és Pótifárné története. In: Szent Biblia, Bibliatársulat, Mózes I. kv. 39. rész, 42. p. ,

[14] Homérosz: Iliász, VI. 184, 203. 

[15] Wörterbuch der Mythologie, Hoffmannsche Verl., Stuttgart, 1874.                    

[16] Des Flavius Josephus kleinere Schriften -  Gegen Apion – Buch I. 22., 118. p.

[17] Hérodotosz i. m. VII. kv. 70., 37-38. pp.

[18] 256. sz. Tell-Amarna-i levél. In: The Interpreters Dictionary of the Bible, Abington Press, New York, 1962. (Jerusalem, Joshua stb. címszó)

[19] Strabón: Geographica, Gondolat, Bp. 1977. XIII. kv.17. 662. p.

[20] Xenophon Lucius Flavius Arrianus: The Anabasis of Alexander, Transl.: Chinnock, Book I. Chapter 27.5.; I. Chapter 28.1-2., Buttler and Tanner, London, MDCCCLXXXIV. (1884) , 73, 75. pp.

[21] turkisharchaeonews.net